Nem Áginak anyakönyvezték, ugye?

Nem. A személyi igazolványomban most is Pataki Ágnesként szerepelek, de soha nem használom, mert Ágiként élem az életem, és szinte már úgy érzem, mintha Ágiként is anyakönyveztek volna. A „Fabulon Ágnes” nem hangzott volna túl jól… S aztán „Fabulon Ági”-ból avanzsáltam Pataki Ágivá.

Mielőtt Sándor Pállal belépett az életébe a film, a mozi, szerette civilként, gyerekként a filmet és a mozit?

Igen, akkor a magyar filmnek iszonyatosan nagy szerepe volt az életben. Sokkal nagyobb, mint ma. Aki nem látta a kortárs magyar filmeket, nem volt comme il faut a társaságban. Miután ma már tömegével jönnek a filmek az országba, nem biztos, hogy mindenkinek „megvannak” a magyar filmek – pedig ma is léteznek jelentős magyar alkotások. Akkor sokkal kevesebb dologból lehetett választani, és azért is voltak tájékozottabbak az emberek a magyar filmiparról. Ma kevésbé, de azért ma is van egy réteg, amelyiknek fontos a magyar film.

Merrefelé töltötte a gyerekkorát, volt-e ott mozi és milyen?

Zuglóban és a belvárosban gyerekeskedtem. Utóbbiban értelemszerűen volt mozi. A zuglói moziba nem jártam, mert akkor még nagyon kislány voltam. Moziélményeim a belvároshoz kötődnek.

Már középiskolásként?

Igen.

Melyek voltak ezek a meghatározó moziélmények?

A Jancsó-filmek már egészen fiatal koromtól. A Szegénylegényeket kívülről tudom. Minden kockája az agyamba vésődött. Akárhányszor megnézem – ma is. Az Oldás és kötést is, ugyanúgy. Nagyon meghatározóak voltak a Jancsó-filmek. Nagyon karakteresek voltak. Ma is azok, persze, csak másképpen. Sokra értékelem őket.

Szeretne dolgozni Jancsó Miklóssal?

Ez így még soha nem vetődött fel bennem, de nagyon tisztelem őt.
Nagyon szerettem még Sándor Pál filmjeit, amelyek inkább voltak közönségfilmek. A Szeressétek Ódor Emíliát! első filmjeinek egyike volt (1968). Az iskolapadból választott ki.

Szó szerint? Bejött az iskolába?

Igen. Akkor ő már nevet szerzett magának az újhullámos Bohóc a falonnal (1967) és több tévéfilmet, illetve rövidfilmet is készített. Harmadikos gimnazistaként abszolút „képben voltam”, hogy „A” Sándor Pál járja az osztálytermeket. Feszülten vártam, hogy kiválasztódjak – és kiválasztódtam.

Hogyan zajlott az osztálytermi első ránézés utáni munkafolyamat?

Nagyon sok lányt behívott próbafelvételre a filmgyárba. Többszáz csaj toporgott ott. S ő főszereplőknek nevezte a lánykollégium magját adó csajokat. Életem első címlapfotója is akkor jelent meg, azzal a felirattal a Filmvilág címlapján, hogy „Pataki Ági, a Szeressétek Ódor Emíliát! egyik főszereplője”. De természetesen nem főszereplők, hanem ugyanolyan statiszták voltunk, mint a többiek. Tízen voltunk kiemelt epizódszereplők Ódor Emília (Szabó Ildikó) mellett és persze többször látszódtunk a képen. Csak akkor mi ezt még nem érzékeltük és elhittük, hogy főszereplői vagyunk ennek a filmnek.
A Szeressétek Ódor Emíliát!-tal kapcsolatban fantasztikus élmény köt.az illemtanárnőt játszó Törőcsik Marihoz. Ő már akkor hihetetlen „sztár” volt. Mi pedig megjelentünk ötvenen-hatvanan, tök egyforma ruhában, tök egyforma fiatal csajok – nem is gondoltam, hogy különbséget tud tenni lány és lány között, és figyel ránk egyáltalán. Akkor mondott nekem – egy statisztának tulajdonképpen – egy olyan szép mondatot, amit azóta is dédelgetek magamban. Azóta voltam interjúalanya is Törőcsik Marinak egy beszélgetős televízióműsorban és természetesen megemlítettem neki az esetet – abszolút emlékezett rá!
Utána még játszottam kis statisztaszerepeket, például Fábri Zoltán Hangyabolyában (1971).
S annak ellenére, hogy a film érdekelt, nem voltak olyan ambícióim, hogy bármi közöm legyen a szakmához.

Akkor már fotózták is, ugye?

Igen, párhuzamosan – egy év alatt – zajlott a történet, a filmezéstől teljesen függetlenül kezdtek fotózni, valamint érettségi után elmentem idegenvezetőnek, tolmácsnak. Egy dél-amerikai delegáció hölgytagjait kísértem. Szerveztem egy divatbemutatót a Rotschild Szalonba és véletlenül felkértek, hogy én is szerepeljek manökenkent.

Színpadi beugrás…

Igen. Három, egymáshoz nem érő szálon kezdődött el a karrierem.

Érettségi után már ennyire jól tudott nyelvet, hogy tolmácsolhasson?

Nem. Helyhiány miatt nem vettek fel a bölcsészkar spanyol szakára, a következő évben pedig már meg sem próbáltam, mert annyira hirtelen és jól elindult alattam a pálya. Fél évig még mindkettőt csináltam, ami hülyeség volt, mert mindkét munka egész embert kíván. S aztán úgy döntöttem, hogy spanyol tolmács még később is lehetek az életben – fotózni viszont nem biztos, hogy fognak.

Ami nem így történt.

Másik kérdés, hogy húsz évig „úgy maradtam”, s „természetesen” spanyolul is elfelejtettem.

S a középiskolában ilyen jól megtanították spanyolul?

Nem, én ott már német-spanyol idegenvezetői vizsgát tettem. De nem tudtam én olyan jól spanyolul, mai ésszel, vagy mai definíció szerint… Csak akkor a spanyol nyelvtudás ritkának számított, ezért bocsánatos volt…

Horvát János is sokat köszönhet a spanyol nyelvtudásnak.

Igen. Nem komoly tárgyalásokon tolmácsoltam, hanem hölgyprogramokat szerveztem és csoportokat vezettem, vagy például a Vadászkiállításon dolgoztam tolmácsként a spanyol pavilonban. S a nyelvtudásom hiányosságait megbocsátották, mert fiatal és csinos lány voltam. (nevet)
Érdekes, hogy a filmezést és a modellkedést is abszolút rövidtávúnak gondoltam az életemben. Nem véletlenül nem mentem el felvételizni a Színművészetire. Tökéletesen tisztában voltam a saját tehetségtelenségemmel, annak ellenére, hogy a szakmából többen feltették a kérdést, miért nem jelentkezem a színész szakra.

Na, de nem véletlenül mondták, nem?

Mert az átlagnál talán jobban néztem ki. Kicsit más voltam. Ez a csapdahelyzet! Amikor valaki csinos ugyan, de nem tehetséges színész. Ez nem olyan szakma, hogy ha nem tetszik, akkor odébb állok és mást csinálok! Egy színésznő színésznő marad! S ha nem elég tehetséges, akkor mire jó a szépség – ami pedig múlandó?!

Még kicsit a kezdeteknél maradva: hogyan választotta ki az Iparművészetin tanuló lány, aki először lefotózta önt, és amely végül is Fabulon-reklámkép lett?

A papáját ismertem, az MTI-ben volt vezető fényképész és készített rólam képet. Ő ajánlott a lányának. Eredetileg nem reklámfotó volt, hanem portrésorozatot csinált a lány, amely egy vizsgakiállítás anyagát képezte. Az akkor induló Fabulon erről a vizsgakiállításról vette meg a fotót – az én tudtom és beleegyezésem nélkül. A fotó persze a beleegyezésemmel készült, de nem erre a célra.

Nem egyezett volna bele?

De biztos beleegyeztem volna, ám mindenek ellenére hosszú évekig sértve éreztem magam, hogy nem az én szabad választásom volt – függetlenül attól, hogy ma is nagyon örülök, hogy mindez megtörtént, s nagyon sok előnyöm származott belőle. Gyakorlatilag, amennyire ismert vagyok, az ennek köszönhető, hogy huszon-harmincvalahány évvel ezelőtt… hát, össze sem tudom számolni.

…sokáig fent volt a Kálvin téren az óriáskép és gyerekként mindig bámultam a mezítelen váll fölött visszanéző gyönyörű nőt a kék háttér előtt, szivárványos körítéssel…

Persze, én is rendkívül örültem, csak ezt ketté kell választani! Az egyik, hogy örül az ember, hogy valamiből kitűnik és esetleg ebből még valamilyen haszna is származik – később, akkor még nem –, és más dolog, hogy akarja-e vagy sem. Ma már azért ez nem fordulhatna elő.

Úgy érti, hogy a mai tapasztalatával, vagy ebben a társadalmi-politikai-gazdasági rendszerben?

Ebben a rendszerben. Ma már azért mindenkinek vannak személyiségi jogai. Elméletben akkor is voltak, de csak elméletben. Akkor is lehetett volna pert indítani, de ha mondjuk én egy ilyen típusú pert elindítottam volna, nem biztos, hogy pozitívan jövök ki belőle, még akkor sem, ha megnyerem. Rossz lett volna a felhangja.

S ha nem találja úgy, hogy az jó krém, jó termék – akkor is adta volna hozzá az arcát?

Nem. Egyáltalán nem. A későbbiek folyamán módomban lett volna nem dolgozni a Fabulonnak – mégis dolgoztam nekik, nem is tudom, hány évtizeden keresztül. Ilyen értelemben nagyon szerencsés voltam, hogy egy olyan termék arcává lettem – tudtomon kívül –, amelyik minőséget képviselt. Kvalitásos jelentése van, ha egy kozmetikai márka valakit kiválaszt „az arcának” – ez ma is így van, természetesen, a kozmetikai márkák arcai az abszolút szupermodellek. Akkor persze, nem tekintettek, nem neveztek engem szupermodellnek, de ha visszaosztjuk a korszakok különbségeivel – tulajdonképpe, ugyanarról van szó.

S felkerült a tűzfalra a Kálvin téren, a képzőművész, független és avantgárd-filmes Erdély Miklós alkotásaként.

Erdély Miklós a fotó alapján készített egy mozaikot. A kép azért érdekes – nem miattam, csak szerencsés vagyok, hogy én lehettem az alanya –, mert akkor készült, amikor még nem használtak számítógépet. S a mozaik tényleg tökéletesen sikerült. Felnéztem rá és a saját szememet, a saját tekintetemet kaptam vissza. Ma már nem lenne olyan különleges, mert komputerrel összerakják és kész. De akkor nagyon különlegesnek számított, ezért is került műemlékvédelem alá, és amikor szó volt a leszedéséről, akkor Bojár Iván András Mentsük meg Pataki Ágit! mozgalmat indított. De persze az indítvány nem Pataki Ágiról szólt, hanem Erdély Miklós alkotásáról.

Csak Erdély Miklós neve kevesebbet mond – sajnos, vagy nem sajnos – a közéletben, mint…

…de! Sajnos! Sajnos! S ezt Bojár Iván András pontosan felmérte, hogy így tud talán megmenteni egy Erdély Miklós-művet.

Ön részt vett valamennyire az Erdély Miklós-alkotás elkészítésében?

Nem. A modell tulajdonképpen nem több, mint eszköz. Más kérdés, hogy mit tud kezdeni egy modell azzal, amit eszközként elért. Akik sztárokká válnak, a későbbiekben általában képesek a maguk hasznára is fordítani az „eszközként” elért eredményeket, és saját pályát indítanak el. Nekem, amikor hosszú-hosszú, rekordok könyvébe illő évtizedek után befejeztem a modellkedést, hihetetlen megkönnyebbülés és boldogság volt abbahagyni. Nem estem pánikba, nem borultam ki, hogy megöregedtem és mi lesz velem, hanem ugyanolyan elánnal dolgoztam tovább, csak már magam alakítottam a pályámat, ki- és felhasználva a múltat.

Alkotótárssá vált, modellként a fotókamerának, filmproducerként a filmkamerának és persze a rendezőnek, a stábnak, valamint – talán szokatlan módon – producerként összefogtak más producerrel nagyjátékfilmek létrehozására. Jól jelzi ezt a cég neve is, a Filmpartners.

Igen, bár a cég neve megalakításának pillanatában (1993) annyit fedett tartalmilag, hogy hárman hozták létre, amiben akkor én még nem voltam benne: férjem, Kovács Gábor, Kapitány Iván és Gulyás Buda. Aztán a férjem kivásárolta a részüket én pedig betársultam. Ma már valóban lehet ilyen értelme. Állati jó! Nem is gondoltam rá!

Copyright!

(nevetés) Igen! Ma már van mögöttes értelme, igen. Nem az az elsődleges, hogy önállóan létrehozzunk alkotásokat, hanem, hogy egyáltalán létrejöjjenek a filmek. Persze, érdekes, hogy olyanokkal dolgozzunk, akikkel tudunk és szeretünk együtt dolgozni, de ugyanakkor az meg lényegtelen, hogy ketten vagy hárman.

Fekete kefe…

… Fehér tenyér… Igen, koprodukcióban. Ki mit tud hozzátenni. Még csak nincs is kiszámolva nagyon szorosan, tehát, hogy te ennyit hoztál én meg annyit. Mindenki betol, amit tud: energiát, kapacitást, pénzt, kapcsolati tőkét – teljesen mindegy. A lényeg, hogy létrejöjjön, amire szerződtünk. Most Hajdu Szabolcs következő filmjét is így kezdjük forgatni, Smooth Operator / Gyöngéd kezelés munkacímen. Pados-Paczolay Kalandorokját szintén.

Ez az Alain Delon–Lino Ventura Kalandorokjának remake-je? (Robert Enrico: Les aventuriers, 1967)

Nem, nem, nem! Önálló film. S Török Feri Overnight-ja, ami már készen van és az idei Titanic nyitófilmje (14. Titanic Budapest Nemzetközi Film Fesztivál, 2007. április 12–22.). Ma már ezek a filmek mind így készülnek, koprodukcióban. Bizonyos értelemben még az Üvegtigris is – bár sokkal inkább a mienk –, de Rudolf Péter koprodukciós társunk. A produceri feladatokat ugyan mi láttuk el, de maga az egész ötlet, a kitalálás és az első lépések miatt adta magát, hogy társproducer legyen. (Nagyon tetszik, hogy mit is jelent a Filmpartners! Hazamegyek és elmondom!)

Hogyan látja, amerikanizálódik-e annyira a filmgyártás Magyarországon, hogy a rendező-központúságtól a producer-központúság felé csússzon?

Rendező-központú a filmgyártás Magyarországon és nem is lenne jó, ha ez teljesen megváltozna, és abszolút a producer-központú hollywoodi szisztémához válna hasonlóvá, mert az európai filmgyártás másról szól. Viszont örülök, hogy a producereknek egyre nagyobb a szerepük. Nagyon fontos, hogy a filmek piacképesek legyenek. S nem azt értem piacképes filmnek, amelyiken a térdemet csapkodom a röhögéstől. Nem úgy értem, hogy a közönségfilm piacképes, az alkotói film pedig nem piacképes. Az alkotói filmeknek van világpiacuk, csak másfajta. Szűkebb piac, de létezik. S piacképeseknek is kell lenniük. Magyarországon nem azok, de ez az ország adottságaiból, területi nagyságából és a nyelvi korlátokból adódik. Baromi jó lenne a szerzői filmekkel kilépni a világpiacra. Tarr Bélának sikerül már saját jogon. De nagyon sok tehetséges fiatal rendező érdemes rá, hogy bekerüljön a nemzetközi vérkeringésbe. Ennek lehetőségét a producerekkel közösen, az ő tehetségüket használva, tudják megteremteni. Hogy erre a producerek képesek legyenek, a producereket helyzetbe kell hozni. Nagyon fontos lenne, hogy néhány olyan producer „termelődjön ki” a piacon és kapják meg a kellő állami támogatást, akik képesek, az elnyert pályázati pénzekkel partnereket találni és a filmeket a világpiacon „értékesíteni”. A rendezők magukban nehezebben fognak célba érni.

Ezek szerint nem nagy barátja az utófinanszírozásos pályáztatásoknak.

De, mert ugyanakkor a producer feladata, hogy megoldja a financiális problémákat: tudjon hitelt szerezni, tudjon magántőkét bevonni – nagyon fontos! Az állami pénz elköltéséhez nem kell jó producernek lenni, ahhoz nagyon jó gyártásvezetőnek kell lenni. Az állami pénz – az MMK pályázati pénz – kiegészítéséhez már valós produceri munka kell. A Magyar Mozgókép Közalapítvány feladata – és teszi is –, hogy kiszűrje azokat, akik képesek hozzáadni az általuk biztosított pénzhez.

Filmes körökben szokták mondani,, a külföldi partner válaszolhatja a megkeresésre, hogy ha még a magyar állam sem támogatja a filmet – hiszen az MMK utófinanszírozó pályázati-rendszere miatt még nem ismerhető a szándék –, akkor ő miért fektessen bele? Nem látja a biztosítékot.

Őrületes a probléma: mindenki az utolsó beszálló akar lenni – nemcsak külföldön, itthon is. Küzdünk. Igazi produceri feladat. Mi most külföldi koprodukcióban igyekszünk megvalósítani Hajdu Szabolcs következő filmjét, mert borzasztóan hiszünk benne, hogy vele ki kell lépni a nemzetközi piacra – ahogy ő ki is lépett a Fehér tenyérrel. Csak a Fehér tenyér büdzséje olyan behatárolt volt, hogy azon kívül, ami sikerült, nem tudott többet kihozni. Hogy ez a film nem durrant még nagyobbat az nem a tehetség hiánya volt, hanem a pénz hiánya. Produceri hiba – nem személyes! –, hogy nem volt elég napja – a kevés pénz miatt – a kanadai forgatásra. Nem akarjuk, hogy ugyanez történjen a következő filmjével is! A következő filmjéhez annyi pénzt kell kapnia, amivel hiánytalanul megvalósítja az elképzeléseit. Ehhez külföldi koproducer kell, külföldi pénzekre kell pályázni – amihez természetesen kell az itthoni háttér biztosítása. A szálak összekötése a producer feladata. Adott helyzetben anyagi áldozatot is vállalunk a produkció megszületéséért.

A reklámfilmgyártásból származó haszonból?

A reklámfilmgyártás anyagi biztonságot ad. Ebből finanszírozzuk az életünket és akár a játékfilmes részlegünket is, amely akár nonprofit is lehet. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem áll szándékunkban profitábilissá tenni, de semmiképpen sem a minőség kárára. Ha csak gagyiban tudunk pénzt generálni – akkor az creditben jelent mínuszt. S a credit legalább olyan fontos, mint az anyagiak. A játékfilmet, egyelőre, nullszaldóra próbáljuk kihozni. Az Üvegtigris nyereségét más játékfilmbe forgatjuk vissza. S ha jó producerek vagyunk, akár a játékfilm-gyártás is lehet rentábilis. Creditben biztos, hogy az.

Olvastam, hogy a férjével megosztják a produceri teendőket. Ön „hozza” a kapcsolati tőkét és megy tárgyalni, mert –Kovács Gábor így fogalmazott – „valamivel szalonképesebb, mint én”.

Inkább poén, mint valóság, nevetünk is rajta. Együtt csináljuk a filmeket, természetesen. Sőt, a szakmai részét Gábor biztosítja. Ő ért a filmgyártáshoz, mivel már egyetemistaként is a filmmel foglalkozott. Volt felvételvezető – sokmindent csinált a szakmában. Én kívülről jöttem, most tanulok. A szponzorokkal én tárgyalok, igen és a film értékesítését, marketingjét, piacra dobását is én végzem, ami szintén rendkívül fontos a film életében. Jópofa, amit ő mond, de így nem igaz már. Szalonképes! (nevet) A külföldiekkel például ő tárgyal.

Mennyire lehet termékként kezelni a filmet eladáskor? Mosópor?

Nem lehet, már csak az emocionális kötődés miatt sem, mivel nem mindegy, milyen filmet csinálunk és mert nem csak az anyagi hasznot nézzük. Van közöm a filmekhez, mert ott voltam a kiválasztásban, a döntésben, a forgatáson, ismerem a rendezőt, az operatőrt, a szereplőket… (Nem vagyunk amerikai értelemben vett producerek, mert ha már mi választottunk valakit, vagy valaki választott minket és összeállunk, akkor a bizalmunk az övé, s a mi feladatunk, hogy segítsük létrehozni, amit ő létre akar hozni! Más kérdés, hogy elvárjuk, a véleményünket meghallgassa és odafigyeljen, de nem várjuk el, hogy feltétlenül elfogadja. Alkotói kérdésbe nem szólunk bele.) Ilyen értelemben a film nem termék.
Olyan értelemben viszont termék, hogy termékként kell kezelnünk, és megpróbálni eladni a piacon – ahogy Hollywoodban is teszik. Ilyen értelemben néhány értékesítési módszert át kell vennünk. Az önmagában már nem elég, hogy kamaszként kötelezően néztük Jancsó Miklós filmjeit és tudtuk, ki Jancsó Miklós.

A Szegénylegények egymillió nézője abszolút csúcs.

Igen. Ma már akármilyen jelentős film készül, nem nézi meg egymillió ember. De ahhoz, hogy valahányan megnézzék a filmet, ugyanolyan értékű marketingmunkát kell végezni, mint ha egy mosóporról lenne szó.

Mi kell még – az MMK közönségbarát filmek készítését támogató pályázatain kívül – a nézők visszacsábításához a mozikba, a magyar filmekre?

Például, hogy ne készüljenek nagyon rossz, gagyi filmek! Az MMK szűrje ki azokat a filmeket, amelyek devalválják a szakmát! Persze, nagyon nehéz feladat, mert mindenki jót akar csinálni. (Az egész világra érvényes és mindenre érvényes.) A rendező sem úgy indul, hogy most csinálok egy rossz filmet. A kuratóriumot viszont úgy kell összeállítani, hogy a lehető legnagyobb biztonsággal szűrje ki a gagyit. Direkt nem azt mondom, hogy alkotói film, vagy közönségfilm, mert bizony alkotói filmben is készül gagyi, félreértés ne essék! S ugye, közönségfilmben is készül minőségi.

Ezek szerint a kuratórium nem működik tökéletesen?

Abszolút nem! Százszázalékosan persze nem is működhet, mert mindenben van hibalehetőség. Fantasztikus a forgatókönyv, s a film mégsem lesz az – és fordítva. Az esetleges kudarcokat nem akarom a kuratórium nyakába varrni. Mégis fontos, hogy ne készüljön gagyi! A közönséget hozzá kell és lehet szoktatni a gondolathoz: „bár nem biztos, hogy az én ízlésemnek tökéletesen megfelelő filmet láttam, de mégis volt benne valami…” Nem akarok személyeskedni, de sajnos készülnek olyan alkotások, amelyeket nem neveznék filmeknek. Lehet, hogy produkálnak közönségszámot, de biztos, hogy ezek miatt, globálisan, nézőt veszít a magyar filmipar. Az alkotói filmeknél is csak azokat szabadna támogatni, amelyekben megvan a lehetőség, hogy művészi értékekkel bírjanak.

Ott nem számít a nézőszám?

Nem, viszont számít, mit produkál a nemzetközi fesztiválokon és a szakmai megmérettetéseken. Ugyanolyan fontos! Sőt! Áttételesen piaci jelentősége is van, hiszen az országkép szempontjából igenis számít, kik és milyen filmek, milyen mértékben vannak jelen a nemzetközi kulturális életben. Ugyan nem fordítható le pontosan forintra és nézőszámra meg jegybevételre, de igenis óriási jelentősége van. A támogatásnál nagyobb biztonságra kellene törekedni: kevesebb filmet, több pénzzel dotálni. Tudomásul kell venni, a játékfilmkészítés drága műfaj. Tízévenként elkészül ugyan egy nemzetközi sikerű low budget-film, de nagyobb az esélye, hogy egy normális finanszírozási sáv megteremtésével törünk be a nemzetközi piacra. S fontos, hogy milyen producerek kapják meg a pénzeket – de egyébként, a tendencia errefelé is mutat.

Szóval, kitörés?

Abszolút! Reményeink szerint Hajdu Szabolccsal – és, persze, a többi tehetséges magyar fiatallal. Egyszer New Yorkban megnéztük a legnagyobb könyváruház videokínálatát. Tarr Béla-alkotásokat találtunk a polcokon. Nagyon örültünk neki – de jó lenne, ha más is odakerülne!


Az interjú 2007. március 9-én, egy budai bevásárlóközpont kávéházában készült.