A KAFFra igyekezvén -- ki ezért, ki azért -- , anno, 2005 nyarán a véletlen sodort bennünket a vonaton egymás közelébe. Ránéztél a hímzett indiai hátizsákomra, és egyből megmondtad, India mely vidékéről származik. Elámultam. Főként, amikor megtudtam, tanítottál arrafelé... Pontosan hol is? Hogyan is? Mit is? Meddig? És kinek, minek köszönhetően? Hány tanítványod volt? Tartod még velük a kapcsolatot? Mi volt a tanítási "módszered"?

Az alkotás oktatása, az arról való gondolkodás és beszéd számomra elválaszthatatlan magától az alkotástól. A munkáim nagy része is beszélgetés, közös gondolkodás eredménye. Ezért amikor csak lehet, szívesen megyek olyan helyre, ahová ilyen céllal hívnak. 1999 tavaszán India három filmintézetébe látogattam el. Kettő ezek közül felsőoktatási intézmény volt, a delhi Jamia Millia Islamia és az ahmedabadi National Institute of Design Animációs Tanszéke, a harmadik a filmgyár Poonában. Ez utóbbi inkább csak amolyan bámészkodás volt, de a két művészeti akadémián előadásokat tartottam, az ahmedabadi iskolában pedig alaposabban belefolytam a hallgatókkal való közös munkába is. Itt három hetet töltöttem, és néhány végzős hallgató, különösen két diák - Ahmed Shaaz és Rosemary Vargas - animációs diplomafilmjének az előkészítésében segítettem. A hallgatók és a tanszék vezetője, Nina Sabnani is úgy találta, hogy sikerült hozzátennem valamit ezekhez a munkákhoz. Ebben lehetett valami, mert aztán mindkét film szép fesztiválkarriert futott. Persze a legtöbbet én épültem általuk és a hely által. Ez volt akkor India egyetlen olyan egyeteme, ahol felsőfokú szinten oktatták az animációt, de Ahmedabad - Gujarat központja - sok másban is különleges hely. Itt született Gandhi, ennek emlékére bizonyos speciális rendelkezések vonatkoznak a régióra (például tilos alkoholt fogyasztani és birtokolni), itt van India talán leghatalmasabb néprajzi gyűjteménye, legnagyobb szegénysége, leghatalmasabb Corbusier-épülete. És még nagyon sok minden. Amikor épp nem a campusban voltam, a várost jártam, a néprajzi múzeumot is, többek között. És nagyon megszerettem a különböző régiók szőtteseit, egyéb tárgyait. Gujarat ebből a szempontból is különösen érdekes terület, az apró, kerek tükrökkel cifrázott, gazdagon hímzett szőnyegeivel. A hallgatóimmal még évekig leveleztem utána is. A tanszék vezetőjével pedig a mai napig tartom a kapcsolatot, azóta elég szoros munkakapcsolat alakult ki, két nemzetközi együttműködést is szerveztünk már közösen.

VESZPRÉM... Tetszik, ahogy ma is veszpréminek vallod magadat. Emlékszem, jártamban-keltemben Magyarországon a biztos város Veszprém volt, úgy gondoltam, "itt tudnék élni"... Miért kötődsz hozzá - lélekben mindenképp? "Universitas Veszprém" - ilyen is van, és ami külön szimpatikus: az egyetemen színháztudományi szak és környezetvédelmi szak is működik... És azt gondolom, talán az egyetlen hely az országban, ahol ápolják Latinovits emlékét, aki játszott s rendezett is itt, amikor kiutálták a székesfővárosból... Mit tudsz az egyetem működéséről, illetve hogyan látod - a kint is lenni, bent is lenni jegyében -Veszprémben a színház,a mozi, a televízió, a rádió, a helyi média jelenét, jövőjét, ha követni tudod egyáltalán a teendőid mellett?

Veszprém az életemben mindennek a célja és oka. Oda járok haza, hiába élek régebb óta távol tőle, mint amennyi időt ott töltöttem. A legmeghatározóbb élmények és emberek oda kötnek: a családom, a tanáraim és a barátaim. A város intézményeivel, az egyetemmel, a városi tévével, a színházzal semmiféle hivatalos kapcsolatot nem tartok. Magához a városhoz van közöm, az egykori vegyipari egyetem aulájának akusztikájához és illatához, a tévében az egykori osztálytárs szerkesztő szóhasználatából ismerős magyartanári intelmekhez, az évekig felállványozott színházépületet körülvevő elvadult Színházkert gesztenyefáihoz. Ezekből az illatokból, vágyakból, félelmekből, hangulatokból tudom meghatározni ma is magamat. És persze konkrét személyekkel kapcsolatos élményekből, akik közül három tanáromat említem. Hat éves koromtól tizennyolc éves koromig jártam zeneiskolába ugyanahhoz a csellótanárhoz, Pájer Sárához. Heti kétszer, de azokban az időszakokban, amikor az országos versenyekre készültünk, a hét minden napján, szombaton és vasárnap is. Eddigi életem során alig van valaki, akivel több időt töltöttem, mint vele, és senkitől nem tanultam annyit művészetről, alkotásról és persze főleg zenéről, mint tőle. Gimnáziumi rajztanárom, Merencsics Tibor a másik, aki az alkotáshoz szükséges odaszánást, fegyelmet és kitartást saját példáján keresztül is belém nevelte.
Földrajz- és történelemtanárom, Horváth Géza pedig egy olyan nagy formátumú tanár-intellektus volt, aki szinte bármiről tudott beszélni és mesélni, a tantárgyi keretektől függetlenül. Ógörög nyelvi finomságoktól a pécsi Jakováli Hasszán dzsámi építészeti megoldásain át a Csontváry képek belső logikájáig. Csak földrajzról és a gimnáziumi diákok számára megfogalmazott történelemről nem szívesen. A földrajz nem érdekelte, az akkor hivatalos történelemfelfogással meg nem értett egyet. Az érettségin nem is nagyon tudtam mit mondani a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról azon kívül, hogy Eizenstein rendezte. Róla viszont – hála Horváth tanár úrnak – lukat tudtam beszélni a bizottság hasába.

KEDD... a neve az általad 2002-ben alapított animációs stúdiónak. Amikor először hallottam, rögtön egy filmcím ugrott be: "Ha kedd van, akkor ez Belgium"…

A KEDD egyrészt a stúdió alapításának napjára utal, másrészt pedig arra, ahogyan én a szakmámhoz viszonyulok: az alkotómunka olyan hétről hétre, sőt, évről évre végzett, kitartó munkát jelent, amit nem szeretnék egy egyszerű hétköznap nevénél magasztosabb szóval jelölni. Az alkotás maga ugyanakkor kivételes eseménnyé, nevezetes nappá tudja változtatni a legszürkébb hétköznapot is.

Az Iparművészetire és az ELTE-re jártál... Milyen szakokra? Mire, kire emlékszel szívesen, ami, aki akár példaértékű lett az egyetemi tanulmányaid alatt?

Az Iparművészetin Jankovics Marcell osztályába jártam. Lényegében miatta lettem animációs. Amikor bekerültem az iskolába, csak annyit tudtam, hogy majd tanítani akarok és persze alkotni. De hogy milyen műfajban, azt nem döntöttem el. Az alapképzőben (akkor még volt ilyen) meghallottam, hogy Jankovics indítja a következő rajzfilmes osztályt (három fővel), és akkor úgy éreztem, hogy ezt a ziccert nem hagyhatom ki. Nem mondom, hogy nagyon örült nekem, de aztán később megkedvelt. Utolsó évre az az érdekes helyzet állt elő, hogy egyedül maradtam az osztályból, mert a többiek halasztottak. Úgyhogy én voltam az osztály, Marcell meg az osztályfőnök.
Sajnos mégsem alakult ki igazi mester-tanítvány viszony. Hogy ennek az volt-e az oka, hogy én túlontúl respektáltam őt, vagy az, hogy ő túlságosan büszke és nehezen megközelíthető volt, azt nem tudom. Abból a szempontból, hogy mit tekintek ma tanult szakmámnak, Jankovics Marcell személye a leginkább meghatározó. A mesterképzőben Reisenbüchler Sándor lett a választott tanárom. Vele emberileg jobb kapcsolatot alakítottam ki, közelebb kerültem hozzá, mint Jankovicshoz. Szakmailag viszont kevesebbet jelentett az első animációs tanáromnál. Amikor az Iparművészetin a DLA mestermunkámat és a hozzá kapcsolódó értekezést készítettem, akkor aztán újra Jankovicsot kértem fel konzulensnek. Ez a rövid időszak szakmailag is, emberileg is nagyon tartalmas volt számomra.

Hány helyen oktatsz?

Ha a kisebb-nagyobb rendszerességgel elvállalt külföldi workshopokat nem tekintjük, akkor továbbra is a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (korábban: Iparművészeti) tanítok. Idén kezdem a 13. évemet tanárként az animáció szakon.

Dr-t is viselsz a neved előtt, bár nem kérkedsz vele. Miből írtad a doktori cím megszerzéséhez szükséges szakdolgozatot?

Igazából két – egyenértékű – ilyen titulusom is van, de tényleg nagyon ritkán használom őket. A DLA fokozatot az Iparművészetin szereztem, a PhD fokozatot pedig az ELTE-n.
DLA programom gyanánt a Magyar Zenetévé számára készített, 60 darabból álló animációs csatornaazonosító sorozaton keresztül elemeztem a műfajt, és a tervezés logikáját. Ezzel a rám jellemző, talán az átlagnál pragmatikusabb alkotói és tanári gondolkodásmódot igyekeztem modellezni.
A PhD fokozatot az ELTE Neveléstudományi Tanszékén szereztem egy több évig tartó empirikus kutatás eredményeképpen. Kutatási témám és a doktori értekezés címe „A televízió és a közönség kapcsolatának vizsgálata rajzteszttel 6-10 éves gyerekek körében” volt. Arra a kérdésre kerestem a választ, hogy a kisgyerekkorú nézők miként értelmezik, hogyan dolgozzák fel azokat az élményeket, amelyek a televízió nézés közben érik őket, illetve, hogy miként lehet megfogalmazni azt a nagyon szoros és nagyon különös kapcsolatot, ami életkortól függetlenül a legtöbb embert a televízióhoz köti. A túlságosan általános és leegyszerűsítő „hatás” fogalmat – mint értelmezhetetlent – nem használtam. A vizsgálat elméleti hátteréül kidolgoztam egy olyan pszichológiai modellt, amely a televíziós tartalmak és a gyermekek viselkedése között nem feltételez közvetlen ok-okozati kapcsolatot. Modellem a televíziót nem „valóságreprezentációnak” tekinti, hanem a televízión kívüli létformáinkhoz hasonló, minket magunkat is magába foglaló, önálló, és többé-kevésbé független „valóságként” értelmezi. Az elmélet szerint a médiumok által meghatározott, és a nem-mediális valóságaink egymással sokkal inkább mellérendelt, semmint alá-fölérendelt viszonyban állnak. A modell kialakításában elsősorban a hatás elméletek kritikai elemzésére, a kognitív pszichológia, a kognitív filmelmélet és a konstruktivista pedagógia kutatási eredményeire támaszkodtam.

Hány helyen vendégtanárkodtál eddig? Itthon és a nagyvilágban...

A 13. évet kezdem a Moholy-Nagyon.
4 évet tanítottam a Pető Intézet Főiskoláján (Vizuális nevelés és módszertana, Technika és módszertana),
1 évet a Városmajori Gimnáziumban (rajz),
1 éven keresztül rendszeres (nem folyamatos) oktatói munka a Bátonyterenyei Szakmunkásképző Intézetben (animáció),
2 szemeszter a londoni Royal College of Art Animációs tanszékén, az RCA és a Royal Music Academy közös, „Shared language” projektjében mint postdoc munkatárs,
1 szemeszter a ludwigsburgi Filmakademie Baden-Württemberg Animáció Tanszékén,
workshopokat, előadásokat tartottam Indiában és Észtországban.

A Maestróval egyre növő piramisnyi díjat, elismerést arattál szerte a világon, tulajdonképpen néhány hónap alatt... Hányszor kísérted el a filmedet?

Eljutott 70 fesztivál versenyprogramjába, és nyert 40 díjat. Én körülbelül 10 helyre mentem vele, közülük a két legegzotikusabb Japán és a Kanári Szigetek volt. Ami viszont fontosabb ennél, hogy a stáb minden tagja el tudott menni legalább egy fesztiválra a filmmel, és a legtöbben díjat is vehettek át. Ezeknek tényleg jobban örültem, mint a többi elismerésnek, mert ezeket a díjakat a srácok személyes sikerükként élhették meg. 4-5 helyre, ahol tudtuk, hogy díjat kapunk, a feleségemmel vagy a nagylányommal együtt mentünk. Persze, ezek voltak a legjobbak.

A nyáron, amikor megint szóba került, hogy esetleg tudsz időt szakítani erre a beszélgetésre, hallottam munkatársadtól, hogy Erdélyben dolgoztál. Hangverseny... Mi is ez? Tulajdonképpen egy zenére életre kelő színpadi díszlet, amit Te terveztél, Te vezényelsz le, számítógépes apparátussal? Ez hogy jutott eszedbe? Szigorú partitúrából dolgozol vagy van mód az improvizációra is?

A családom többi tagjához hasonlóan gyermekkorom óta zenélek, vonós kamarazenekarokban nagybőgőn és csellón játszom. Bartók Béla zenéjéhez muzsikus tanoncként is, és zenehallgatóként is hamar közel kerültem. Később a személye alkotói és tanári példaképpé is vált a számomra. Ahogy jártasságot szereztem az animációs filmkészítésben, foglalkoztatni kezdett a kérdés, hogy Bartók színpadra komponált műveihez miként lehetne az animációs műfaj komplex látvány- és mozgásvilágát felhasználni.
2004 őszén hozzákezdtem a Csodálatos Mandarin animációs adaptációjának elkészítéséhez. A zenemű alapjául szolgáló Lengyel Menyhért szöveg és a partitúra elemzése után elkészítettük a látványterveket és a forgatókönyvet. Az előkészítő munkával párhuzamosan kialakítottunk egy újszerű technológiát is a majdani animáció előadására. Ezzel a megoldással a teljes zenedarab minden előadás alkalmával élő, koncertszerű, nagyzenekari formában hangozhat el, a vetített látvány pedig egy számítógépes program használatával előadásról előadásra illeszkedik, hozzáidomul a saját törvényszerűségei szerint létre jövő muzsikához. Így lehetővé válik, hogy a vetített kép és a zene kapcsolata kiegyensúlyozottabb legyen, mint ha a képsorokat adott hosszúságú hangfelvételre szerkeszteném, és úgy vetíteném a közönségnek. Módszerünk lényeges eleme, hogy az előadásokon nincs teljes sötétség. A közönség tagjai – bár vetítővásznat és vetített képet is látnak a zenekar mögött – nem válnak mozinézőkké. Ami az előadás zenei részét illeti, az mindenben a koncert hagyományokat követi.

Az animáció megtervezésénél természetesen nemcsak a majdan elkészülő képsor előadásának mikéntjét kellett a bartóki elvek alapján megtervezni. A Mandarin partitúrájának a szereplőkre és a helyszínekre vonatkozó szöveges, vagy egyértelmű zenei utasításait a tervezett előadás látványtervének és forgatókönyvének elkészítésénél is a legmesszebbmenőkig figyelembe kellett venni. Végezetül, de talán az adaptáció leglényegesebb szempontjaként megpróbáltam Bartóknak a mű egészével kapcsolatos tartalmi elvárásait megérezni, megérteni.
Bartók leveleinek, illetve a Mandarint értelmező írások tanulmányozása alapján egy sosemvolt, de mégis minden modern ember számára ismerős, mindent felőrlő és dehumanizáló nagyváros képét választottam a készülő animáció fő motívumának. „Pokoli egy muzsika lesz” – írta Bartók feleségének, Ziegler Mártának 1918. szeptember 5-én kelt levelében. „Az eleje – egészen rövid bevezetés függönynyitás előtt – rettenetes zsivaj, csörömpölés, csörtetés, tülkölés: egy világváros uccai forgatagából vezetem be a t. hallgatót az apache-tanyára.” Bartók szavainak és zenéjének képi megfelelője a feldolgozásomban egy folyamatosan hömpölygő város-szörny. Alapeleme az ablakként, képkeretként vagy monitorként egyaránt értelmezhető üres, vagy egyszerű képi jelekkel, piktogramokkal telített keret. A három csavargó egyénítés nélküli alkatrészei ennek a folyamatos mozgásban lévő szereplőnek, de a város elemeiként jelenik meg az öreg gavallér és a diák is. A város már-már felőrli a lányt is, ablakba keretelve, kétdimenziós, végtelen számban sokszorosítható képpé gyötörve őt. A Mandarin felbukkanásával azonban főként az ő elpusztítására tör. A Mandarin megjelenésében éppen az ellentéte a városnak. A város oszthatatlan egyen-elemekből építkezik, és „kifelé végtelen”. A Mandarin ezzel szemben jól érzékelhető határokkal ábrázolt, de – mint valamiféle ujjlenyomat-fraktál – bármeddig osztható, lényege „befelé végtelen”.
Munkámban a harmincas évek jelentős animációs és képzőművészeti törekvéseit is idézni igyekvő, stilizált látványvilágot alkalmaztam. A legjobb tudásom és szándékom szerint a mű egészének szellemiségével összhangba került az az absztraktabb képi feldolgozásmód, amely szerint a Mandarin magával az embertelenül hömpölygő várossal küzd meg. Feldolgozásomban a csavargókon keresztül a város az, amely a Mandarint agyonfojtja, részekre szabdalja és megfeszíti. A város az a hatalom, amely a lányt is végső elnyeléssel fenyegeti, de akiben a Mandarin elpusztíthatatlan lénye a Mandarin halálának árán mégis tovább él.
Az elkészült animáció bemutatójára a budapesti Művészetek Palotájában került sor 2005. április 21-én, a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikus Zenekarral. Ezt követően más-más zenekarokkal mind Magyarországon, mind külföldön több alkalommal bemutattuk. A 2006/2007-es németországi magyar kulturális évad, az Ungarischer Akzent nyitóelőadásán az animáció vetítésével egy időben a zenemű kétzongorás feldolgozása hangzott el.

Most épp mire pályázol, mibe fogtál? Persze, csak annyit árulj el, amennyit jónak látsz, ha nem vagy babonás. Nagyjátékfilmes animációt?

Májusra szeretném elkészíteni a következő animációs rövidfilmet. Szó van két egészestésről és egy nagyon sok részes tévésorozatról is. Van egy saját sorozatterv is. Ebből az első (fél órás) epizód storyboardja, és további 5 rész forgatókönyve kész.
Remélem, előbb-utóbb mindegyik elkészül. Majd meglátjuk. (?)

Gyerekként melyik rajzfilm érintett meg és miért?

Gyerekként egészen kivételezett helyzetben voltam a rajzfilmeket illetően. Az általános iskolám egy telken volt a városi mozival. A napközis tanár nénim pedig gyengéd érzelmeket ápolt a mozigépész bácsival. Ebből az jött, hogy a délutánokat leckeírás helyett hivatalosan jóváhagyott rajzfilmnézéssel töltöttem 6-8 éves koromig. Minden filmet mozivásznon láttam, otthon ugyanis sokáig nem volt tévénk. Úgy emlékszem, hogy legjobban a No, megállj csak című sorozatot szerettem. Meg általában a szovjet rajzfilmeket. Szépen, mívesen kivitelezett, lassú filmek voltak ezek, követhető és mindig roppant tanulságos tartalommal.

(Budapest, 2007. január 11.)

(2007-02-01)