Muhi Klára Csak azt szeretnénk, hogy te boldog légy!
Interjú Koltai Lajossal az Este című filmjéről

49 KByte

Este
(Evening)

amerikai, 2007
rendező: Koltai Lajos
forgatókönyvíró: Susan Minot regénye alapján Susan Minot és Michael Cunnigham
operatőr: Pados Gyula
vágó: Allyson C. Johnson
zene: Jan A. P. Kaczmarek
szereplők: Meryl Streep, Glenn Close, Claire Danes, Toni Collette, Vanessa Redgrave
gyártó cég: Focus Features
magyarországi forgalmazó: SPI International

A Sorstalanság után amerikai filmmel folytattad a rendezői karriered. Nem készíthettél volna az Este helyett ismét magyar vagy európai filmet?

Szívesen rendeztem volna magyar filmet, s rendeznék legközelebb is, ha lenne hozzá anyagom. A Sorstalanság után megtaláltak néhány veretes, szép forgatókönyvvel, de csupa olyasmivel, amihez nemzetközi segítség kell, amiket nem lehet megcsinálni pusztán magyar pénzből. Mi nagyon kicsi piac vagyunk. És – kár lenne titkolni – úgy jó filmet csinálni, ha az a nemzetközi piacon is érvényes. Ettől én még magyar vagyok természetesen, ezt az országot szolgálom, ha észreveszik… Fantasztikus visszajelzéseket kapok egyébként a Sorstalanságról a mai napig. Harvey Keitel telefonált például a múlt héten, el volt ragadtatva, azt mondta, a legszebb holocaust film, amit valaha látott. Együtt forgattuk a Taking Side-ot (Szembesítést), de érdekes módon csak most, a Sorstalanság kapcsán derült ki, hogy ő is érintett. Még mindig vannak országok, ahol most kezdik vetíteni a Sorstalanságot. Amerikában minden nagyobb tékában ott van, és sokszor nem az élével, hanem a borítójával, hogy jobban észrevegyék. New Yorkban egyszer egy eladónő szólított meg, hogy van itt egy film, ha még nem látta… Rendezőként is még mindig a Sorstalanság a belépőkártyám. S persze most már az Este is. 25 könyvet adtam egyébként eddig vissza. A múlt héten volt egy ajánlatom, szép, erős anyag, egy kis drezdai szabóról, akit véletlenül választ ki Albert Speer, a náci építész, hogy varrjon neki zakót. És ennek a kis szabónak – zsidó ember létére – be kell mennie a Reichstagba, Speerrel próbálni, ahol makettben már ott van az asztalon a 3. Birodalom. Ezzel a tervvel is úgy kerestek meg, hogy: - Most láttuk a Sorstalanságot, s ha kedvem van és akarok még egyáltalán holocaust témájú filmet csinálni, akkor tessék… Szép terv, de azt gondoltam, nekem most nem erre kell mennem.

Az Este megrendezésére Susan Minot regénye, vagy Michael Cunnigham forgatókönyve alapján kaptál kedvet?

A Focus Features előttem már két rendezőt is felkért ehhez a filmhez. De végül el sem kezdte, egyikük sem. Én a forgatókönyv utolsó változatát kaptam meg, s rögtön nagyon tetszett. Cunnigham könyvének szerkezete egyébként izgalmasabb volt, mint a mi filmünké. Nála ugyanis a főhősnő egy felborított időrendben emlékezett. Sokszor előbb jutott eszébe egy-egy esemény vége, aminek csak később értesültünk az elejéről. Olvasva mindez nagyon tetszetős volt, el se tudom mondani, mennyire. De már forgatás közben gyanakodtam, hogy filmen ez nem fog működni. Egy regényben ugyanis, ha esetleg valamit nem értesz, visszalapozol. A filmben ezt nem teheted meg. Az Este is jó példa rá, mennyire semmi köze a filmnek az irodalomhoz. Ezért mondta nekem Kertész Imre mindig: Soha nem fogom számon kérni rajtad a regényt!

Egyszerű, könnyen követhető az Este szerkezete. A haldokló Ann Lord háza, és ama múltbéli tragikus esküvő csodás helyszíne között jövünk-megyünk…

Nem is igazi flashback ez, csak így csúszkálunk ide-oda az időben, ahogy Ann tudatállapota diktálja. Az a világ, ahová visszamegyünk, alapszíneiben tökéletesen más, mint ahol Ann az élettől búcsúzik. Itt inkább monokromitás van, kihűlés, szinte egyszínűség. Ott, a múltban a fű, a nap, a tenger az uralkodó, az a fantasztikus ház az életről szól, arról, hogy az az állapot még teli volt lehetőségekkel. Mondja is Ann a gyönyörű utolsó beszélgetésben a barátnőjének: - Azt hittem, sokkal több sanszunk van… - Hát vannak azért, nekünk is voltak…- válaszolja erre Meryl Streep bölcsen.

Edward Hoppert emlegetted az ötvenes évekbeli luxusvilla ihletőjeként, aki az amerikai álom egyik nagy leleplezője is.

Rhode Island, ahol ezt a villát a stúdió megtalálta, Amerikán belül is egy álom. Itt volt például a Kennedy esküvő. A bálok, a partik, az esküvők tartották össze ezt a környéket, ezek köré szerveződött a social life. Minderről szerencsére rengeteget tudott az én fantasztikus ruhatervezőm, a 75 éves, Ann Roth, aki egyébként igazi legenda az amerikai filmgyártásban, s aki tökéletesen tudta, ki hol ült az asztalnál, mit hordott, miként viselkedett. Ő úgy mesélte nekem, hogy valójában az alkoholról szóltak ezek az esküvők. Részeg volt az egész társaság több napon át. A mi esküvőnk nem fajul idáig, nálunk csak Buddy iszik, neki is meg van rá az oka.

Nem féltél, hogy outsider vagy? Az ötvenes évek nagy mítosz Amerikában, számos nagyszerű film is készült róla, könnyen fals hangot fog, aki nem ott nőtt fel.

Susan Minot regényéből azért nagyon sok minden kiderül. És rettentő alapos volt a fölkészülésünk. Nem tudod elképzelni, milyen falaink voltak, kitapétázva a kor rekvizitumaival – fotók, hangulatok, színek, korabeli festők munkái! Van egy saját könyvtárunk ilyenkor, s mindenki onnan készül, hozza az ötleteket. Aztán mindent kinyomtatunk, ami megtetszik, egész nap másolják nekünk az anyagokat, lehet hogy csak egy szék, amin látszott, hogy sokan ültek már benne, egy kert, egy tapéta minta… Megtaláltuk például Buddyt is egy fotón. Csak egy pacák, aki fekszik egy pamlagon, de rögtön mondtuk mindannyian: - Hát ez a Buddy! Az esküvőket itt Rhode Islandon annak idején sátorban rendezték. Erről sajnos le kellett mondanunk, mert az óceán partján nagyon ki lettünk volna téve az időjárásnak. Egyébként minden eredeti a filmben, a ház is, ami tényleg úgy néz ki, mint egy Hopper kép. Nincs is több ilyen ház a környéken, Rhode Island óriási márvány palotákkal van teli, mintha Versailles-ban lennél. Ez az egy ház van fából, a család egyik feje építtette az ötvenes években. Ha észrevetted, portrékat tetettem a falakra, mert ebben a családban mindenki magáról beszél. Önarcképek, mindenhol. És Buddy, akinek fogalma sincs, merre kéne mennie, ezek közt éli az életét.
A stúdió talán elvárta volna tőlem egy kicsit erősebb kritikáját ennek az életformának, de úgy éreztem, idegen létemre ez nem lenne elegáns…

Az amerikai stúdió-rendszerről itthon elsősorban az jut eszünkbe, hogy a rendezőnek sok kompromisszumot kell kötnie a filmkészítés minden fázisában. Mennyire volt szabad a kezed?

Mondhatni, teljesen. Úgy tekintettek, hogy jött ide nekünk Európából ajándékba egy rendező. A Sorstalanságot Michael Cunningham és a stúdió vezetői is megnézték, s úgy jöttek vissza, hogy: ?Megvan a rendezőnk! Nagy ünnep volt, mert váratlanul jöttem a képbe.

Konkrétan ki talált meg téged? Jeffrey Sharp, az Este producere?

A menedzserem mutatta meg a Sorstalanságot a Focus egyik executívjának, s másnap már csöngött is a telefonom, hogy komolyan akarnak velem beszélni. Gyorsan kellett elolvasnom a forgatókönyvet, és szinte azonnal mondani, hogy milyen filmet csinálnék belőle. Öten-hatan ültek New Yorkban a vonal túloldalán, én meg egyedül, Budapestről, mint egy színész a monológját, mondtam, hogy milyen filmre gondolok. Ez egyébként nagyon kemény. Beszélsz 20 percet, a vonal túl felén meg csak hümmögnek… Végül azt mondták: Na, ha csinál nekünk egy ilyen filmet, abban benne vagyunk.. Azt is kérdezték, kikkel képzelem. Erre is föl voltam készülve, - ebben Nóri lányom is sokat segített, ő ugyanis nagyon ismeri a színészeket. Összeraktunk egy szereplő listát, amiben már Claire Danes, Toni Colette, Vannessa Redgrave is benne voltak. Erre meg azt mondták, fantasztikus, mert körülbelül ők is ezekre a színészekre gondoltak. Aztán persze hónapokba került, mire egy bonyolult egyeztetési folyamat végén tényleg meg is kaptam őket. Harris körül voltak viták. Patrick Wilsont nagyon nem akarták, de végül meggyőztem őket.
Szóval komoly szabadságot élveztem. Minden döntésemnél azt mondták: Ez a te filmed, a te víziód, és nekünk az a fontos, hogy te jól érezd magad! Ez a mondat többször is elhangzott. Veszélyesen sokszor, mert ugye, a végén persze majd ők akarnak boldogok lenni.
A forgatás úgy történt, hogy én benn dolgoztam a házban a színészekkel, s ki volt vezetve egy kábel egy sátorba, s a stúdió emberei abban ültek és nézték, hogy mi mit csinálunk. De be nem jött senki. Pados mondta is, hogy ez elképesztő! Mindig csak üzentek, vagy küldtek valakit. Cunnigham is mindössze egyszer jött be, annál a jelenetnél, amikor Toni Colette megmondja a fiújának, hogy terhes. Az egy érzelmileg nagyon bonyolult jelenet, egyszer fönn vagyunk, máskor lenn, arról szól, hogyan lehet elfogadni a boldogságot, hogyan lehet számon kérni a boldogságot, - tökéletes bizonytalanság, és közben gyönyörű az egész. Elkezdtem csinálni, és kb. dél volt, amikor Cunnigham bejött, s kezdte mondani: - Lajos, tudod, ugye, miről szól ez a jelenet…? – mondom - Persze hogy tudom…- Jó, csak még nem látjuk azt a dolgot, hogy… mondom, - Persze hogy nem! Mert még csak dél van. Most építem a jelenetet, e pillanatban itt tartunk, s megyünk tovább… Aztán este, amikor készen lettünk, azt mondta. - Soha többet nem fogok odamenni hozzád. Ez is teljesen fölösleges volt, ne haragudj!

Abban a sátorban ott volt a stúdió összes fontos embere, végig?

Igen, Cunnigham is, szinte végig, pedig épp Freddie Mercuryról írt egy forgatókönyvet. De azt mondta, most ez a film mindennél jobban érdekli. A színészekkel is nagyszerűen ment a munka. Abszolút elfogadták, amiket javasoltam. Vanessa Redgrave egyszer megkérdezte: Lajos, te boldog, vagy? Mondom: - Igen. De a magad módján vagy boldog? Ami azt jelentette: ’Én egy nagy színésznő vagyok, tudok játszani százféleképpen, de most azt csinálom, amit te kérsz tőlem.’ Vanessával egyébként úgy beszéltem – és szinte hihetetlen, hogy ezt is elértem – , mint a gyerekkel a Sorstalanságban. Felvétel alatt is beszéltem hozzá. Különösen azokban az in and out állapotokban, amikor éppen elmegy a múltba vagy az álomba, meg visszajön. Szinte diktáltam neki, hogy hogyan legyen. Tulajdonképpen szuggeráltam. És nemhogy hagyta, szerette. Azt is szerették a színészek, hogy ott vagyok köztük. Mert soha nem a monitoron néztem a jelenetet, hanem a saját szememmel, fülhallgató nélkül. Hogy közvetlenül halljam és lássam, amit csinálnak. Csak így lehet.

És azt honnan tudtad, vagy hol tanultad, hogy hogyan kell ilyen óriási színészekkel dolgozni?

Biztos jól jött ehhez az amerikai produkcióban szerzett operatőri rutinom. Nagyon nagy színészek közt mozogtam már hosszú évek óta, és soha nem jöttem zavarba. Szerettek, elfogadtak. S én azt az intim közelséget választottam, ami például Szabó Pista forgatásait jellemzi, és működött. Egyébként igen is, ők is várják, hogy utána elmond, ez most jó volt, vagy nem, vagy hogy megöleld, ha valami nagyon szép született. Ahogyan Lázár Kati elmondta neked a Sorstalanság forgatásán, hogy milyen jól esett neki, hogy ha valami jót csinált, akkor megdicsértem. Ezeknek a világsztároknak ez ugyanúgy fontos.

Voltak esetleg próbák, vagy szerepelemzések ?

Két hét próbát biztosított a stúdió. De én nem vettem igénybe, csak kb. 10 napot. Az elemzés persze nagyon fontos. Emlékszem, amikor Luis Mandokival az első tengeren túli filmemben – Gabi volt a címe –, javasoltam, hogy akkor most beszéljük végig, miről szólnak a jelenetek, visszakérdeztek, hogy: - Milyen jelenetek…? Hát ott a forgatókönyv, és majd annak mentén… S akkor én elkezdtem mondani jelenetről jelenetre, hogy szerintem melyiknek miről kellene majd szólnia. Akkor még nem beszéltem angolul, egy fantasztikus idős hölgy tolmácsolta az én németemet spanyolra. És órákig ültünk egy teraszon minden nap, s dolgoztunk a jeleneteken. Mandoki meg vitte a színészekhez a próbára, amit megbeszéltünk. A következő közös munkánkban, amit Susan Sarandonnal csináltunk – az egyik legszebb amerikai filmem, a White Palace (A gyönyör rabjai) –, ott már Mandoki kérdezte: - Na, mikor kezdjük az elemzést? A fölkészüléshez egyébként sokszor a csend is hozzátartozik. Az Estében olykor azt is megengedtük egymásnak, hogy csendben vagyunk, s hagyjuk egymást gondolkodni. Volt hogy csak zenét hallgatunk, például Chopint…Nagyon szerették … Nem muszáj folyton beszélni, olykor jobb a közös csendes elmélyülés, felkészülés valamire együtt…

Az esténkénti muszter nézés intézménye létezik ott is?

Ez ma már nem divat, de Pados Gyula kikényszerítette belőlük. Kaptunk az egész filmre egy 10 ezer méteres kontingenst, ezzel gazdálkodtunk S volt egy szobánk, ahová be volt építve egy hordozható Arri kivetítő, s egy kicsi vászon, és itt kb. két naponként, kivetítve, filmről, ketten Gyulával megnéztük, mit csináltunk. Mindig meg is ünnepeltük egy kis kínaival, meg borral. Én meg visszavonulhattam a szobámba, ahol volt egy hatalmas képernyő, azon nézhettem, ami elkészült, bármikor.

A musztereket a stúdió részéről nem támadták?

Á, dehogy, olyan ünneplés volt, hogy végre lehet látni a színeket, s hogy milyen az anyag vizualitása…! Mert mikor elmeséled nekik, hogy majd milyen lesz, nem igen tudják elképzelni.

Úgy tűnik, mint kés a vajban, úgy haladtál előre…

Többek közt azért ment ilyen egyszerűen, mert elvégeztem a ’házi feladatot’… Mindegy volt, hogy azt kérdezték, most mi legyen, vagy két hét múlva. És ez mindenkinek biztonságot adott. Ugyanis állandóan hoznak valamit, amiről döntened kell. És az a lényeg, hogy nagyon tudd, milyen filmet akarsz. Én esténként sosem megyek el lazítani a többiekkel. Ugyan tudom az egészet, de mindig felkészülök a következő napra is. Ilyen kockás kis sajtpapírokra van írva – ez még a tornatorés módszer –, hogy mit kell másnap megcsinálnom. 40 nap alatt forgattam le az Estét, amire mindenki azt mondta, lehetetlen. 47 nap volt az eredeti terv, abból lett 45 aztán 43. Az első asszisztensem, aki 18 filmben dolgozott Woody Allennel, azt mondta, ezt nem lehet bevállalni. De a New York-i helyszínért végül megtettem. Azt az esős jelenetet, amiben Ann évekkel később találkozik Harissal, én mindenképpen New Yorkban akartam forgatni. A stúdió viszont nagyon nem akarta. Ugyanis New Yorkban forgatni, lezárni egy utcát, telirakni korabeli autókkal – ez iszonyú drága. Végül azt mondták, jó, de csak ha cserébe én is leadok valamiből. És akkor kimondtam, hogy 40 nap alatt megcsinálom a filmet. Meg is csináltam, csont nélkül. Egyetlen túlóra volt az egész forgatáson.

Padossal gondolom, ugyanúgy dolgoztál, mint a Sorstalanságban? Te állítod be a képet, ő veszi fel, és ő világít?

Igen, ugyanígy. Ez egy jó módszer, biztonságos. És szerintem ő is megszerette. Már oda sem megy a kamerához. - Nem nem, amíg te be nem állítod… Borzasztó jól ment ez így együtt…Persze az nagyon ritka, hogy egy rendező ért a képhez. Gyula viszont tudomásul vette, hogy én csak a kamerán keresztül tudok filmet csinálni. Padost egyébként nagyon megszerették. Épp most kezdett egy új filmet.

Nem ragaszkodott a stúdió a kameramanhoz? Úgy tudom, a nagy amerikai produkciókban mindig van az operatőrnek kameramanja.

Ez valóban gond volt, hogy amikor én leszállok, akkor Pados ül a kamera mögé. Ezt nem nagyon szerették. Föl is kellett vennünk egy strómant, aki csak azért állt ott – nem volt semmi dolga –, hogy ha jön a szakszervezet, minden úgy legyen, ahogy elő van írva.

Ha jól számoltam, 12 amerikai filmnek voltál korábban operatőre. Vajon megkaptad volna az Estét, ha nincs ez a komoly amerikai előéleted?

Biztosan sokat számított, hogy semmi nem volt idegen számomra. Mert azért például egy magyar filmhez képest ez nagyon más nagyságrend. Amikor nézed, hogy hány kamion áll a helyszínen, akkor azért elcsodálkozol, hogy te jó ég, ezt mind a mi filmünkért. Emlékszel, Olaszországban, együtt voltunk Roberto Benigni forgatásán, volt kinn vagy 8-10 kamion, hát itt annak a többszörösét képzeld el! De azt is megtették, hogy ez a kb. negyven busz nem jött a helyszín közelébe, hogy minket ne zavarjon. Mind megállt valahol távolabb, s aztán ilyen kis mozgató eszközökkel hozták, amire épp szükség volt.

A vágás szakasza is meglehetősen kritikus egy nagy stúdió filmben. Ott is kitartott az önállóságod?

Mivel nincs igazi muszterelés, a stúdió ragaszkodik hozzá, hogy miközben én forgatok, a vágó állítson össze egy változatot. Én először ellenkeztem. Szabó Pista filmjeinél például elképzelhetetlen, hogy valaki nélküle hozzá nyúljon a forgatott anyaghoz. De itt, ha a stúdió ezt akarja, úgy kell lenni. Valójában arra jó ez a módszer, hogy mikorra készen leszünk a forgatással, legyen már valami, aminek a nyomán elindulunk. Az is kiderül ebből az elővágott verzióból – ezért is ragaszkodnak hozzá –, hogy nem hiányzik-e valami a forgatott anyagból. De nálam egyszer sem jelentkezett a vágó, hogy valami hiány lenne.

Az, hogy a Cunnigham által megírt módon a filmet nem lehet összerakni, a vágás során bizonyosodott be igazán. Volt még egy szál, ami kimaradt, pedig én az utolsó pillanatig tartottam, az Ann férjeiről két kis 20 másodperces jelenet. Nagyon a helyén volt mindkettő, aztán ki kellett hagyni. Pedig sokan szerették. Ez volt valójában a rendezői változat.
A vágási szakban egyébként jönnek a levelek, nap mint nap. ’Drága Lajos, tudod, hogy mennyire szeretünk, de nem lehetne, hogy ezt meg ezt megpróbáld?’ Aztán ez elmehet egészen az utasításig. ’Szeretnénk látni a filmet e nélkül a jelent nélkül!’ És volt úgy, hogy már elegem volt…’Még mindig jönnek ezekkel a teliírt oldalakkal, pedig már menyit tisztítottunk rajta, hát mit akarnak még?’

Hol áll ebben a játszmában a producered?

A producernek elvileg az én oldalamon kéne állnia. Épp az lenne a feladata, hogy engem védjen, a stúdió ellenében. Sharp, aki független producer, de többször dolgozott már a Focusnak, gyakorlatilag két tűz közé került. Hiszen szeretne még munkát kapni a stúdiótól, velem meg lehet, hogy az életben nem dolgozik többet. Az Este végsőváltozatáért folytatott csatákban sajnos mindig az derült ki, hogy egyedül vagyok. Hogy ez az én filmem, és úgy is fog maradni. Én viszont minden mondatért keményen megharcoltam – nem is tudtam, hogy van ilyen képességem –, volt hogy a stúdió elnökével, pedig ő tényleg óriási hatalom. De hagyták, végighallgattak, hiszen ők hívtak oda. És volt hogy azt mondták: ’Igazad van, most értettem meg, hogy mit akarsz, és mért ilyen fontos ez neked.’
A végső változat körüli harcoknak tehát nagyon sok fordulója van. Az utolsó, a közönségvetítés, az a halál. Én utáltam, ők viszont nagyon bíznak benne. Szerintem teljesen értelmetlen. Hétfőn este, egy üres bevásárlóközpontban beszólítanak embereket a moziba, levetítik a filmedet egy nem létező közönségnek, és várják, ki teszi föl a kezét, hogy a film gyors vagy lassú, érdekes vagy nem érdekes. Össze-vissza beszél mindenki, mondanom se kell. Ráadásul terelgetik a reakcióikat. Provokálják a nézőt – ez egy külön részleg egyébként –, kicsit a szerint, amit hallani akarnak. Na, ezen aztán tényleg vitatkoztunk. ’Mit akartok tőlem? Láttátok, ki ült ott, aki egész végig a telefonját nyomogatta? Ez mondja meg, hogy milyen az én filmem? Az elnök azt mondta: - Szarok rá, mit mondanak, de néha -, így mondta - néha azért mondanak olyat, amire érdemes odafigyelni. És akkor hirtelen ez a néha bejön…! Borzasztó nehéz része ez az amerikai filmkészítésnek, és rendezői alkat kérdése, hogy ki hogy tudja kezelni. Engem fölkértek, mint európai rendezőt, aztán meg kellett védenem magam, hogy az is maradhassak.

Ha nem is közvetlenül, de nyilván Szabó István filmjeiben is átéltél hasonló harcokat…

Igen, de a nagy stúdió tényleg egészen más. Szabóval mindig egy-egy formátumos, kezelhető, európai producerrel dolgoztunk, csak vele kellett egyezségre jutni. Egy ilyen nagyságrendű stúdió, mint a Fókusz, másként működik. Ők maguk finanszírozzák a filmet, nem kell sehova menni, pályázni, a pénzeket összevárni, összekínlódni… Ez nagy dolog ám! Ráadásul a moziba is eljuttatják a filmedet. Az Este 900 moziban jött ki egyszerre. Csak Amerikában. 1000 kópiával forgalmazták. S már most visszajött, amibe került. Az európai, ausztrál, afrikai, stb. forgalmazás tiszta haszon. Szép summát várnak a DVD kiadástól is.
Mi itt Európában pont ezt nem tudjuk. Hogyan lehet a filmből pénzt csinálni. Ők meg, mikor megvan a pénz, és még hasznuk is van rajta, azt visszaforgatják, s abból megint film lesz. És ebben öröm részt venni. Még be sem fejeztük az Estét, már azon gondolkodtak, mit kéne csinálnia Lajosnak legközelebb.

Szabó István mit szólt a filmedhez? Gondolom, amint tudtad, megmutattad neki.

Pista először egy olyan kópiát látott, aminek a képein még durván rajta volt középen a stúdió neve. S mikor megnézte, azt mondta: - Sutyi, én már 10 perc múlva nem láttam azt a feliratot. Aztán jött Amerikából egy tökéletes kópia, s azt megnéztük egy moziban. És akkor azt mondta: - Ez nagyon rendben van. Meryl Streep és Vanessa Redgrave közös jelenetét tényleg csak irigyelni lehet! De erre én is úgy gondolok, hogy ha semmi mást nem forgattam volna, csak ezt, és átadom a stúdió elnökének, hogy van itt valami…már nem éltem hiába.
2007-10-26

 


69 KByte

67 KByte

66 KByte

61 KByte

92 KByte

89 KByte

80 KByte

79 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső