Lendvai Erzsi Hihetővé tenni a hihetetlent
Beszélgetés Foky Ottó animációs rendezővel

185 KByte

Miután becsöngettem és bebocsátást nyertem a Váci utcai bérház kapuján, gyalog indultam föl a IV. emeletre, mert kíváncsi voltam, milyen a város szívében egy sétáló utca régi, igazán patinásnak mondható házának belső tere, ahol Foky Ottó él. Hát szép, még egy nem urbánus lélek számára is. Olyan operai. Tágas, széles lépcsőház, hatalmas, veretes ablakokkal, csak a drámai zene maradt el. De „Ő” már föntről integetett, és rosszalta, hogy gyalog jövök. Pedig nem is ismert. Dehát ha van lift…
Aztán találkoztam velük: Emmikével, a dekoratív feleséggel és magával Foky Ottóval, annyi híres-kedves báb meg egyéb film és tévésorozat készítőjével, hogy csak a tv-Macit és Mirr-Murr-t, az Ugrifülest, Misi Mókust említsem. Titokban, magamban mélyen, személyét egyik régebbi mesesorozata főhősével, Ottóval, a világhírű vadásszal azonosítottam, de amikor találkoztunk, az elképzelésem megváltozott. Egy bonviván fogadott, na persze idősebb kiadásban. Sima arccal, és olyan kinézettel, ami még az operettszínpadon is imponáló lett volna. Minden híresztelés ellenére, a nyolcvanadik éve körül inkább daliásnak tűnt, mint betegnek (vesebetegség, heti két dialízissel), s ez nyomatékosította bennem: Foky Ottóval, a filmrendezővel, a művésszel van dolgom és nem Ottóval, a vadásszal. Mindazonáltal amíg náluk voltam, úgy éreztem, az a másik Ottó, bár mellőzve, végig ott rejtőzködik valahol, szundikálva valamelyik szoba mélyén. Ha említettem, gazdája egy kézlegyintéssel elintézte. Igaz, nem minden Ottó-mese volt az övé, Imre István bábfilmrendezővel közösen, felváltva rendezték az epizódokat még anno. De Kőnig, a strucc, a Gyógykígyó, a Keserű keselyű, meg Ottó, az oroszlán, és még vagy három epizód az ő édesgyerekei voltak. A mellőzés okára később jöttem csak rá. Foky Ottót igazából a tárgyanimáció érdekelte. (Ellopták a vitaminomat, Gyilkosság nokedlival, Babfilm, La Desodora) Amiket azonban mesélt az életéről, az mégiscsak olyan híres vadászosan Ottó-s volt.

Azt mondta, véletlenül lett az, ami. Gyerekkorában nem volt semmilyen művészi késztetése. Akkor hogy volt? Hogyan lett a tanítóból bábfilmrendező? És Foky Ottóból márkanév?

Nálunk a családban félig-meddig tradíció volt pedagógusnak lenni, így lettem én is tanító, de előbb még háborúzni kellett. A II. világháború utolsó pár hónapját mint levente és kiképzett honvédő éltem át. Barátaim haltak meg, én megsebesültem. Piszek mellett egy szovjet gyűjtőtáborból sebesülten megszöktem a meszesgödör mellől. Idehaza hosszú betegség után úgy iratkoztam be a Budai Tanítóképzőbe, hogy a páncélökölhöz és a Mauzerpuskához jobban értettem mint a drága Dobó tanár úr által belénk palántált matematikához. Tanítói oklevelet 1949 júniusában kaptam. Elhelyezkedni nem tudtam, ezért a Ruggyantagyárban segédmunkásként dolgoztam. Ékszíjat égettem. Kormos mesterség volt, de „hősiesen helyt álltam a munka frontján”. Aztán váratlanul megjött a kinevezésem a Szentendrei úti általános fiúiskolába. Ebbe a harmadik kerületi iskolába főként a gázgyári- és fonógyári munkások gyerekei jártak. Nagy betyárok voltak… Azon a nevezetes napon, amikor tanítani kezdtem, csak álltam az osztály előtt hideg verejtékben ázva és arra gondoltam, hogy most „bedobtak”. Ez a mélyvíz. Aztán a tanár pajtás ? mert én lettem az úttörőcsapat vezetője is ? rajzolt, csak rajzolt a táblára mindenféle szemléltető rajzot és a csibész társaság hamarosan megszelídült. Pár hónap múlva az óráimon áhítatos csend volt, ami odavonzotta a kollégákat is, hogy ellessék a titkot. Két évig tanítottam kevés szöveggel, sok rajzzal. Ha színes kréta kellett, a gyerekek szereztek. Ha szappan vagy szivacs, szereztek, én pedig nem kérdeztem, hogy honnan. Szerettem a gyerekeket és mégis, két év után berajzoltam magam az Iparművészeti Főiskolára a Színpad-Film főtanszakra. Ez 1952-ben volt, nehéz időket éltünk. Szegény voltam, még rendes ecsetem sem volt, de segítettek. Miháltz Pál alakrajz tanárunk tövig kopott ecsetjeit kaptam meg azzal a jótanáccsal, hogy ha kihúzgálom a szőrt a gyertyalángon felmelegített fém részből, még használható szerszámom lesz. A színpadi díszlettervezés és a makettkészítés fortélyait Varga Mátyástól és Oláh Gusztávtól tanultam. Diplomafeladatként a Tell Vilmos díszleteit terveztem az Operaház színpadára és A dicsekvő varga című mesét bábfilmre.

És a díszlettervezőből hogyan lett bábfilmes?

Mi főiskolások gyakran bejártunk a Csehszlovák Kultúra házába, ahol olyan filmeket nézhettünk, amiket a nagyközönség általában nem láthatott. Itt találkoztam Trnka színes bábfilmjeivel (Spalicsek, A császár csalogánya, Bajaja, Cseh legendák stb), s ezek fantasztikus hatással voltak rám. A vetítések végén csak ültem, ültem a helyemen az ámulattól. Azt hiszem, ekkor szerettem bele egy életre a bábfilmbe, amely szerető társam lett egész életemen át.

1956-ban kapott diplomát. Az 56-os eseményeket hol élte meg?

A Kiskörösi Riadó ezredben voltam ekkor. Annak idején a Rákosi elvtárs azt találta ki, hogy minden főiskolás és egyetemista minden nyáron katonai szolgálatra köteles bevonulni, és az utolsó évesek a tisztképző táborban megkapják a tiszti rangot. Én Kiskőrösön 56-ba a diplomám utáni katonatiszti táborban vettem részt, ami már előkészített arra, hogy a végén főhadnaggyá vagy hadnaggyá neveznek ki bennünket. A kaszárnyában ért minket a forradalom. Fiatal diplomás brancs volt ott együtt, színészek, jogászok, írók, képzőművészek, akiknek nagy volt a szája, akiket ugyanolyan nehéz volt megfogni, mint nekem annak idején az általános iskolás negyedik osztályomat. Ez a társaság októberben Kiskőrös népével együtt vonult Petőfi háza elé és éltette a forradalmat.

Lelkesedtek?

Nem mondom, hogy mit tettünk, de tettük a dolgunkat több mint lelkesen. Szerintem ez mindenhol így volt, Kiskőrösön, Szombathelyen, Budapesten, Debrecenben, mindenhol… Akkor hihetetlenül jó érzés volt, hogy kimondhattuk, amit addig nem volt szabad. Megalakítottuk a Kiskörösi egyetemi század katonai tanácsát, aminek én is tagja voltam. Minket aztán perceken belül leszereltek és mindenkit hazaküldtek. De ennél szebb, jobb büntetést életemben nem kaptam, mert miután lefokoztak, attól kezdve engem katonának soha be nem hívtak.

Ezek után hogy jutott a Pannónia rajzfilmstúdiójába?


Itt-ott még folytak a harcok amikor hazaérkeztem Budapestre egy krumplit szállító teherautó tetején…
Később kicsit zűrös körülmények között értem el életem álmát, a filmstúdiót, ahová még a diplomaszerzés előtt jelentkeztem. Először nem is jutottam túl a lépcsőn, csak amikor a városban már csend lett. Kaptam egy behívó levelet, s amikor megjelentem, egy nagy Flóra-szappant. Ez bizonyította, hogy Pannóniás vagyok. Nagyon boldog voltam, s aztán 1957-ben elkezdődött egy nagyon izgalmas korszakom Imre István, a bábrészleg vezetője mellett, akit már gyakornok koromból ismertem. Ők akkor a Híradó és Dokumentum Filmgyár (HDF) egyik sufnijában dolgoztak mint bábfilmesek, nagyon mostoha körülmények között. Én is oda jártam be gyakornokoskodni. 1957-ben azonban már a Rajz- és bábfilm csoport a Szinkronfilm stúdió Vöröshadsereg (Hűvösvölgyi) úti új épületében kapott helyet. Én pedig itt kaptam Imre Istvántól életem első bábjátékfilm figuratervezési feladatát, a Móra-meséből készült A didergő király bánata (1957) című filmben. Tervezhettem, animálhattam. Ez utóbbi azt jelentette, hogy egy kis kandalló lámpákkal megvilágított tűzterébe színes fólia-galacsinokat kellett rakosgatnom csipesszel, többszázszor. A király didergett, de a lámpáktól melegebb volt, mint egy pékségben. A stáb megnyugtatott, hogy a havas táj is plusz 50 fokban készül. Ilyen ígéretes hőségben kezdődtek a valódi tanulóévek: 1958-ban a Vetélytársak, 1959-ben a Mi lenne ha?..1960-ban A bölcsőtől az iskoláig, 1961-ben A szentgalleni kalandban dolgozhattam. Valamennyi film Imre Pista (István) rendezése volt, de A szentgalleni kaland figurái ma is a kedvenceim közé tartoznak.

Macskássy Gyula volt a rajzfilmesek vezetője. Bizonyára találkoztak. Ő milyen benyomást tett Önre?

Már akkor, és persze később is Macskássy Gyula a tiszteletreméltó, zseniális ember hírében állt mind emberileg, mind szakmailag. Még a háború előtti évekből komoly szakmai sikerek álltak mögötte, amire építeni akartak az új vezetők, ő pedig, a frontról hazatérve dolgozni akart. Az én egyik élményem még „gólyaként” az volt, s ezt mindig elmesélem, hogy fültanúja voltam, amikor a még zöldfülű, ámde máris remekül rajzoló Dargay Attilától egyik munkája szemlézése közben, szemüvegét föltolva, Macskássy megkérdezte: Attila, láttál te már lovat életedben? - Akkor, úgy szép csöndben, kiosontam az ajtón. De Dargayval jó haverok lettünk. Amikor új jelöltként kiterítettem a munkáimat, Dargay azt mondta, - neked rajzfilmesnek kellene lenned. Sokszor mondogatta, hogy fessek háttereket a filmjeihez.

Imre Istvánról, akitől tanulta a „szakmát” és aki mellett úgy tűnik, jól boldogult, sőt, később túlszárnyalta mesterét, milyen benyomásokat szerzett?

Imre Pista az általam legmegbecsültebb embere a szakmának, aki annak idején a HDF alagsorából, a leglehetetlenebb körülmények közül elindította a háború utáni magyar bábfilmgyártást. Imádta a hivatását, nagyon szerette a bábanimációt. Mellette úgy éreztem, hogy a gyerekekért dolgozó, a szakmáját értő stábba csöppentem.

Mikor kezdett önállóan rendezni?

Első önálló filmem a tervezéstől az animáláson át a rendezésig a Siker című film volt 1962-ben. Szatíra a sikerhajhászásról egy énekes bábfigura tipikus karrierjén keresztül. Ha nem voltam is teljesen elégedett, itt éreztem rá igazán, hogy milyen gyönyörű dolog is alkotni, élettelen figurákból „élőt” teremteni.

A hatvanas években miért kerültek messzire az akkor már sikerekben bővelkedő Pannónia sárga épületétől Zuglóba, a Gyarmat utcába? Vagyis, kicsit a pálya szélére?

Mi bábosok tulajdonképpen a Szinkronstúdió műtermét bitoroltuk, amire aztán mégiscsak szüksége lett a Szinkronfilm részlegnek. Miután lehetőség nyílt megvenni a Gyarmat utcai régi laborépületet, azt a saját magunk igénye szerint átalakítottuk. A hatvanas évek közepén a Pannónia már kezdett magához térni, sikeres volt, és megengedhette magának, hogy a bábfilmeseknek is megfelelő helyet biztosítson.

Milyen volt távol a Pannónia nyüzsgésétől?

A Gyarmat utca nyugisabb világ volt, de sajnos távol az anyavállalattól. Elszakítva mindenkitől, kicsit olyan volt ez, mint a szerzetesi munka. Mondom előbb a rossz részét: megszűnt az, hogy kijössz a büfébe mert fel akarsz lazulni a műtermi munka után, s megiszol egy kávét és elkezdesz mesélni a filmedről…., vagy néztek filmet valahol és beszélgettek…. Tehát nem tudtam megbeszélni a gyerekekkel, a többi rendezőtársammal a problémáimat. Nem volt, aki azt mondta volna, hogy te, ezt én nem így csináltam volna, vagy, hogy ne így csináld, hanem úgy. Ez fontos dolog, mert a büfé szellemi műhely is a stúdiókban. Ott megbeszélnek, lehurrognak, vagy segítenek, és ez sajnos nálunk, a Gyarmat utcában nem volt. A Pannónia több kilométer távolságra, s ha valamit akartunk, akkor át kellett menni a Hunniába. Az pedig egy másféle világ volt.

Itt jegyezném meg, hogy már a kezdet kezdetén, vagyis az ötvenes évek elején, amikor még csak kialakulóban volt a magyar rajz- és bábfilmgyártás, a Népművelési Minisztérium rendelkezése elég részletesen szól az akkori művészeti dolgozók feladatáról és anyagi díjazásáról. E rendelkezés érdekessége, hogy a rajzfilm-rendező, tervező fizetését 1.600, és 2.400 forint közötti összegben állapították meg, a bábfilm-tervező- és rendező fizetését 1.200 és 1800 forint között. (Tanulmányok a magyar animációs filmről, Bp. 1975. 19-20o.) Számomra ez a besorolás meglepő.

Igen, ezek a különbségek megvoltak, de nem volt érdekes, mert nem a fizetésen volt itt a hangsúly, prémiumokat kaptunk. De mindig is a rajzfilm volt a fontosabb. És persze nagyon sok múlott a stúdióvezetőn. A rajzfilmben nagyobb lehetőségeket láttak. Egyébként pedig, ha valaki azt csinálja, amit szeret, ami a hobbyja, és olyan sínpárra téved, amin az ő vonata remekül megy, akkor sok minden mellékessé válik. Én nagyon szerettem bábfigurákat tervezni, animálni, szóval filmet készíteni. Ez volt az életem.

Tehát visszatérve a pálya szélére… ??

Mindig is ott voltunk, s ez nem volt jó. Az viszont tetszett a Gyarmat utcában, hogy senki nem zavart, békés munka folyt, jól éreztük magunkat. Nagyszerű dolog volt a saját terveink szerint épült stúdióban, az általam összeválogatott stábbal dolgozni. Speciális, animálásra alkalmas Krass-kamerát, lámpákat új praktikat (terepszerű játékasztalok) kaptunk, és szenzációsan tudtunk együttműködni.

Miért nem volt a bábfilmeseknél második generáció, vagy olyan tehetség mint maga?

Voltak ott azért nálam fiatalabbak, velem jött Cakó Feri, velem jött Zoltán Anikó. Cakó Ferivel még általános iskolás korában találkoztam először. Őt is megbabonázta a látvány, szorgalmasan látogatta a stábot, és a főiskolai diplomája után hozzám szegődött. Később kitalált egy új technikát, a homokanimációt és a szakma jeles, önálló tagja lett. A bábfilmrendezés nagyon összetett, nagyon szerteágazó dolog, amit nem mindenki vállalt szívesen. Ennek ellenére remek csapat jött össze, s azon belül is egy különös alkotócsoport Nepp Jóska, Tóth Janó és én magam. A hármas fogat. Nepp hozta az ötletet vagy a forgatókönyvet, Tóth Janó pedig átjött a filmgyárból operatőrködni. Szerette a mütyürkéinket. Ma mindketten megérdemelten Kossuth díjasok.

És miért volt különös ez a csapat?

Nepp rajzfilmes volt, Tóth Janó pedig amolyan művészi filmek operatőre a Mafilmnél. De már a főiskoláról ismertük egymást. Mi díszlettervezők a főiskolások vizsgafilmjének a díszleteit is terveztük. Tehát gyakran került együvé ez a társaság. Főként később, már a Gyarmat utcában, Tóth Janó mindig átjött hozzánk. Tudta, ha valami kacat kell neki a forgatáshoz, nálunk, az utca másik oldalán talál. Én is nagyon tiszteltem és szerettem. Nehéz fiú volt, de amit ő elképzelt, komponált, az nagyszerű volt.…És nálunk is belenézett a moziba. Ha nem volt jó, nem tetszett neki, kiment vizet inni, aztán nem jött vissza. Ez így ment addig, amíg megállapodtunk, hogy jól van, akkor tegyük középre azt a dolgot. Jó játékok voltak ezek, istenien tudtam vele dolgozni. Ő volt az az ember, aki 24 órán keresztül feszített idegekkel bírta velem a forró műtermet.

A bábfilmkészítésben mi több, a művészet vagy a mesterség?

Azt szoktam mondani, hogy mi vagyunk a filmgyártás kisiparosai. A két kezemmel készítek olyan dolgokat, amik számomra gyönyörűséget okoznak, a gyerekeknek pedig kedves és szórakoztató. Szőrből, bőrből, drótból, fémből, csirizből csinálok olyan figurát, amit ha néz valaki, érzi azt a csodát, hogy ebből a rongy, drót ragasztóhalmazból lesz egy figura és az elkezd mozogni, élni, érzéseket fejez ki, szeret, tanít stb. Erre szoktam tréfásan mondani, hogy ez ám a fából vaskarika, vagy maga a teremtés. Mi megpróbáljuk a hihetetlent hihetővé tenni. Ha kapok egy forgatókönyvet, akkor már az olvasása közben az agyam emeletei között ott lődörögnek azok a kis figurák. Na most valamit megrajzolni, az nálam egy szemeteskosárra való papír, mert firkálok, olvasok, lassan születik a figura, sok-sok rajzzal. Ismerek olyan rendezőt, aki egyből megrajzolja és kész, és az úgy jó. Én gyötröm magam, mert általában a rajzom másnapra nem tetszik. De ha elkészítem, akkor az nagyszerű dolog, s elkezdünk mi bábosok, szabályos iparosok lenni. Vannak, akik a fát faragják, a fémet csiszolják, a bőrt spannolják. Mások varrnak, hajaznak, festenek, sminkelnek, szóval mindent csinálnak. Nagyon jó ilyesmikkel foglalkozni. Pedig félmeztelenül dolgoztunk, mint a pékek, olyan meleg volt a műteremben. Hatalmas lámpák, reflektorok égtek a fejünk fölött és nem fenn a plafonon, hanem lent, mert mi kis figurákkal dolgoztunk, meg tárgyakkal, kegyetlen körülmények között, még akkor is, amikor a Pannonia tíz méter magas nagy műtermében voltunk. Őrült meleg volt, arról már nem is beszélek, hogy a mozgatás/animálás maga is testet lelket kimerítő ténykedés. Ha leteszek egy figurát a praktira (a játékasztal), azt letűzöm és elkezdem mozgatni. Hogy egyet lépjen, legalább 24-szer kell odamenni beállítani, visszamenni exponálni, odamenni megigazítani, beállítani, visszamenni és ez így ment több milliószor az én életemben, amíg dolgoztam. Megszámlálhatatlan kilométerek. A rajzosok relevánsabb társaság, én mindig félig iparosnak éreztem magam.

Hogyan készül például egy figura?

A kezük, a lábuk könnyen mozgatható ólomdrót köteg, a kézfejük szilikongumi vagy bőr. A testük és a fejük fából vagy parafából készül. Ruhájuk, hajuk a legkülönbözőbb anyagokból. Ezeket a munkafázisokat a megfelelő munkatársak készítik, de a fejeket mindig magam festettem. Amelyik bábu elhasználódott, újra és újra kellett gyártani.

Az első filmjét követő két bábfilmje, a cirkusz világát idéző Bohóciskola (1965), majd az Így lövünk mi (1965) groteszkbe hajló sci-fi-je után a már említett, nagyszerű „hármasfogatával” – Nepp József, Tóth Janó és saját maga – hirtelen irányt változtatott. Elkezdtek nem bábfilmet csinálni. Miért?

Imádtam a tárgyakat, bár nem gyűjtöttem össze-vissza mindenféle kacatot, de egy szép követ fölvettem, egy szép anyagot eltettem. Hogy voltak-e kacatos fiókjaim, meg dobozaim? Nem is egy. Ami pedig benne lapul, az csak másnak kacat, nekem kincs. Nagyon szerettem a tárgyakkal játszani. Bármit meg lehet velük csinálni. Játszva életre lehet kelteni őket. Erre épített Nepp Jóska barátom, amikor egy alkalommal hozott egy új forgatókönyvet.

Van egy kedvenc szövegem az Ön egyik régi sajtóanyagából, amit Nepp József mondott önnek: - itt van neked egy forgatókönyv öregem, ebben a sztoriban nincs báb. Csinálsz egy bábfilmet bábu nélkül.

Igen, igen. Ez az. És akkor megcsináltuk az Ellopták a vitaminomat (1966) című tárgyanimációs filmet kesztyűk, elemlámpa, csavarhúzó, leszakadt talpú cipő és egyéb szerkentyűk „közreműködésével”. Újszerű volt, nagy siker lett, bár a tárgyanimáció nem ismeretlen technika az animációban. A film maga egy klasszikus krimi a gyerekeknek, de nem ölnek meg benne senkit, nem lőnek, nem folyik vér a falon. A film a krimi minden szereplőjét és dramaturgiai elemét felvonultatta, de a tárgyakkal újszerűbben tudtuk a sztorit előadni, mert azoknak lelkük van, karakterük van, élnek, mozognak, közölnek, szóval engedelmeskednek.
Annyira fölbuzdultunk Nepp Jóskával és Tóth Janóval a sikeren, hogy utána még folytattuk. A Bizonyos jóslatokban (1967) szintén natúr dolgokat használtunk: éttermi asztal, ételmaradék, cigarettacsikk stb. - Ez egy sci-fi, amiben az idegen bolygóról érkező két kis űrutas az étkezőasztalon látottak alapján arra következtet, hogy a Föld elpusztult. Ez a film is siker lett, s még jobban díjazták, főként külföldön, mint a ….vitaminomat.

Az igazi nagy sikert azonban a Babfilm (1975) hozta meg a hármasfogatunknak. Oscar-jelölést is kapott. 1975 és 1982 között összesen tíz díjat, és Ausztráliától Afrikán át Amerikáig tucatnyi ország vásárolta meg.

Megérte hát a babokkal való játék?

Nagyon izgalmas volt. Nepp József négyezer babra írta az akkor még Madártávlat címet viselő sztorit. Végül körülbelül 3000 babot mozgattunk meg. Úgy kezdtem hozzá, mint egy népszerű-tudományos filmhez, minden elérhető babforrás-munkát elolvastam. Több zsák babból válogattuk ki a színre és nagyságra megfelelőeket. Karaktereket kerestünk. Az foglalkoztatott, milyen is egy „cselekvő” bab, ha sétál, dolgozik, tüntet, szeret, szórakozik, él, meghal? A forgatás során szinte „személy szerinti” ismerőseink lettek a babok. A kis vörös, a nagy kövér, a lapos, a fekete... Persze rengeteg egyéb tárgyat is fölhasználtunk, s nem volt egyszerű a forgatás, de a film nagyon jó lett.
Ezek után – később - még egy ütősebb tárgyanimációs film tervét nyújtottuk be, a Beethoven Csataszimfónia című művére készült, szürreális Csata-film-fóniát. A vezetőség azonban még anyaggyűjtés közben lefújta. Már a Babfilmet is csak a saját felelősségünkre engedték elkészíteni. Mert menet közben kifogások merültek fel a babok színével, szerepével kapcsolatban.

A kultúrpolitika mindig közbeavatkozik. De Ön nagyon irigylésre méltó ember, mert egész életében játszott.

Igen, így igaz, ha a dolog egyik oldalát nézzük, egész életemben játszhattam, ami azért nem volt olyan könnyű.

De sikert sikerre halmozott. Olyan sajátságos figurákat hozott létre, hogy a neve márkanév lett.
Volt egyáltalán valamiféle bukása?


Hát hogyne. Annecy-ban (Franciaország) a Mérce mesével (1972) nagyot buktam, de nem szégyellem. Ez is tárgymozgatásos film volt, a forgatókönyvet ugyancsak Nepp Jóska írta, de a film nem lett jó. Mindenkinek vannak rossz filmjei, és biztos vagyok benne, hogy néha szükséges is egy alkotónak a bukás. Engem Európa egyik legrangosabb fesztiválján úgy, ahogy voltam, fölállva a díszpáholyban kifütyültek. De azt is megköszöntem.

No, de ennek az ellenkezője többször megesett, nem?

Igen. Ez is rém furcsa dolog volt. Nem voltam annyira oda a fesztiválokért. Azt ugyan akartam, hogy a filmemet nevezzék, és nevezték is. Sok szép sikerfilmem volt európai és nem európai fesztiválokon, ha nem is voltam ott. A sikerek visszahatottak, megerősítettek a munkámban. S egy oklevelet is mindig kaptam. A trófeákat már nem kaptam meg. Nem én leszek az első, aki ezt elmeséli. Az oklevél mellé egy kis szobrocskát, egy kis aranyozott valamit mindig kapott a díjazott. De aki nem volt jelen, idehaza volt, az a legritkább esetben kapta meg ezt a kis valamit. Kapott egy gyűrött oklevelet, amit utána kivasalt és föltette a falra. Teheránban személyesen voltam és A legjobb animációs film díját nyertem el a Babfilmmel. Ekkor kaptam egy trófeát, ami ott van a vitrinben. Ez az egyetlen trófeám maradt meg, mert a kezembe kaptam. A díjkiosztás után fehér asztal, teheráni magyar nagykövet és mi. Itt a díj, és akkor kapcsoltam, amikor a nagykövet azt mondta, köszönjük szépen milyen jó lesz ez a díj nekünk a követségen. Mondom köszönöm szépen, de nem adom. A hónom alá csaptam, mert akkor divat volt a trófeákat nem odaadni, főként ha más ment ki a fesztiválra. Mint az Oscar-díjnál, amit nem Rofusz Feri vett át először.

Volt is nagy felhajtás a dolog körül..

Díjainknak a látványosabb része mindig ott maradt valakinél, és én hiába kerestem, hiába hívtam Svájcot, vagy az NSZK-t, vagy bárkit, a válasz az volt, a díjat elvitték nem tudják hol van.

Mert személyesen nem volt ott.

Nem küldtek ki. Hát az olyan világ volt, hogy csak úgy jelentkezni és kimenni a saját pénzemen az se ment.

Akkoriban Acél György volt a kulcs a megoldáshoz. Úgy tudom, szerette az animációsokat.

Sokak számára félelmetes ember volt. A művészek vagy nagyon szerették, vagy nagyon nem szerették. Miután a sors olyan munkahelyre tette a minisztériumban, ahol velünk, filmesekkel és mindenféle más művészeti ággal foglalkozott, nagyon furcsa, ellentmondásos személyiség lett. A képzőművészeknél nyírta a nonfiguratív festőket, ott nem élt meg senki, csak akkor, ha úttörőt, villamoskalauzt, katonát, munkást stb. festett. Szocialista realista festészetet akart és ennek nagyon sok tehetséges embert esett áldozatául. Mi filmesek, főként az animációsok, nagyobb szabadságot élveztünk.

Közismert az animációs kirakatpolitika, de ettől függetlenül nem kis gondot okozhatott a filmtervek elfogadtatása. Mint műteremvezetőnek, gondolom harcolnia kellett. Van is egy Foky Ottó-vers a Pannónia Közhírré tétetik szaklapjában, ami erről tanúskodik. (21. sz.1978 május, 7.o.)
Első ének.: „Elmesélem tanulságként, milyenek az istenek, hogy bukott meg kezünk alatt számtalan sok műremek. Volt egy Gyárfás, ki megírta Galagonya Máté-ját, fölsorolva benne sorban ezermester kátéját. TV, DT elfogadta, fél év után visszaadta, Nem azt mondta, hogy mehet – nem kell ez már senkinek – Ezt mondta!”


Valóban nagyon sok filmterv veszett kárba. Mint már említettem, végül a Babfilmet is a saját felelősségünkre készítettük el. De például az Én az egér! című bábfilmem végét, amelyben az egér megeszik egy vörös Mao-könyvet, nemcsak meg kellett változtatni, meg is kellett magyarázni fölfelé, hogy nem volt bennünk semmiféle rossz szándék. Mivel Nepp volt a történet kitalálója, írásba kellett adnia, hogy a történet nem a maoizmus mellett szól. Végül az egérnek, éhsége csillapítására be kellett érnie a dinamittal, amitől aztán felrobban.

Miközben filmtervek semmisültek meg, rengeteg televíziós sorozatot készítettek, amelyek a mai napig feledhetetlenek és továbbra is népszerűek lennének, ha látni lehetne őket.

Ha összeszámolom, hogy hány film készült állami megrendelésre a Filmfőigazgatóság engedélyével és hány film a Magyar Televíziónak, akkor azt mondom, hogy ez a szám hihetetlen. Egyedi rajzfilmet, amiben kifejezhettük magunkat és esetleg fesztiválra küldték, egyszer-egyszer tudtunk készíteni. Egyedi bábfilmet még ritkábban. De ugyanannyi idő alatt két sorozat TV- filmet, esti mesét csináltunk. A hetvenes évektől a nyolcvanas évek közepéig valóban reneszánszukat élték a televíziós sorozatok. Ebben az időben először a Mirr-Murr a kandúr epizódjai készültek,(52 epizód), az nagyon kedvemre való volt. 1976-77-ben A legkisebb Ugrifüles,(26 epizód), 1978-79-ben a Varjúdombi mesék, a Makk Marci, s folyamatosan a TV Maci epizódjai, 1981-től a Misi Mókus kalandjai Tersánszky Józsi Jenő meséi alapján, majd a egészestés Éljen Szervác! Nagyon jó munkakapcsolatban voltam Csukás Istvánnal, ebből született a Süsü, a sárkány folytatása, a Süsüke a sárkánygyerek. Ezek mind-mind a gyerekeknek készült kedves, tanító, felvilágosító, szórakoztató mesék. Nagyon szerették. Én azért védem ezt a fajta mesestílust, mert nélkülözi a durvaságot. Nem kockafejű szörnyetegek ütik-verik, lövik egymást. Nem taposnak senkit a földbe. Mi a meséinkkel a legkisebbek, az óvodások első lépéseit, az első benyomásait szerettük volna pozitívan segíteni, jóra tanítani, meg illemre is, hogy zsebkendőbe köhögj, tüsszents,(ld: Makk Marci) azt, hogy kopogj, ha bemész valahova, hogy tiszteld az öregeket stb. Nem igaz, hogy bugyuták ezek a mesék. Az kell, hogy „le tudjunk guggolni” a kicsi gyerekhez, és úgy szólni hozzájuk. De a rendszerváltozással minden megszűnt. A Magyar Televízió a földszintre söpörte az egészet azzal, hogy szabad utat adott az amerikai filmáradatnak. Mindeközben hagyták elsorvadni a magyar animációt, vele a bábfilmgyártást is. Hatvan évesen mentem nyugdíjba, amikor még a kezemben éreztem az alkotói erőt, a tudásom teljében voltam. A magamfajta művészemberek ilyenkor nem szoktak nyugállományba vonulni, de ha igen, akkor is tisztességgel dolgoznak tovább, ha az egészségük engedi. A Magyar Televízió megrendelései azonban elmaradtak, az animációs film állami támogatása megszűnt. Előbb csak sorvadt, aztán összeomlott minden. Mi nyugdíjkor előtt állók voltunk ennek a legnagyobb vesztesei. Mert annak idején nem tanultunk meg kilincselni, menedzselni magunkat.

Nem lehetett volna pályázni?

Filmre nem, mert azt a támogatási rendszert, ahol a megpályázott pénzek csak csordogáltak, nem tudtam elfogadni. Én nem vagyok képes évekig forgatni egy filmet. Egy pár perces filmet. Azt egyszuszra kell megcsinálni. Legalábbis, én úgy dolgoztam.

Sok fotó tanúskodik róla, hogy bábszakköröket is működtetett a gyerekeknek, és oktatott.

A Pannónia Filmstúdióban én kezdtem el Bleier Edit segítségével az Animációs Szakkört a kicsiknek. Óriási élmény volt nekik egy vonal vagy egy gyufaskatulya megmozdulása, mozgatása a képernyőn, amit maguk készítettek. Ezenkívül az unokáim általános iskoláiban tartottam videós beszélgetéseket a rajz- és a bábfilm készítés titkairól. De látogattam foglalkozásokat vidéki szakkörökben is.

Mi lett a Gyarmat utcai bábfilm műterem sorsa?

Azt bagóért elkótyavetyélték, miközben a világhírű Pannónia pillanatok alatt szétesett, csak egy Kft maradt belőle. A bábfilm műtermet úgy adták el, hogy én nem is tudtam róla. Ahhoz az kellett volna, hogy valaki azt mondja, öreg, eleget dolgoztál a Filmstúdiónak, megérdemled, hogy megvedd. Ha tudok róla, megszervezek egy társaságot, akikkel együtt kölcsönből vagy nem kölcsönből megvesszük, mert annyi pénzünk biztos összejött volna, és az akkori nevemmel én azt a stúdiót továbbvittem volna a többi szenzációs munkatársammal. Ez nem történt meg.

Valakinek kellett a stúdió?

Úgy tudom, egy reklámcég vette meg, de az értékeket már előbb széthordták .

És kik lettek volna azok a szenzációs munkatársak?

Akik azelőtt is voltak. Kiss Lajos és Bayer Ottmár operatőrök, Cakó Ferenc, Zoltán Anikó, Doboki László animátorok, Kovács Tamás, Kovács Árpád, Szabó László technika/bábtechnika, Pintér Maya bábkészítő, Sánta Béla, Lambing Antal díszletező, Mazács Miklós fővilágosító, Dreilinger Zsuzsa gyártásvezető. Az ő segítségükkel készülhetett el több mint kétszáz film. És Pethő Zsolt zeneszerzőt sem hagyhatom ki. Ő volt az animáció főzenésze. Mi sokat dolgoztunk együtt. A legutolsó egyedi munkámhoz, La Desodora (1983) című tárgyanimációs filmemhez is ő komponálta a zenét. A legremekebbet. Ha már nem látható a film, elmesélem, ez egy halandzsaszövegre épített operaparódia, opera buffa, amelyben fürdőszobai kellékek adják elő a szerelmi drámát, gyönyörű zenére. A látvány izgalmát, a groteszk hatást az adja, hogy egy klasszikus fürdőszobában a tárgyak, például La Desodora az aesorolos spray és a belé szerelmes szappan meg a többiek valódi operahangon szólalnak meg amikor elgördül a fürdőkád „függönye”. Bár Zsolt nagy operabarát és nehezére esett megbántani a műfajt, őszintén élvezte a munkát. Nagyzenekarral és nagy énekesekkel dolgozhatott együtt. Nekem is az egyik legkedvesebb munkám, sajnos soha nem látni a tv-k képernyőjén sem.

Ezt a filmet én is nagyon szerettem. De a tv-Maciról se feledkezzünk meg, pont azért mert úgy láttam, visszatért a képernyőre. Ő is kedvenc ugye?

Nekem igen és tudom, hogy a gyerekek is szerették, mégis száműzve lett. Ugyan most, hogy a TV 50 éves, kezdik elővenni a régi dolgokat. Dargayt, Richlyt, stb. Az én figuráimat is megcélozták, végre.

Melyek a legkedvesebb bábúi?

A Maci, a Mirr-Murr, - ők sztárok, nagyon sokáig „éltek”, de szinte mindegyik bábúm a szívemhez nőtt, hiszen ha nem szerettem volna őket, nem sikerült volna a produkcióm sem.

Azért a nyugdíjas éveiben is alkotott maradandót.

A Mamut II-ben én terveztem a fordított világot, és minden évben megtisztelnek azzal, hogy rám bízzák a karácsonyi dioráma tervezését. És festek, fúrok-faragok a családnak, barátoknak ajándékokat, persze már egyre kevesebbet.

Pályafutása alatt itthon és külföldön is sok kiállítása volt. Azt hiszem, mindenki számára nagy öröm lenne újra látni a híres figurákat. Bár azok a gyerekek, akik akkor körülvették az Ottó bácsit, már felnőttek, de bizonyára szívesen nosztalgiáznának, és talán elvinnék a gyerekeiket, az unokáikat is, hogy elmeséljék a saját ifjúságuk televíziós élményeit.
Boldog 80. szülinapot kívánunk a vitrinben lévőkkel együtt, remélve, hogy majd „kiszabadulnak” és visszatérnek. Ha máshogy nem, klasszikusként.


2007-06.03.

Filmográfia:

Bábtervező, tervező:
Didergő király (1957), Vetélytársak (1958), Mi lenne ha…? (1959), Bölcsőtől az iskoláig (1960), St. Galleni kaland (1961), Bábok és babák (1962), Sosemvolt király bánata (1962),Szeretem az állatot (1963), Harmadik (1963), A tájékozódás története (1963), Jóka ördöge (1963), Csere-bere (1964), Hobby (1966), Százarcú Bill (1967), Somogyi lakodalmas (1968), Casanova sr. (1971),
Egyedi filmek:
Rendező:
Siker (1962), Bohóciskola (1965), Igy lövünk mi (1965), Ellopták a vitaminomat (1966)Bizonyos jóslatok (1967), A nagy mérkőzés (1968), Én az egér! (1969),Gyilkosság nokedlival (1970), Ezüstmajom (1971), Mérce-mese (1972), Babfilm (1975), Kutyasétáltatás (1975)La Desodora (1983), Mackók vigyázzatok! (1984)
Hosszú filmek:
Rendező:
Misi Mókus kalandjai (1982), Éljen Szervác (1986), Süsüke a sárkánygyerek (2000)
Sorozatok:
Rendező, bábtervező:
Egy világhírű vadász emlékiratai (1968-70), A kiscsacsi kalandjai (1972), Makk Marci mesél (1973), Mirr-Murr a kandúr (1974-1975), A legkisebb Ugrifüles (1975-1976), Makk Marci (1977-1978), Varjúdombi mesék (1978-1979), Misi Mókus kalandjai (1981)
Kitüntetések:
Munkácsy-díj (1964)
Balázs Béla-díj (1970)
Érdemes Művész-díj (1977)
Kiváló Művész-díj (1982)
Fesztiváldíjak:
Bécs – Bohóciskola
Miskolc – Ellopták a vitaminomat
Acapulco - Ellopták a vitaminomat
Miskolc - Bizonyos jóslatok
Budapest - Mosógép centrifuga (reklám)
1968 Lipcse -Bizonyos jóslatok
1968 Triest - Bizonyos jóslatok
1970 Miskolc - Én az egér!
1970 Nyon - Bizonyos jóslatok
1972 Budapest - Elzett húzózár (reklám)
1973 Várna - Elzett húzózár (reklám)
1975 Bilbao - Babfilm
1976 Krakko - Babfilm
1976 Teherán - Babfilm
1976 Barcelona - Babfilm
1977 Miskolc - Babfilm
1977 Lausanne - Babfilm
1977 Triest - Babfilm
1977 Budapest - Elzett rekordII. (reklám)
1977 Várna - Elzett rekord II. (reklám)
1978 Hollywood - Babfilm (Oscar-jelölés)
1978 Chicago - Babfilm
1984 Budapest - Már megint vasárnap (Makk Marci-sorozat)
1984 Espinho - La Desodora

 


282 KByte

224 KByte

284 KByte

334 KByte

258 KByte

299 KByte

304 KByte

207 KByte

271 KByte

250 KByte

211 KByte

213 KByte

209 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső