Mikor és hol született, milyen családi háttérrel?

1933-ban Budapesten a Margit kórházban születtem. De amikor mostanában, a rokkantságom ügyében keresni kezdtem a kerületi polgármesteri hivatalban a születési anyakönyvi bejegyzésemet, nem találták. Lehet, hogy meg sem születtem?.. Egyébként a szüleim Nagykőrösön laktak, de édesanyám budapesti volt. A nagyapja még Tiszapüspökiben volt postamester, az édesapja már Budapesten postás, a Postaaltisztek Országos Egyesületének az elnöke és a Postakürt című lap főszerkesztője. A nagybátyjáék laktak Nagykőrösön, édesanyám gyakran nyaralt náluk, így ismerkedtek meg a szüleim. Mivel én voltam az első gyermek, édesanyám feljött a rokonaihoz, akik a már említett Margit kórházba egy ismerős szülészorvoshoz vitték, s a születésem után visszatértünk Nagykőrösre. Édesapámnak fűszerkereskedése volt a főutcában, amit akkor Horthy Miklós utcának hívtak, a postától a harmadik házban. Velem együtt öt gyermeket neveltek, s még mind a négy testvérem él, hála Istennek. A legkisebb öcsém és húgom épületgépész, a legidősebb húgom irodista, a középső húgom diétás nővér.

A Fakan név honnan származik, nem járt utána?

Én nem, de volt, akit foglalkoztatott a nevem eredete, például Kisjó Sándort, az Esti Hírlap tárcaíróját, aztán Kovács László néprajzost, ő például német eredetre gyanakodott: fahrtkahn - révész?..

Milyen volt Nagykőrös a harmincas-negyvenes években, a gyerekkorában?

Nagyon jó hely volt! Egy nagy város 37 ezer lakossal, akik aztán sajnos egyre inkább fogyatkozni kezdtek. A lakás és az üzlet egy telken volt, hátul a lakás, elől a bolt, kétoldalt a raktárak, s elkerített udvarban a disznó- és a baromfiólak. Sajnos a nyúl-ketrecek is! A nyulakat nekem kellett gondoznom! Mivel földünk nem volt, kijártam a határba egy nagy kassal, s ahol láttam a földeken leszedetlen káposzta-félét, azt belegyűjtöttem s vittem haza a nyulaknak, s persze nekem kellett takarítanom a ketreceiket is. Gyerekkorunkban sokat voltunk az üzletben, mert a szüleink nagyon komolyan befogtak minket.

Nagy bolt volt?

Nagy, hat segéddel dolgozott édesapám. Azt szerettem legjobban, hogy sok fiók volt, tele mindenféle izgalmas dologgal, fűszerekkel, illatokkal. Sokat ácsorogtam a kassza mellett is, figyeltem az embereket, rajzolgattam az ott függő plakátokat. Sokszor kaptam feladatokat, amelyeket én legtöbbször lelkesen és mondhatom, hogy büszkén vagy inkább fontosságom tudatában teljesítettem. Ha az üzletben voltam, rendszeresen én töltöttem meg a vevők petróleumos kannáját, ecetes üvegeit. Ugye, az én kezem lehetett büdös. A postára mindig én futottam, ezt vegye szó szerint, mert ha egyedül mentem valahova, akkor mindig futottam. De nagyon szerettem a raktárban is segíteni, takarítani, zsákot tartani, hallgatni a segédek történeteit. Különösen szerettem az egyik segédünket, Lengyel Dinit, mint embert is, aki a cserkészetről mesélt sokat. „A cserkész, ahol tud, segít” – idézgette az egyik cserkésztörvényt. Ha segítünk valakinek, azzal nem szegényebbek, hanem többek vagyunk. Az jó érzés. A jótettet már meg is jutalmazza az, hogy megtettük. Más jutalmat már nem is kell várnunk. Ezek a gondolatok még ma is a fülemben vannak és azt hiszem, meghatározóak voltak egész eddigi életemben. Aztán olyat is mondott, hogy olyasmin nem érdemes bosszankodni, amire nincs, vagy nem lehet hatásunk. Ha esik az eső, hiába dühöngünk, az nem állítja el, de nekünk rosszat tesz.

Hogy élték át a háborút Nagykőrösön?

1944-ben, amikor a legkisebb testvérem született, feljött az egész család Budapestre, mert Nagykőrösön egy szülészorvos sem akadt. Ezalatt beköltöztek a házba és az üzletbe az oroszok, lebontották a cserépkályhákat: lovakat tartottak a helyükön. Az igazsághoz tartozik, hogy az üzlet kifosztását a németek kezdték, az orosz katonák csak folytatták, majd jöttek a magyarok. Ha egy üzlet nyitva van...? 1945 tavaszán aztán visszaköltöztünk, s igyekeztünk az otthonunkat helyreállítani. Édesapám optimista volt, fő, hogy a ház egyben maradt - mondta, s a raktárban újranyitotta az üzletet. A szolnoki cukorgyárral volt szerződése, ő termeltette a cukorrépát, de kereskedett terménnyel, napraforgó-pogácsával. Jó kereskedő volt! Az államosítás után népboltba helyezték el, persze nem a miénkbe, hanem a városszélre, ahol egy szabó volt az üzletvezető. Nem értett szegény az üzlethez, édesapám meg mondogatta, hogy ezt így kéne, azt úgy kéne. Tudja mit, Fakan bácsi, csinálja! - mondja a szabó. Akkoriban egész Nagykőrösön nem lehetett vasport kapni a vaskályhákhoz, erre édesapám rendelt 1000 zacskóval. A főnöke elképedt, mit csinálunk ennyi vasporral, egy háztartásban két évig elég egy zacskó! De aki vasporért odament, az vett mást is, így lendült fel az üzlet. Amikor nagyon jól ment, akkor eltették onnan, egy másik rossz boltba, nehogy sok prémiumot kelljen neki adni! Szerették az édesapámat az emberek. A háború előtt kétszer volt hetivásár egy héten, lovaskocsival jöttek be a parasztemberek, nagy udvarunk volt, oda beállhattak, bevásároltak rendesen, kocsikenőcs, petróleum, marhasó, meg minden egyéb. Fakan úr kiszolgálás közben mindenkivel beszélgetett, tartotta a szemkontaktust, bármennyien voltak, s mindig tréfált. Vérbeli kereskedő volt. A mi egykori üzletünk az idősebbeknek még mindig Fakan-kereskedés Nagykőrösön. Ismert, hogy 1956-ban a forradalom alatt mindenért sorban kellett állni, s mivel a főiskola kollégiuma szomszédos volt az olasz nagykövetséggel, a nagykövet kérésére segítettem a követségieknek élelmet szerezni. Az ő kocsijukon elindultunk a Kőbányai útra a Füszért raktárhoz, a kapuban álló fegyveresek simán beengedtek, amikor mondtam, kik vagyunk, honnan jöttünk. Bementünk a hatalmas csarnokba, ahol hosszú asztalnál rengeteg férfiú üldögélt, vágni lehetett a füstöt, s beléptemkor egy vezető-forma férfi felkiáltott: megjött Fakan Balázs! Tény, hogy nagyon hasonlítottam az édesapámra, akit ez a férfiú még fűszerkereskedő korából jól ismert és nagyon nagyra becsült a szakértelme miatt. Csak azt az élelemmel teli ládát vagy dobozt nem vihettük, amit nem akartunk, olyan becsülete volt nála az édesapámnak. Amúgy édesapám minket igen szigorúan nevelt, én néha igyekeztem is kibújni alóla, de a pofon mindig utolért. Elemiben osztatlan iskolába jártam, a polgáriban már külön a fiúk, külön a lányok, az általános iskola után pedig Kecskemétre írattak be a kereskedelmi középiskolába, kereskedőnek szántak. 1949-ben aztán államosították az üzletet, még a lakóházunkat is, bár azt később visszaadták.

Kecskeméten kollégiumban lakott?

Dehogy, Nagykőröstől Kecskemét 16 km, vonaton mentem-jöttem naponta. Hát a vonatozás, az nagyon jó volt! Sokan jártunk át iskolatársak, s nagyon jól megvoltunk együtt. De akkor már tudtam, hogy én biztosan nem leszek kereskedő. Közben ugyanis történt még valami: 13-14 éves korom körül, hegedű-óráról jövet a főtéri üres telefonfülkében észrevettem egy könyvet. Valaki ott hagyhatta. Én órákon át azt lestem, jönnek-e érte, s aztán sötétedéskor nagy elszánással magamhoz vettem. Ez a könyv Pudovkin A film technikája című könyve volt! A mozit, a filmeket nagyon szerettem, a Rákóczi nótája után Tolnay Kláriba szerelmes is voltam, nekiestem hát a könyvnek és nem tudtam letenni. Megtudtam, hogy csinálják a filmet. Egy nyári napon, őrült ötlettől indíttatva kerékpárra ültem és ledaráltam 100 kilométert, hogy megnézzem a Hunnia filmgyárat. Persze először tanulmányoztam a térképet, merre is van Budapesten a Gyarmat utca. Még ma sem értem, miért nem rúgott ki az egyenruhás portás már a kapuban. Az emeleti igazgatóságon is komolyan vett egy jólöltözött fiatalember. Azt mondta, az Üzemi Bizottság elnökét keressem meg, ő adhat engedélyt a filmgyár megtekintéséhez. Kerestem az ÜB-elnököt. Olyan ajtó, olyan folyosó, olyan épület nem volt a filmgyár területén, ahol én ne kerestem volna. Így bámészkodhattam a díszletműhelyben, a makett-műhelyben, ahol egy kisváros kéményein kibodorodó füstöt próbálgatták felnőtt emberek. Voltam a varrodában, a jelmeztárban, a hangosztályon is, de az ÜB-elnököt még mindig nem találtam meg. Bementem a műterembe és láttam a csodát: kívül mindenféle deszkák, furnérok, belül valódi hálószoba, mintha otthon lenne. A falak felett álló hatalmas lámpák irányították fényüket a szobába, amelynek csak két fala volt ablakostól, a többi hiányzott. Láttam, hogy Zách János és Szemere Vera játszik a jelenetben. Fülledt nyáréji hangulat volt. A színész arcára egy borbélykabátos kis ember verejtéket permetezett. A kamera kis, motorbicikli-kerekekre felszerelt kocsira volt erősítve, rajta ült egy ember. Felvétel! Indítok! Csapó! Egy ember mondta a számot, egy másik: tessék! A színész elkezdte a szöveget mondani. Állj! Valaki odalépett a színészhez és magyarázta, hogyan is kellene ezt mondani. Láttam Várkonyi Zoltánt, ő a színésznőnek mondott valamit. Én pedig mindig beljebb araszolgattam a díszletbe. Csapó! Tessék! Állj! A kamerás ember felkiáltott: a tükörben látok egy gyereket! Hogy kerül ide ez a gyerek? Ebben a pillanatban egy markos tűzoltó a hóna alá kapott és a legközelebbi ajtón szó nélkül kidobott a műteremből. Ezt akkor én már nem bántam. Otthon észre se vették, hogy 200 kilométer és egy felejthetetlen filmgyári kaland van mögöttem. De ezzel még nincs vége a szerencsés találkozásoknak, mert nemsokára filmesek jöttek Nagykőrösre. Apáthy Imre és csapata, akiket én már láttam a filmgyárban, itt vette fel a Forró mezők (1948, BE) külső jeleneteit a piactéren és a vasútállomásnál. Balázs Béla is ott volt. Gondolom, jött le egy kocsi, s megkérdezték, nem akar-e ő is jönni, jött, s ha már ott volt, statisztált is a filmben: Szabó Sándor, mint rendőrkapitány jön a Jókai utca elején s Balázs Béla - "egy fehéröltönyös járókelő!" - megemeli a kalapját. Hegyi Barna volt az operatőr, Szemes Mihály a rendezőasszisztens, az ügyelő Sivó Gyuri... Ez a film volt Karádi Katalin utolsó filmje. A forgatókönyv szerint egy homokfutón érkezik az állomás elé, bemegy, majd hajóra száll, s Amerikából küld egy anzikszot. A filmen végül nem ezt látjuk, hanem azt, hogy egy hídon hajt át, megáll s leveti magát a folyóba. De akkor, ott a forgatókönyv szerinti jelenetet forgatták. Én gyerekként ott álltam és láttam, hogy a homokfutó megáll Karádival. Pestről hoztak le két gyönyörű postalovat, éjfekete kancákat. Karádi kiszáll az állomás előtt, a lovak elindulnak haza: ez lett volna a jelenet. A postáslovak idomítva voltak, s addig nem indultak el, amíg a kocsis nem ült a bakon s nem mondta, hogy gyia. A lovak látták a kocsist, ahogy ott áll oldalt, hegyezték is a fülüket, de nem indultak, mert a kocsis nem ott volt, ahol lennie kellett volna, s nem mondta, hogy gyia. Mindenki őrjöngött, szidták, "levirslizték" a lovakat, s én akkor vakmerően megkérdeztem, hogy nem indíthatnám-e el én a lovakat? Elképedtek, hogy képzelem, stb, Hegyi Barna meg azt mondta: elindultak a lovak? Nem, hát akkor miért ne próbálhatná meg a gyerek!? Akkor én tettem néhány kört a kocsival, szokják a lovak a hangomat, majd odaálltam a megadott helyre, begyömöszöltem magam a kocsiülés alatti ládába, letakartak pokróccal, s onnan szóltam ki, hogy gyia, s a lovak elindultak. Lett nagy sopánkodás, hogy: tessék, nem vettük fel, jaj, micsoda barmok vagyunk! Apáthy meg azt mondta: ha elindultak egyszer, elindulnak még egyszer, s tényleg. Na akkor felvették. Nagyon dicsértek, Apáthy megkérdezte, mi akarok lenni. Hát filmrendező - mondtam. S állatos filmeket akarsz-e csinálni? Nem én, embereseket!

Ezzel el is dőlt, hogy a film lesz az élete?

Igen, de ez már korábban eldőlt. A filmgyári kalandom előtt a Pudovkin-könyv hatására írtam egy forgatókönyvet A helység kalapácsából, legépeltem, s a sikeres "debütálás" után ezt megmutattam Sivó Györgynek. Elolvasta, ezt nem te írtad - mondta -, ez egy jó forgatókönyv! Bizonygathattam, hogy de igen, én, akkor mégsem hitte el. Néhány évvel később Nagykőrösön a kultúrházban plakátok jelentek meg, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskola felvételt hirdet filmrendező, operatőr, dramaturg és színész szakra, s hogy miből mivel kell felvételizni, például a filmrendezői szakra valamilyen írással. És akkor írtam a Toldiból egy forgatókönyvet és elküldtem a jelentkezési lappal együtt postán a főiskola címére, majd folytattam a munkát a konzervgyárban.

Ott dolgozott a híres nagykőrösi konzervgyárban?

Nyáron. Tizenkét órás műszakban dolgoztunk, nagy hajtás volt.

Szükség volt a pénzre a családban, vagy maga is akart dolgozni?

Mindkettő, mindenre kíváncsi voltam. Még újítottam is! A dinnyének az asszonyok kivágták a belét, s a héja ment a szemétbe. De az még tele volt cukorral, s akkor mondtam, hogy azt még bele lehetne főzni a vegyeslekvárba. Ugyanis egész szezonban parafinnal kikent falú, szobányi betonkádakban gyűjtötték a hullott almát, kénessavval leöntötték, majd télen, a holtszezonban kiemelték és vegyes gyümölcsíznek un."hitlerszalonnának" megfőzték. A javaslatom tetszett, s attól kezdve így csinálták, belefőzték a dinnyehéj belsejét is.

Jutalom nem járt?

Járt volna, ha nem jövök el. De már szeptember 10. körül jártunk, s 15-én kezdődött volna a főiskola, engem meg még nem értesítettek. Felhívtam őket, hogy én nem kaptam értesítést, mire azt mondta egy női hang, hogy akkor jöjjek fel másnap. Én másnap 50 forinttal a zsebemben és papírba csomagolt két keménytojásos zsíroskenyérrel feljöttem Budapestre. Bementem a Vas utcai épületbe, nem volt ott senki, csak a titkárnő, aki azt mondta, hogy jöjjön be holnap, akkor lesznek itt tanárok. Hát jó. De addig mit csináljak? Hát sétáltam, ismerkedtem Budapesttel, fagylaltot ettem, jó sokat, 50 fillér volt egy gombóc, az utcán éjszakáztam, reggel felfedeztem a Híradó mozit, korán nyitott, ott megmosakodtam és a vetítés alatt aludtam kicsit.

Nagyon önálló volt, önállóbb, mint a magával egykorúak?

Talán a háború, az érlelte ennek a kornak a gyerekeit gyorsabban. Megint fagylaltoztam, ez hűtötte a gyomromat, gondoltam: van benne cukor, azt hittem, tej is, az persze nem igen, s bejártam a Körúttól befelé minden utcát, egész nap járkáltam, meg még éjjel is.

Nem félt?

Nem, sose, a háború alatt se féltem. Most így vénségemre talán meg tudom fogalmazni, hogy valójában mindig fatalista voltam És vagyok. Na, másnap se jött össze a felvételi bizottság. Akkor eszembe jutottak Gyula bácsiék, a rokonaim, s elmentem hozzájuk. Megszidtak, hogy miért nem jöttem azonnal, megvacsoráztattak, ágyban altattak, s másnapra Csillagné behívta Hubay Miklóst és Bodor Tibort, hárman alkották a felvételi bizottságot s végre felvételiztettek. Előbb szörnyülködtek, hogy hogy maradhatott el az értesítés, mert a filmrendezői szakot már betöltötték, de még dramaturgnak fel tudnak venni. Mondtam: azt sem tudom, mi az, hogy dramaturg. Az első évben ugyanazt tanulják, mint a rendezők, legfeljebb átmegy második évben - mondta Csillagné. Hubay Miklós nézegette a Toldit, kérdezgette, hogy mit írtam benne én. Mondtam, hogy mindent, kivéve egy kétsoros verset, azt a barátom. Megkereste, s mondta, hogy egész jó. Mondtam, hogy köszönöm, megmondom a barátomnak.

Ez igaz? Tényleg a "barátja" írta?

Persze, óvódás korunktól ismertük egymást, együtt játszottunk az udvarunkban, együtt jártunk iskolába, barátok vagyunk mindmáig. Ő tanár lett, több kötete megjelent, ő írta a Bánk bán-szótárt, a Zrinyi-szótárt, s most dolgozik a Radnóti-szótáron.

Hogy hívják ezt a barátját?

Beke Józsefnek. Hubay megkérdezte még, hogy tudom-e, mit jelent a "től cudar csihésnek". Tudtam. Jól van - mondta. Volt még egy vizsgafeladat: mutattak egy képet az Ogonyokból, letakarták a címet és a szerzőt, s az volt a feladat, hogy elmondjam, mi volt a képen látható jelenet előtt és mi lehet a folytatás. Hát elmondtam, hogy itt egy szép fiatal lány meg egy idős katonatiszt, a lány durcás, mert nem tetszik neki a tiszt, elmenekülne, de valamiért muszáj ott maradnia, s látszik a szemén, hogy készül valamire, talán szökésre... Ismerem a képet? Dehogy ismerem, most látom először. Hát kiderült, hogy a kép címe: Az őrnagy lánykérőben. Felvettek dramaturgia szakra! Nem nagyon tudtam, mi ez, de mondtam, vállalom, viszont én csak akkor tudok jönni, ha kapok ösztöndíjat és kollégiumi elhelyezést. Mondták, rendben. Hazamentem, összecsomagoltam és feljöttem.

Hol volt a főiskola kollégiuma akkor?

Az akkori Vorosilov, később Népstadion úton, a mai Stefánián, az olasz nagykövetség épülete mellett, az egykori Magyar Filmtudományi Intézet - ma a Magyar Nemzeti Filmarchívum - régi épületében, ami 1948-ig egy szőrmegyáros villája volt. Amikor 1957-ben megkapta az épületet a Magyar Filmtudományi Intézet s a főiskola kollégiuma megszűnt, nekem még nem volt szállásom. Megbeszéltem Józsi bácsival, a házfelügyelővel, hogy este nyitva hagyja a betegszoba ablakát. Nyitva is hagyta, éjszaka bemásztam és ott aludtam napokig egy kölcsönballonba takarózva, míg egyszer egy délelőtt arra ébredtem, hogy Császárné, a filmtudományi gazdasági igazgatója rugdossa az oldalamat, hogy hogy kerültem ide, takarodjak - mondta. Hirdetéseket böngésztem, albérletet kerestem mindenfelé, de mivel nem volt se bőröndöm, se egyéb cuccom, nem keltettem bizalmat. Elmentem az Engels térre a budapesti főkapitányság elé és megkérdeztem a posztoló rendőrt, hogy mi van, ha én itt a padon lefekszem és elalszom. Azt mondta, hogy akkor bevisz. Mondtam, hogy akkor máris vigyen. Be is vitt egy üres cellába és ott éjszakáztam vagy egy hétig, amikor az ügyeletes tiszt meglátott és kiabálni kezdett velem, hogy mi van, ez nem szálloda. Beláttam, tényleg szállást kell találnom.

Térjünk vissza a főiskolára! Kikkel járt együtt a dramaturgia szakon?

Tizennyolcan kezdtünk, aztán a félévenkénti rostavizsgákon sokan kihullottak. Akik maradtak: Csurka István, Tarbay Ede, Moldova - akkor még Reich - György, Major Anna, Létay Vera, Rácz Margit, Kovács Ferenc, Szántó Judit. A filmrendező-szakosok közül velünk párhuzamos osztályban járt Bácskai Lauró István, aki egy ideig a szomszéd házban lakott Nagykőrösön, aztán Lestár János.. Ismertük egymást, de nem járkáltunk velük, ők se velünk.

Kik voltak a tanárai?

A dramaturgiát Mészöly Dezső tanította, kiváló tanár volt! Ő fordította az Othellót, s szinte mindent tudott Shakespeare-ről, Shakespeare meg mindent tudott a dramaturgiáról. Aztán a Romeó és Júliát fordította, akkor meg azzal foglalkoztunk. Sajnos, csak két évig tanított, utána Háy Gyula lett a tanárunk. Tőle féltünk, engem többször is ki akart rostálni, mindig Mészöly mentett meg. Mészöllyel párhuzamosan tanította Bodor Tibor a színészmesterséget, őt később eltávolították. Czibor János tanított írásmesterséget, szövegeket elemeztünk nála, írnunk is kellett, nagyon-nagyon jó tanár volt. Hegedűs Géza adta elő a világ-, Keszi Imre a magyar irodalomtörténetet, a drámatörténetet pedig Hubay Miklós.

Filmtörténet nem volt?

Volt, de a tanárral, aki tartotta volna, sose találkoztunk: ő volt Ranódy László. Folyton forgatott. Aztán jött Máriássy Félix, Makk Károly, majd Háy tanársegédjeként Bacsó Péter, de igazi filmtörténet-oktatás nem volt. Megnéztük például a Gázolást, s megbeszéltük. A szcenikát Rajkai György tanította, ennek semmi köze sem volt a dramaturgiához, viszont mesélt a színházi trükkökről, az mind érdekes volt. A lélektant Radnai Béla tanította, én nagyon szerettem, de sokszor egyedül ültem a tanteremben, amikor bejött az órájára. Azt mondja, csak maga? Mondom, igen. Akkor menjünk le az Erzsikébe (presszó a Rákóczi úton a Vas utcához közel, BE) - mondja, fizetek egy szimplát. Aztán fizetett egy konyakot is, s közben jót beszélgettünk.

Nem nagyon kellett tanulni?

Hát én elég link voltam, de általában azok voltunk. Kivéve Szántó Juditot, ő eminens volt. Egy évvel előttünk kezdett, de szegénynek az édesapja a Péterfi Sándor utcai kórházban volt urológus főorvos, német, francia meg angol nevelőnők, szobalányok mellett nőtt fel, hideg vízbe sose dugta az ujját, ezért arra ítélték, hogy egy évig a győri vagongyárban reszeljen, így, az évvesztés miatt került a mi évfolyamunkra. Neki már elsőben Háy volt az osztályfőnöke, s kezdettől Háy kedvence volt, nagyon művelt volt, ő mindent tudott.

Ki lehetett jönni az ösztöndíjból?

Általában hol volt pénzünk, hol nem. Statisztálásból is, de a Népművészeti Intézetben, ami a mai Corvin téren, az Országos Művelődési Intézet épületében volt akkor, Muharay Elemér bácsitól kaptunk megbízásokat. Kb. így: menjen le, koma, Mérkvállajra, ott maga fölszed egy csomó jó történetet, azokból megírja a darabot, majd lemegy Vásárhelyi Laci, a koreográfus, az foglalkozik a táncosokkal, majd lemegy Sárosi Bálint nótákat betanítani, lemegy Bodnár Sanyi, ő majd megrendezi, az iskolában lesz az előadás, s maga ott nagyon jól fog élni. Ezért fizetett is, általában 300 forint körüli összeget!

Hol étkeztek tanítási időben?

Volt menza a Vas utcában! Voltak trükkjeink, hogyan lehet megszerezni a finnyásabbak kajáját, nem maradtunk éhen. De volt olyan nyári szünidő, amikor egyáltalán nem mentem haza, mert tudtam, hogy otthon milyen csóróság van, s még én is nehezítettem volna az életüket. Akkor még a két nagyszülő is nálunk lakott Nagykőrösön. Persze azt írtam, hogy sok dolgom van. De aki munkát és pénzt ígért, az közben eltűnt. Reménytelenül mentem ki a filmgyárba, hogy van-e valamilyen forgatás, ahol statisztálhatnék 30 forintért. A néptelen produkciós folyosón csak egy ajtó volt nyitva, ott ült íróasztalánál Gulyás Lajos felvételvezető. Kérdeztem, nincs-e valami. Azt mondja, húzd fel az inged, hadd lássam, szőrös-e a hasad. Ha nem vagyok olyan éhes, mint amilyen voltam, lehet, hogy faképnél hagyom ezzel a jó viccel, de most megmutattam, hogy nem szőrös és a hátam sem tollas. Na, mint az őrült, rohanj be a műterembe és jelentkezz Hintsch úrnál, hogy megjöttél – mondja. Hintsch úr rám ordított, mióta várnak, disznóság ennyit késni! A legbűnbánóbb pofával kértem bocsánatot, persze nem árultam be Gulyás Lajost, aki nyilván elfelejtett embert diszponálni Molnár Tibor helyére a műtőasztalra (A 9-es kórterem, r: Makk Károly, BE). A János kórház sebész főorvosa és két műtősnő olyan gondosan és precízen sterilizáltak, mintha valóban fel akarták volna vágni a hasam. Makláry Zoltán és Darvas Iván játszottak a jelenetben. Darvasnak hosszú és - dramaturg füllel hallgatva - mesterkélt szöveget kellett elmondania, miközben a hasamon babrált, (nyilván képen kívül), de egyszer sem sikerült hiba nélkül elmondania. Makláry a sokadik próbálkozás után dühében a hasamba vágott egy gereblye-szerű műszert. Évekig látszott a helye. Ebédidőben mindenki elhagyta a műtermet. Hintsch megkérdezte, van-e ebédjegyem. Persze hogy nem volt. Akkor maradjon itt nyugodtan a műtőasztalon, mert nagyon sok ideig tartana, míg újra sterilizálnák. Kellemes, félhomályos, hűvös és csendes volt a műterem. A többit a kellékestől tudom: a stáb körülállta a műtőasztalt és utasítottak, hogy csináljam a hasi légzést, mint délelőtt. Nem csináltam. Hintsch kiabált. Hiába. Megnézett az orvos és megállapította, hogy nem vagyok magamnál. Felpofoztak. Láttam, hogy mindenki engem néz, és nem a hasamat. Simon Zsuzsa játszotta az altatóorvost a fejem felett állva, s megkérdezte: te ebédeltél? Nem. Mikor ettél utoljára? Tegnapelőtt. Hozzon neki valaki egy sonkás zsömlét. Köszönöm, de nem tudom kifizetni. Ne beszélj szamárságokat – mondta. Ő vagy valaki más biztosan kifizette, aztán a nap végén a gyártásvezetőtől, Golda Józsi bácsitól kértem, adjon extra gázsit. Ha Hintsch úr javasolja, megkapja – mondta. Hintsch úr nem javasolta, hiszen én csak feküdtem egész nap, amíg mindenki talpon volt. Ezt később, amikor már nagyon jó barátságban voltunk, több filmet csináltunk együtt, elmondtam neki, nagy röhögések közepette, mert alig akarta elhinni, hogy ez történt.

A forradalmat hogy élték meg a főiskolán?

Rengeteget mászkáltunk, én legtöbbször Csurkával. A Karolina úton, a mai Vérellátó Központban például segítettünk behordani a ládákban a kötszereket, gyógyszereket, amik külföldről érkeztek segélyszállítmányként.

De fegyverük nem volt...

Dehogynem. Bementünk a főkapitányságra, mindenki kapott fegyvert Kopácsi Sándor aláírásával, hogy nemzetőrök vagyunk, teherautó vitt minket vissza a diákszállóra. Beosztottuk a főiskola őrzését. A Vas utcában a mai Ódry Színpad épületében a KIÉ-nek (Keresztyén Ifjúsági Szervezet, BE) volt a székháza, ott volt a helyőrségi templom. Mi már akkor kaptunk katonai kiképzést, mert nyaranként behívták a felsőfokú intézményekbe járó hallgatókat, így tudtuk volna használni a fegyvereket, ha kellett volna. Nekem Király Levente, a színész lett a párom, s mindenkit elküldtünk, aki be akart jönni gyűlésezni. A forradalom után a fegyvereket bedobáltuk a kollégiummal szemközti Tisztiház kertjébe. Engem 1957. március 15-én gyűjtöttek be és rendesen meg is klopfoltak, mert azon a bizonyos kölcsön ballonkabáton, amit - saját kabát híján - valahonnan egy fogasról leakasztottam és egész télen abban jártam, volt egy nemzetiszínű és alatta egy fekete szalag. Az történt ugyanis, hogy Sára Sándorral és Magda Gabival jöttünk a menzáról, beugrottam egy patikába tejkrémért a kezemre, majd beültünk a Puskin moziba és megnéztük a Dr. Danwitz házassága című szörnyű NDK-filmet, majd elváltunk. Nagyon szép idő volt, ballagtam a Kígyó utcában, amikor egy karhatalmista behívott egyik kapu alá, hogy csak nem a felvonulást várom?! Fegyver volt nála, nem vitatkoztam. Bekísért a Petőfi téren a Magyar-Szovjet Hajózási Társaság székházába, ott éppen "összetartás" volt. Faggattak, gumibottal megdolgoztak. Volt-e fegyverünk - kérdezték. Mondtam, hogy a Tisztiház kertjébe bedobáltuk. Szerencsémre jött a visszajelzés, hogy valóban, mert megtalálták. De akkor meg beraktak egy kocsiba egy orosz katonával és elvittek a Szabadság térre. A Partizán Szövetség székházában már jó sok embert összegyűjtöttek, a falhoz állítottak mindnyájunkat. Ott álltunk, amikor odajön hozzám egy szalmasárga hajú nő, s megkérdezi, hogy ettem-e már. Mondom, nem. Erre hozott disznópörköltet valami nagyon finom kenyérrel, hozott savanyúságot is, leültem egy biliárdasztalra s megettem. Nahát! Az a pörkölt olyan isteni volt, hogy azóta csak egyszer ettem ilyen jót, az Iskola utcában a Jenei kocsmájában...

Csak magának hozta?

Csak, nem tudom, miért. Evés után elmentem volna vízért, de nem engedtek, a smasszer hozott nekem egy kancsóval, majd bevittek egy irodába, kérdezgettek... Mi tanultunk szovjet párttörténetet, egy kicsi könyvből, amit nagyon finom, famentes papírra nyomtak, ez vécépapírnak nagyon alkalmas volt. Ez volt a farzsebemben, meg elég sok pénz, mert a kollégiumban borral üzleteltünk, az egyik fiú disszidált, s az ő üres ágyára raktuk le a hordókat, amiket vidékről hoztak. Az olasz nagykövetség volt a legjobb kuncsaftunk: csak ők fizettek. Kajánk is volt, mert a Vöröskereszttől kaptunk rengeteget, Az amerikai nép ajándéka, meg A svájci nép ajándéka, ez volt a ládákra írva... Na, a Partizán Szövetségben rákérdeztek, hogy ez miért van nálam... A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának Története, Rövid tanfolyam című kötetéből néhány lap, így összehajtogatva? Sajnos, megmondtam az igazat, hogy vécépapírnak használom. Meg is kaptam érte azonnal a jutalmat. Végül, nagy megnyugvásomra ideadták a bor árusításából befolyt nem kevés pénzt. Számoljam meg – mondták -, nehogy később azt mondtam, hogy azok a rohadt ávósok ellopták a felét. Aztán a kapuban szó szerint kirúgott egy hosszú karhatalmista, egy fa tartott meg. Rohantam a trolihoz, a csukódó hátsó ajtón bepréseltem magamat. Az utasok odanéztek, majd mindenki hirtelen elfordította a fejét. Ez történt a következő megállóban felszállókkal is. Nem értettem. A diákszállóban ledobtam magamról a ruhát, rohantam zuhanyozni, késésben voltam a randiról. Garas Dezső, Fülöp Zsiga meg a többiek harsányan röhögtek rajtam, hogy nézel ki! A fürdőszoba nagy tükrében láttam, hogy a füleim kékek, a szemem alatt monoklik, a hátamon zebracsíkok. Végre becsengettem egy bizonyos Mikszáth Kálmán téri lakásba, sokára nyílott ki az ajtó. Ilyenkor kell jönni? Hogy nézel ki? Sajnos belekeveredtem egy kis verekedésbe – humorizáltam kínomban. Te verekszel is, nem csak késel?! Az ajtó becsukódott előttem egy életre.

Mi volt a diplomamunkájuk?

Írni kellett egy forgatókönyvet. Én megírtam egy mesébe oltott történet forgatókönyvét Nagyhatalmi szakácsok címmel, öt szakács és öt elnök a konyhában... Jártam a Gellért meg az Astoria Szálló konyhájában, tanulmányoztam azt a világot és beleszerettem. Annyira, hogy megbeszéltem a Gellért igazgatóságával, hogy ha én megkapom a diplomát, beiratkozom szakácstanulónak, kitanulom a szakácsmesterséget, de csak a szakmát, mert a párttörténetet már a főiskolán megtanultam. Éppen akkor volt egy forgatókönyv-pályázat Angliában, s Szecskő Tamás lefordította az én munkámat angolra és beküldtük. Persze nem nyertem. Hanem pár év múlva Arnold Wesker darabjában, A konyhában (1962, BE) ráismertem az én történetemre. Hát ilyen világhírű - lettem volna!

S mi történt, miután elvégezte a főiskolát?

Létay Vera a Hunniához, én a Könyves Kálmán körútra, a Budapest Stúdióhoz kerültem. Kimentem a filmgyárba, s mondtam, hogy most ugyan itt vagyok, de egy évre elmegyek szakácstanulónak. A gazdasági igazgató hallani sem akart róla, mit képzelek én, mennyit költöttek rám, egyébként is lekádereztek, bennem annyi ötlet van... Mondom: ez is egy jó ötlet, hogy elmegyek szakácsnak... Nem volt mese. Bekerültem a dramaturgiára, Bencsik Imre volt a főnök, Galambos Lajos, az író és én, mi ketten a dramaturgok. Én a főkapitánysági cella után úgy oldottam meg a lakáshelyzetemet, hogy vittem egy üveg bort az egyik öltöztető szabónak, hogy véletlenül hagyja fönt az egyik színészöltöző kulcsát, s ott volt sezlon meg mosdó. Naponta 11-re kellett a dramaturgiára bemenni, de én onnan fentről fél 12 előtt nem tudtam leérni. Jancsó akkor forgatta a Város peremént, Kakuszi Imre, az asszisztens már hajnalban ordítozott, gyűjtötte a népeket, vonultak ki forgatásra, a szomszéd laktanyában meg zászlófelvonás volt, a rezesbanda trombitált. Mikor ezek mind elcsendesedtek, akkor tudtam egy kicsit aludni, s csak utána tudtam lemenni dolgozni.

Miből állt a munkája?

Rengeteg anyag jött be postán, novellák, forgatókönyvek, s ezeket nekem, a legfiatalabbnak kellett elolvasnom.

De kiktől? Kötöttek szerződéseket szerzőkkel és ők küldték a kész műveket?

Dehogy, outsiderek! Volt egy kis szobánk, benne egy asztal és három szék, s ott olvastam a beküldött írásokat. Aztán ha bejöttek oda a rendezők, ők hoztak magukkal széket, Jancsó, meg Basilides Ábris, György Pista, egyre többen húztak a játékfilm felé. Akkor már elkészült a Gerolsteini kaland, majd a Razziát kezdtük forgatni Nagy Lajos háromoldalas írásából, aminek már én voltam a dramaturgja. Nagy Lajos már nem élt, a felesége képviselte őt, vártuk megbeszélésre, Bencsik se, Galambos se akart vele találkozni, majd te - mondták nekem. Én??? És mennyit lehet neki ajánlani az írásért? Mondtak egy nevetséges összeget. Hűha! Hát jó. Jött az asszony feketében, én körülrajongtam, mondtam, hogy kis filmgyár vagyunk, még csak most kezdünk, s kivel kezdjünk, mint az egyik legnagyobb magyar íróval, hoztam neki kávét, megcsókoltam a kezét... Aláírta.

Sokszor került egy dramaturg ilyen nehéz helyzetbe?

Egyszer két ávós beküldött a Köztársaság térről valami penetráns forgatókönyvet az ellenforradalomról, szörnyű helyesírással. Véleményeznem kellett, megcsináltam, elküldtem. Egyszer csak felhív Editke az igazgatóságról, hogy két elvtárs engem keres, átküldi őket. Jó. Megjelenik a szobában két bőrkabát. Maga írta ezt? Én. És tudja, hogy mi kik vagyunk? Tudom. Tudja, hogy mi ezt Marosán elvtársnak megmutattuk, s neki tetszett? Hát gratulálok. Marosán elvtárs azt mondta, hogy ebből filmet kell csinálni. Kérem, Marosán elvtárs utalja át a pénzt, meg lesz csinálva. Majd utánanézünk magának. Kérem. Bementek az igazgatóságra s kvázi feljelentettek. Edit felhív suttogva, gyere át, bent vannak Deák elvtársnál, hívat. Bementem. Feltűnt, hogy Deák nagyon hangosan beszél, nem szokott. Azt kérdezte tőlem jó hangosan: megírta az elvtársaknak a véleményt? Megírtam. Hát elvtársak - mondja Deák István igazgató - , ő a szakember, igen tehetséges ember, öt évig tanult a főiskolán, ha ő azt mondta, hogy ez rossz, akkor ez rossz, mondják meg Marosán elvtársnak, hogy ne kísérletezzenek. Egy kukkot se szóltak többet, elmentek. Notabene Deák ízig-vérig kommunista volt, a nyilasok is megkezelték, a Biciklitolvajokat úgy mutattatta be, hogy belevágatta a végére egy Togliatti-nagygyűlés híradóbeli snittjét.

Mindig ilyen humorral tudta kivágni magát a nehéz helyzetekből?

Így maradtam bent a főiskolán, az én rostavizsgáim katasztrófák voltak. A vizsgák két-három napig tartottak. Bent volt az igazgató, Simon Zsuzsa, Háy Gyula, a párttitkár, a titkárnő. Mindig én maradtam utoljára, és Simon Zsuzsa nagyon értékelte, hogy a félhulla vizsgáztatókat a negyven fokos melegben fel tudtam dobni. Azt mondja nekem Bozó László, aki a rádióban volt dramaturg, nálunk tanársegéd, hogy elemezzem a Boci, boci, tarka című operettet, ami akkor ment az Operett Színházban. Mondom én: boci, boci, tarka, se füle, se farka, Vincze Ottó lopta, ahonnan csak tudta. Azt mondja Bozó: miért? Mondom én: Novikov Vidám vásár, Csizmarek Mátyás A borjú című remek darabja, amit Miskolcon mutattak be nagy sikerrel és így tovább... Háy megkérdezte, miért baj az, ha a népszerű Novikov hatott Vincze Ottóra? Az még nem lenne baj – mondom -, mert Novikovban ezerszer annyi ötlet van, mint szegény Vincze Ottóban, de azt nagyon utálom, hogy egyes zeneszerzők úgy nyúlnak a másik művéhez, mintha az a sajátjuk lenne, mintha azt csak úgy el lehetne lopni. Mire gondol, Fakan elvtárs? Például nagyon felháborít, hogy Sosztakovics átfaragta Csajkovszkijt. Mit csinált?! Az 1812 című ünnepi nyitány végébe, ahol zúgnak a harangok, himnikus dallamok dicsőítik az orosz nép győzelmét Napóleon felett, ezt Sosztakovics egyszerűen letépte Csajkovszkij művéről és mással helyettesítette. Az általam nagyra tartott, zseniális Glinka operájának, az Iván Szuszanyinnak egy hatalmas erejű kórusát hangszerelte és rakta a Csajkovszkij mű végére! Közben már meg is bántam, hogy ezeket olyan indulatosan mondtam el, féltem, hogy ennek nem lesz jó vége, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy döbbent csendet váltok ki. Háy kérdezte, ezt honnan tudja Fakan elvtárs? Nem régen hallottuk zenetörténet órán a szovjet Melodia gyár lemezén, bárki meghallgathatja. Szerencsémre ebből nem lett bajom. De Háy Gyulával volt egy poénosan végződő afférom. Bíró Zsuzsa, aki fölöttünk járt, azt mondja az órán Háy Gyulának, hogy miért kell nekünk Háy elvtársat elvtársazni, amikor a másik osztályban per Gyula szerepel. Én? Hát igen, a Fakan mindig azt mondja, hogy a Gyula ezt meg ezt mondta... Hát bejön hozzánk Háy, nagyon vidáman, örülök, hogy Fakan elvtárs engem per Gyulának említ a hátam mögött, de annyit talán kérhetnék, hogy tegye hozzá a koromra tekintettel, hogy bátyám. Hát - mondom én - Gyula bátyám, nagyon meg vagyok tisztelve...

Neki is volt humora...

Persze. Aztán amikor '56 őszén az utolsó darabját, a Varró Gáspár igazságát rendezte Major a Nemzetiben, akkor ideadta a darabot Csurkának meg nekem, a hallgatóinak, hogy olvassuk el, mi, vidéki gyerekek, milyennek találjuk. Gyilkos helyzet! Ha azt mondjuk, hogy jó, akkor nyalunk, ha azt mondjuk, hogy rossz, kikészítettük magunkat. Én találtam egy-két apró hibát, mondom, Pistikém, majd ezt megmondjuk. Be kellett járnunk a próbákra. Az utolsó jelmezes próbára loholtunk be a Nemzetibe, de már nem járt a villamos, és Sztálin elvtársat ott klopfolták a Nemzeti színészbejárója előtt. A tűzoltó megállított, hogy hova-hova, csak nem képzelik, hogy ma itt lesz főpróba?! De - mondtuk -, maga azért majd igazolhatja, hogy mi itt voltunk! Hát beálltunk a tömegbe, ahol Sztálin elvtársat darabolták, s egy kis darab elrepült, én gyorsan ráléptem, a pasas kereste mindenfelé, hová repülhetett, de aztán tört magának egy másikat.

Eltette legalább?

El, de ellopták tőlem a kollégiumban.

Szeretném, ha bővebben beszélne a munkamódszerről. Vegyünk egy játékfilmet!

Egy játékfilmhez kell legalább húsz ötlet, abból rendelünk tíz filmnovellát az írótól, ezekből rendelünk jó esetben három forgatókönyvet, a háromból jó esetben nem lesz egy film sem, de mondjuk, kerül egy félhez elegendő. Akkor jön az, hogy drága, vagy politikailag éppen most nem aktuális, vagy az író szilencium alatt van, a rendező lépett valamibe bele... s sok jó forgatókönyv ki van dobva. Ez a séma. A filmnovellát már az íróval együtt alakítjuk, a forgatókönyvet már a rendezővel és az íróval együtt. A Fészekben volt egy konferencia az ötvenes években, ott mondta Illyés Gyula, hogy a dramaturg a keszonmunkás a híd építésénél, lent van a keszonban és megalapozza a pilléreket, s amikor már a pillérek látszanak, a dramaturg eltűnt. Vegyük a Három csillagot! Az a film négy részesre volt tervezve, Nádasy László lett volna negyedik rendező Wiedermann, Jancsó és Várkonyi mellett, s Füsy József novellájából készült volna ez az epizód. Ez is felszabadulási téma lett volna természetesen. Füsy Józseffel lementünk Szigligetre, hogy megírjuk a forgatókönyvet Nádasy Lacinak. Délelőtt mit csinálunk? Későn kelünk, beszélgetünk, mindjárt itt az ebéd. Ebéd után aludni kell, aztán este, jaj, nagyon jó pálinkája volt a szakácsnőnek, Füsy anekdotázott, nagyon élveztük. Visszajöttünk egy betű nélkül. Nádasyval összeültünk, hogy Füsy nagyon aranyos, de rá nem számíthatunk, nekünk kell csinálni valamit. Gyere ki Újpestre, Rezi Károly utca - mondja. Odamegyek, ülj le, öregem, kezdjük - mondja. Jaj, te, úgy hasogat a fejem, be kell vennem valamit - mondja. Hát vegyél - mondom. Bevett valamit, lefeküdt a pamlagra és elaludt. Volt egy jelenet, amikor a nagymama, mivel az orosz katonával nem értik egymás nyelvét, kitalál egy jelbeszédet. Aztán egyszer csak észreveszem, hogy besüt a nap, reggel lett, sír a Laci gyereke, bejön a felesége, hát a férjem? Alszik. Nádasy felébredt, elképed, hogy hogy kész a forgatókönyv?! Hát kész, de legalább olvasd el. Elolvasta, remek. Végül a negyedik részt kihagyták, hosszabb lett volna, mint egy epizód. Viszont a Wiedermannéba beletették ezt a nagymamás jelenetet, Füsynek meg legalább kifizették.

És magának? Ezért csak normál havibért kapott?

Igen, az akkor havi 1400 forint volt. Prémiumot kaptunk, ha elkészült a film, azok viszont már jó pénzek voltak. Ha nagy sikere volt a filmnek, tetszett a közönségnek, akkor az hármas kategória, ha lila volt a film, s alig nézték, akkor az egyes, vagyis azért járt a legtöbb.

Ez jó. Mi volt a legkedvesebb filmje?

A Harlekin és szerelmese. Szerettem Bertha Bulcsú novelláit, mondtam Fehér Imrének, hogy: te, ebből kellene csinálni valamit, Nemeskürty is benne volt, megrendeltük, lementünk Bertha Bulcsuval a filmgyár leányfalui alkotóházába. Mi ketten ott ismerkedtünk meg, Bertha először téglának, aztán hajcsárnak nézett, de azért nagyon jó pálinkát és töpörtyűt hozott. A Határ csárdába jártunk ebédelni, mindenről szó volt, a filmről egyetlen egy sem. Fehér Imre telefonál, hogy álltok, gyerekek? Szeretnék belenézni - mondja -, holnapután lemennék, dolgom van Szentendrén. Elkezdtük verni a gépet, jött Imre, elolvasta, de nem tetszett neki. Hát persze - mondtuk -, ez csak az első változat. Végül megírtuk. Én nem voltam lent egyetlen forgatáson sem a Balatonon, mert azt mondta a gyártásvezető, hogy: naaaaaa, majd jössz le te is nyaralni! Hát nem mentem! Aztán A gyilkos a házban van, Csizmarek Mátyás novellájából, egy jó krimi volt. Ez az én ötletem volt, hogy egy házban játszódjon, s mindenki legyen gyanús. Mondom: kezdődjön úgy, hogy lejön a lift, benne egy hulla, egy meztelen nő... Témákra vadászva azt találtam ki, hogy a könyvkiadók lektorait felbérelem, nézzék át a lektori jelentéseket, a megjelent, de főleg a kiadatlan kéziratokét, hátha van bennük olyan anyag, amiből filmet lehetne készíteni. Sorban beszélgettem a lektorokkal. Vállalták. A Magvető Kiadó volt az utolsó. Ott a filmes tárgyú írásaiból ismert Nemeskürty Istvánt kerestem meg. Nagyon jónak találta az ötletet, de nem vállalta. Maga helyett ajánlott két szerkesztőt, akik szerinte nagyon alkalmasak a feladatra. Kérdeztem tőle, miért nem vállalja. Azt mondja, hogy elsejétől én leszek a Budapest Stúdió dramaturgiájának a vezetője. Leesett az állam. Tehát az én főnököm lesz! A felkért emberek mindenesetre szorgalmasak voltak, jöttek az anyagok. Az egyik lektor úgy ajánlotta az egyik írást, hogy szerinte ebből nem lehet filmet csinálni. Révész Györgynek ez a vélemény elég volt ahhoz, hogy forgatókönyvet rendeljen Gáll István Az öreg című kisregényéből, amit aztán Latinovits Zoltán nagy ambícióval játszott el. Szerettem A kardot, az egy Jékely-versből született. Az Amerikai cigarettát nagyon szerettem, az egy Csurka-novellából készült. Már a főiskolán párban dolgoztunk, ki kellett egymást választani. Engem választott Szántó Judit is, amit Háy nem értett, pont a Fakant!? Moldova is engem választott, sokat dolgoztunk a novelláin, ezekből nem lettek filmek. Gyuri nagyon szorgalmas volt, mindennap hozott egy novella-indítást, elvonultunk, elolvastuk, megbeszéltük. Mikszáth prózáját szabályosan lekottázta. A Mandarin, a híres vagány az egy Mikszáth-novella parafrázisa. Mint emberrel is nagyon jól kijöttem vele. A Magyarok a prérinhez, Révész dokumentumfilmjéhez én kerestem össze az anyagot, óriási anyag volt, rengeteget utaztam, nagyon érdekes volt. Megkerestem a Kanadában élőket is. De ki ment ki hozzájuk? Ungvári Tamás, ő volt a riporter. Akartam csinálni ebből egy könyvet is, de az egész anyagot ellopták az aktatáskával együtt.

Nagyon sok dokumentumfilmben dolgozott, legtöbbet Szakács Sárával meg Kisfaludy Andrással. Mondjuk Kisfaludyval hogyan, milyen módszerrel dolgoznak?

Én hallom mindennap a rádióban, hogy Avar felolvas Tassy Jenő Özönvíz előtt című regényéből egy-egy részletet. Mondom Andrásnak, te, ez nagyon jó történet, a pofa tud írni is, keressük meg. Megvettem a könyvet, elolvasta, megkerestük az írót: Amerikában él, az Amerika hangja tudósítója. Felvettem vele a kapcsolatot, Görgey Guidóval is, meg akik még szerepelnek a regényben, s megállapodunk, hogy kiket emelünk ki, s majd őket beszéltetjük. Amikor már egy csomó anyag össze van gyűjtve, András kézzel leírja magnóról a teljes szöveget...

Miért kézzel?

Mert közben szelektál is. Aztán már technikával, kamerával megyünk és azokat a részleteket vesszük fel, amelyeket kiválasztottunk. Aztán amikor már mindenki felmondott egy-egy témáról mindent, például: hogyan akarták Szerb Antalt kiszöktetni a koncentrációs táborból Tassy Jenő, Görgey Guidó stb, akkor ezekből összevágjuk a történetet, ott ülünk a vágóban mindnyájan, vágó, rendező, én, s nagyokat vitatkozunk, sokszor késhegyig menően, míg kialakul a végleges forma...

Sok filmben, összesen eddig tizenkilencben játszott is!

A Tízezer napban a vízben állok derékig. A Délibábok országában Hollósi Frigyes játszott, de őt nem mindig adta ki Székely Gábor, mert próbáltak, s néha nekem kellett beállni. A Szegény Dzsoni és Árnikában egy menedzser vagyok, aki zabálja a szivarokat. A Suli-buliban Schmidt tanár úr, Shakespeare-t magyarázom a diákoknak. A Könyörtelen időkben egy kalapos kis nyilast játszok, abban egész oldalas szövegem van: a magyar katonatisztet játszó Jan Nowickit felszólítom, hogy állítsa le a Kabost.

Mindig valaki más aratja le maga helyett a babérokat, de ez láthatóan nem bántja, mert Maga egy életművész. Szeret élni, szeret mesélni, szereti az embereket, humorral szemlél mindent, nagyon jó volt Magával beszélgetni! Maradjon még sokáig ilyen, azt kívánom , és szívből gratulálok az életmű-díjhoz!

Nagyon köszönöm a gratulációját, de ne vegye rossz néven, mostanában, hogy életemben először ér ilyen kitüntetés, amire én soha sem vágytam, s nagyon jól meg voltam nélküle, az jut eszembe, amit a kereskedősegéd Lengyel Dini mondott valamikor: ha vádaskodnak ellened, ne magyarázkodj, ha dicsérnek, titokban mosolyogj a dicséreten. Az a fontos, amit te tartasz magadról, legbelül.

Köszönöm a beszélgetést!

(2007-01-24)