A honlapodon található önéletrajzod felsorolással kezdődik:
„1952 Pécs
Balettiskola, német nyelv, zenei általános, zeneiskola, cselló, népitánc, kórus, öttusa, jazzdob, képzőművészeti szakkörök, francia érettségi.”
A sokféle – kulturális és sport – hatás közü, a mozi kimaradt. Szándékosan? Milyen filmélményeid voltak, hogy érettségi után – ahogy curriculum vitaedben olvasható: „1971 Kecskemét animáció, animáció, animáció” – az animációsfilm készítés mellett döntöttél?

Igen, jártam balettiskolába néhány évig, öttusáztam néhány évig és a képzőművészet is nagyon foglalkoztatott. Persze a balett nem volt olyan fontos állomás az életemben, nagyon gyerek voltam még. Az önéletrajzomban azért említettem meg, mert úgy gondolom, hogy az animációval összefüggésben van jelentősége. Azt hiszem, másként animál az ember, ha van konkrét élménye a mozgásról. Akkor nem az adott mozdulat külső jellemzőit próbálja „lemásolni’, hanem belülről átélve és érezve, hitelesebben képes animálni, vagyis lélekkel megtölteni, élővé tenni az élettelent. Számomra még mindig ez jelenti az animációt és nem a rajzok elmozdulása, helyváltoztatása, vagy a mozgások leegyszerűsített jelzése, ami egyre inkább eluralkodik a műfajban.

Gyerekkoromban kevés filmet és rajzfilmet láthattam, de az a néhány olyan volt, hogy elhittem, hogy valóban élő figurák szerepelnek benne. Nemcsak animációs filmekre, Disney Pinokkiójára vagy Hófehérkéjére, Macskássy Gyula Két bors ökröcskéjére, Telhetetlen méhecskéjére gondolok, hanem Homoki Nagy István természetfilmjeire is, aki ugyanúgy képes volt elhitetni velem, hogy a filmjeiben szereplő valódi állatok „élők”, vagyis emberi tulajdonságokkal, érzelmekkel, gondolatokkal rendelkeznek. Számomra ez volt a mozi varázsa.

Hogy a filmkészítés közelébe hogyan kerülhetek, azt nem tudtam, de első lépésként, édesapám példáját követve, aki a Filmgyárban dolgozott egy ideig, a technika felől próbálkoztam közelíteni: gimnazista koromban elvégeztem egy mozigépkezelői tanfolyamot, így bármelyik moziban lehettem volna gépész. Aztán megtudtam, hogy van egy rokonom, Stalter Pál, aki igazi animátor a Zágrábi Filmstúdióban, vagyis nemcsak tengeren túli és fővárosi, titokzatos kiválasztottak művelhetik ezt a szakmát, hanem akár én is. Ezek után, amikor véletlenül a tudomásomra jutott, hogy Kecskemétre, az akkor alakuló rajzfilm műterembe felvételizni lehet, jelentkeztem és felvettek…

A szakmában mindenki Pajának hív, a céged is ezt a nevet viseli. Honnan e becenév?

Édesapám hívott így. A Pál túl röviden koppan, így nem lehet valakit megszólítani. És valóban mindenki így ismer és szólít, talán azért is, mert a Pálra nem is hallgatok. A cégem azért viseli ezt a nevet, mert a saját filmjeim készítésére hoztam létre és egy szál magam vagyok benne. Ami itt készül, az tényleg Paja film.

Milyen emlékeket őrzöl életed és munkásságot meghatározó, kétdimenziós idejéről, a ’70-es és a ’80-as évekből? Dolgoztál a Mézga családban, a János Vitézben, a Gusztáv-sorozatban, folyóiratokban jelentek meg novelláid, verseid, 8 mm-es amatőrfilmeket készítettél, rendeztél egyedi filmet (Hogyan lehet megijeszteni egy oroszlánt?), társrendezője voltál a Magyar népmesék-sorozat egyes epizódjainak, oktattál, írtad-rendezted-animáltad a Leó és Fred-sorozatot, sőt, még „üzletszerű sztroboszkópgyártást” is folytattál – hogy ismét az önéletrajzodból idézzek.

Valóban meghatározó időszak volt ez számomra és a kezdőcsapat többi tagja számára is. Új hatások, impulzusok, ismeretek, kihívások és élmények értek bennünket. Nagyon rövid idő alatt nyílt meg előttünk egy addig ismeretlen, érdekes világ és fogadott be a szakmai közösség. Már a stúdióbeli képzés időszakában személyesen találkozhattunk a szakma kiemelkedő képviselőivel, többek között Pethő Zsolt zeneszerzővel és Szabó Sípos Tamással, aztán pár hónap elteltével már Pesten, a „Nagy Pannóniában” dolgozhattam közvetlen munkakapcsolatban olyan, általam idolként tisztelt nagy nevekkel, mint Gémes József, Jankovics Marcell és Ternovszky Béla. De a közvetlen munkakapcsolatokon túl az egész magyar animációs szakmát, azelőtt csak a filmek főcímein látott kifestőket, animátorokat, operatőröket, rendezőket, vágókat, hangmérnököket, dramaturgokat, gyártásvezetőket is volt szerencsém megismerni. Kitüntetés volt számomra ez az időszak, és talán valamiféle magabiztosságot is adott, hogy a nagyok által is befogadott és szakmailag elfogadott kezdő rajzfilmesnek érezhettem magam. Ez a tudat nagy lendületet adott a továbbiakban. Talán két évet töltöttem a pesti stúdióban, aztán visszatértem Kecskemétre, mert számomra ott volt az a közeg és azok az emberek, Horváth Mari, Újváry László, Hernádi Oszkár, Lőrincz Laci, Polyák Öcsi, Mikulás Ferenc és még mások, akikkel az induláskor együtt akartunk valami nagyot létrehozni. El is indult az alkotói munka Kecskeméten, és egyre több film munkálataiban vettünk részt nem csak kivitelezési, hanem mind több alkotói feladatot is ellátva. Evvel együtt járt, hogy más, de az animációs filmmel összefüggő területekre is elkalandoztam, ilyen volt az írás, a rajzfilmkészítés megismertetése a gyerekekkel, az amatőrfilmezés és a régi, mozgásillúziót keltő eszközök felfedezése és reprodukálása. Egy ideig valóban készítettem sztroboszkópokat és árultam vásárokon.

Hogyan kerültél Brüsszelbe 1986-ban? Hogyan ismerted meg a háromdimenziós technikát?

A brüsszeli stúdióba a Kecskeméten kialakított nemzetközi kapcsolatoknak köszönhetően kerültem, Mikulás Feri egy időben rendszeresen hívott meg külföldi alkotókat a Műterembe, akikkel – mivel tudtam velük franciául vagy angolul kommunikálni – eleinte leginkább én alakítottam ki kapcsolatot. Ezek a kapcsolatok vezettek később odáig, hogy a Brüsszeli Graphoui Stúdió ’86-ban, éppen a Leó és Fred sorozatom befejezése után meghívott egy egészestés animációs film előkészítési és kivitelezési munkáira. Már akkor érdekelt a számítógép mint lehetőség, tudtam, hogy a pesti stúdió is beszerzett valamiféle titkos rendszert, amivel Gémes József kezdett foglalkozni, és nálunk is megjelent egy számítógép-alapú mozgáspróba-rendszer, a NAK. Az akkor még kezdetleges lehetőségei ellenére nyilvánvaló volt, hogy olyan eszköz, amivel komplett filmeket lehet készíteni, hiszen képes képek és hangok létrehozására és megjelenítésére. Belgiumban, amint megtehettem, vettem is magamnak egy gépet és attól kezdve tényleg minden estét a gép előtt töltöttem. Pár év alatt jutottam el a 2D alkalmazások használatától az akkor megjelenő 3D-ig és ebben találtam meg azt az eszközt, ami teljes szabadságot biztosít számomra, hiszen semmi másra nincs szükség a filmkészítéshez. Viszont lehetőséget ad arra, hogy a szoftveren belül hagyományos technikákat is alkalmazzak, rajzolt animációt vagy „papírkivágásos” technikát is, ha arra van szükségem.

Mi vitt rá, hogy klasszikus gitárt tanulj felnőtt fejjel az Académie de Musique de ville de Bruxellesben? A gyermekkori felsorolásból még kimaradt…

Amatőr módon, régóta játszottam már gitáron, de csak úgy, mint mindenki, akinek van némi zenei érzéke és vesz egy gitárt, vagyis ez főként dalkíséretből, akkordozásból állt. Azért próbáltam komponálni is, a Leó és Fred sorozatom utolsó epizódjának zenéje is gitáron született meg. Hogy felnőtt fejjel belevágtam, annak is a számítógép az oka. Felfedezve a computer zenei lehetőségeit, egy időben nagyon sok zenét írtam és rettenetesen élveztem, hogy bármilyen hangszert, sőt egész virtuális zenekart tudok megszólaltatni. De valami hiányzott ezekből a zenékből, túl szabályosak, pontosak és ettől lélektelenek voltak számomra. Hiányzott az, ami szerintem a zenét igazán zenévé teszi: az előadó személyisége, hangulata, érzelmei. Úgy gondoltam, hogy szükségem van egy olyan hangszer ismeretére, amin játszva mindezt közvetíteni tudom, és nem szólóhangszer, mint a cselló, a többit pedig, a hangszerelést, ritmusszekciót és a kívánt hangzást hozzáadhatom a számítógép segítségével. Ez a szisztéma be is vált, így készültek a filmjeim zenéi. Készültek, mert a gitárhoz már legalább tíz éve nem nyúltam.

Hogyan kerültél Szegedre, ahol aztán céget alapítottál a 3D-s filmek gyártására?

Ennek elsősorban családi okai voltak, a belgiumi 9 év után Kecskemétre és a Kecskeméti Stúdióba tértünk volna vissza, de a lányaink számára megfelelő két tannyelvű iskolát Szegeden találtunk. Alig két hét leforgása alatt dőlt el, hogy szegediek leszünk. Hirtelen messzire kerültem a működő stúdióktól, és egyedüli animációsként Szegeden, fel kellett mérnem, hogy ebben a helyzetben hogyan tovább. A legjobb megoldásnak az látszott, hogy ha már így alakult, és ha amúgy is minden technikai eszköz a rendelkezésemre áll, amivel filmet készíthetek – az egyetlen PC-mre gondolok –, akkor végre csak avval foglalkozzak, amivel szeretnék: a saját filmjeim készítésével. Ehhez szükség volt egy cégre, gazdasági, könyvelési és pénzügyi ismeretekre, amit egy mérlegképes könyvelői tanfolyam elvégzése biztosított, és persze a naiv hitre, hogy a cég gazdasági értelemben is működőképes lesz, hiszen ha jó minőségű „árut gyártok”, azt majd el is lehet adni. Ebben nagyot tévedtem…
A cég mindenesetre 11 éve létezik, de a mai napig mókás, ha cégvezetőként, pláne, ha stúdióvezetőként vagy igazgatóként titulálnak. Ugyanúgy nem hallgatok rá, mint a Pálra.
Készíthetem a filmjeimet és ez a legfontosabb.

Hogyan „álltál át” egy újfajta animációs filmkészítésre, a hagyományosról a számítógéppel készítettre, a 3D-re? Milyen hatással volt az új technikai eszköz a gondolkodásmódra? Te azok közé a számítógéppel dolgozó filmkészítők közé tartozol, akik rajztechnikai tudással rendelkeznek. Nem fájó-e a kézügyességet elveszteni a filmkészítésben? Hét évvel ezelőtti mondataidat idézem Tőled, a Filmkultúrából: „Amióta 3D-vel dolgozom, be kell vallanom, hogy nem csinálok forgatókönyvet, holott régen számomra is ez volt az első. A technika jóvoltából minden pillanatban ér meglepetés: míg a két dimenzióban, tehát a síkban letett rajz egyfajta absztrakció, a három dimenzióban ezt elveszted. Tulajdonképpen egyetlen jelenetről sem tudok rajzot készíteni, mert amit a gépen csinálok, az háromdimenziós volta miatt annyira különbözik attól, amit lerajzolok, hogy értelmetlen”

A számítógépes munka és a 3D eszköz valóban rengeteg új lehetőséget kínál. Ami mindenki számára nyilvánvaló, hogy egyszerűsíti és gyorsítja a munkát, hiszen olyan feladatokat képes pillanatok alatt elvégezni, ami a hagyományos technikák bármelyikét alkalmazva több tucat szakember több hetes munkája lenne, gondolok a fázisrajzolásra, kihúzásra, kifestésre, az operatőri vagy a labormunkákra. A gondolkodás- és látásmódot is bizonyára megváltoztatja, de ezt mélyebb értelemben nehéz tetten érni. Az biztos, hogy a térbeliség, az objektumok körbejárhatósága, a virtuális kamera nézőpontjainak és mozgásának szabadsága, az árnyékok és fények megjelenítésének és akár animálásának lehetősége rengeteg új lehetőséget biztosít, és ez megmozgatja, inspirálja az alkotói fantáziát is. Megfogalmazhatóvá, képben elmondhatóvá válnak olyan tartalmak, amelyekre eddig nem volt lehetőség, mint például a Szentjánosbogarak nemi élete című filmemben a fények animációja. És ha a technika nyújtotta lehetőség találkozik a mondandóval, akkor abból csak jó dolog születhet, gondolom. Így tartalmi szempontból igazán nincs jelentősége, hogy a rajztudásomat használva vagy más módon teremtem meg azt a látványt, ami a mondandómat közvetíti.

Már hagyományos rajzfilmjeid sem csak a gyerekeknek szóló mesék. A felnőttek számára is elgondolkodtatóak, a részletek iránt odafigyelők, csavarosak illetve fanyar humorral áldottak (Leó és Fred, például). 3D-animációid is hasonló stílusban készülnek, sőt, ezeket a jegyeket egyre hangsúlyozottabban viselik: gondolok itt most az idei KAFF-on díjazott Éjszakai horgászatra, amelyért nem keresetlen támadás is ért pont a fesztiválon, két ifjútól… Nyilván, a valódinak tűnő kamerafelvételek, illetve a horgászokra jellemző szinte már-már „filozofikusan” nyugodt lélekállapot sem volt ínyükre.

Nem tudom kívülről nézni és megítélni a filmjeimet. Olyasmiről készítek filmet, ami engem foglalkoztat, és úgy mondom el, ahogy számomra a legérdekesebb. Nincs célközönség, gyerekek vagy felnőttek és gyerek- vagy felnőttfilmes előadásmód. Ez a hozzáállás talán kiskapu is, amin könnyű kisiklani, elkerülve a műfaji kritériumok számonkérhetőségét. Cserébe viszont fel kell vállalnom önmagam. Szerintem az alkotói műfajban nincs stiláris jegyekkel leírható gyerekfilm és nincs felnőttfilm. Az alkotó személyisége van, a látásmódja, gondolkodásmódja, előadásmódja és az egyénisége. Ez vagy találkozik a nézők tetszésével, vagy nem, vagy tudnak azonosulni vele, vagy nem, legyenek gyerekek vagy felnőttek. Ahogy egyre inkább ez a meggyőződésem, mert egyre gyakrabban kapok erre vonatkozó visszaigazolást a felnőtt és a gyerekfilm fesztiválok elismeréseivel, úgy vagyok egyre bátrabb az önmagam felvállalásában. Hogy érhetnek támadások emiatt, azt természetesnek veszem, mindenkinek nem lehet szimpatikus ez a gondolkodás és előadásmód.

Az Éjszakai horgászat nádast mutató része tényleg annyira élet-, illetve természethű, akár normálkamerás felvételnek is tekinthető… Az?

Az, de nem élő felvétel, hanem álló fotók. Élő felvételt nem hiszem, hogy valaha is használnék a filmjeimben, hiszen animációval foglalkozom, élettelen dolgokat igyekszem élővé tenni. Ebben a filmben nem tudtam volna a 3D eszközeivel sem látványban sem technikailag másként megteremteni a környezet gazdagságát, és azt a látványból adódó hangulati hitelességet, ami minden filmemben nagyon fontos számomra. Hiteltelen lett volna a 3D-ben lemodellezett növényzet stilizáltsága és a számítógép is belehalt volna hárommillió nádszál renderelésébe. Ezért használtam álló fotókat. Ezeket aztán több síkra bontva alakítottam térbelivé és mozgó 3D-elemekkel kiegészítve tettem „élővé”. Nevezhetjük olyan háttéranimációnak is, ahol az alapanyag a fotó. Nagyon izgalmas és tanulságos munka volt, akár egy „Optikai csalódások” című tanulmányt is készíthetnék a tapasztalatok alapján.
Talán sokak számára evidencia, és megmosolyognak majd, de számomra fontos felismerést is hozott a film készítése, amit ugyan eddig is tudtam, de a munkamódszer alakításának szempontjából számomra most lett jelentősége: a vásznon vagy a képernyőn mindig két dimenzióban jelenik meg a kép, akár síkbeli rajz-, akár térbeli báb-, tárgy- vagy 3D-animációs technikával készült a film. Vagyis, hiába használom ezt a technikát, ahol három dimenzióban mozoghatok, mégis két dimenziós képekben kell gondolkoznom.

Horgászol-e (éjszakánként), illetve leszoktál-e a már a dohányzásról, ahogy előző filmed, a Rajzfilm kapcsán említetted?

Érdekes, de amíg az Éjszakai horgászatot készítettem egyszer sem voltam horgászni. Elüldögéltem a számítógép előtt és mindent magam köré teremtettem, ami a vízparton körülvenne. Kezd nyugtalanítani a gondolat, hogy talán nem szabadna ennyire beleélnem magam a filmjeimbe, mert félő, hogy az adott szituációt virtuálisan megélve a valóságban nem lesz már igényem rá. Vagy éppen ezért a dohányzásról kellene filmet készítenem?

Míg kétdimenziós, hagyományos filmjeidet játsszák a televíziók, fesztiválsikert arató 3D-animációidhoz nem jut az „egyszeri néző”. Hogyan látod a televízió(k), illetve a moziforgalmazók szerepét, lehetőségét, felelősségét a jelenkori magyar animációs film bemutatásában?

Könnyű lenne őket tenni felelőssé. Persze jó, és egyfelől elvárható is lenne, ha a televíziók és mozik megvásárolnák és vetítenék legalább azokat a filmeket, amelyeknek a minőségét és vetítésük sikerét a fesztiválokon kapott szakmai és közönségdíjak garantálják. Józan ésszel nehéz felfognom, hogyan lehet az, hogy míg külföldön minden fesztiváldíj után megvették sugárzásra a filmemet, itthon évek óta egy televízió sem érdeklődik sem a közönségdíjas, sem a szakmai díjas, sem a mindkettőt elnyerő filmek után. Hogy miért? Nem tudom. De ha a saját cégemre nehezedő, sokszor szinte a működést lehetetlenné tévő kötelezettségek kényszerére gondolva a helyükbe képzelem magam, sajnos, meg tudom érteni őket. A felelősségét azt hiszem, mindenki érzi, tudja, de lehetetlen ma hosszabb távra tervezve bármit is tenni. Egyetlen késztetés van, minél több bevételre szert tenni, mindegy, milyen áron és a megszerzett bevételt minél hamarabb kifizetni a közeli munkatársaknak – amíg lehet, mert ki tudja, hogyan változnak meg a dolgok holnapra.
Csak ezzel tudom magyarázni, hogy húszperces beszélgetős műsorokért olyan pénzeket fizetnek ki a televíziók, ami 4-5, több évnyi munkával elkészíthető animációs film költségvetése, és hogy olyan ajánlatokkal keresnek meg, hogy x összeg fizetése ellenében szívesen levetítik a filmemet. De kaptam már olyan tartalmú szerződést is, ahol egyszerűen azt kérték tőlem, hogy egy filmem minden jogáról lemondjak a javukra egy fillér ellenszolgáltatás nélkül. Kényszerpálya mindenkinek, ahol a talpon maradás a tét és nem nagyon számít az etika vagy a tisztesség. Pláne nem a másokért vagy egy műfaj jövőjéért való aggódás. Szerencsére még vannak olyan emberek, mint itt, Szegeden is, a Grand Café művészmozi Erdélyi Ágnes vezetésével, akik érzik ezt a felelősséget és hosszú évek óta erejükön felül tesznek azért, hogy az értékes animációsfilmek közönség elé kerüljenek.

Ebben a világban, ebben a társadalmi, erkölcsi-, lelki- és agyi minőség és kapacitásszinten, továbbá ebben a médiakínálatban van-e remény, hogy Tóth Pál Paja alkotásai utat találnak a nézőkhöz?

Egyre inkább ördögi körnek látom az animációs szakma helyzetét. Ha feladja az évtizedes értékrendjét és csak a piac igényeit szolgálja ki, akkor szakmunkássá válva talpon maradhat, de elveszti a legfontosabb motivációját, hogy alkotónak tekintse magát. És ezzel minden szellemi inspirációt is. Ha pedig továbbra is alkotó módon akar működni, akkor nem tud életben maradni. Jön a befelé fordulás, az egyszemélyes játék, ahogy a Rajzfilmben megfogalmaztam, de így elvész minden külső kontroll, az a visszajelzés, ami minden alkotótevékenység fontos pillére és egyre inkább születnek olyan filmek, amelyek konokul felvállalt magánügyek. Ezt komoly veszélynek látom.
Nem tudom mi a megoldás és változik-e majd ez a helyzet.
Egyelőre ott tartok, hogy minden forgalmazásra irányuló kísérletem kudarcot vallott, a megkeresett kiadók „eladhatatlan” anyagnak minősítették a filmjeimet. Közben nem győzöm otthon gyártani a VHS-eket és a DVD-ket, hogy az e-mailen, személyesen és telefonon érkező igényeket kielégítsem. Lehet, hogy ez az út a közönséghez, és el kell fogadni, hogy nem országos bemutatókban, csúcsnézőszámokban, nézettségi és eladási listák vezető helyeiben, hanem szerényebb méretekben kell gondolkodni.

Ez a jövőkép?

Amíg a fesztiválokon, a filmjeim vetítésén, bemutatókon, önálló programokban és iskolákban pozitív visszajelzéseket kapok, amíg hívnak ilyen helyekre, addig érdemes folytatnom és továbbra is olyan filmeket készítenem, amelyek hitem és szándékom szerint gyerekek és felnőttek számára egyaránt érthető, átélhető, személyes mozik.
(2007-08-01)

Kapcsolódó site: a PajaFilm honlapja