Kelemen Éva A filmes dilettantizmus nyomában avagy létezik-e „nyolcas turbófokozat”?
Nemes Gyula
Nemes Gyula portréit Szécsényi-Nagy Loránd készítette
Nemes Gyula portréit Szécsényi-Nagy Loránd készítette
106 KByte

Augusztus 31-e óta látható a magyar mozikban Nemes Gyula nagyjátékfilmje, az Egyetleneim. A „csajozás” útvesztőiben lavírozó, vagy azokban totálisan elvesző főhős nem titkoltan a rendező kudarcait jeleníti meg a filmvásznon. A több – sajnálatos módon nálunk kevésbé ismert – rövidfilmet és dokumentumfilmet jegyző rendezővel a műfajokról, a magyar és a cseh filmezésről, illetve a rendezők „viszontagságos” sorsáról beszélgettem.

’99-ben az OFF-fesztiválon megnyerted a legjobb szinopszisnak járó díjat az Egyetleneimért. Ennek kapcsán egy interjúban azt mondtad, hogy akkor még nem volt ekkora áradata a vallomás-regényeknek. Miért döntöttél úgy, hogy a Bridget Jones-ok és Terézanyuk után mégis maradsz az eredeti tervednél? Nem féltél, hogy esetleg beskatulyáznak a műfaj népszerűségének meglovaglása miatt?

Nem. Ez nagyon érdekes, mert ezt így még senki nem tette föl, és ez pont azt mutatja, hogy senkinek nem jutott eszébe összehasonlítani. Vagy ha bárki is összehasonlította, akkor egészen más nemzedéki filmekkel, régebbi időszakokból. Nem merült fel ez a tematikai hasonlóság, miután a filmem nem romantikus leányregény, hanem nagyon személyes és nagyon nyers dolog, egészen másként viszonyul a filmezéshez és a történetmeséléshez. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az évtizedfordulón valami volt a levegőben; akkor robbant be ez a kérdéskör. Nem mintha Buster Keaton vagy mások nem csináltak volna már hasonló témájú filmet. Valóban, egy kicsit kellemetlenül ért, amikor sorban jöttek ezek a regények meg filmek. Megnyugtató persze, hogy a Beregi regénye mégiscsak a közös társaságunk sorsáról szól (Beregi Tamás, az Egyetleneim forgatókönyvének társszerzője ezzel a címmel írt regényt).

A két mű – ha nem is teljesen, de – független egymástól. Nem tartottál tőle, hogy a cím „odaajándékozásával” az adaptáció gyanújába kevered a filmedet?

Mi sem mutatja jobban, mennyire „nem féltem ettől”, mint hogy bátran meghagytam az eredeti címet, amit Beregi végül kölcsönvett. Úgy voltam vele, hogy még az Egyetleneim című regénnyel sem fogják összekeverni, merthogy annyira más. Persze sokakban biztos felmerül a hasonlóság. Azért is szerepel a sajtókönyvben ez a ’99-es díj, hogy azért lássák, hogy ez egy korábbi dolog, korábbi élmények. Miután ez egy Független Szemlés díj volt, azóta már nem írom bele az önéletrajzomba, pedig nagyon büszke vagyok rá. Akkor, ebben a független filmes korszakban még értékeltek. Miután ezeket már kitöröltem, elmondhatom, hogy még soha életemben nem kaptam díjat, és erre még büszkébb vagyok. Nagyon jó ideig nem fogok díjat kapni; tehát még legalább tíz filmet meg kell csinálnom ahhoz, hogy annyira sablonos legyen, a saját sablonom szerinti, hogy lehessen rá díjat adni.

A téma révén nyilván sok a kölcsönhatás a két mű között. Melyik határozta meg jobban a másikat? Ügyeltetek arra, hogy ugyanazok a történetek ne köszönjenek vissza a filmben is és a könyvben is?

Nem volt ilyen, mi sem mutatja jobban, mint a filmbeli Kispál koncert, ami a regényben egy Takács Tamás koncert. Ezt annyira viccesnek találtam, meg én magam is átéltem. Azt gondolom, hogy mindenki átélte, amikor tinilányok ujjonganak egy énekes láttán, viszont ha van egy 30 körüli csaj, és szólózik, tuti, hogy az énekes felesége. Én ezt kétszer éltem át.

És ez lett a vége is? Hogy elagyabugyáltak?

Ja nem, az egyértelműen képzelődés. Emiatt is egyébként volt visszaszólás, hogy tele van klisékkel. Dehát erről akart szólni a film, hogy így élünk. 30 év múlva ez már nem lesz klisé. Nem egy nyakatekert történet felvázolása volt a cél, ami nagyon eredeti akar lenni, hanem igazán személyes élmények nagyon nem konvencionális feldolgozása; és azt gondolom, hogy ez a személyesség igazolja azt, hogy vannak benne klisék. Éppen ettől a személyességtől lesz másnak is személyes, mert ő is átélte ezeket a kliséket.

A film erőteljesen idézi a videoklipek képi világát. Célod volt, hogy egy társadalmi keresztmetszetet, körképet adj a budapesti éjszakai életről, a „bulikultúráról”, vagy ez csak eszköz a személyes történet elmeséléséhez?

Valamilyen módon igen, egy nagyon pusztuló, roncs társadalomról szól – ez már nem az én szavam, hanem Tóth Jánosé (operatőr, rendező, dramaturg, többek közt a Szerelem és a Macskajáték című filmek operatőre), aki nagyon-nagyon szereti ezt a filmet és nagyon nagy szavakat mondott. Egy roncs világban élő roncs emberekről szóló roncs film. Ez egy társadalomkép egy nagyon szűk keresztmetszeten keresztül, tehát a…nem akarok csúnya szót mondani…, a nőkön keresztül, a csalódáson keresztül végül mégiscsak egy keresztmetszet. A „videoklipezés”-ről annyit, hogy állandóan a fejemhez vágják. Holott a húszas évek óta létezik egy áramlat, amely arra ösztönöz, hogy képekben gondolkodjunk, ritmusokban, hangulatokban; a film kifejezőeszközeivel, vágással, ritmussal, közelképekkel fejezzük ki a mondanivalónkat. Lehetőleg mellőzzük a dialógok használatát. Ennek a nyomdokain jár ez a film. Ez a fajta gondolkodás a klipekben legtöbbször mindenfajta tartalom és sajátos forma nélkül jelenik meg, bár ezek közt is vannak zseniális alkotások. De igazából egy filmnyelvi gondolkodásról van itt szó.

A zenékben tudatos linearitás figyelhető meg, a populáris rocktól a szeletelős drum ’n bass-ig. Kezdettől fogva része volt a koncepciónak hogy főszerepet kap a zene?

Talán attól más kicsit ez a film, benne van, milyen nagyon körülvesz minket a zene, sokkal nagyobb hangerővel, mint régebben. Erre mondta valaki, hogy ez tényleg egy „hangos” film. Nagy hangerővel érdemes vetíteni, és azzal is szokták. Tényleg van egy ilyen euforisztikus érzés a film körül. Most csináltam egy rövidfilmet, a címe Fúga. Ebben az érdekelt, hogy mi az a végső pont, amit már nem lehet elviselni, de még meg lehet csinálni filmen. Eléggé dadaista ez a film. Ugyancsak nagy hangerővel zörejzene, fehér zaj szól a moziban, szerintem ez nagyon érdekes és izgalmas dolog.

Mióta csinálod ezt a filmet?

Egy hét alatt csináltam, másfél éve, tulajdonképpen egy szlovák felkérésre, aztán addig nézegettem, amíg azt mondtam, hogy ez egy film. Nagyon izgalmas volt, mert minden eddigi filmet 3 évig csináltam, és most tulajdonképpen egy ilyen Egyetleneimes forgatás kipihenésére kimentem egy hétre, és három nap alatt leforgattuk, három nap alatt összevágtuk.

Ez kizárólag formanyelvi tanulmány, hogy Tóth Jánost idézzem, mert ő a Study című filmjének a végére ezt írta ki, nyilvánvalóan mindenfajta támadás ellen. Az érdekelt, hogy hogyan lehet egymásra rakni több képet és több zenét fúgaszerűen, de nagyon kakofonikusan és dadaista jelleggel. Formanyelvi kérdés, hogy ha az ember eljut oda, hogy már kockánként vágja a filmjét, ahogy az Egyetleneimben, akkor van-e tovább. És hát van, mert hogy egymásra lehet rakni több képet meg több zenét is, abból lesz az igazi káosz. Azt próbáltam kikísérletezni, hogy mi a legnagyobb káosz a filmben. Talán sikerült. És ha már Tóth Jánosnál tartunk, mondta, hogy nagyon tetszett a film, hetes turbófokozaton ment, de ő még ismer egy nyolcasat is. Remélem, ezzel elégedett lesz.

Az Egyetleneimet nézve eleinte biztos voltam benne, hogy játékfilmet láttam dokumentumfilmes módszerekkel, de felmerül a kérdés, hogy nem fordítva van-e.

Nagyon sok film prezentálja tökéletesen, hogy értelmetlen megkülönböztetni a dokumentumfilmet a játékfilmtől, csak éppen Magyarországon valamiért az a tradíció, hogy ha picit is művészi eszközökhöz nyúlsz, akkor az már nem dokumentumfilm, az nem valóság. Mert hogy az, hogy mi itt ülünk és beszélgetünk, az valóság – szerintük. Pedig hát nem valóság, mert felkértél, itt ülök, és végül is azt mondom, amit szeretnék mondani. Lehet, hogy hazudok. Tehát egyáltalán nem valószínű ez a helyzet sem. Nyilván meg lehet vizsgálni jelenetenként, hogy milyen módon, milyen paraméterekben van benne a valóság. Tényleg vannak benne tisztán dokumentumfilmes részek, például az interjú, vagy a bulik. Olyasmi ez a film, hogy ki van verve két szög, közé kötél van húzva, és arra fel vannak rakva mindenféle valóságdarabkák. Két színészt bevittünk egy valódi helyszínbe, ahol valódi dolgok történtek. Ők is ennek a közegnek a részei voltak, valamilyen szinten persze befolyásolták is ezt a közeget; magán a forgatáson is vegyesen volt valóság és nem valóság. Ez rettenetesen izgat. Szeretnék majd egy olyan dokumentumfilmet csinálni, amiben semmi sem valóságos, tehát mesterséges a felépített világ, viszont abban mindenki tökéletesen önmaga és tökéletesen valóságos. Valahol efelé közelít az Egyetleneim, azon túl, hogy azért valamiféle minimális története van. Szokták mondani, hogy nincs, de az elbeszélésmódból kifolyólag másképp van ez a történet elmesélve. Egyébként volt már ilyen. Említhetném mondjuk Cassavetes-t, ő is nagyon másképp mesél történetet, bizonyos alapvető dolgokat vet el. Persze ettől sokkal dokumentumfilmesebb is lesz a dolog, hogy ez az alapvető drámaiság el van vetve, hiszen a való élet nem dráma.

A „csajozás” szemszögéből az Egyetleneim számodra kívülről szemlélés, ironikus felülemelkedés, vagy egyszerű dokumentálás volt?

Én mindig ironikusan felülemelkedek saját magamon, mindig az adott pillanatban is, most is, meg akkor is. Nagyon jókat röhögtem magamon, ha volt valami kudarc, hogy ezt majd belerakhatom a filmbe. Máig ilyenek vannak…fúú…(nevet) Nagy sztorik voltak a múlt héten is. Valahol tényleg egy terápia volt ez a film és nagyon is benne voltam. Tényleg érezhető, hogy a film, ami arról szól, hogy ne csajozzunk, meg próbáljunk kevésbé felületesek lenni, iszonyú nagy kedvet csinál a csajozáshoz. Az ember azért csinál filmeket, hogy kérdéseket tegyen fel önmagának, és ezekre úgy érzem, választ kaptam, és valahogy felülemelkedtem ezen az egészen.

A veled készített interjúkból kitűnik, hogy az önéletrajzi ihlet után most a társadalmi kérdések felé szeretnél fordulni.

Ez onnan is jön, hogy közben elvégeztem egy dokumentumfilm-szakot és sok dologgal szembesültem, meg nagyon régóta van egy ilyen vonulat az agyamban; csak ki kellett filmezni a magánéletet is. Ami engem nagyon érdekel a filmben, hogy sokszor egy rendszerrel korrespondál, egy rendszer ellen lázad. De ma nem látom azt a gondolkodást, hogy valaki is azt mondaná, hogy van egy rendszer, és ez ellen fel lehet, vagy nem lehet fellázadni, és hogy ez a rendszer nem jó, és igenis, hogy van rendszer és vannak eszközei, gyakorlói. Ez a gondolkodás gyakorlatilag a rendszerváltás óta nincs. Talán aki még ez irányban alkot, ráadásul nagyon jól, az Jancsó. Utoljára ’68 körül voltak ilyen filmek, utána már inkább csak underground vonalon. Sokkal keményebb most a rendszer, mint régen, mert mindennek tetejébe átláthatatlan; szóval ez engem nagyon izgat, a következő nagyjátékfilmem is erről szól. Most különböző rövidfilmekkel edzek – egyrészt mobiltelefonra és webkamerára készítek egy filmet arról, hogy a mobiltelefon meg az internet hogyan változtatja meg a társadalmat illetve az emberi viszonyokat és a pszichénket. Ez is része egy rendszernek: állandóan kényszerítve vagy, hogy telefonálj és internetezz. Paranoidnak hangzik, de valahol tudatosan csinálják, hogy bele vagy kényszerítve egy rendszerbe, ami az emberi kapcsolatoknak is meg a társadalomnak is a teljes elzüllesztése. Azért akarom megcsinálni ezt a filmet, hogy közben felvillantsam, pont ezek az eszközök fognak létrehozni egy radikálisan más demokráciát. Van egy ilyen optimista lehetőség is. Nem gondolom azt, hogy azért, mert megjelent az autó vagy a kerék, vagy lejöttünk a fáról, attól még rosszabb lett, csak teljesen ostobán használjuk ezeket az eszközöket. Pont ez a szép a mostani rendszerben, hogy sehol nincs egy bizottság, aki ezeket eldönti – csak különböző módon, a reklámon, a mindenféle rejtett mechanizmusokon keresztül kényszerít arra, hogy olyan eszközöket használj, amelyek totálisan demoralizálnak.

Mi a helyzet az új játékfilmeddel, elkészült már a forgatókönyv?

Nálam soha nincs forgatókönyv (nevet), de persze ahhoz, hogy pénzt szerezz, ahhoz kell. Ez a nagyjátékfilmem egy anarchista terroristáról fog szólni, vígjáték, félig parabolisztikus, félig realisztikus módon.

Egy beszélgetésben hangsúlyoztad, hogy filmes módon szeretnél gondolkodni, nem pedig moziszerűen. Nem gondolod, hogy ez egyfajta paradoxon? Lehet úgy filmet forgatni, hogy olyan legyen, mint „az életben”, és nem olyan, mint „a filmben”?

Itt a mozin azt értem, a filmezésnek azt az egyetlen legitim formáját, hogy szépen bevilágított, kisminkelt emberek bejönnek, megbeszélik a cselekményt, majd kimennek, vagyis alapvetően filmdráma. Különböző fantasztikus recenziókat kapott a film, de még senki nem írta le igazán, hogy mitől volt ez a film más és miért idegesít föl nagyon-nagyon embereket. Nagyon sokakat felidegesített, nagyon erősen agresszióra biztatott, amire büszke is vagyok. Amikor például Réz András azt mondta, hogy egész életében soha nem volt intoleráns semmilyen film iránt, de az Egyetleneim iránt igen.

Az ELTE film- és a FAMU (Fakulta Akademie Múzických Umění, a Prágai Filmművészeti Akadémia) dokumentumfilm-szakát is elvégezted, mennyire tudtad kamatoztatni az ott tanultakat?

Minden rendező először csak ír filmekről, ez természetes, amikor még nincs pénzed. Volt egy filmtörténeti korszak, amelynek én pont a legutolsó pillanatában érkeztem, amikor a kamera még nem természetes tartozéka a háztartásnak. És ennek nagyon-nagyon örülök, mert soha nem forgattam videóra. Most mobilra fogok forgatni, mert nincs pénz, de ez a videó nekem nagyon furcsa képződmény, amivel érdemes kísérletezni, de nem szabad filmként kezelni. A filmelmélet szak tehát ennyiben segített, hogy gondolkodjunk, mielőtt forgatunk. Prága meg… nyilván volt itt valami csehes gondolkodás, különben nem szóltak volna, hogy ott a helyem. Ott egészen más dolgot tanultam meg; egyrészt egy nagyon szabad filmkészítést. Kiderült, hogy olyan öregurak, mint Váchek, meg nénik, mint Chytilová még mindig fiatalabb módon forgatnak filmet mint a kinti fiatal filmesek. (Karel Váchek és Věra Chytilová cseh filmrendezők, a FAMU tanárai.) Ez nyitott meg a társadalmi gondolkodás felé, hogy próbáljuk csak analizálni ezt a társadalmat. Megtanultam, hogy a dokumentumfilm sokkal fantáziadúsabb műfaj, mint a játékfilm, sokkal több lehetőség, rugalmasság, kreativitás van benne, sokkal tágabbak a határai, mint ahogy gondolnánk.

Milyen különbségeket láttál a budapesti és a prágai filmes gondolkodásban?

Alapvető különbség, hogy Csehországban, és még nagyon sok országban virágzó dokumentumfilm-gyártás van. Bizonyos magyar dokumentumfilmes tradíciók, amelyek tökéletesen és forradalmi szinten működtek a ’80-as években - sehol máshol nem volt a világban, hogy beszélő fejek olyan dolgokat mondtak ki, ami lázadás volt -, ez a gondolkodás így 20 év múltán eléggé idejétmúlt és nevetséges. Az a nagy probléma, hogy a magyar dokumentumfilm valahogy nem hozott létre fiatal generációt és nem talált ki újat, kivéve és nagyon tisztelve azt a néhányat, aki viszont elindult ezen a pályán. Ezzel szemben azt láttam, hogy Csehországban van dokumentumfilmes képzés, intézet, folyóirat, mozikban mennek a filmek, celluloidra forognak, és gyakorlatilag az elmúlt tíz évben a legjelentősebb filmek mind dokumentumfilmek voltak. És nagyon kívánom, hogy egy olyan tradíciókkal rendelkező ország, mint Magyarország, belépjen ebbe az új érába, kezdje el másképp. Persze ehhez kellene egy finanszírozás. Tökéletesen megértem a fiatalokat, hogy a játékfilm felé mozognak, mert éppen hogy nem látják a dokumentumfilmben sem a fantáziát, sem a lehetőséget. Nagyon kevesen mondták, hogy de, én igen, én dokumentumfilmes vagyok. És ez egy nagyon nagy hiány. Ezt nem lehet csinálni olyan országgal, aminek voltak nagyon nagy nevei.

Jelenleg min dolgozol?

Mivel nagyon szabadon szeretek dolgozni, végül is az lett a megoldás, hogy lett egy cégem, az csinálja ezeket a rövidfilmeket. Most négy filmet is csinálunk: az egyik a Fúga, ami most nagyítódik, a másik ez a mobilos film, aminek a címe Digitális, aztán 10 éve forgatunk a Kopaszi gáton mindenféle dolgokat – beleértve az Egyetleneimet is – és a különböző anyagokat most összerakjuk és folytatjuk. Ezenkívül még a szülővárosomban (Dunakeszi) forgattam inkább érdeklődésből egy dokumentumfilmet helyi arcokkal, bácsikkal, és annyira megtetszett, hogy valószínűleg újra fogom forgatni az egészet filmre.

A mai világban látsz rá esélyt, hogy rendezőként valami radikálisan újat hozol, ami még nem volt előtte és ezt elfogadják?

Félreértés ne essék, én nem akarok újat csinálni, egyszerűen ez jön belőlem. Én nem akarok azon görcsölni, hogy olyan filmet csináljak, hogy tetsszen, meg olyat, amit a többiek szeretnek. Van, akinek ahhoz van tökéletes érzéke, hogy a mainstreamben fogalmazza meg a mondanivalóját. Nagyon irigylem őket. Én erre nem vagyok képes, mert nekem más jön. Valaki Fellini, valaki Jonas Mekas, én meg én vagyok. És azt gondolom, hogy ha csinálok 10 filmet, ami én vagyok, akkor el fognak fogadni, mert magam is előlépek önnönmagam sablonjává. Ha megnézik a filmjeimet és valamilyen szinten hatok valakire, az is fantasztikus dolog lenne. Ugyanakkor igyekszem, hogy minden filmem más legyen. Tudom, hogy ez nagyon nehéz, mert a jonatán meg az idared még mindig jobban hasonlít egymásra mint a körte az almához. Lehet, hogy nagyon hasonlóak a filmjeim, de azon belül, ami vagyok, szeretek nagyon különbözőeket csinálni. Most ez a következő nagyjátékfilmem történetben, témában, képiségében, hangban egészen más jellegű lesz.

Hadd térjek vissza egy kicsit az anyagiakra, ha már szóba került. Hogy megy ez egy filmnél, kinél kell kilincselni, hol kell elkezdeni a keresést?

Ez végtelenül egyszerű volt, legalábbis 3 évvel ezelőtt. Nagyon szerencsésnek mondhatom magamat, jókor voltam jó helyen. Akkor volt a nagy harc az MMK-ért (Magyar Mozgókép Alapítvány), hogy legyen pénze a magyar filmgyártásnak; ezt a harcot vívják a csehek évek óta és nem nyerik meg, nincs pénz az alapítványuknál. Akkor nagyon sok elsőfilmesnek adtak pénzt, sok filmnek adtak kisebb összegeket. Azóta jóval kevesebben kaptak lehetőséget. Pedig nagyon fontosnak tartom, hogy legalább egy esélyt adjanak a fiataloknak – mind az itteni főiskolásoknak, mind azoknak, akik egyszerűen csak filmet akarnak csinálni. És ilyen kevés pénzhez tökéletesen illett egy effajta „punk-film”, amit tényleg meg lehetett ennyi pénzből csinálni. Tisztán állami támogatásból, két összegből adódott össze a film költségvetése, ugyanakkor nagyon szeretném, ha ennél bonyolultabb lenne a rendszer, mert az nem egészséges, hogy az állam kioszt x forintot és abból kell megcsinálnom a filmet, hanem tényleg arra van szükség, hogy sokan vegyenek részt egy filmben – mind a külföld, mind az európai alapítványok, televíziók, magántőke. Tehát hogy egy valódi producerség is alakuljon ki Magyarországon. Erre már millió jel van. Nyilván ahhoz már nevednek kell lenni, hogy tudjál pénzt szerezni. Nem egészséges, hogy az államra hárítunk mindent, ebben tökéletesen igaza van az MMK-nak.

Az Egyetleneim werkfilmjében amatőr ökörködésként definiáltad a filmezést. Ezek szerint amatőrnek tartod magad? Egyáltalán mit gondolsz a rendezői hivatásról?

Az ember vagy filmet akar csinálni, vagy rendező akar lenni. Én soha nem akartam rendező lenni. Egyszerűen csinálom a dolgomat. A dilettantizmus rettenetesen érdekel, az, hogy elfelejtem azokat a kliséket, azt a hűvös professzionalizmust, ami nagyon sok remek filmben is van, és engem zavar. Nagyon könnyű nagyon jól megcsinált filmet készíteni, amikor minden stábtag mindent hozzáad, tökéletesen meg van írva minden egyes képpontja. Tudom, hogy ironikusan vagy nagyképűen hangzik, de túl könnyű feladatnak tartom azt, hogy egy hónapig gondolkodom 3 másodpercen és annyira tökéletes lesz. Engem rettenetesen érdekel a spontaneitás, hogy szándékosan nem használom ezeket a profi filmes eszközöket, hanem egyrészt meghagyom a valóságot úgy, ahogy van, illetve a filmnyelvi eszközökkel játszom nagyon szabadon. Nagyon sok filmesnél érdekel ez a pimaszság, ahogy dilettánsnak tetteti magát. Tulajdonképpen a Fúga című kisfilmem tényleg a mélypont, ennél dilettánsabb dolgot nem is lehet már csinálni. Tényleg nagyok próbálkoztak már ezzel, és ebben az értelemben mondom azt, hogy nem szeretem a profizmust, vagy nem vagyok profi. Abban az értelemben, hogy reggel fél 11-kor már fölkelek és a filmekre gondolok egészen hajnalig, és tényleg megszállottan csak ez érdekel, abban az értelemben igen.
2007. február 5.

 

Kovács Krisztián (Egyetleneim)
Kovács Krisztián (Egyetleneim)
189 KByte
Kovács Krisztián (Egyetleneim)
Kovács Krisztián (Egyetleneim)
184 KByte
Kenyeres Bálint és Kovács Krisztián (Egyetleneim)
Kenyeres Bálint és Kovács Krisztián (Egyetleneim)
167 KByte
Kovács Krisztián (Egyetleneim)
Kovács Krisztián (Egyetleneim)
156 KByte
Kovács Krisztián (Egyetleneim)
Kovács Krisztián (Egyetleneim)
143 KByte
Kovács Krisztián és Tóth Orsolya (Egyetleneim)
Kovács Krisztián és Tóth Orsolya (Egyetleneim)
177 KByte
Tóth Orsolya (Egyetleneim)
Tóth Orsolya (Egyetleneim)
207 KByte

161 KByte
Kovács Krisztián (Egyetleneim)
Kovács Krisztián (Egyetleneim)
173 KByte
Balkay Géza (Egyetleneim)
Balkay Géza (Egyetleneim)
168 KByte
Kenyeres Bálint (Egyetleneim)
Kenyeres Bálint (Egyetleneim)
49 KByte
Papagáj
Papagáj
129 KByte

208 KByte

152 KByte

106 KByte

109 KByte

161 KByte

137 KByte

138 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső