Boronyák Rita A skizofrén Galamb
 

60 KByte

Galambos Péter (1971) televíziós újságíró tisztelete jeléül féltérdre ereszkedett a 38. Magyar Filmszemle sajtótájékoztatóján Maja Komorowska előtt, amin az örökifjú díva nem is lepődött meg. Galamb a közvetlenség, a szimpatikus bohóckodás eszközeit használja, többszintű poénkodással mondja el, amit szeretne, mégsem kelti komolytalan ember benyomását. Nem tüntet ismereteivel, pedig a munkájából adódóan is széleskörűen tájékozott, és igencsak élethűen lepődött meg, amikor azzal szembesítettem, hogy ő értelmiségi, sőt, mértékadó értelmiségi.


Kell-e az embereknek a kultúra?


Mint a falat kenyér, de mintha nem tudnák. A rendszerváltás előtt evidencia volt, hogy igen. Akkor a kultúra alapszolgáltatás volt: a könyvek, mozi-, színházjegy olcsók voltak, és eleinte egy, majd két tévécsatorna volt csak, de azon kultúra jött. Persze, akkor is volt Szeszélyes évszakok meg magyar nóta, de a mai műsorokhoz képest az Onedin család meg a Dallas kifejezetten kulturális szolgáltatásnak tűnik... Annál lejjebb nem volt kínálat. Egyetlen példa: lehet, hogy jobb híján, de milliók nézték a színházi közvetítéseket! Az origo színvonalat jelentett. Ma az origo a musical, a Story Magazin meg a Blikk. Ha hierarchikusan gondolkodunk, kijelenthetjük, hogy az origo lesüllyedt, és ha Kovács János és Jánosné Mariska visszavágyik az egykori origóhoz, erőfeszítést kell tennie. Neki kell válogatni, nem azt kapja automatikusan. Régen, ha csak úgy bekapcsolta a tévét, a futó műsorok nagyon nagy százaléka kultúra volt. Ma keresni kell. Mert van Filmmúzeum, vannak az MTV bizonyos műsorai, van Duna Televízió, de gondolkodni, választani kell.

Ez baj?

Nem gondolom, hogy okvetlenül nagy baj, de az emberek alapból nem biztos, hogy gondolkodnak. Ez a szabadság: szabadon lehetek hülye.

Pontosan itt érzem én a két Galamb különbségét. Az egyik, aki a Kultúrházban nagy hozzáértéssel, odafigyeléssel, empatikusan interjúzik...

... köszönöm....

... a másik pedig, aki a Klubrádióban azokat kapacitálja moziba menésre némileg harsány bulvár-eszközökkel, akik egyébként otthon punnyadnának a "kertévék" előtt. Élénken él bennem egyik ajánlásod, amikor olyan új magyar filmet ajánlottál, amit magad nem tartottál színvonalasnak, mégis arra biztattad a hallgatókat, hogy járjanak utána, gondolják végig.

De ugye nem mondtam, hogy f*stalicska?!

Azt éppen nem, de a saját véleményed dacára nem tanácsoltad el a moziba járástól a hallgatót, sőt. A Réz András-iskola rémlett föl: ahhoz, hogy Kovácsékhoz tudjon szólni a médiaszereplő, bizonyos fokig neki is Kovácsnak kell lennie.

Fejtsd ki, mert nem értem.

Szavaid nyomán szabadon: az origo a bulvár, ebből következően némileg bulvárosan kell képviselni a kultúrát.

Na, ez kicsit fáj... nagyon fáj... (bohóckodik) Akkor kicsit messzebbről kezdem. Az én médiaszereplésem az Est FM Rádióban kezdődött. Az a Galamb, akit az emberek ismerhetnek, egy Erdélyi Zsolt, alias Superman nevű úriember műve, aki szerintem a magyar média legnagyobb anarchistája. Nekem ő a legfőbb mesterem a tévében is. A Galamb, akit ismernek, sokoldalúan skizofrén.

Eddig kettőt találtunk.

Van ott több is: már 8 éve én vagyok a "Jobb veled a világ". És ha moziba mész, akkor is ott vagyok, mint T-Mobile. Ahogy én vagyok az Intercom hivatalos hangja, a f*stalicska Walt Disney-filmek tömkelegét is én ajánlom, én olvasom be a filmelőzetest, én vagyok a magyar Don Lafontaine, én vagyok Ross Geller magyar hangja a Jóbarátok című sorozatban, satöbbi, sorolhatnám. Ez a skizofrénia egyik vetülete.

Jól fizet?

A szinkron nem, a reklám igen. Abból élek, hogy vegyél... De ez nem én vagyok, mert én Galamb vagyok. Az, akit az Est FM Rádióban talált ki a Superman. Az én konfigurációm a Tilos Rádió kulturális irányultságának kicsit "piacgazdaságibb", fogyaszthatóbb változata. Ez azt jelenti, hogy nem játszom meg magam, azt mondom, amit gondolok, maximum ráteszek még egy lapáttal ? amit mondjuk tárgyalóasztalnál nem adnék elő, mert sikítófrásszal rohannának ki a tárgyalópartnereim. Vulgárisan: én belepúzok akár a mikrofonba is, ha úgy kívánja meg a szövegkörnyezet, mert akkor az úgy hiteles, kifejezetten Kovács úr számára. Réz András talán nem jó példa. Őt fantasztikus figurának tartom, nagyra becsülöm. Noha sok mindenben nem értek vele egyet, azt gondolom, azért zseniális, mert bármiről képes jót mondani. Még a legszutyokabb dologban is ki tudja emelni a pozitívumot, ami kétségtelenül benne van! Én azt gondolom, az értelmiségi létformához, gondolkodásmódhoz képest álságos ez a hozzáállás. Én sokkal türelmetlenebb vagyok, amikor az időmről van szó. Nem szeretek két órát tölteni egy moziteremben, ha úgy érzem, rabolják az időmet. Olyankor otthagyom a filmet. A színházat nem, mert az élő szereplő munkáját megtisztelem a jelenlétemmel. Ugyanezt nem érzem magamra nézve kötelezőnek a filmvászonnal szemben, az úgysem veszi észre... A Klub Rádiós ajánlóimban sem szoktam véka alá rejteni, ha adott esetben 10-20 percről mondok kritikát. A Kultúrház című műsorban ezzel szemben végtelenül fegyelmezett vagyok, mert a közszolgálatiságnak vannak alapkövetelményei. Én a Klub Rádióban vagyok önmagam, de persze arra törekszem, hogy mindkét műfajban egyaránt önmagamat adjam. A mesterségbeli tudásnak nem az a kritériuma, hogy más hangszínen, "mesterségesen" kell beszélnem az egyik helyen, mint a másikon, hanem az, hogy hogyan kérdezek rá valamire. Ha jobban belegondolok, a mesterség-részre rossz példa vagyok, mert én ezt sosem tanultam, a saját tapasztalataimat próbálom beépíteni a munkámba. A kérdezés, az odafigyelés maga a mesterség számomra. Szorosan véve a mesterség valójában pszichológia. Az, hogy úgy tudjak kérdezni, hogy adott esetben olyasmit is elmondjon az interjúalany, amire én kíváncsi vagyok ugyan, de ő nem annyira akarja elmondani. Sok esetben bátorság kell ahhoz, hogy merjek bekérdezni.


A filmszemlés moderátorságod jut erről eszembe. A sajtóvetítések utáni villám-sajtótájékoztatók alkalmából inkább nagy mosolygások, meg adatok szoktak lenni, te ellenben megkérdezted Elek Judittól, miért kellett a hajléktalan-témát a holokauszt-súllyal terhelni.

Idén arra kértek föl, hogy az egész szemlét én moderáljam az újságíróknak. Fizikai képtelenség lett volna, hiszen a Kultúrházat is csináltam a szemle teljes ideje alatt, és hát alapvetően azért járok a szemlére, hogy filmeket nézzek, azt nem hagynám ki. Kompromisszumképpen kiválasztottam azt a napot, amikor a Szász János-film ment. Elek Judit filmjének beszélgetését is én vezettem. A kérdést komolyan gondoltam. Ha Elek Judit a hajléktalanokról akar forgatni, akkor érzésem szerint nem kell beletennie egy másik, mégoly fajsúlyos témát. Szerintem nem lehet ezt a két témát publicisztikus, vagy ki tudja, milyen megfontolás miatt, összeházasítani. Az a baj a magyar kultúrával, hogy sokan azt gondolják, akkor felelősségteljes magyar értelmiségiek, ha az úgynevezett fontos kérdésekkel foglalkoznak.

Akkor különösen fájhatott, hogy szakmailag éppen a Szász-filmet "buktad be". Azt kérdezted Ulrich Thomsentől, a Születésnap (Festen, 1998, r: Thomas Vinterberg) főszereplőjétől, milyen volt Lars von Trierrel dolgozni.


Egyszerűen nem akartam kimenni a színpadra a Szász film után. Ott ültem a nézőtéren, fejbe kólintva, szédülve ? még mindig a hatása alatt vagyok egyébként. Soha nem állítottam magamról, hogy profi, hogy szakember vagyok. Én néző vagyok. Nem vagyok megmondó ember, aki a tuti infót nyomatja, nekem a kedvenc filmem a Die Hard 3! A néző, akinek én beszélek, úgyszintén nem rak magára mázsás szakmai súlyokat!

Az a kor, ami a mostani bulvárosdihoz képest aranykornak tetszhet a kultúra szempontjából, amikor az a bizonyos origo színvonalat jelentett, nem a
Blikket - nagyon pontos szakmai hierarchia alapján működött. Az volt a leosztás, hogy komoly témát komoly formában, komoly emberek tárgyaltak, az előírásszerű szakmai sarzsikkal és szakmai vértezettel. Más kérdés, hogy a korszak irodalomtörténeti munkái például pont emiatt a vértelen komolykodás miatt szinte olvashatatlanok.

Nem mondom, hogy kritikátlanul viszonyulok ahhoz a korhoz! Tiszta szerencse, hogy nem jár főbelövés azért, hogy Ulrich Thomsentől, a Szász-film főszereplőjétől azt kérdeztem, milyen volt Lars von Trierrel dolgozni... mire ő tök elegánsan és kedvesen mosolyogva azt mondta, hogy nem tudja, még sosem dolgozott vele, én meg égtem, mint a rongy, a velem nem szimpatizáló, igencsak rosszmájú újságírók meg röhögtek rajtam... Miközben annyi történt, hogy a Szász-filmtől annyira el voltam borulva, hogy a sajtóanyagba kapaszkodva kérdeztem, amiben egy rossz info volt. Kész voltam. Beégtem. Bizonygassam, mennyire szerettem Thomas Vinterberg: Születésnap című filmjét?

Számomra történelmi pillanat volt: valaki nyílt színen, túlkompenzálás nélkül, és ez a lényeg!, elismeri, hogy félrekapcsolt. Szép volt.

Kösz. Addig éreztem magam rosszul, amíg a rádióban el nem mondtam az egész történetet. Elmondtam, hogy hölgyeim és uraim, kár, hogy nem látták, akkorát égtem, hogy csak na. Tanulságos volt. A Magyar Televízióban ilyen nem fordulhat elő velem. Eddig is felkészülős voltam, de ez most jó visszajelzés volt: elkezdtem elnagyképűsködni a dolgokat, mert látszólag ez ment nekem. Jó, hogy az előtt a 200 ember előtt buktam be, nem 600 ezer előtt. Az előbb említett, sarzsikkal támogatott szakmaiság pont itt fogható meg. A rendszerváltás előtt ? most ez túlzóan általánosító lesz ? ott követte el a "szakmaiság" a legnagyobb hibát, hogy tekintélyelven alapult. A szakember megmondta, mit hogyan kell gondolni. Ezért tartom fontosnak a magam számára a civil viszonyulást, ami persze nem volt tudatos választás. Volt egy barátom, aki érettségire készült, és rettegett a magyar irodalomtól, mert "nem tudott semmit". Kért, hogy segítsek. Azt gondolom, a magyar irodalmat rosszul tanítani, nem élményszerűen átadni bűncselekmény. Nagyon közel volt már az érettségi időpontja, úgyhogy tényanyagban már nemigen tudtam segíteni, csak egyfajta gondolkodásmód átadásában. Elővettem Weöres Sándort. Te, ugye, azt hiszed, mondtam neki, hogy a csiribiri, csiribiri zabszalma az egy gyerekvers, hát nem csak. Lehet, hogy Weöres Sándor éppen nagyon be volt kokainozva, amikor a csiribiri eszébe jutott. Ez egy módosult tudatállapotban keletkezett, erősen szexuális töltetű vers ? szerintem. Gondolj bele! ? mondtam neki. Röhögtünk, és elkezdett gondolkodni. Ha akkor én ott nekiállok kioktatni, hogy tudomisén, jambusok, soha az életben nem foglalkozott volna vele, megpróbálta volna letudni, és kész. Az irodalom, a film mi vagyunk. Ha valami szebbé teszi az életünket, az a kultúra. Van a napi rutin, ami nem kultúra ? a riporterkedésben semmi kultúra nincs. Ezek melók. Az ember érdeklődéssel csinálja, de nem ez teszi szebbé az életet. Mi teszi szebbé az életemet? Amikor megnézek egy filmet, elolvasok egy sort, és arról eszembe jut valami.

Hmmm... akkor a kultúra nem a mindennapok része... Állok a buszon, és olvasok, hogy ne kelljen tudomást vennem arról, hogy a kedves utastársnak büdös a szája.

A kultúra az, amitől az élet elviselhetővé válik. A buszos helyzet onnantól lesz kultúra, hogy nézed a palit, és elképzeled egy filmben, mondjuk, úthenger alatt, és minőségi ugrás következik be az életedben! És itt vissza is térhetünk Kovács úrhoz, akihez szólok. Én azért nem vagyok a Réz András-féle iskolához tartozó, mert Réz minden mondatában ott a hivatalos muníció is, a képzettsége. Én ülhetek a moziteremben Kovácsék mellett. A nézőnek nem muszáj elfogadnia azt, amit én mondok, mert az az én szubjektív véleményem. Engem az különböztet meg Kovácstól, hogy engem Erdélyi Zsolt alias Superman odaküldött a mikrofon elé. Volt casting, fölvettek több embert, egy hónapos képzést tartott Alpári Laci, Kádár Tamás. Tudták, milyen rádiót akarnak. A legnagyobb kult-rádió lett az Est FM, ehhez lettünk mi kitalálva. Így lettem én a "Galamb". Aki én vagyok, csak lehántották rólam azokat a sallangokat, amelyektől mesterkéltnek tűnhettem, s ki mertem mondani, amit gondolok, amiért örökre hálás leszek nekik. Fél éve dolgoztam ott, elviselhetetlen, hallgathatatlan voltam szerintem, amikor megnéztem Howard Sternt, és bekattant, hogy nem a mikrofon van ott, hanem a haverom, az anyám, a csajom. A Kultúrházzal ugyanez történt. És nagyon nagy szerencsém, hogy az Est FM-nél kezdtem, nekem nem kellett előadnom a szponzorlihegést, ami nagyon fontos, persze, csak nem nekem való. Dolgoztam az A3 TV-nél is, de ott is rossz voltam, mert mást akartak tőlem, mint amit én tudok.

Hogyan kezdődött a kapcsolatod a médiával?

Úgy, hogy fogadásból jelentkeztem a színművészetire, és föl is vettek.

Mit nyertél, és milyen szakra?

Whisky-t nyertem, és színész szakra vettek föl. Kerényi Imre osztályába kerültem, aki másfél év múlva kirúgott Van a napi rutin, ami nem kultúra ? a riporterkedésben semmi kultúra nincs. Ezek melók. Az ember érdeklődéssel csinálja, de nem ez teszi szebbé az életet. Mi teszi szebbé az életemet? Amikor megnézek egy filmet, elolvasok egy sort, és arról eszembe jut valami. ? ez volt pályafutásom legfontosabb állomása. A főiskola előtti években képesítés nélkül tanítottam, voltam önkormányzati képviselő, meg ilyen hülyeségek. Szinkronszínész lettem, a főiskolából ennyi maradt, azt szeretem csinálni. Más bőrébe azóta nem tudok bújni, mióta rájöttem, hogy önmagamnak kell lennem. A színi ezért volt teljes tévedés, joggal rúgtak ki, annak dacára, hogy elég könnyen jutottam be. Megtanultam verset mondani, énekelni, beszélni és nem mellesleg megismerkedtem egy csomó emberrel, és megtanultam tisztelni a színészeket. A POSZT-on most már másodszor leszek én a moderátor ? én vagyok az egyetlen, aki egymás után kétszer csinálja ? erre nagyon büszke vagyok. A Kultúrházban most minden héten leadunk egy riportot a jelenlegi színházi életről, ami elég durva éppen: színházi törvény, költségvetés, vidéki színházigazgatók történő leváltása politikai alapon.

Ki dönti el, mi lesz a téma a Kultúrházban? Mennyire van beleszólásod a tematikába, illetve abba, kit hívjatok be a műsorba?

A tematika Erdős Gábor főszerkesztő felelőssége. Az adások témái a szerkesztőségi értekezleten dőlnek el, én meg alaposan beleszólok, ha kérdeznek, ha nem.

Mi a véleményed arról, hogy két fődíjat adtak ki a filmszemlén?

Nagyon helyesnek tartom. El kell valahogy ismerni, hogy Bollók Csaba csinált egy csodálatos filmet, mindamellett látni kell, hogy a közönség nem megy el miatta moziba. Ugyanakkor a közönségfilm-készítőket is motiválni kell, hogy megfeleljenek bizonyos szakmai elvárásoknak. Az elismerés a legfontosabb motiváció. Mostantól a magyar filmszakma hivatalosan is tudomásul veszi, hogy a műfaji film létezik. Szembe kell nézni azzal, hogy bármelyik, a legrosszabb is kétszer annyi nézőt vonz, mint az összes többi szerzői film együttvéve, persze kis túlzással. A minap dokumentumfilmesek voltak a Kultúrházban, és a dokumentumfilmes finanszírozás problémáit ecsetelték. Megkérdeztem tőlük, hogy van az, hogy Michael Moore filmjeit nagyjából 200 ezren, Kocsis Tibor filmjét körülbelül 80 ezren nézték meg ? miért nem csinálnak ők is olyan filmet, amire a néző kíváncsi?

Hát, igen... Érdekes arcot vághattak.

Azt mondták, Michael Moore nem nevezhető dokumentumfilmesnek. Azt gondolom, igenis kell dokumentálni olyan dolgokat, amik nem érdeklik a közönséget. A művésznek persze, hogy nem az a legfontosabb szempont, hogy a közönségre figyeljen. Csakhogy én egy filmessel sem beszéltem még, akit ne érdekelt volna a nézettség, a siker. Tarr Béla egy amerikai listán a világ 10 legjobb rendezője között van ? Magyarországon Tarr Bélát ötezer embernél több soha nem nézte meg. Amerikában ott vannak a Tarr-videók a Blockbuster videokölcsönzőkben, és kölcsönzik. Azt azonban egyetlen filmes sem engedheti meg magának, hogy egyáltalán ne érdekeljen senkit a munkája. És ugyanez igaz az animációs rendezőkre is. Hiába jönnek nekem a nagy múltú animációs rendezők, hogy nem kapják meg a milliárdjaikat, amikor Gauder Áron 80 millióból megcsinálta a Nyóckert. Sufni-tuningból százezres nézettséget tudott produkálni! Nem adhatjuk át magunkat annak a gőgnek, hogy mi, magyarok márpedig ilyenek vagyunk, és nem megyünk csak azért se utána a világtrendnek. A világtrend nem Amerikát jelenti, leszögezem, viszont kétségtelen, hogy a magyar kulturális elit mintha nem látná be, hogy nagyon megváltozott a világ. Ugyanez igaz a színházra is. Nagyon nem korszerű a "magyar színházi hagyomány"-ra hivatkozni.

Mi a korszerű szerinted?

Azt kell játszani, amit megnéznek. Gondolj bele: a Katonában bármit játszanak, megnézed.

Ez a példa azért kétélű, mert a Katona kis színház. Nem mindegy, mekkora asztalnál méretik meg a művészet.

Legyen több befogadó színház, az alternatívok meg pályázzanak, szerezzenek szponzorokat, és akkor lesz sok Schilling Árpádunk. Olyan nincs, hogy verjük a mellünket, hogy mi tiszták vagyunk, mi vagyunk a társadalom lelkiismerete, de azért adjatok, adjatok, adjatok, mármint pénzt. Mondjuk, ez furcsán hangozhat éppen tőlem, aki most már főállásban az MTV-nél vagyok - amivel beteljesült a gyerekkori álmom, hiszen én itt nőttem föl, az apám hangmérnök volt 40 évig, nekem ez az otthonom... Szeretem ezeket az embereket, a műszakot, mindenkinek ültem a nyakában gyerekkoromban. A "magyar hagyomány" ebben az esetben a tekintélytisztelet, ami a jelenlegi helyzetben keményen financiális kérdés. A mindenkori hatalom határozza meg a közszolgálatiságot. Gondolj csak a vidéki színházak vezetőinek leváltására: kőkeményen politikai kérdés. Nekünk a Kultúrházban szerencsénk van, még sosem kényszerültünk bele olyan helyzetbe, amikor lojálisnak kellett volna lenni.

Akkor a filmszemle szervezőinek is igazuk van, ami a piacot illeti? Hiszen bevásárlóközpontban rendezik, ahol gyakorlatilag észre sem lehet venni, hogy fesztivál van.

A Kongresszusi Központban én is jobban szerettem, ahol lehetett mászkálni ide-oda. De valóban az a helyzet, hogy máshol nem férne el a rendezvény.

A Szigetet hogyan illeszted be a koncepciódba?

Szeretem. Idén nem tudtam menni, mert Amerikában voltam, a Route 56-ot forgattam, de barátokkal találkozni, csajozni, bulizni ? kihagyhatatlan!

Nem erre gondolok. Hanem arra, hogyan értékeled, hogy a "Kell egy hét együttlét"-ből igencsak rentábilis üzleti vállalkozás lett.

Az "Egy hét együttlét" szerintem a Müller Péter Sziámi jelmondata volt. Gerendai a szervező üzletember, aki a Szigetet a kezdetektől üzletnek tekintette. Meg hát gondolj bele: már én is öreg vagyok oda. Most már azt csinálom, hogy délután kimegyek a fiammal, a nyakamba veszem, rohangál ide-oda-amoda, koncertek, buli, iszonyúan élvezi, dobol a dobolóknál, aztán hazaviszem, én meg visszamegyek, ott a Cha-cha-cha meg a Cinetrip sátor, na, meg a Magic Mirror. Mindig van egy-két központi rendezvény, mint például egy Yonderboi-koncert, most először ez jutott eszembe, de nem a koncertek, hanem az emberek miatt megyek, meg táncolni.

Hmm. Ehhez nem kell Sziget...

De ahhoz igen, hogy szembejöjjenek a barátaim. Nekem nem elsősorban kulturális, hanem társadalmi esemény a Sziget.

Némileg sarkítva akkor a Sziget egy kocsma, ahol meglehetősen sokat kell fizetni azért, hogy szembejöjjön a baráti kör. A Szigetben látom azt, amit az úgynevezett magyar közönségfilmnél. Az origo itt már nagyon nincs meg. A Szigeten már nem tudsz úgy végigmenni, hogy ne ess át egy sátron: az utolsó négyzetmillimétert is kiadják, nem is kis pénzért. És, bizony, átvernek az árusok, nincs olyan, hogy összenéztek, egymásra vigyorogtok, és összetartoztok. Ugyanaz van ott játszótérbe rendezve, mint a szárazföldön. Ez korábban egy sziget volt.

Ez nagyon jól hangzik...

Lehet, de keserves tapasztalat. Gerendainak föltették azt a kérdést, nem lehet-e, hogy kissé túlságosan is elüzletiesedett a Sziget, mire azt mondta: aki tömegrendezvényre megy, számítson arra, hogy az tömegrendezvény lesz.

Teljesen igaza van. Gerendai üzletember.

Ezzel nincs baj, csakhogy ezek szerint a Sziget kinőtte a Hajógyári-szigetet.

Hát, lehet, de nincs nagyobb helyszín. Mást mondok: az összes általam ismert gimnazista azt várja, mikor lesz már a Sziget. Nekik ez egy hét együttlét, minden más tök mindegy.

Csakhogy nagyon leveszik őket. Az én tudomásom szerint olyan tavaly fordult először elő, hogy a cumisüveget is kinyittatták, nincs-e benne pálinka. Mert éljen a nagyon nagy helypénzt fizető szigetes árus.

De, volt, mindig volt.

Ja, és a slusszpoén, hogy az In-Kalos elmesélte, tényleg pálinka volt a cumisüvegben.

Na, ja. Ez ilyen. Fogd föl úgy, mint egy nagy szórakozóhelyet, ahova nem illik bevinni piát.

Összegezzük: a Sziget egy nagyon drága szórakozóhely, és már ott sincs alternatíva.

Könyörgöm, megint az jön elő: ez egy kapitalista, üzleti vállalkozás. Aminek mellesleg meg van húzva többek között az a határa is, hogy 40%-nál több külföldi nem jöhet be. Mert el tudna fogyni napi 60 ezer jegy a külföldieknek, mert ez Európa legnagyobb fesztiválja. Mást mondok: én most voltam először a Volt Fesztiválon dolgozni, isteni volt. Ott még megvan ez a "kis fesztivál"-hangulat. Nekem az a bajom a Szigettel, hogy nem tudom átverekedni magam az egyik programról a másikra. Távolság is van, meg nem tudok átmenni azon a rengeteg emberen. Én ehhez már öreg vagyok. Nem nekem szól ez a fesztivál, tudomásul kellett vennem. Odamentem a Cinetrip sátorba, és ki se tettem a lábam. Nem mentem sehova máshova. Ott voltak a haverjaim, ott ittunk, ott táncoltunk. Na jó, azért elmentem egy lány kedvéért a Pesti Est VIP-ba, de aztán visszamentem.
Az interjú a Farger Kávéházban készült 2007. március 9.-én

 


51 KByte

72 KByte

65 KByte

59 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső