Boronyák Rita Nem kényszerpálya?
Czigány Tamás, népszerű tudományos és oktatófilmes a pályájáról és a történelemről beszél

304 KByte

Czigány Tamás (1928. márc. 12.) 1955-ben végzett a moszkvai Össz-szövetségi Állami Filmfőiskolán. A Magyar Híradó- és Dokumentumfilmstúdió, a Budapest Filmstúdió, majd a MAFILM NTOS munkatársaként főként népszerű tudományos, illetve oktatófilmeket készített. A 2007-es 38. Magyar Filmszemlén életmű-díjat kapott.

Ön, aki Czigány Dezső excentrikus, „polgári” festő unokaöccse, Moszkvában végezte el a filmművészeti főiskolát.

Igen, 1950-ben a pesti főiskolát abba kellett hagynom, mert kiküldtek Moszkvába. Ott végeztem 1955-ben. Az a három év, amit itthon végeztem, elveszett, pedig közben a filmgyárban is dolgoztam.

Milyen út vezetett a polgári családjától a kommunista pártig?

Apám - aki a mosonmagyaróvári mezőgazdasági akadémiát végezte el - 1930 táján, a nagy világválság kezdetén állás nélkül maradt. Ketten voltak testvérek, bátyja, Czigány Dezső festő, művészember volt, így hát a nagyanyám úgy döntött, apámnak kell kereső foglalkozást végeznie. Akkoriban jó állásnak számított a gazdatiszti. Trianon előtt a nagysurányi cukorgyárban dolgozott. Az elcsatolás után még kapott banktisztviselői állást, 1930-39 között gyakorlatilag állás nélkül volt, bár közben egy ideig dolgozott a szolnoki papírgyárban. Árja-párja gyerekek voltunk: apám oldaláról zsidó, anyáméról fél-arisztokrata felvidéki, császárhű dzsentri családhoz tartozom. Apám a nyitrai püspökség gazdasági vezetője volt. A becsvágyó püspök prímás akart lenni, ezért mindenkit meghívott, vadásztatott, s apám szinte teljes munkaidőben az ő szórakoztatásukkal, az események szervezésével foglalkozott. Anyám Kubinyi-lány volt, a szegény ágból. Amikor megkérdeztem anyámat, mért ment hozzá az apámhoz, azt válaszolta, ő volt az egyetlen értelmes ember a környezetében. Anyám családja Trianon után mindenét elvesztette. Kisgyerekkoromból arra emlékszem, hogy veszekedni is csak azon veszekedtek, visszaváltani a zálogcédulát, vagy eladni - sok család járt ilyen módon pórul. Én Budán születtem, aztán Szolnok következett. A 30-as évek végén jöttünk Budapestre.

A tanulmányait is Szolnokon kezdte?

Igen, még a gimnáziumot is. Családunk történetéhez tartozik, hogy apám az első világháborúban áttért, mélyen hívő katolikus lett. Pap akart lenni, a jezsuitákhoz járt, ki is akarták küldeni Kalkuttába, de el kellett tartania a szüleit. 1937-ben ugyanis a nagybátyám öngyilkos lett, kiirtotta a családját is. Ők addig elég nagy házat vittek, nagystílűen éltek Párizsban vagy éppen Dél-Franciaországban. Apám, aki jól tudott franciául, Pesten Hatvany báró cégéhez került. A vállalat egyik sajátos, bonyodalmas üzletét intézte: a Magyarországon megtermelt velőborsót, Észak-Afrikán, majd Franciaországon keresztül Angliába szállították, cserébe Svájcon keresztül nikkel jött érte a német hadiiparnak. 1944 júniusáig ebből éltünk, ekkor a zsidótörvények miatt elbocsátották. Addig minden, a zsidókat hátrányosan érintő rendelet hatálya alól mentesült, hiszen hős háborús katona volt. Életünk külön sajátossága, ahogyan azt az időt megéltük.

Maga azokban az időkben még iskolába járt.

Szolnokon a Verseghy Ferenc Gimnázium nagyon jó volt. Budapesten a Zrinyibe jártam, a Tavaszmező utcába, most műszaki főiskola, az nagyon rossz iskola volt - bár én egyenletesen rosszul tanultam mindkét helyen. Minden félévben megbuktam, év végére kijavítottam, hogy nyáron mehessek strandra. Apám1942-ben, negyedik után kertésznek adott. Oda szerettem járni, elkezdtem tanulni. Délelőtt voltak az órák, délután, vasárnap és a szünet egy hónapjában ügyeletet kellett tartani. A Nagy Lajos és az Egressy út sarkán lévő hatalmas, 200 hektáros iskolai birtokon dolgoztunk. Oda épült később a lakótelep. Híres iskola volt, a japánkertjét Hirohito császár alapította a fia születése alkalmából. Fizikailag és szellemileg is sokat köszönhetek az iskolának: szántottam, kukoricát kapáltam, s közben napon voltam.

Apja elbocsátásán túl mennyiben változott meg az életük a zsidótörvények miatt?

Apám volt a háztömb légoltalmi parancsnoka, túlzás nélkül állíthatom, hogy becsülték, szerették. A Horthy-proklamáció után, 1944 november elején szólt neki a házban egy középnyilas vezető, hogy tudjuk, Czigány úr, hogy maga mentesített, de most olyan idők jönnek, hogy jobb, ha valahova máshova megy, majd mi vigyázunk a családjára. Édesanyám egyik unokabátyja, dr. Kubinyi Sándor vagány ügyvéd volt, 10-15 zsidót mentett át, ő ajánlotta föl, hogy befogadja apámat. Érdekes, hogy sem előtte, sem utána soha nem jártunk össze, neki más volt a társasága. Vérbeli bolond dzsentri volt, a maga nemében igazi úr.

Hogyan élték meg a felszabadulást?

1944. március 12-én lettem 16 éves. November végén, a nyilas hatalomátvételt követően behívtak leventének. Az egykori gimnáziumi osztálytársaimmal kellett bevonulnom. Tüdőbeteg voltam, úgyhogy anyám kezembe nyomta a leleteket, én azzal vonultam be a Károlyi-laktanyába. A többiek persze annak rendje-módja szerint szépen fölkészültek: bilgerlicsizma, nagy koffer... Próbáltam hivatalosan elintézni, hogy elengedjenek, de nem volt egészségügyi személyzet, hamar kiderült, hogy abba a laktanyába csak bejönni lehetett... Hivatalos lehetőségek híján, kénytelenségből katonaszökevény lettem. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy két idős katona betolatott egy ócska teherautóval, önkénteseket kerestek szalmazsákszállításra, és én jelentkeztem. Abban az időben két helyen volt a városban közlekedési lámpa, az egyik a Rákóczi út-Körút sarkán, a másik a Móricz Zsigmond körtéren. Amikor ez utóbbinál megállt a teherautó, leszálltam, szeretettel elbúcsúztam, persze a katonák csóválták a fejüket, én meg hazamentem. Január elején jött egy nagy nyilas kommandó, előállítottak a Hatvaniban, mint katonaszökevényt. Jött a bombázás, kajahiány, rémhírek, minden. Ott is önként kellett jelentkezni, már nem szalmazsákot szállítani, mondták, aki megy, azt nem büntetik meg. Úgy döntöttem, megvárom a katonaorvost. Hét órától vártunk a 14 fokos hidegben - nagyon hideg tél volt a 45-ös. Éjfél után jött két nyilaskeresztes orvostanhallgató, kérdezték, mi a baja. Mondom, tüdőbaj. Köpjön vért. Nem esett nehezemre, annyira ki volt cserepesedve a szám, és akkor haza tudtam jönni. Négy nap múlva fölszabadult a város. Jöttek a muszkák, hogy jelentkezzenek önként eltakarítani a romokat. Na, hát így szedték össze a hadifogolynak valót. A Károlyi-laktanyás kaland, meg ez a muszka-történet meghatározók voltak abban, mit tudok, mit nem. A Károlyi-laktanyában azok az értelmes gyerekek át sem gondolták, mi a valóság, milyen a hadihelyzet. Hogy gyakorlatilag a biztos halálba mennek.

A lelkiismeretük biztosan tiszta volt: teljesítették a kötelességüket, jó hazafiak voltak…

Nem fért a fejembe, miért nem értik, hogy aki harcolni megy, szinte biztosan meghal. Hogy úgy kiöltöztek egy eleve vesztett helyzethez....44 elején mi mindig hallgattuk a BBC-t, olvastuk a Pető-féle Magyar Nemzetet. A kurszki csata után finoman, kódolva megírták, hogy ennek a háborúnak vége. Ezen fölbuzdulva apám emlékkiállítást rendezett a nagybátyámnak. Fölzúdult a gyűlölet, és amikor március 19-én bevonultak a németek, le kellett kapkodni a képeket a körúti kiállító teremben... A kiállítás rendezése idején jegyeztem el magam a képzőművészettel: nekem kellett cipelni a vakvásznakat a keretezőhöz... Ezek a keretek még abból az időből vannak (mutatja a falon lévő Czigány Dezső-képeket). 16 éves voltam. Nem értettem, mit csináltak az emberekkel. Hiszen a hivatalos rádióból is lehetett tudni, hogy Normandiában partra szálltak a szövetségesek. Nem értettem, miben bízott a Horthy-, majd a nyilas kormány. Azt meg végképp nem értettem, miért vittek ki hatszázezer zsidót olyan gyorsan. Akkor, amikor már mindennek vége volt. A németek 33-tól 45-ig hadiüzemekben dolgoztatták a zsidókat. De mi értelme volt a deportálásoknak...? Életem egyik meghatározó csalódása volt, hogy semmilyen számottevő politikai erő nem tett semmit a deportálások ellen.

Maga értelmet keres olyasmiben, amiben nem biztos, hogy van...

Ezeket az embereket, a volt osztálytársaimat később aztán láttam mint szocialista-kommunista párttagokat, ami tovább árnyalta a róluk alkotott képemet. Akkor, 16 évesen, az nem fért a fejembe, hogyhogy nem lép működésbe az életösztönük. Na, de ott tartottunk, hogy elvittek a ruszkik. Az volt a vicc, hogy mindösssze egy kiskabát volt rajtam. Kőbányára vittek bennünket, valami agyagbányába, csak a rámpákra emlékszem. Majd beértünk egy faluba - később tudtam meg, hogy az Rákoskeresztúr - ott végre éjszaka lett. Ebben a kalandban értettem meg az orosz hadierő sajátos logikáját. Nagyon lestrapált, usankás orosz katonák kísértek bennünket ócska „dióverőkkel”. Egyszer csak megállt mellettünk egy teherautó, a katonák fölszálltak. Aztán kicsit később ismét fölszállt néhány orosz. Arra következtettem, azért hagynak minket, hogy elmehessünk. Szóltam három társamnak, hogy gyerekek, gyertek, kockáztassuk meg. A sötét éjszakában vaktában bementünk egy zöldségtárolóba, ettünk egy kis répát, s mikor kivilágosodott, kijöttünk. Nem tudtuk, mi a helyzet, kérdezősködtünk, lehet-e járni az utcán. Azt mondták, van arrafelé egy katonai repülőtér-építkezés, úgyhogy ha cirillbetűs érodrom feliratú karszalaggal látnak minket, senki nem fog megállítani. Adtak néhány rissz-rossz szerszámot, s elindultunk. El is érkeztünk minden további nélkül a Kőbányai útig, a vasúti felüljáróig, ahol egyszer csak szembejött az a menet, ahonnan leléptünk, s persze ismét előírásosan ott meneteltek mellettük az orosz veteránok. A magyarok megismertek bennünket. Láttuk, amint a tegnapi társaink odamentek az oroszhoz, hogy ezek is, hogy hát ezek is hozzánk tartoznak. Ettől kezdve másképp érzem magam a világban...

És akkor mi történt?

Mutogattunk, hogy nekünk dolgozni kell menni, érodrom, érodrom, pedig hol volt már az érodrom ott a város közepén... Szépen haza is értünk. Ezek a háborús történetek számomra sok tanulsággal jártak. És lassan el is érkezünk a filmhez, mert 1945 februárjában összefutottam Takács Gáborral, a későbbi rendezővel. Együtt jártunk gimnáziumba, mindig verekedtünk, nagyjából egy súlycsoportba tartoztunk. Egy társaságról mesélt a Wien szállodában, ahova aztán sűrűn lejártam. Elég közel, a VIII. kerületben laktunk. Sokat dolgoztunk, szépítettük a környezetünket. Testhezálló feladatot kaptam, kicsi voltam és vékony: szerezzek zongorát. Szereztem három Bösendorfert a lebombázott villákból, s a háromból egy körúti zongorakészítő csinált egy használhatót. Ennek a fiatal körnek Fehér Klára írónő volt az "anyja", aki baloldali kötődésű volt, s volt mozgalmi tapasztalata is. Fölírták azt is, ki milyen iskolába járt. Egy szép napon behívtak a Tavaszmező utcába - ott volt a kommunista pártszervezet -, s mondták, mezőgazdasági szakember kell a földosztó bizottságokba. Nagyjából elmondták, miről van szó, és adtak két brosúrát, az egyik a földosztásról szólt, a másik pedig gyönyörű képet vázolt föl a szocializmusról, ha jól emlékszem, Révai és Hont Ferenc írták. A Rajk-perben később kivégzett Szőnyi Tibor lett a vezetőnk. Észak-Magyarországra kerültem, Magyaróvár környékére, ahol apám végzett. Érdekes munka volt. Győrben a párttitkár például sírva fogadott bennünket, hogy megölték Apor Vilmos püspököt. Az út előtt anyám, aki mély hite dacára soha nem járt templomba, mert vasárnap jó ebéd kellett, meg antiklerikális ember is volt, adott egy rózsafüzért. Na, az jól jött az egyik faluban, ahol a pap várt, meg a parasztok, de kapával-kaszával. Gondolja meg, 17 éves voltam, ott álltam előttük rövidnadrágban... Elővettem a rózsafüzért, s elmeséltem nekik, hogy Jézus is kommunista volt. Szépen meg is egyeztünk. Egyetlen helyen voltam tényleg megakadva. Abban a faluban mindenki belépett a nyilas pártba, márpedig a földosztó bizottságban nem lehetett volt nyilas. Az föl sem merült bennem, hogy meggyőződésből lettek nyilas párt-tagok - ki is derült, hogy betoltak egy vagon cukrot, és csak az kapott, aki belépett....

Maga ellenben meggyőződésből lett a kommunista párt tagja.

Mindig baloldali-liberális meggyőződést vallottam, és az az első brosúra a földosztás reményteli idejében annyira szép volt… A mai napig tagja vagyok az MSZP-nek. Persze nem volt ez felhőtlen, pláne nem problémátlan viszony. Az első komoly megrendülésem az volt, amikor 46-ban tömegesen engedték be a nyilasokat a pártba, mert „A” párt csak velük válhatott tömegpárttá.

Végül aztán hogyan lett filmes?

Hát, igen, kallódtam egy ideig, próbáltam több mindent is. Szőnyi a külügyi akadémiára küldött, el is végeztem másfél évet, közben apám révén egy újságnál is dolgoztam, ahol közölték egy versemet. 47-ben Takács Gabi azt mesélte, hogy a Zeneakadémiára és a színművészetire is beiratkozott. Kérdeztem, vannak-e csinos lányok, azt mondta, vannak. Ekkor már lejárt a jelentkezési határidő, de Radványi Géza, aki jól ismerte a nagybátyámat, fölvett. Tanított Gertler Viktor bácsi, Ranódy Lacika és Máriássy Félix is. Nem volt meg az érettségim, úgyhogy előkészítőbe raktak Soós Imivel, Horváth Terivel, Szemes Marival, Gera Zolival, Gyurkovics Zsuzsival, Szénási Ernővel. De nemcsak későbbi színészekkel jártam együtt, ott volt Magyar Józsi is, aki szintén rendező lett. De tanított Hegedűs Géza is, aki már a külügyi akadémián is tanárom volt.

Géza bácsi már akkor is ivott és dohányzott az órákon?

Akkor még nem ivott, mert nem volt mit… Aztán engem egyszer csak kiküldtek Moszkvába. Ezzel egy szerelemnek is csaknem vége lett, mert másodév végén meg akartam nősülni, de a szerelmem nem tudott igazán mit kezdeni velem. Végül aztán mégis őt vettem feleségül 1951-ben, és ötven évet éltünk le együtt

Tudott oroszul?

Egy szót sem. Az egy éves előkészítő alatt aztán kénytelen voltam megtanulni.

Az édesanyja mit adott erre az útra? És mit szólt hozzá?

Puszit adott, és nem szólt bele, hogyan alakítom az életemet. Csodálatos asszony volt. Igazi szabadgondolkodó. Fiatal korában cikkeket írt, lovagolt, az apja helyett intézte a birtok ügyeit. Szabadon alkalmazkodott a körülményekhez. Talán öt napig voltam az Oleg Koszevojban, ott gyűjtöttek össze bennünket. A nyelvtanulásról az az emlékem maradt meg, hogy az egyik osztálytársamnak nagyon nem ment az orosz, úgyhogy a zrikálások miatt azt találta ki, hogy a karjára kulcsolta a vécéláncot, s amikor elaludt, akaratlanul is lehúzta a vécét, arra fölébredt, és folytatta. Moszkvában aztán kiderült, hogy gyártásvezetőnek küldtek ki, nem rendezőnek. Egyetlen ember segített, Katkics Ilona, azt mondta, ha marxizmusból levizsgázom, átvesznek. Úgyhogy szépen tanultam a kommunista párt történetét és Sztálin műveit, s végül aztán lediplomáztam. Az én osztályomba járt például Mészáros Márta, vagy Jerzy Hoffmann is. Csakhogy itthon 1953, Nagy Imre első hatalomra jutása után nagyon elkezdték utálni a szovjet ösztöndíjasokat. A főiskola igazgatója még a titkárságára se engedett be, kijött inkább a folyosóra... Aztán következett 1956, akkor született a lányom. Amikor nem védtem a gyárat a széthordástól, akkor anyatejért szaladgáltam, de filmeztünk is az utcán.

Mi lett az anyaggal?

Amit fölvettünk, egy gyártásvezető dollárért eladta külföldre. Amikor megtudtam, attól kezdve nem mentem ki forgatni.

Mi volt a véleménye az eseményekről?

Nézze, akkor is azt gondoltam, amit a háború vége felé. Főleg, amikor Nagy Imre ellenállásra szólított föl. Hogy fölösleges. Hogy nincs értelme. Akkor persze lehülyezsidóztak, engem, aki katolikus hitben nőttem fel. Engem, akit Serédy Jusztinián bérmált. Én láttam Moszkvában a szovjet haderő felvonulásait. Az egyik élményem ezzel kapcsolatban az, hogy a Margit-hídon végig álltak a tankok. November elején történt, sütött a nap, a mamák tolták a babakocsikat. Bekopogtam az egyik tankba: gyerekek, nézzétek, itt a mamák tolják a babákat. Szörnyű hatást kelt ez a sok néma tank. Erre az összes tank teteje kinyílt, és csodálkozva néztek körül. Lehet, hogy azt hitték, a Nílus mellett vannak.

Mi történt 56 után?

Nekem, úgy is mondhatjuk, nem jelentett cezúrát 56. Csodálatos főnököm volt, az oktató részleg vezetője, Deák György amiben tudott, segített, az élesebb helyzetekben megvédett. A hazajövetelem után, 55-ben kerültem a HDF-be. Ott csináltam a diplomamunkámat is. Nem léptem ki a pártból, ahogyan a rendszerváltás környékén sem. 89-től 94-ig részt vettem az általam alapított filmes tagozat munkájában is. Nyugdíjba 88-ban mentem, amikor félreérthetetlenül tudatták velem, hogy a fiataloknak kell a pénz a fizetésemeléshez. Megértettem. Egy darabig nagyon hiányzott a filmezés.

Nem akart volna játékfilmet csinálni?

Nézze, én szorongó alkat vagyok. A pályám kezdetén dolgoztam asszisztensként Makk Karcsi első játékfilmjében. Olyan kemény hajtás, olyan versenyszellem volt ott, amit én nem tudok elviselni. Az ismeretterjesztő-oktatófilmeknél én írtam a forgatókönyvet is, minden az én kezemben volt, nem kellett pozícióharcokba bocsátkozni. Az operatőrrel teljes egyetértésben, ketten dolgoztunk, senki más nem szólt bele a munkánkba. Bár Aczél elvtárs a Csontváry-film kapcsán megüzente, hogy ne csináljak én már nagyon kultúrát.

Aczél elvtársnak erre is volt energiája...

Hogyne, neki mindenre.

Ezért írhatta Bernáth László 1964-ben méltatlankodva, hogy miért nem mutatják még mindig be az 1961-ben készült Csontváry-filmet.

Hát, látja, ahhoz például loptam az anyagot. Elvállaltam, hogy Fényes Adolfról csinálok filmet a Nemzeti Galériában, ami akkor a Kúria épületében volt. A nagy vásznakat, A magyarok bejövetelét például, szörnyű állapotban, föltekerve tárolták. Úgyhogy mi bent maradtunk éjszaka, ami szigorúan tilos volt, és fölvettük az anyagot. 1961-ben volt egy nagy kiállítása Csontvárynak, aztán megint visszatekerték a festményeket. Egy kézikamerával, kockánként vettük föl a filmet Somló Tamással, a korai nagy Jancsó-filmek operatőrével, milliószor visszaforgatva. Úgy készítettük akkoriban az áttűnéseket, kockánként ráforgatva. Nagyon nagy precizitást kívánó, aprólékos munka volt.

Önnek, ha jól értem, nem volt kényszerpálya a kisfilmezés.

Nem. Az az igazság, hogy így szabadabb lehettem. Nem bírom a kötöttségeket.


Pedig nem lázadó alkat.

Nem, nem vagyok az. Mindig mindenkit támogattam, akit tisztességesnek tartottam. A tisztességtelenség alapvetően taszított. Ezzel összefügg, hogy nem tudok például parancsolni. Ahhoz sokkal több keménység, határozottság kell. Engem szerettek a stábom tagjai, és amit kértem tőlük, megcsinálták. Úgy tapasztaltam, hogy az úgynevezett nagypályán követelni, sőt büntetni kell, még akkor is, ha erkölcsi alapon történik - én erre alkatilag alkalmatlan vagyok. Lehet, hogy ez gyöngeség.

Egy filmjénél éreztem azt, hogy nem megbízást teljesít, hanem egészében a maga filmje, az 1966-os Máté passiónál. Honnan származott a képanyag?

Igen, az tényleg az én filmem, személyesen is fontos volt nekem. Az állóképanyagát a Fasizmus Üldözötteinek Bizottsága által megjelentetett vaskos kötetből fényképeztük ki. A mozgóképek híradókból származnak.

Szerettem, hogy az egyes, aprólékosan kidolgozott jeleneteknél mindig személyeket tekint. Arcokra közelít.

Igen. A film aztán elkerült Amerikába, Oscarra is jelölték. Nem tudom, milyen úton-módon, nem volt rálátásom, hogyan intéződtek ezek a dolgok. Az is érdekes, hogy én személyesen hogyan értesültem a jelölésről. A BBC, vagy az Amerika Hangja bemondta, hogy Pesten van a híres filmíró, Vadnay László. A Gellértben lakott, fölhívott, és azt mondta, meg fogom kapni az Oscart. Majdnem orra estem. Másnap ugyanaz a rádió bemondta, hogy infarktusban meghalt Vadnay. Abban az évben egy London ellen szimulált atomtámadás nyerte az Oscart. Ezen nem lepődtem meg. Egyetlen ember gratulált, Makk Karcsi. Ő is hallgatta a BBC-t.

A többi filmjénél az volt a benyomásom, hogy teljesíti, amit a feladat megkövetel. A magyar szecesszió (1978) kapcsán az volt az érzésem, talán lehetett volna egy árnyalattal kevésbé hivatalosnak is lennie.

Valószínűleg így van. Akkoriban négy képzőművészeti összefoglalást csináltam A magyar szecesszó, A magyar romantika, A magyar avantgarde és az Üzenet a homályból címekkel. Ez utóbbi Vajda Lajosékról szólt. Ez a négy film összefüggő szellemiségű, és azt vázolja föl, hogy a nagy szellemi áramlatok hozzánk mindig késve jutottak el. A szecesszió például összeért az első világháborúval, amitől egészen különössé vált. Magyarországon a polgárosodás sosem volt felszabadult, szervesen építkező folyamat. Hiába szeretnénk felszabadultabbnak, sajnos nem az.

Úgy vettem észre, maga sosem volt "vonalas". Emiatt furcsállottam kissé, hogy úgy érezte, 1978-ban még abban a bizonyos „hivatalos forradalmi” hangnemben kell fogalmazni a szecesszióról.

Ezt akkor úgy kellett előadni. Abban a rendszerben éltem le úgyszólván az egész életemet. Pontosan kialakultak bennem az önvédelmi-akkomodációs szokások. Ne feledje, hogy akkor már nem voltam fiatal sem - 50 éves korára az ember már nemigen változtat. A teljességhez az is hozzátartozik, hogy a főnököm, aki mindig kiállt mellettem, 1968-ban meghalt. Akkoriban szerettem volna csinálni egy filmet, ami a Máté-passió zenei szerkezetét követve úgy nézett volna ki, hogy baloldalt Ádám és Éva leszakítják az almát, az osztott képmező jobb oldalán pedig lepereg mindaz, ami az emberiséggel történt. Részben a kollégáim miatt nem készülhetett el a film. A forgatást leállították, a kópiát megsemmisítették. Annyit tehettem, hogy néhány snittjét átemeltem az Ideál '68 című filmembe.

Jó viszonyban volt Fehéri Tamással, aki a rendszerváltás után az egyik legfontosabb dokumentumfilmes műhelyt, a Fórum Film Alapítványt létrehozta. Miért nem csatlakozott hozzájuk?

Én nem vagyok vérbeli dokumentumfilmes. Kis esszéket szerettem létrehozni. Úgyhogy amikor ez a filmem a kollegiális áskálódás áldozatává vált, muszáj volt valamit fölmutatnom helyette, hiszen egy évig használtam a stúdiót, a munkálatokhoz még egy trükkasztalt is ácsoltam. Így keletkezett az Ideál '68 című filmem. Nem mondom, nem rossz munka, de azzal a soha el nem készült filmmel nagyon sokat dolgoztam, fontos lett volna nekem, s emiatt mindig emlékezetes marad számomra.

(2007-01-24)

 


274 KByte

144 KByte

176 KByte

208 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső