Jellegzetes stílusát rövidfilmjei – Szortírozott levelek (2000), 18 kép egy konzervgyári lány életéből (2003), A vírus (2005) – után Kocsis Ágnes sikeresen mutatta meg első nagyjátékfilmjében (Friss levegő, 2006) is, amelyet számos fesztiváldíjjal jutalmaztak, itthon és külföldön egyaránt.

Vonzódsz a nyolcvanas éveknek nevezhető világhoz, tárgyi környezethez?

A vírusban például nincs abból a korból származó, vagy ahhoz hasonló tárgy. De ez nem is a nyolcvanas évekről van szó…, ha már elhagyod a Belvárost – nemcsak itthon, de szinte bárhol a világon –, sok olyan dolgot találsz, ami csak úgy ott maradt… Nálunk talán egy kicsit jellegzetesebb, mert hirtelen volt a váltás, és a Belvárosból gyorsan megpróbálták kiirtani a múlt e maradványait, máshol azonban jobban megmaradt. Eddig leginkább olyan emberekről csináltam filmet, akik egy kicsit még a múltban élnek, nem haladtak a korral. A filmjeimhez általában turkálókban szerezzük be a ruhákat, hiszen az idősebb korosztály nagyrészt onnan öltözködik, vagy régi ruháik vannak. Nem mindenki követi a legújabb divatot. A Szortírozott levelek forgatása előtt például elmentünk a postára a jelmeztervezővel, és azt mondtuk, hogy ha ezt így, ahogyan van, lefilmeznénk, senki nem hinné el.

Javítani kellett az állapotokon?

Abszolút. Igen. Amikor a konzervgyárban forgattunk, a 18 kép egy konzervgyári lány életéből készítésekor, egy kis irodát adtak öltözőnek, „echte olyat”, amit mintha egy ’72-es Lakáskultúra-fénykép alapján alakítottak volna ki. Kis, piros terítő a hetvenes évekből való asztalkán. Persze, a filmbeli lányok ruhái nem a hetvenes-nyolcvanas évekből valók. A Friss levegő szereplői pedig nem tapétázták újra a lakást a költözéskor – a mállásig úgy marad. Rengeteg helyen látok régi óriásposztereket. Amúgy ezeket most is kapni. Mellesleg az anya szobáját vadonatúj, most vásárolt virágos tapétával tapétáztuk újra, csak már önmagában a tapéta a nyolcvanas évek hangulatát kelti. Talán azért feltűnőbb a nyolcvanas évek hangulat, mert nagyon kevés a tárgy, így nagy jelentőséggel bírnak. Megpróbáltuk nem túlzsúfolni a képeket. A régről megmaradt tárgyakat kevertük maiakkal. A kis halacskás akvárium például vadonatúj – New York-ban, Pekingben is lehet kapni. Szupermodern kis kínai világítós akvárium.

A gagyi és a giccs – mindig is létezett.

Persze. A retro pedig divat. De erről itt nincs szó, mert az máshogy dizájnos. Rengetegen élnek ilyen tárgyak között, a régi tárgyaik között.

Főszereplőid is – konzervgyári dolgozó, leveleket szortírozó, vécés néni – abból a nem éppen értelmiségi rétegből kerül ki, akik nem vesznek se új tárgyakat, se új kapcsolatokat.

Azért foglalkoztatnak ezek az emberek, mert ők kiszolgáltatottabbak. Kevésbé tudják irányítani a sorsukat, nem tudják „menedzselni” magukat, hiszen alig, vagy egyáltalán nincsenek tudatában a társadalmi viszonyoknak, berendezkedésnek és az ott elfoglalt saját helyüknek. Sokkal nehezebb a helyzetük azoknak, akik nem tudnak tájékozódni, nem tudják elhelyezni magukat a szociális létrán. Ez a kérdés persze inkább a konzervgyári dolgozók és a vécés néni esetében fontos dramaturgiai szempont. A Szortírozott levelekben ez fel sem merül. A magányos levélszortírozónál maga a foglalkozás adta az ötletet: hogyan tölti ki valaki az üres életét? Mások életének a figyelésével, sőt, mások életének az élésével.

A levélszortírozót nem is érdekli úgymond a szociális helyzete, míg a Friss levegő vécés nénije és lánya abszolút tudatában van annak – ez a feszültség forrása is köztük.

A Szortírozott levelek figurája már szinte a megszállottságig álomvilágban él. Azt hiszem, ő már túljutott azon a szinten, mint a Friss levegő anyja és leánya. Talált magának valamit, amivel elfedi a valóságot maga elől. A Friss levegő című film elején a kamaszlány is részben hasonló álomvilágban él, világhírű divattervező lesz, gondolja… A drámát az jelenti számára, amikor valóban ráeszmél, ez nem lehetséges. Igazán az a tragikus, hogy nem tudják, mitől lenne jó nekik, hogy mit kéne csinálniuk ahhoz, hogy jó legyen számukra. Nagyon sok ember boldogtalan, valamit keres, de igazából nem tudja, hogy mi is az, és hol kéne keresni.

Meg sem tudják fogalmazni, nem tudnak kommunikálni.

Igen. A konzervgyári lányok még fiatalok és persze érzik, hogy nem stimmel valami, hogy egy életen át állok a gép mellett és nyomogatom az uborkát, de még reménykednek valamiben. Hogy egyszer hirtelen majd valami megváltozik, hogy történik valami. A film pont a ráeszmélésről szól, hogy „megnyertem a főnyereményt, és mégsem változott semmi.” Ez tehát a korral is jár. Egyszer csak eljön az idő, és ráeszmélek, hogy ez már így marad.

Pesszimista, realista, netán optimista alkat vagy?

A filmek nem realisták természetesen, de magamat alapvetően realista alkatúnak tartom. Ezt látom magam körül. Nem gondolom magam pesszimistának, sőt, azt hiszem, gyakran kerül fölénybe nálam az optimizmus. A Friss levegő vége sem teljesen pesszimista. „Szomorú happy end.” A lány fölismerése – hogy hasonló sors juthat neki, mint anyjának – pozitív is lehet. Nem marad az álomvilágban, nem kerget illúziókat. Csak a realitások ismeretében tud bármit is változtatni a sorsán.

Filmjeid képi világa, mondandója és stílusa elég egységes. Ez egyenes következménye annak, hogy mielőtt filmrendező szakos hallgató lettél, elméleti képzésben vettél részt: a bölcsészkaron filmelmélet és esztétika szakra is jártál?

Valamelyest betudható ennek is, persze, de semmiképpen sem tudatos elhatározás eredménye. Egyszer csak ilyenek lettek a filmjeim. Nyilvánvalóan mindenféle hatás éri az embert. Végignéztem minden fontos filmet a filmtörténetben. Biztos hatottak rám, és ez leülepedett bennem, de azt gondolom, hogy minél többféle dolgot ismer meg az ember, annál inkább képes önmaga lenni. Tehát minél több filmet néz, az egyes filmek annál kevésbé vannak hatással rá, legalábbis ez nálam így működik. Egy film milyensége, stílusa jó esetben a készítő személyiségéből fakad. Sokféle film tetszett és tetszik most is, de amikor annak idején elkezdtem filmet csinálni, nem kifejezetten az ilyen típusúak vonzottak. Így alakult – ilyenek lettek. A tematika szintén a személyiségből és az érdeklődési körből fakad. Látszik, hogy nem történelmi csatajeleneteket forgatok. Alapvetően az ember belső világa, s az abból fakadó filozófiai és pszichológiai problémák érdekelnek. S ha van társadalmi háttere – akkor sem elsősorban az foglalkoztat, bár amúgy azt hiszem, elég érzékenyen érintenek bizonyos társadalmi problémák is. Ezen belül a filmjeim különböző dolgokról szólnak. Egy zeneszerző különböző műveiben is vannak hasonló motívumok, függetlenül attól, hogy vonósnégyest vagy operát komponál. Persze, az ember mindig próbál valamit újítani, de nem mindenáron. Hazugság lenne olyat erőltetni magunkra, ami nem a sajátunk. Nem is törekszem rá, hogy nagyon másmilyenek legyenek a filmjeim. Persze az adott kereteken belül a mondanivalót próbálom szolgálni. Nem véletlen, hogy hosszú, fix beállítások vannak a 18 kép egy konzervgyári lány életéből című rövidfilmben. Az ő életüket ez fejezi ki a legjobban.

Egyébként sem kapkodod, kapkodtatod a kamerát, nem klipesíted a képek egymásutániságát.

A beállítások általában hosszúak, de azért vannak különbségek a filmek képi világa között, ha nem is nagyok. Csak amennyire mondjuk valakit az öltözködéséről is fel lehet ismerni. Mindig vesz új darabokat, és mégis rá jellemző az egész.

Kisgyermekkorodtól kezdve filmrendező szerettél volna lenni?

Nem. Négyéves koromban például még zenebohóc, aztán pedig bűvész. Volt is bűvésztáskám. A gimnáziumban kezdtem úgy érezni, hogy filmeket szeretnék csinálni.

S már akkor tudtad, jobb, ha az érettségi után még valami mást is tanulsz és csak utána jelentkezel a Filmművészetire?

Igen. Akkoriban mindenki azt mondta, előny, ha valaki a Főiskola előtt elvégez még egy egyetemet. Azt gondoltam, a rendezőség olyan összetett, olyan sok mindent kell hozzá tudni és tanulni, nem is vettem a bátorságot, hogy azt higgyem, tizennyolc évesen felkészült vagyok a főiskolára, annak ellenére, hogy állandóan moziba, filmklubokba jártam, úgyhogy már akkor sok filmet ismertem. Az érettségi után – 1989-ben, amikor még videomagnót is csak néhányan hoztak be az NSZK-ból –elmentem egy féléves videotanfolyamra, ahol elsősorban a kamera kezelését, a tévé, a videó működését, tehát a technikai részt tanultuk meg, a tanfolyam végén pedig vizsgafilmet kellett csinálni. Akkoriban szinte egyáltalán nem volt lehetőség kamerahasználatra, vágásra. Itt szerencsére nagyon jó visszajelzést kaptam a kisfilmemre, úgyhogy ez adott egy kis önbizalmat.

A családi háttér esetleg motivált, hogy bohóc-bűvész-filmes legyél?

Nem, nincs bűvész a családban. Amikor jöttek a rokonok, ismerősök gyerekei Budapestre, elvittek minket a cirkuszba. Érdekes, operába is sokszor vittek, de – nem is értem, miért – kisgyerekként azt nem szerettem annyira. Szóval operaénekes nem akartam lenni.

Tehát, a család távol áll a filmművészettől.

Igen, bár az anyukám állandóan fotózott…

Hogy jött a lengyel szak?

Egyetemre akartam bekerülni, de akkor még nem volt filmelmélet szak, és az esztétika is B-szak volt, tehát, már egyetemistának kellett lenned, hogy felvehesd. Voltak lengyel barátaim és egyébként is kisebb szakra szerettem volna jelentkezni. Sok lengyel filmet néztem a filmklubban, szerettem a lengyel irodalmat…

S könnyű a nyelv…

Több nyelven megtanultam, de a lengyel az egyik legnehezebb. Nem is a kiejtés, hanem a nyelvtani struktúra.

Mit adott a lengyelországi tanulás?

Krakkóba részképzésre mentem a bölcsészkarra, ott például már akkor volt filmelmélet szak.

S a Centro Sperimentale di Cinematografia Rómában?

Már a Filmművészetire jártam, amikor ösztöndíjjal kimentem filmrendezés és forgatókönyvíró szakra. Kint az órákat hallgattam, és hogy ne veszítsek évet, itthon vizsgáztam és… forgattam volna, ha csináltunk volna abban az évben rövidfilmet.
Rómában kurzusrendszer van, sokféle tanár, sokféle szemléletmóddal. Mindig érdekes megismerkedni egy másik hozzáállással, gondolkodásmóddal, már csak azért is, hogy minél több helyen érvényes dolgokat tudjunk csinálni.

Innen származhat a „neorealista hatás”, amit olvastam valahol az egyik filmed kapcsán?

Neorealista? Hm… valóban, egyszer ezt is írták róla, nem is értettem teljesen. Persze, meg lehet magyarázni. Sokat tanultam én is ahhoz, hogy ilyet megmagyarázzak. (nevet)

Hogyan fogadod az összehasonlításokat? Kaurismäki?

Hát, amikor már harmadszor olvasom, hogy Kaurismäkihoz hasonlítanak, akkor azt gondolom, hogy ezek az írások és szerzők egymást generálják. Egyébként hasonlítási kényszer van, így működik az emberi agy. Az itteni kínálatból pedig Kaurismäki az, aki lassabb tempójú filmeket csinál, némi ironikus humorral.
Minél több a hasonlítás, annál inkább az látszik, hogy mindenkinek más a fontos a filmben. Tizenötfélénél már megnyugszom. És annyi meg is volt. De a legkülönbözőbbek vannak, tényleg: Ken Loachtól Almodovarig, Terence Davies Távoli hangok, csendéletek – na, ezt szinte már én is alig tudom megmagyarázni –, vagy Kieslowski.
Lehet azt mondani, hogy Kaurismäki is kiüresíti a teret, de képileg is más, nem beszélve arról, hogy a színészi játék abszolút nem realista, kimondottan elemelt, stilizált – ebből fakad a humora, ami szintén teljesen más, mint nálam. Nyilván a fő hasonlítási szempont, hogy Kaurismäki történetei is kisemberekről szólnak, s mindezt iróniával meséli el. De hát, azért ilyenből is lehet még jócskán felsorolni alkotókat. A cseh új hullám, ugye, de nem akarok ötleteket adni. Megkérdeztem egy belga kritikust, miért jutott eszébe Kaurismäki. Azt felelte, hogy volt egyszer Magyarországon, bement egy kocsmába és látta, hogy az emberek nem beszélnek egymással, csak isznak és néha elkezdenek táncolni…

…Tarr Béla…?

(nevet) …és hogy Kaurismäkinál is pont ilyen van, és ő még azt is hallotta, hogy a finn és a magyar rokon nyelv, és tényleg teljesen ugyanúgy hangzik. Erre megkérdeztem tőle, hogy akkor (nevet) Tarr Béla is olyan, mint Kaurismäki?

Miért pont vécés néni lett Nyakó Juli? Van vécés néni még egyáltalán? Van még nyilvános vécé?

Rengeteg! Végigjártuk Budapesten az összeset a helyszínkereséskor, és mindegyikben volt vécés néni – esetleg vécés bácsi. Nem viccelek, mindegyik budapesti és Budapest környéki WC-t végignéztük. Elmentünk az összes vasútállomásra, metrómegállóba, bevásárlóközpontba, tehát a modernebbeket is megtekintettük. Kerestük a megfelelő WC-t. Kiderült, hogy WC-láncok is vannak.

Mint a szállodaláncok?

Igen. Fölhívtuk a tulajdonosokat és megkérdeztük, hol van még WC-jük…

„…esetleg szeretnénk ott forgatni egy nagyjátékfilmet…” – mondtátok…

Nagyon üdvözölték, mert – mint mondták – ilyen még nem készült. Létezik a sztereotípia, hogy a vécés nénik csúnyák, rondák, alkoholisták. Pedig miért is lenne így? S mivel mi anya-lánya kapcsolatáról szerettünk volna filmet csinálni, nyilvánvaló alapkonfliktust kerestünk, ami kicsit sarkítottan ugyan, de megkönnyíti, hogy utána a fővonalra, a szereplők közötti érzelmi viszonyra koncentráljunk. Szeretek a sztereotípiák ellen dolgozni. Egy csomó vécés nénivel beszélgettünk, az egyik például fia egyetemi tanulmányait fedezte a bérével. Nem a hajléktalanok vécés nénik. De amikor a hajléktalanokról készítettem dokumentumfilmet és kerestem az alanyokat, akkor is rengeteg elképesztő történettel találkoztam, amire magam sem gondoltam volna.
Furcsa egyébként, hogy néhányan milyen dolgokat kérnek számon a Friss levegőn. Az állítják bizonyos dolgokról, hogy olyan nincs, nem létezik. Régen azt gondoltam, hogy egyes emberek nem mennek ki a Belvárosból – most már úgy hiszem, a lakásból sem. A tévéreklám világát nézik, abból tájékozódnak, abban élnek. Amikor pedig kimennek a kuckójukból, azt hiszem, eltakarják a szemüket. Viszont vannak olyanok is, akik abszolút realista filmként nézik – nem véletlen a neorealista, vagy Ken Loach példa, őket nem zavarja a stilizálás.

Tele van reklámmal, óriásplakáttal a város…

Csak nyitott szemmel körbe kellene nézni az utcán. A ruhaviselet, a kinézet… A filmben az anya olyan ruhákba öltözik – persze sarkítás, hogy tiszta pirosba, bár rengeteg teljesen rózsaszínbe öltözött lányt látok, s az élet produkálja a legfurcsább dolgokat –, mint amilyet az utcán, a HÉV-en, a buszon látok. Amikor a táncmulatságot forgattuk – a film első jelenetét –, kinéztük a helyszínt, s találtunk egy hirdetményt, hogy a következő szombaton táncos összejövetel lesz. Elmentünk megnézni. Úgy gondolom, hogy az is „még olyanabb” volt. Mi kicsit tompítottuk. Az ott játszó szintetizátoros nagyon megtetszett nekünk, s felkértük, hogy szerepeljen a filmben. A Kovács Bálint zeneszerző írta dallamot és szöveget tanulta meg és adta elő. Andrea Roberti forgatókönyvíró, aki olasz, meg is kérdezte a zenészt, hogy akkor ez így most ugye olyan, mint egyébként…, tehát, tényleg olyan…? Reális? A zenész nem értette a kérdést. „Milyen? Minden héten ilyen helyen játszom! Mi van ezen furcsa?”
Ettől függetlenül nem törekedtünk ilyen értelemben hiperrealitásra, szerettük volna elemelni a filmet úgy, hogy a meglévő díszletek és kellékek ugyan hitelesek legyenek, azonban nagyon jellegzetesek, és csak keveset használtunk belőlük. Mindegyiknek jelentése van. Nem akartuk túlzsúfolni a képeket, és nagyon geometrikus beállításokat használtunk. Ennek oka az, hogy jelezni szerettük volna, ez elsősorban nem egy társadalmi film, nem kimondottan a mai Magyarországról szól, hanem bárhol, bármikor megtörténhet. A szereplők és a kapcsolatok pszichológiai hitelessége volt számunkra a legfontosabb.
Érdekes, hogy általában, ha tárgyi hitelességet produkálsz, akkor nem tűnik föl a pszichológiai hiteltelenség. Jól el lehet vele hitetni sok mindent. Nagyon sok film működik így, különösen Hollywoodban. Hihetetlen gondot fordítanak a tárgyi hitelességre, viszont az alaptörténet már nem életszagú. Fura módon, ha a film stílusa csak egy kicsit elemelt, nem realista és nem is egy az egyben szürreális, akkor bizonyos emberek azt gondolják, hogy „az nem úgy van!” Azt hiszem, szerencsére azért elenyésző volt azoknak a száma, akik ezt a fajta realitást keresték a mi filmünkben, ritkán találkoztam ilyesmivel. Én úgy vagyok vele, amikor filmeket nézek, hogy a tárgyi irrealitás általában nem zavar – persze attól függ, milyen jellegű, viszont a legkisebb lelki, pszichológiai hiteltelenség rendkívül.

Pszichológusnak is készültél?

Nem, de érdekel a pszichológia, pontosabban az emberek. A következő nagyjátékfilm-tervem – amit most készítünk elő, szintén Andrea Roberti forgatókönyvíróval és Pusztai Ferenc producerrel, s úgy másfél év múlva szeretnénk forgatni – középpontjában is egy személy belső világa áll. És persze stílusában sem lesz nagyon más. Én bóknak veszem, amikor odajönnek hozzám, hogy láttam ezt és ezt a rövidfilmet és nem én csináltam-e, merthogy olyan, mintha, igen…


Az interjú 2007. április 3-án készült.