Ha végigkövetjük a Dialëktus Fesztivál öt éves történetét (a 2002-es, 2004-es és 2007-es rendezvények arculatát, célkitűzéseit), markánsan kirajzolódik egy fejlődésvonal: honnan hová jutottatok el. Az első alkalommal még „nevet kellett adni a gyereknek”, Magyarországon nem beszéltek antropológiai filmezésről. 2004-ben már kész műfaji definícióval álltatok elő, és a fő feladat az volt, hogy e művek készítőinek szakmai fórumot teremtsetek, a filmeket pedig szélesebb közönség elé vigyétek; „a dokumentumfilm nézése az értelmiségi attitűd része legyen” – írtátok. A 2007-es verseny kiírásában már egyértelmű elvárásokat fogalmaztatok meg, amelyek tartalmazták az antropológiai film műfajának körülhatárolását.

Fesztiváligazgatóként hogyan látod ezt az utat? Mennyiben érzed sikeresnek?

Én is azt gondolom, hogy nagyon sok mindent sikerült megvalósítanunk az alapkoncepciókból. Ezek még egyetemista koromban alakultak ki, amikor néhány filmemmel kijutottam külföldre, etnográfiainak vagy antropológiainak nevezett nemzetközi fesztiválokra. (Angol nyelvterületen – Magyarországgal ellentétben – nem nagyon tesznek a kettő között különbséget.). Itt az a meglepetés ért, hogy számtalan izgalmas filmet láttam, amelyeknek csak nagyon kis része szólt „a tudomány embereinek”. A rendezvények pedig széles nézőközönséget vonzottak, nagy élet zajlott a programokon. Ehhez képest Magyarországon működött egy Néprajzi Filmstúdió, valamint a MEDIAWAVE Fesztiválnak volt egyfajta antropológiai érzékenysége. Ekkor határoztuk el, hogy megrendezzük a fesztivált. Igazából nem nekünk kellett megteremtenünk az antropológiai vagy a néprajzi filmezést, ez utóbbinak igen nagy hagyománya volt Magyarországon, inkább el kellett kezdeni beszélni ezekről. A néprajzi filmekben erőteljesebb volt a tudományos-ismeretterjesztő vonulat. Hangsúlyoznám, hogy nem is a téma szerint szoktunk különbséget tenni, hanem inkább a filmkészítési mód, a megközelítés szerint. Így választjuk el az ismeretterjesztő műveket azoktól a dokumentumfilmektől, amelyek antropológiai érzékenységgel dolgozzák fel témájukat, tehát megfelelnek olyan kritériumoknak, mint egy tudományos kutatás.

Milyen intézményes háttér létezett kezdetben, és hogyan változott a helyzet azóta? Mennyiben ösztönözték a fesztiválok az egyetemi tanszékeket a vizuális antropológiai vonal erősítésére?

Egyre több műhely jelentkezik az egyetemekről, most például Szegedről hallottam, hogy a néprajzosok egy csoportja elkezdett filmeket készíteni. A Pécsi Tudományegyetem Antropológiai és Néprajzi Tanszékén is indulófélben van valami, azonban ott elsősorban a Kommunikációs Tanszéket említeném, ahol már évek óta folynak kifejezetten vizuális antropológiai kutatások, s ezeknek az eredménye nem ritkán egy film! Miskolcon Kunt Ernő, a tanszék alapítója kiváló fotográfus volt, ezért ő nagyon nagy hangsúlyt fektetett a vizuális antropológiára. Elhunyta után kicsit változott a helyzet, az új vezetés akkor kevésbé tartotta fontosnak. Ez azonban csak egy rövid periódus volt, mára megint teljes gőzzel üzemel a tanszéki „filmgyár”. Ám az egyetemi oktatásban mint a filmkészítés intézményes hátterében Boglár Lajos úttörő jellegű tevékenységét kellett volna először említenem. Előbb az ELTE Néprajzi Tanszékén tanított, majd 1990-ben létrehozta a Kulturális Antropológia Tanszéket. Ő maga is nagyszerű fotókat és filmeket készített: a Néprajzi Múzeumban megtalálhatók a magyarországi kutatásokon rögzített filmjegyzetei. Mindig arra készült, hogy a mozgókép kifejezőeszközét a Brazíliában és máshol, Dél-Amerikában végzett terepmunkák során fogja igazán hasznosítani. Így is lett. A filmkészítést a repüléshez hasonlította: szerinte a gyakorlat nagyban meghatározza a teljesítményt, ugyanúgy lényeges, ki hány métert forgatott, mint hogy ki hány órát repült.

Mennyire érződik ez a támogatottságon: jelent-e valamilyen előnyt, esetleg azt, hogy a filmkészítő mindkét szakma részéről kaphat segítséget?

Nem, azt hiszem, ilyen értelemben nincs jobb helyzetben egy antropológiai film rendezője. Azt pedig tudnunk kell, hogy ezeknek a filmeknek a nagy részét nem antropológusok, hanem dokumentum film rendezők készítik, még a közreműködő munkatársak, szakértők között sem találunk sok antropológust. Azokban az országokban, ahol ennek nagy hagyománya van, valószínűleg az a gyakoribb eljárás, hogy egy gyakorlott, jártas antropológus több éves, évtizedes terepmunka után hív néhány hónapra egy dokumentumfilm rendezőt, és együtt forgatják le a filmet. Sőt! Az antropológiai film igazi nagyjai sokszor egyedül dolgoznak, legalábbis maguk fogják a kamerát. Nem kell más példát említenem, mint Jean Rouch-t, akinek 6 filmjét lehet majd látni a Dialëktuson, egy retrospektív program keretében. De visszatérve, ez a közvetlenség eredményezi azt, hogy a kész alkotás egy tudományos munka hitelességével bír.

Érdekes összecsengés, ha Lars von Trier dokumentumfilmes dogma kiáltványára gondolunk – és elvonatkoztatunk a szellemességektől, a márkanévként szolgáló követelményektől –, szembetűnő, hogy a hitelesség kritériumai megegyeznek az antropológiai kutatás autentikusságára vonatkozókkal.

Ha ebből a szempontból megvizsgáljuk a Dialëktusokra beérkezett munkákat, különösen az ez évben beküldött műveket, két markáns irány rajzolódik ki. Az egyiket nem tekinthetjük antropológiainak, már csak amiatt sem, mert többségük a múlttal foglalkozik. (Természetesen mint tudományos terület, létezik történeti antropológia, de ott egészen másról van szó.) Ugyanígy kiszorultak a portréfilmek, hiszen nem egy közösség életét mutatták be. Ezek mind lehetnek kiváló dokumentumfilmek, mégsem kerültek a versenybe. Ugyanakkor észre kellett vegyük, hogy az erős valóságfilmek egyre szélesebb közönséget vonzanak, hogy létezik egy új trend, hogy bizonyos „divatfilmeket” illik megnézni. Ráadásul a támogatási rendszer is ezekre épít: az Európai Uniós pályázatokban a filmfesztiválokra vonatkozó kiírásokban kizárják az ún. szakmai rendezvényeket, mint például az antropológiai. Hiába bizonygatnánk, hogy itt nem egy szűk, tudományos érdeklődésű nézőkörről van szó, senki sem hinné el. Mivel Magyarországon nincsen nemzetközi dokumentumfilm fesztivál, nyitni szeretnénk ebbe az irányba. Ezért alakultunk át olyan nemzetközi dokumentumfilm mustrává, ahol az antropológiai filmek elsőbbséget élveznek. Az idei programunkban fele-fele arányban szerepelnek.
A másik fontos dolog, hogy általában nagy számban neveznek hozzánk tudományos-ismeretterjesztő néprajzi filmeket. Ezekkel nem nagyon tudunk mit kezdeni, egyet-egyet beraktunk néha az információs programba. Idén is nagy számban érkeztek, ráadásul többnyire igen színvonalasak. Ezért külön versenyszekciót („etnográfiai dokumentumfilmek”) hoztunk létre számukra.

Számokban ez mit jelent? Az első két fesztiválra 150-200 munka érkezett. Most mennyivel növekedett ez a mennyiség?

Az idén 322 filmet neveztek, ezeknek pontosan a fele volt külföldi alkotás. A versenybe az előzsűri 27 erős dokumentumfilmet választott be, 18 filmmel indul a néprajzi filmes program. Mivel nagyon sok zenei témájú művel találkoztunk, amelyeket nem válogathattunk volna versenybe, kialakítottunk egy zenei filmekből álló információs programot.

Mi a helyzet idén a fiatal filmesek versenyével? Ez csak terv maradt, esetleg nem érkezett elég színvonalas alkotás?

Mindig próbálunk valahogyan fórumot teremteni fiatal filmkészítőknek, de eddig nem sikerült tökéletes megoldást kitalálnunk. A 2004-es fesztiválra közép- és általános iskolások pályamunkáit vártuk, érkezett is néhány, közöttük pár értékes darab, 2007-ben a kiírást megváltoztattuk, a korhatár 25 év lett, de ezt sem találtuk jónak, nagyon kevés filmet kaptunk. Most újabb megoldáson gondolkozunk, a következő alkalommal talán egy diákkategóriát állítunk fel, tehát bárki nevezhet, aki a film készítése idején diák volt. Ami a jelen: egy kis rostálás után a fesztiválon 7 film fog versenyezni a fiatal filmesek kategóriájában. De ez is nemzetközi szekció, a filmek 5 országból jöttek.

Ezt a korosztályt célközönségnek is tekintettétek, igyekeztetek iskolai osztályokat is a vetítésekre csábítani korábban. Milyen sikerrel?

Valószínűleg mi fektettünk ebbe túl kevés energiát, de nem sikerült találnunk olyan iskolákat, ahonnan szívesen jöttek volna gyerekek a vetítésekre. Egy kivétellel: fiatal miskolci antropológusok, akik egy alapítványi gimnáziumban tanítanak, hoznak majd diákokat. De szívesen látnánk a vetítőteremben budapesti középiskolásokat is. A fesztiválig még dolgozunk ezen.

Milyen a szakma érdeklődése a Dialëktus iránt? Hiszen a kifejezetten filmszakmai programok kínálata egyre gazdagabb, ebben az évben pedig valóban hiánypótló rendezvényeket találunk.

Sajnos, nem elég élénk az érdeklődés, többet kellene noszogatni a szakmabelieket. Nézzenek szét külföldön! Nálunk a filmkészítők közül sokan nem látnak túl a filmszemlén. Gyakran szidják – jogosan, mert valóban tragikus –, ám azt nem tudják megfogalmazni, milyennek kellene lenni egy nívós filmes rendezvénynek. A legjobb az lenne, ha sokat utazgatnának nemzetközi fesztiválokra: vagy a filmjeikkel, vagy csak nézőként, de erre sem energia, sem pénz nincs. Mi most kicsit felvillantunk a programjaikból: a Dialëktusra meghívtuk néhány neves fesztivál fő szervezőit, mesélnek majd arról, hogyan változtak a trendek, az igények az utóbbi években, hoznak magukkal filmeket: nem feltétlenül díjnyertes alkotásokat, hanem olyanokat is, amelyek jól reprezentálják a fesztivál arculatát, szellemiségét. Ugyanezt a célt szolgálja még néhány más rendezvény is. Idejönnek a cseh Institute of Documentary Film munkatársai és egy teljes napos programot bonyolítanak majd le, amely a nemzetközi koprodukció és a forgalmazás tapasztalatairól szól, de lesz egy másik beszélgetés is a Visegrádi országok filmgyártásáról. Ezeket mi tartottuk fontosnak, a magyarországi dokumentumfilmes szervezeteket pedig fölkértük, hogy szervezzenek még olyan előadásokat, vitákat, amelyek a hazai, aktuális kérdésekkel foglalkoznak. Ehhez mi csak a helyszínt és az infrastruktúrát biztosítjuk. Nem tartozik szorosan ide, de a fesztivál első napján lesz egy Etno-Foto-Gráfia című konferencia is.

Ha neked kellene külföldön bemutatnod a Dialëktus Fesztivált, milyen filmeket választanál?

Mindenképp vinnék díjnyertes alkotásokat, hiszen nyilvánvalóan olyan zsűritagokat kérünk fel, akiknek megbízunk a tudásában, ítéletalkotásában. Persze emellett nekem is vannak személyes preferenciáim, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a döntésekkel. Ilyen kedvenceim például még az előző fesztiválunkról Surányi Judit Tiszta románca és Zsigmond Dezső Aranykalyiba című filmje. Ja, és A tévé és én Papp Bojanától.

A zsűri összetétele állandó vagy változik?

Egy állandó tagja van: Péterffy András, aki a videókommunikáció szakon tanárunk volt. Kiváló pedagógus, nagyon jó szeme és ízlése van, kifejezetten zsűritagnak való. Kiválóan beszél angolul, sok filmet ismer, kellőképp érzékeny és nagyon jól tud együttműködni egy ilyen helyzetben. Eljön még Pille Runnel, a tartui Worldfilm igazgatója Észtországból. Franciaországból érkezik Colette Piault, aki Jean Rouch tanítványa volt. A néprajzi szekció új, annyit tudok csak egyelőre, hogy külön zsűrit kap, amelynek az elnöke Tari János lesz. A többi felkért zsűritag még nem mondott biztosat.

A Jean Rouch-filmeket Magyarországon még nem láthatták?

De néhányat már igen, benne van a programban az Egy nyár krónikája is, de vannak kevésbé ismertek. A válogatás az ötvenes évek és az 1998 közötti időszakot öleli fel. A filmeket angol feliratozással, magyar hangbemondással vetítjük. Egyébként az egész fesztivál kétnyelvű lesz: a magyar filmeket angol, a külföldieket pedig magyar tolmácsolással vetítjük.

Milyen az idei rendezvény támogatottsága?

Ez nagyon érdekesen alakult, ugyanis kevesebb pénzzel kellett gazdálkodnunk, mint 2004-ben, holott az kisebb szabású rendezvény volt. A Nemzeti Kulturális Alaptól azok után nem kaptunk egyetlen vasat sem, hogy novemberben adtak előkészítésre háromszázezer (!) forintot. Tökéletes következetlenség! Egészében, és ez nem csak rájuk vonatkozik, szégyenletesnek tartom, hogy megszületik, megindul végre egy nemzetközi dokumentumfilm-fesztivál Magyarországon, mi beleadunk mindent, a családom és a szüleim pénzét viszem a dologba, a külföldiek saját költségükön jönnek, mindenki ingyen dolgozik, a finanszírozási oldal pedig az arcátlanság határát súrolva tárja szét a kezét, hát részletesebben nem minősíteném. De szerencsére számos együttműködést sikerült kialakítani: a vendégfesztiválokkal és a külföldi (pl. észt, cseh, francia, olasz) kulturális intézetekkel. Így leszünk (a Cseh Centrum segítségével) egy kiváló vándorkiállítás egyik állomása. A címe Roma Rising, cseh romákról készült felvételekből áll, az érdekessége pedig, hogy nem a szociofotók, hanem a polgári portrék stílusában örökítette meg alanyait. Ők egyébként olyan cseh polgárok, akik nagyon jól megtalálták a helyüket a társadalomban, többnyire ismert közéleti személyiségek. Chad Wyatt, a fotográfus is itt lesz az Amerikai Egyesült Államokból.

Milyen változások lesznek a fesztivál utóéletében? Hogyan férhet hozzá a filmekhez az, aki nem tud áprilisban elmenni?

Óriási lépést jelentett a DocuArt elindítása, ami szintén a Palantír Film Alapítvány nevéhez fűződik. Ez az egyelőre Interneten hozzáférhető adatbázis magyar dokumentumfilmek adatait tartalmazza. Azt reméljük, az adatbázis egyre inkább beépül majd a köztudatba, és sokan fogják használni. De ez kevés, ha a filmeket nem lehet látni. Hála a Ferencvárosi Önkormányzatnak, már ez sincs messze! Most már van egy kiváló épületünk itt a Ráday utcában, amelyet a IX. kerületi önkormányzattól bérlünk: egy 350 négyzetméteres, gyönyörű ingatlan, ahol ki tudunk majd alakítani egy 40 fős mozitermet, dvd és videótárat, kávézót. Ha (reményeink szerint szeptemberben már gőzerővel) elkezdjük a működést, vetítéseket, beszélgetéseket, szakmai fórumokat, tanfolyamokat szervezünk.
Az adatbázis állandó fejlesztés alatt áll, hamarosan már nemcsak az egyszerű, hanem az összetett keresések is működnek. Szeretnénk hamarosan azt is elérni, hogy különféle szolgáltatásokat nyújtsunk: például kis stúdióknak szolgáltathassunk elektronikusan adatokat, akár saját filmjeikről. Sokaknak nincs idejük, energiájuk arra, hogy fesztiválokhoz összeállítsanak anyagokat saját munkáikról, akár ilyen esetekben is fordulhatnának hozzánk. Vagy egyszerűen a weboldalukon – www.dialektusfesztival.hu – a mi adatbázisunk jelenik meg a filmek mögött. Ilyen formában működik a Dialëktus Fesztivál honlapja is: ha ott rákattintasz egy filmcímre, a hozzátartozó adatok megjelennek, és nem tűnik fel, hogy azok már a DocuArt adatbázisból jönnek – www.docuart.hu.

Ezeket a szolgáltatásokat hogyan fogjátok értékesíteni?

Nem hiszem, hogy ebből fogunk meggazdagodni, de majd kitaláljuk, milyen formában kérünk érte ellenszolgáltatást. Rengetegen küzdenek az adataik gyűjtésével, rendszerezésével. Ez a megoldás rendkívül olcsó és egyszerű lenne számukra.

Hogyan esett a választás a Marczibányi Téri Művelődési Házra mint a fesztivál helyszínére?

Igazából mindig ilyen helyszínt szerettünk volna. Amikor kezdtünk, mi voltunk az első ilyen nagy rendezvény az akkor nyitó Uránia Filmszínházban, a két első fesztivált ott rendeztük. De nem bizonyult tökéletes helyszínnek: kicsik a kistermek, túl nagy a nagyterem, és szűkek az egyéb terei. A Marczibányi tér viszont nem került sokba és nagyon jók az adottságai. Van egy 350 fős színházterem a vetítésekre, egy 120 fős, az aulából leválasztható kisterem, ahol a szakmai programok lesznek, egy 80 fős terem a versenyprogram további részeire. Több kisebb helyiség is van még, ahol többek között játszóházat is berendezünk, hogy gyerekes szülők is jöhessenek. Valamint arra is lesz most lehetőség, hogy az összes versenyfilmet megismételhessük a kisteremben. A Marczibányi tériek igazi partnerek! Reméljük, ebben a fesztivál vendégei is egyetértenek majd velünk.
Az interjú Budapesten készült, 2007. március 14-én.

(2007-03-29)