Lehetetlen vállalkozás lenne felsorolni azoknak a rendezőknek és színészeknek a nevét, akik nem titkolják, hogy csak és kizárólag azért vállalják el, hogy a hollywoodi gépezet részeként olyan nagyprodukciók elkészítésében vegyenek részt, amely igencsak messze áll saját művész meggyőződésüktől, hogy aztán a kapott pénzből szabadon megvalósíthassák saját elképzeléseiket. Kevés olyan akad azonban még közöttük is, akinek párhuzamosan futó karrierje ennyire eltér egymástól, mint Crispin Gloveré. (Crispin egyébként saját filmjeit, amelyeknek rendezője és producere is egyben, csakúgy mint könyveit Crispin Hellion Glover-ként jegyezi.) Crispin Glover nyugodtan vállalja, hogy számára a Charlie angyalai, vagy az e hónapban a magyar mozikban is bemutatott Bazi nagy film, csupán arra szolgálnak, hogy megteremtsék számára az anyagi feltételeket saját, meglehetősen különc elképzeléseinek filmre viteléhez. A 2005-ös Sundance-en bemutatott Mi ez? (What Is It?) után az emberek csak úgy kapkodták a fejüket, hogy mi ez? A 2007-ben ugyanitt debütáló filmje, a Rendben van. Minden rendben van (It’s Fine. EVERYTHING IS FINE), ami az It trilógia második darabja pedig, ha lehet még szélsőségesebb reakciókat váltott ki. A filmben ugyanis egy súlyosan fogyatékos, agyszélhűdéses ember fantáziavilágát láthatjuk, aki egyszerre csábító és sorozatgyilkos. A főszerepet a történet kitalálója Steven C. Stewart alakítja, aki nem sokkal a forgatás befejezése után meghalt. A filmről a fesztiválon beszélgettem Crispin Gloverel és rendezőtársával, valamint díszlettervezőjével David Brothers-el.

Sok kérdés kering a fejemben a filmjével kapcsolatban, amit, hogy őszinte legyek, egyáltalán nem volt könnyű végignéznem. Elég kényelmetlenül éreztem magam közben és végig két kérdés dübörgött a fejemben, az első, hogy hol van itt a kijárat? A második, hogy mi is volt igazából az ön célja ezzel a filmmel?

Crispin Glover: Valóban van benne minden, amitől az emberek rosszul, vagy kényelmetlenül érezhetik magukat és éppen ezért olyan nehéz forgalmazóra találnunk, mert a legtöbbjük mindenképpen bele kíván szólni a filmbe és én ezt nagyon ártalmasnak tartom. Vannak pillanatok, amikor a közönség hátrahőköl, és azt kérdezi, ’Mi ez?’. Tagadhatatlan, hogy ez a film mindenképpen állásfoglalásra készteti a nézőket és olykor heves reakciókat vált ki belőlük, de ugyanakkor nagyon tanulságos is. És persze, ami igazán lényeges, hogy benne van Steven saját, egyéni világképe is. Tartalmazza mindazt, amit a saját körülményei diktálnak számára és mindaz a gondolat, ami a fejében kavarog. Vannak benne tematikusan kapcsolódó elemek, amelyek olyan területekre kalandoznak, amelyek csakis a jó és a rossz viszonylatában írhatók le és természetesen létezik tudományos megközelítése is mindannak, amit látunk, de Steven sokkal naivabb módon fogalmazta meg a dolgokat. Éppen ezért fontos, hogy ezt a naiv látásmódot is megtartsuk akkor is, amikor a filmről beszélünk, mint ahogy a film készítése során is erre törekedtünk. Megpróbáltuk a fantasztikummal átitatott részét olyan szépen és pazar látványvilággal vászonra vinni, amennyire csak lehetett, és oly módon, ahogy a nézők nem találkozhatnak ezzel egy hagyományos stúdiófilmben. A nagy filmgyártó cégek sosem vinnék a közönséget olyan területekre, ahová ez a film a lehető legnagyobb szabadsággal kalauzolja el őket.

Ön szerint tehát fontos, hogy a stúdiófilmek által felépített birodalmakon túli világot is lássuk? Hogy mindenáron merészebb legyen, mint azok?

C.G.: Szerintem az a fontos, hogy olyan filmek készüljenek, amelyekhez a nézők ténylegesen kapcsolódni tudnak. Próbáltam valamiféle definícióval előállni, ami leírná, milyen filmek is ezek, de nehéz ezt meghatározni és különben is a definíciók változhatnak, ahogy az emberek is változnak. Inkább úgy fogalmaznék, hogy különböző dolgokat szeretnék feltárni. Az It’s Fine-ban ez a valósághűen és leplezetlenül bemutatott szexualitás, ami kétségtelenül megnehezíti a forgalmazását, de számomra egy másodpercig nem volt kétséges, hogy ez lényeges, sőt nélkülözhetetlen eleme a filmnek, mert Steven így írta meg a történetet, sőt ő bizonyos helyeken még ennél is jobban belement a részletekbe. Ha ezt mind kihagytuk volna, akkor pont azt tettük volna, amit a nagy stúdiók.

David Brothers: Meggyőzhettük volna Stevent, hogy semmi szükség megmutatni mindezt, de ezzel megsértettük volna az általa megírt mű teljeségét és Steven jogát arra, hogy teljes körű befolyást gyakoroljon saját történetére.

C.G.: Persze, úgy könnyebb lett volna forgalmazót találnom a filmnek, de nem éreztem volna helyesnek.

Csak a forgalmazása nehéz, vagy finanszírozót is nehéz volt találni?

C.G.: Teljes egészében magam finanszíroztam a filmet, mert szívügyemnek tekintettem. Már régebb óta dolgoztam az előző filmemen a Mi ez?-en amikor is jött az ötlet, hogy Stevent is bele kellene venni, hogy a Minden rendben! mint egy sorozat kapcsolódjon hozzá, aztán rájöttem, hogy ez nem csak tematikai, de promóciós szempontból is jó húzás lenne.

Ekkor fogalmazódott meg tehát önben, hogy vászonra viszi Steven írását?

C.G.: Valójában sokkal korábban. David 1987-ban vagy 86-ban mutatta meg nekem a forgatókönyvet, amin ő már évekkel azelőtt elkezdett dolgozni, de sok időbe telt mire odáig jutottunk, hogy filmre vigyük. Eredetileg a trilógiám harmadik részének szántam, de 2000-ben Steven tüdeje felmondta a szolgálatot és nyilvánvalóvá vált, hogy ha most nem csináljuk meg a filmet, akkor soha nem lesz rá lehetőségünk. Ez pont az első Charlie Angyalai film bemutatója után volt és a pénzt, amit azzal kerestem, rögtön be is tudtam fektetni ebbe a filmembe. Leforgattam tehát a filmet, majd Salt Lake City-be repültem, mivel Steven és David is itt nőttek fel. Aztán Daviddel együtt Los Angeles-be mentünk és David nekilátott, hogy egy raktárban felépítse a díszletet, majd hat hónap alatt felvettük Steven történetét. Az legutolsó pillanatban, mert Steven egy hónappal a forgatás befejezése után meghalt. Jobban mondva kért minket, utasított minket a halálos ágyán, hogy vegyük le a lélegeztetőről. Szomorú és nehéz kötelesség volt kimondani, hogy van elég leforgatott anyag és ő most már távozhat. Érezte, hogy eljött az ideje, de nem akarta befejezetlenül hagyni a munkát. Biztos vagyok benne, hogy, ha azt mondtuk volna neki, hogy még nincs elég felvett anyagunk a film befejezéséhez, tartotta volna magát és tovább dolgozott volna. Nagyon erős személyiség volt és erre leginkább csak a halála után jöttem rá. Ha kellett volna, még az operációba is belement volna, csak azért, hogy életben maradhasson a film elkészültéig. Mindig is tudtam, hogy milyen sokat jelentett számára, hogy elkészüljön a filmje, és Daviddel korábban sokat humorizáltunk azon, hogyan is kényszerített minket arra Steven, hogy ezt a rémes filmet megcsináljuk. (nevet) Jó ezt, nem kellett volna mondanom, mert valójában ez egy nagyszerű film és nagyon elégedett vagyok vele.

D.B.: Tudja, sokan úgy érzik, hogy túlságosan is intim a téma, és mi tulajdonképpen csak a saját céljainkra használtuk Stevent, de én azt hiszem, hogy inkább Steven használt ki minket. Huszonhét évet vett el az életemből és több százezer dollárunkba került!

Most, hogy felhozta a szót ’exploitation’ (nyereségvágyból saját célra kihasználni, kizsigerelni, kizsákmányolni valakit), nos, a filmet nézve, ez szerintem szükségszerűen eszébe jut az emberek nagy részének.

C.G.: Különösen hangozhat, de szerintem valójában Steven zsákmányolta ki leginkább sajátmagát. Egyébként pedig nem szeretem ezt a szót. Ez általában azt jelenti, hogy valakire negatív hatással van, ami vele történik, de én nem úgy látom, hogy Stevennel bármi rossz is történt volna.

D.B.: De azt is jelentheti, hogy valakit nyereségvágyból használtak. A magam részéről és Crispin részéről is nyugodtan kijelenthetem, hogy erről szó sem volt.

C.G.: Elmondhatjuk, hogy készítettünk egy filmet, amitől legfeljebb néhány jó szót remélhetünk viszonzásképpen.

DB.: Inkább úgy fogalmaznék, hogy készítettünk egy jó filmet, amelyben Steven arra használt minket, hogy általunk valósítsa meg az elképzelését. Mellesleg én sem szeretem ezt a szót ’kizsákmányolás’, mert eléggé negatív kicsengése van.

Steven látta az eredményt?

D.B.: Sajnos a forgatás befejezése után egy hónapon belül meghalt, így nem láthatta az elkészült filmet.

C.G.: Csak a felvett anyag egy részét láthatta, mert a vágást csak az után kezdtem el, hogy a Mi ez?-t bemutattam a Sundance-en 2005-ben. Annyira el voltam merülve annak a filmnek a technikai részleteiben, hogy először be kellett fejeznem és csak utána tudtam nekilátni a majd két évet igénybevevő vágási folyamatnak.

Két évig vágta a Minden rendben!-t?

C.G.: Igen, körülbelül. Szeretek időt szánni a vágásra, így ez tulajdonképpen még gyorsnak is mondható. Több időt is szánhattam volna rá, de más kötelezettségeim is voltak. Az új filmem a Beowulf [Robert Zemeckis rendezi és olyan neves színészek a partnerei, mint Anthony Hopkins, John Malkovich és Angelina Jolie. Szerk.], ami igazi nagyprodukció és hamarosan a mozikba kerül majd és a népszerűsítésére én is turnéra indulok majd. Széles körben forgalmazzák majd, hatalmas reklámkampány kíséretében, aminek feltehetően én is részese leszek, így számomra logikusnak tűnt, hogy még előtte, az idei Sundance-en mutassam be Stevenről szóló filmemet. A Sundance Filmfesztivál egyébként is remek alkalom arra, hogy az ember bejelentse egy film elkészültét, ezt a tapasztalatot már az előző filmem kapcsán leszűrtem magamnak. Így aztán viszonylag gyorsan el kellett készülnöm a dolgokkal, de tetszik az eredmény és David is elégedett vele.

Hány órányi anyagot vettek fel, amiből a vágás során válogatniuk kellett?

C.G.: Azt hiszem a felvételek aránya 1 a 17-hez volt, ami egy kicsivel jobb, mint az előző filmemnél, ahol 1 a 21-hoz volt a hozzávetőleges arány. [Ebben a filmben Down-kóros színészek szerepeltek. Szerk.] Ez persze így is soknak tűnik, de fontos volt, hogy ne siessük el és körültekintően döntsük el, mit és hogyan veszünk fel. Azt a módszert követtük, hogy egy nap csak egy-két jelenetet vettünk fel, s csak néha többet. Lényeges volt az is, hogy aznap, amikor egy jelenetet felvettünk a színészekkel, a hangot is rögtön rögzítsük. Minden nap még ott a helyszínen felvettük a párbeszédeket is a színészekkel. A főszereplőnőnkkel, Margit Carstensennel volt a legkönnyebb dolgunk, vele nem kellett próbálnunk. Ő csak bejött és pontosan azt nyújtotta, amit vártunk tőle, de a többi színésznő esetében némi finomításra szorult a színészi játék. Amikor aztán a képanyag rendben volt, azon melegében felvettük a hangot is, ami szerintem jó megoldásnak bizonyult és természetesen így olcsóbb is volt

Volt, hogy improvizációra bíztatta a színésznőit vagy mindent gondosan eltervezett és elpróbált?

C.G.: Ez a színésztől függött és persze a helyzettől. Az anyámmal (Marie Glover) és Jamie Farrell-el például el kellett próbálnunk bizonyos részeket, de Margit Carstensennel (akit Fassbinder filmjeiből ismerhet a közönség) erre nem volt szükség. Még az elején megkérdeztem Margittól, hogy Fassbinder hogyan rendezte őt és azt felelte, hogy sehogy. Azt hiszem megértettem, hogy mit is akart ezzel mondani. Ha elkezded Margitot figyelni játék közben, egyszerűen rájössz, hogy őt tényleg nem kell rendezni. Valóban ő az egyik legtehetségesebb ma élő színésznő. Nagyon hálás voltam neki, hogy eljött Amerikába a szerepért és együtt dolgozhattam vele.

És valóban lenyűgöző alakítást nyújtott…

C.G.: Ő mindig ilyen. Büszke vagyok rá, hogy vele dolgozhattam. Egyébként ez az első film, amit Amerikában forgatott.

Igen? Ez eléggé meglep. Margit Carstensen is Hanna Schygulla-val kezdett együtt, aki igazi nemzetközi hírnévre tett szert és számos nemzetközi produkcióban szerepelt. Őt jobban ismeri a közönség, Margitot inkább az arca alapján ismerik fel az emberek.

C.G.: Igen, pedig Margit sokkal többet forgat még manapság is. Van egy másik Fassbinder színésznő is, akit szintén nagyon szeretek. Irm Hermann-nak hívják, bár az ő színészi játéka nagyon más. Margit külön ezért a filmért jött Amerikába, ami elképesztő már önmagában is, mert a vásznon már csak a puszta jelenléte is ámulatba ejtő.

És mi a helyzet a jelenetek megkonstruálásával. Mennyire előre átgondolt és felépített jelenetekről van szó? Készített story-boardot?

C.G.: David úgy építette fel a díszletet, hogy tudta, hol lesznek a kamerák, és mit milyen szögből fogunk majd felvenni, storyboardra tehát már nem volt szükségünk. Egyébként pedig mindig mindent gondosan egyeztettünk a forgatás előtti este és volt egy felvétel listánk, ami mutatta, hogy milyen sorrendet kell követnünk.

D.B.: Ha jobban megnézed a filmet, rájössz, hogy sokkal inkább felvett színházra emlékeztet.

Éppen mondani is akartam, hogy sokszor meglehetősen teátrálisnak tűnik az egész.

D.B.: Igen, ezért is fordítottunk annyi figyelmet a díszlet megépítésére, hogy valóban úgy nézzen ki, mint egy színház. A félközeliknél alaposabb tervezésre volt szükségünk, de a film nagy részében totál plánok vannak, amiket egyébként is sokkal jobban szeretek.

Miért volt ennyire fontos, hogy filmre vett színház hatását keltsék?

D.B.: Részben személyes döntés volt, részben az operatőrön is múlott, akivel dolgoztam. Ami engem illet, szeretem látni a környezetet, úgy értem azt, hogy hol is vagyok. A másik az, hogy mindenképp szerettem volna a közönséget is bevonni. Amikor tehát elkezdtem tervezni a díszleteket, úgy láttam neki a munkának, hogy a közönség mindig ott lebegett a szemem előtt. Hogyan reagál majd? Elvégre kukkoló egy másik ember fantáziavilágában. A színpadszerű díszleteknek és a kameraállásoknak köszönhetően olyan érzése támadhat az embernek, mintha mondjuk a szemben lakó szomszédját kukkolná.

Van egy jelenet, amelyben két lakásbelsőt látunk egyszerre, amelyeket a lépcsőház folyosója választ szét. Az egyikben egy lány fürdik, a másikban egy lány éppen hazaérkezik valahonnan. Mindkettőt egyszerre látjuk és azt is, amint Steven átmegy egyik lakásból a másikba. Tényleg olyan, mintha egy lakóház első fala hiányozna és látnád, mi zajlik az emeleten.

D.B.: Igen, és sajnos, ha tévében nézed, akkor ez teljesen elvész. Az egész voltaképp ügyes csel volt, hogy becsempésszek valamit azoknak a régi filmeknek a hangulatából, amiket Crispin is és én is annyira szeretünk. Szeretjük a régi zsánerfilmeket. Így az a rész, amit az előbb említett, olyan széles, hogy majdnem egy Cinemascope felvételre emlékeztet. Ezért is ragaszkodik Crispin a mozi bemutatóhoz, mert olyan, mintha a nézők Cinemascope felvételeket néznének.

C.G.: A forgatás során nagyon odafigyeltünk a lencsékre és természetesen az is nagyon fontos, hogy filmre forgassak. Lényeges tehát, hogy folytassuk a mozi turnét a filmmel, ahelyett, hogy rögtön DVD-re tennénk az anyagot, ami manapság a megszokott lépés. A producerek tudják, hogy a filmszínházakban nem hoz elég bevételt a film, így a mozi bemutatókat jobbára csak arra használják, hogy reklámot csináljanak a hamarosan megjelenő DVD-nek. A művészmozik közönsége azonban tudja, hogy a művészfilmek többsége nagyon sokat veszít a DVD-vel, mert ott szinte teljesen elvész a széles vászon nyújtotta élmény.

A vetítéseket mindig performance kíséri. Mesélne ezekről?

C.G.: A performance-ok nem csak a filmhez, de a könyveimhez is kapcsolódnak. 1992-óta csinálok előadásokat, amelyeken a könyveimet mutatom be, mivel elég sok könyvet írtam a 80-as években és a 90-es évek elején.

Szóval még könyveket is ír?

C.G.: És ki is adom őket. Amint láthatja ezek nagyon gazdagon illusztrált könyvek, amikor előadok belőlük, az illusztrációk diavetítő segítségével megjelennek mögöttem. Amikor a könyvek megjelennek, mindenki azt szeretné, hogy az emberek olvassák azokat. Én is ezt szeretném, főképp azért is, mivel én elsősorban színész vagyok és nem író. Azt is tudom, hogy ha csak felolvasnám a szöveget, a történet nem jönne át teljes egészében, mert a képek teszik teljessé a leírtakat. 1992-ben egy fesztivál bemutatta néhány filmemet, gondoltam, ez jó alkalom arra, hogy odarepüljek és egy diavetítős kísérő műsort is előadjak. A dolog sikeres lett, ezért turnéztam is vele egy kicsit, és azt láttam, hogy az embereket ez tényleg érdekli és bejönnek a show-ra, ami kiváló promóciós lehetőségnek bizonyult. Amikor az Minden rendben!-t kezdtem forgatni, már tudtam, hogy mindenképpen performance fogja kísérni. A Mi ez?-t is így egészítettem ki és ott is nagyon jól működött. Ha az emberek megnézik a honlapomat, a www.crispinglover.com –ot, nyomon követhetik, hogy hol is járok éppen. Van természetesen hagyományos közönségtalálkozó is, azon a közönség felteheti a filmmel kapcsolatos kérdéseit, majd az est záróeseménye, ami egyben a legfárasztóbb is számomra, a dedikálás. Néha hajnali 4-ig is eltart, mert szeretek el is beszélgetni az emberekkel. Mindez üzleti fogásnak sem utolsó, a közönséged ugyanis érzi, hogy fontos a számodra, hogy számít a véleménye, komolyan veszem, mellesleg így is van. Az emberek szeretik a személyes kapcsolatokat, ezért vannak, akik rendszeresen visszajárnak. Nagyon nagyra értékelem ezeket a személyes találkozásokat, és a véleményeket, amiket a stúdiók szinte teljesen figyelmen kívül hagynak. Szerintem ezzel nagy hibát követnek el, mert a szó szoros értelmében elvágják magukat a saját piacuktól azzal, hogy áthatolhatatlan szakadékot teremtenek a közönség és az alkotók között. Ez nem tesz jót az üzletnek sem, és mint viselkedésformának sem szerencsés.

Említette az előbb, hogy mindketten szeretik a régi filmeket. Melyik inspirálta ennél a filmnél?

D.B.: Nem hiszem, hogy van egy bizonyos film, amit ki tudnék választani. Nem arra törekedtünk, hogy ennek, vagy annak a filmnek a hatása fellelhető legyen benne, hanem arra, hogy olyan gazdagon kidekoráljuk Steven fantáziavilágát, amilyen gazdagon csak lehet. Persze nem akartunk egy egész kastélyt felépíteni, mert az már egy kicsit túl csicsás lett volna, de mivel mindketten szeretjük a Technicolor filmeket, megpróbáltunk mindent elkövetni, hogy úgy nézzen ki a film, mint egy Technicolor film.

C.G.: Sokat beszélgettünk a színekről és a kontrasztokról. Főleg pirosat használtunk, de sok szó esett a narancsról és a zöldről is, amiket egyáltalán nem használtunk. És ott volt még a sárga és a lila ellentét párja. Sokszor dolgoztunk már együtt ezelőtt és pontosan tudtuk, melyikünk, mit akar.

Hogyan és mikor kezdődött a közös munka?

C.G.: A nyolcvanas években kezdtük a közös munkát, és David építette többek közt a Mi ez? díszletét is, de a történet igazából egészen odáig nyúlik vissza, amikor 19 éves koromban készítettem egy filmet az Amerikai Filmintézetnek, The Orkly Kid címen. Akkor találkoztam Trent Harriss-el. A film ugyanis Trent egyik dokumentumfilmjén alapult. Trent barátja C. Larry Roberts és a partnere Diane Orr készítettek egy dokumentumfilmet Steven C. Stewartról, amelynek a végén Steven egy fogyatékosokat gondozó otthonban köt ki. Azt hiszem, ez lehetett az a film, ami aztán segített Stevennek kikerülni abból a rémes intézetből. Steven elmondta Larry-nek, hogy van egy film ötlete, amit szeretné ha megvalósítanának. Larry mutatta be az akkor még fiatal és ambiciózus rendezőt, Davidet, Stevennek. David már akkor is érdeklődött a különös dolgok iránt, így egyből megragadta őt Steven története. Én Davidet és Stevent is Trenten keresztül ismertem meg.

D.B.: Én igazából úgy kerültem a képbe, hogy Larry felhívta a figyelmemet erre a fiatalemberre, akinek volt egy remek története, de a fogyatékossága miatt nem tudta lejegyezni. Már a legelső találkozáskor ámulatba ejtett, amit Steven mondott.

C.G.: Ez évekkel korábban volt. Én akkoriban Los Angeles-ben éltem és ekkor kezdett kibontakozni bennem a vágy arra, hogy saját filmeket is készítsek, a saját elképzelésem szerint. Larry megmutott néhányat David filmjei közül. Nagyszerűek voltak és nem kevés kreativitásról tanúskodtak. Úgy gondoltam jó lenne Daviddel dolgozni az egyik könyvemen, a The Backward Swing-en, ami a diaképeken is szerepel. David mesélt nekem Stevenről és a forgatókönyvről, amit írt. Amint elolvastam, tudtam, hogy ez az a film, amit producerként segíteni akarok. Aztán teltek az évek és jöttek a közös filmek, némelyiküket videóra forgattuk, másokat filmre.

Ha korábban dolgozott videóra is, akkor miért volt mégis olyan fontos, hogy a Mi ez?-t és a Minden rendben!-t filmre forgassa?

C.G.: Forgathattuk volna videóra is, főleg a nyolcvanas években, de tudtuk, mennyire fontos, hogy minden tekintetben színvonalas alkotással álljunk elő. Mindketten egyetértettünk abban, hogy ez a történet megkövetelte a gazdag ábrázolásmódot.

Gondolom, már csak azért is, mert egy ilyen film esetében, ahol ennyire nehéz témáról van szó, muszáj igazán látványosnak lennie, l kell enyűgöznie a stilizáltságával.

C.G.: Nem biztos, hogy egyet értek azzal, hogy ilyenre kellett csinálnunk, de mindenképpen ilyennek szerettük volna. Forgathattuk volna valós helyszíneken, ami sokkal olcsóbb lett volna és foglalkoztathattunk volna nem-hivatásos színészeket is, de az teljesen más élményt nyújtott volna. Sokkal szervesebben részei lettek volna a történetnek és életszerűbbnek hatott volna az egész.

Az már majdnem olyan lett volna, mint egy dokumentumfilm.

C.G.: Igen, azért is volt olyan fontos elhatárolni magunkat azzal, hogy a fantázia-szerűségre helyeztük a hangsúlyt, amitől majdnem olyanná vált az egész, mint egy igazi nagyprodukció.

D.B.: Tudtuk jól, hogy elvihetnénk a filmet dokumentarista irányba is, de szándékosan nem tettük.

C.G.: Ezért is vártunk rá ennyi évet.

D.B.: És Steven miatt is. Így a film végén, amikor bezárják az otthonban, még hatásosabb az egész, mert a film fantáziavilágával sokkal élesebb kontrasztot teremt az otthon sivársága.

C.G.: Ezért is döntöttünk úgy, hogy az otthonban zajló jelenetet valós helyszínen forgatjuk. Kerestük a helyet, ahol dolgozhattunk, és csak jóval később jöttünk rá, hogy ez volt az a gondozó intézet, ahol Steven is lakott egy darabig. Érződik is rajta, ha megnézed, milyen elesettnek és kiszolgáltatottnak tűnik az ott felvett jelenetekben, és az egész lényére mennyire rányomja a bélyegét az otthon nyomasztó légköre. Az elején jól van, de a végén, amikor bekerül ide, az után a nagy utazás után, érzed, hogy valami nagyon erősen belevésődött ebbe a karakterbe.

D.B.: és ehhez jönnek az emberek, akiket ott találtunk.

Bentlakók voltak? Tényleg nagy szerencse, hogy ilyen különös arcokat és arckifejezéseket találtak meg.

C.G.: Azért ez több volt puszta szerencsénél. Ők ugyanazok az emberek, akikkel Steven együtt lakott egy darabig, és akikre reagálni tudott. Nem mind volt ugyanaz, de ilyen emberekkel élt együtt és amit a vásznon látsz, az valóban az ő őszinte reakciója volt, amit az ott lakók váltottak ki belőle.

Steven történetének érdekes aspektusa, hogy nem csak szeretkezni akar a nőkkel, de meg is akarja ölni őket, sőt mi több, meg is öli őket. Azt hiszem, ez, ha lehet még nehezebbé, vagy ha úgy tetszik, problémásabbá teszi a filmet.

C.G.: Nos, Steven ezt írta meg, és ez benne a lenyűgöző. Izgalmas látni, hogy mi rejtőzött egy ember agyában. Nem akarom persze nagyon elvinni a dolgot egy freudi elemzés irányába, de…

Ilyen témánál ez szerintem elkerülhetetlen. Csak úgy kiabál Freud után az egész.

C.G.: Igen, és végső soron van ebben valami hasznos is. Az is benne van persze, amit David már említett, hogy Steven szeretett volna rosszfiút játszani egy filmben. Ő akart lenni a negatív figura.

D.B.: A való életben Steven elbűvölő és nagyon meleg érzésű ember volt. Egy helyen bele is írta a forgatókönyvbe, hogy soha nem ölt meg egyetlen nőt sem, és soha nem is volt szándékában. Ha ránézel, láthatod is, hogy valójában a légynek sem tudna ártani, ugyanakkor, amikor elkezdte írni a történetet rengeteg düh és szorongás volt benne.

És talán frusztráció is?

D.B.: Igen, talán frusztráció is, de ezt nem lehet igazán kielemezni, és biztos vagyok benne, hogy ha Steven itt lenne ma köztünk, ő sem tudna erre pontosan válaszolni. Azért is ágyazta a történetet bűnügyi keretbe, mert kereste az eszközt ahhoz, hogy hogyan tudná magát megszerettetni, és egyszerre meg is utáltatni az emberekkel. Rátalált erre a műfajra és biztos vagyok benne, hogy a düh nagy szerepet játszott a választásában. Steven kedvenc filmje egyébként a Muzsika hangja volt.

Azért említettem a frusztrációt, mert úgy gondolom, egy fiatalember, aki tele van vágyakkal ugyanakkor képtelen kiélni azokat úgy, ahogy mások teszik, tele lehet frusztrációval. A fogyatékossága miatt ugyanis képtelen úgy közeledni a nőkhöz, ahogyan szeretne. Én ezt a fajta frusztrációt vettem ki a történetből.

D.B.: Igen, mindez valószínűleg benne volt, de leginkább csak akkor tört a felszínre, amikor Steven elveszítette az anyját. Élete első 20 évében ugyanis Stevent az anyja gondozta, aki nagyon erős asszony volt. Úgy nevelte a fiát, hogy mindent megtehessen, amit más, nem fogyatékos kortársai tesznek. Iskolába járatta, ami egy fogyatékos számára korántsem volt egyszerű és Steven le is érettségizett, ami pedig igazán ritkaságnak számít. Így aztán, méltán hihette, hogy bármit megtehet. Nem kaphatta meg persze az iskola legnépszerűbb lányát, de ’normális életet’ élhetett, mindaddig, amíg anyja meg nem halt. Nem csak érzelmileg viselte meg tehát az anyja halála, de társadalmi és nyilván, közvetett módon, szexuális szempontból is. Steven egyébként később meg is nősült, de nem volt valami boldog a házassága.

Érdekes volt látni a filmben, ahogy a nőket elbűvöli Steven kedvessége, és mivel olyan gyengének és ártatlannak néz ki fizikailag, azok boldogan és gyanútlanul elmennek vele. Steven törékenysége elaltatja az óvatosságukat és erre alaposan rá is fáznak.

D.B.: Hát, ez így elég racionálisnak hangzik. Férfiként én sosem gondoltam erre, de nagyon is valószínű, hogy így lehetett. Érdekes, de jó megfigyelésnek tűnik, mert Steven valóban nagyon is racionálisan kezeli a nőket, kivéve talán az első nőt, Margitot.

C.G.: Margittal érzelmi viszonyban van. Erről tanúskodik az is, ahogy megkéri az asszony kezét. Élvezettel olvastam a történetet, és amikor ehhez a jelenethez értem, akkor tudatosult bennem igazán, hogy mindenképpen meg akarom csinálni ezt a filmet.

Ez volt a döntő jelenet?

C.G.: Igen, főleg az, ahogy meg volt írva. Igazán meggyőző volt. Maga a történet stílusa a naiv és a jól megmunkált, expresszív stílus között váltakozik, hol ilyen, hol olyan. Ez a jelenet azonban egy olyan idegállapotot, lelkiállapotot - vagy nevezzük talán élményanyagnak - tükröz, amit nem is tudom, hogyan fogalmazzak meg, mi is lenne rá a megfelelő szó. Ez a jelenet a maga kristálytiszta formájával messze kiemelkedik a többi közül.

D.B.: Ez később aztán megváltozik, mert ha úgy akarod nézni, mint egy fantasy-thrillert, akkor ez egy fantasy-thriller, de benne van az ’egy férfi keres egy nőt’ alaptörténete is. És sok olyan nő van a történetben, akik tényleg szeretik Stevent.

C.G.: A történet lényeges része a szerelem. Sok nő többször is mondja a történet különböző pontjain, hogy valóban szerelmes Stevenbe.

D.B.: De ő megöli őket. Steven azzal magyarázta ezt, hogy mindegyik nő le akarja vágatni a haját. Tudom, hogy ez így eléggé elcseszettnek tűnik, de mégis van benne valami szinte már naivan bájos humor. Steven fétise ugyanis a hosszú haj. Számára ez a nőiesség szimbóluma. Amikor ezek a nők azt mondják neki, hogy le akarják vágni a hajukat, ez olyan Stevennek, mintha azt mondanák neki, hogy el akarják zárni előle a nőiességüket. Steven számára ez azt jelenti, hogy már nem lehetnek az övé. Crispin azt mondta, hogy nem akarjuk nagyon freudi irányba elvinni a dolgot, de szerintem ez nagyon is freudi. Stevennek a hosszú haj volt a nőiesség szimbóluma.

C.G.: Ezzel viszont én is teljes mértékben egyetértek. Nem vagyok teljesen ellene a freudi elemzésnek, de nem is igazán szeretem. Nem bánom, ha latolgatjuk a dolgokat, és azon merengünk, hogy mit is jelenthet a film. Szerintem is csak úgy kínálja magát film a freudi elemzésre, de emellett más olvasatra is nyitott. Erről a Psycho befejezése jut eszembe, amikor a végén előlép a nyomozó és egy igazi freudi magyarázatot ad a történtekre és arra, hogy a főhős miért is tette mindazt, amit tett. Tudom, hogy ez a filmtörténet egyik legnagyobb horrorfilmje, de számomra ez a befejezés nagyon sokat levon a filmből. Ha ez a befejezés ki lett volna vágva, akkor valószínűleg sokkal jobban élvezném.

D.B.: A Psycho esetében van egy kérdés és van hozzá egy magyarázat, de mi inkább nem szeretnénk magyarázatot adni, főképp azért, mert igazából nekünk sincs magyarázatunk rá.

C.G.: Lefogadom, hogy ha Steven itt lenne, neki sem lenne a történet minden egyes pontjára magyarázata.

Én is ebben hiszek. Úgy vélem, sok mindent meg lehet magyarázni, de bizonyos dolgokra nincs racionális magyarázat. Azt hiszem Steven valóban elbűvölő ember, de mint mindannyiunknak, neki is van egy sötétebb oldala, mert még a világ legkedvesebb emberének a tudatalattijában is vannak sötét gondolatok.

C.G.: És a legkedvesebb ember is álmodhat arról, hogy megöl valakit, anélkül, hogy ténylegesen meg akarná ölni az illetőt.

Abban is hiszek, hogy az ilyen gondolatokat kreativitásba lehet fordítani azzal például, hogy az illető papírra veti őket, és nem fegyver után szalad. Azt is értem, hogy a fogyatékosoknak is vannak szexuális vágyaik, az viszont felmerült bennem, főleg a szex jelenetek kapcsán, amik ugye nem sokat bíznak az ember fantáziájára, hogy vajon muszáj-e végig is néznünk mindezt? Tudom, persze, hogy e nélkül nem ugyanaz a film lenne, és éppen ez az egyik fontos eleme, ami a fősodráshoz tartozó filmektől megkülönbözteti, hiszen azok azt sugallják, hogy csak fiatal és tökéletes testű embereknek lehetnek szexuális vágyaik, és csak ők élhetik is ki azokat…

C.G.: Ez így van.

D.B.: Persze, ez az állatiasság teheti kényelmetlenné az ön vagy bárki más számára ezeket a jeleneteket.

C.G.: Az is nyilvánvaló, hogy Steven, már csak testi adottságai miatt sem biztos, hogy az a fajta férfi, aki a nők többségéből szexuális vonzalmat váltana ki. De azért abban is biztos vagyok, hogy lesz majd valaki, valahol, valamelyik bemutató kapcsán, aki azt fogja majd mondani, hogy ő igenis nagyon szexisnek találja. Nem tudom, hogy hol és mikor következik be és nem szeretek fogadásokat kötni, de le merem fogadni, hogy lesz majd ilyen. Én, személy szerint nem tartom izgatónak a filmet, de biztos vagyok benne, hogy lesz olyan, aki majd annak találja.

Erre én is kíváncsi lennék!

C.G.: Majd felhívom és elmondom.

El tudom hinni a filmnek, hogy bár az ember először azt gondolná, hogy ugyan ki akarna lefeküdni egy ilyen férfival, de aztán, ahogy Steven bűvöli őket, el tudom képzelni, hogy lehetnek olyanok, akik beleesnek a csapdájába.

C.G.: Feltétlenül, de meg kell adni, hogy, ahogy meg van írva, ez nem mindig puszta csábítás. Karma, a fiatal lány a film elején, például, azt mondja, hogy ő az első perctől fogva szerelmes Stevenbe. Meglátta és megszerette. Így van megírva. Amikor már Steven karja a lány nyaka körül van és Steven éppen készül megfojtani, Karma azt mondja: ’A tiéd vagyok.’ Ezzel az utolsó mondattal elegánsan megadja magát Stevennek, mielőtt meghal.

D.B.: Steven elbűvöl és elcsábít minden nőt, kit ezzel, kit azzal, ugyanakkor tele van dühvel és frusztrációval, ahogy azt már az előbb beszéltük.

Pontosan ezek miatt a jelenetek miatt vagyok képtelen kitörölni a filmet a fejemből. Most pedig, hogy itt beszélgetünk róla, az is világossá vált számomra, hogy még sokáig kísérteni fog, és az is nyilvánvaló, hogy egy nő szemszögéből nézve teljesen másképp fest a film, mint egy férfi szemszögéből.

C.G.: A Mi ez? bemutatója után megnéztem az imdb-n [www.imdb.com – filmes adatbázis. Szerk.] a hozzászólásokat és értékeléseket. Úgy láttam, hogy arra a filmre a nők adtak magasabb szavazatokat. Azt hiszem, erre a filmre a férfiak fognak jobb szavazatokat adni. Ők ugyanis nem tekintik Stevent versenytársnak. Úgy értem, a férfiak állandóan versenyeznek egymással a nők meghódításáért, de Stevent a legtöbb férfi nem tekintené konkurenciának. Ráadásul a film tele van csinos nőkkel, akiket bámulhatnak. Lehet, hogy egy kicsit kényelmetlen számukra is az egész, de szerintem egy nőnek sokkal inkább az. Akad persze olyan nő, aki szeret más nőket nézni vagy éppen jóképű férfiakat hasonló intim helyzetekben, de többségükben nincs meg az a nagyfokú vizuális igény, ami a férfiakban van. Tudja, a férfiaknak mennyire fontos a látvány.

Igen, a nők tagadhatatlanul inkább az érzelmi oldalról közelítik meg a dolgokat, ezért is hat rájuk annyira Steven, és nem feltétlenül a fizikuma fogja meg őket.

C.G.: Igen, de van még itt valami más is, amin már sokat gondolkodtam. Steven fétisként tekint a hosszú hajra. Ha nem lenne ennyire kizárólagos az ízlése, könnyebb dolga lett volna a nőkkel, ebben biztos vagyok. Nem csak a megjelenése miatt nem volt több nője, mert biztos vagyok benne, hogy sokkal több is akadt volna, ha nem lett volna ez a fixa ideája, ami miatt sokukat visszautasított.

D.B.: Ez kicsit olyan, ahogy mi amerikaiak megszállottan rajongunk a nagy mellekért, ő megszállottan rajongott a hosszú hajért.

C.G.: Ez a haj fétis dolog egyébként szinte annyira szerves része Steven karakterének, mint a fogyatékossága, az agyszélhűdés és az ezzel járó fizikai változás. Ha ez nem lett volna, találhattunk volna mást is a szerepre, de megfogott bennünket az, hogy ennyire csak a hosszú hajú nők érdeklik és mindenáron meg akartuk ezt örökíteni. Ezért volt annyira fontos, hogy ő játssza a szerepet, mert e nélkül a vonás nélkül más nem lett volna meggyőző a szerepben.

Mit gondol a film üzenetéről? Mennyire veszi a közönsége a lapot? Gondolom, itt a fesztiválon már szerzett tapasztalatot róla.

C.G.: Azt hiszem, ebből a filmből mindenképpen sokat lehet tanulni és sok következtetést le lehet vonni, és természetesen nagyon sok kérdést is felvet. A magam részéről szeretem hallani, hogy tetszett-e az embereknek. Az az igazi, amikor megosztják velem a gondolataikat, ahelyett, hogy csak annyit mondanak: „Szörnyű volt.”. Valójában, még az ilyen megnyilvánulást sem bánom, mert még ennél is sokkal rosszabb, amikor egyáltalán nem reagálnak rá.

Valóban könnyebbnek tűnik lerázni magunkról vagy elzárkózni előle. Sokan szinte teljesen figyelmen kívül hagyják az extreme cinema-t mondván, hogy olyan dolgokkal foglalkozik, amikről inkább hallani se akarnak, nem hogy végignézni.

C.G.: Érdekes ez a kifejezés ’extreme cinema’. Amerikai kritikusoktól ezt még sosem hallottam.

Európában használják.

C.G.: Kaptam egyszer egy ’Midnight Extreme Award’ elnevezésű díjat, de nem is gondoltam arra, hogy ezt az extreme szót kritikai fogalomként használják bizonyos filmekre. Európai kritikusoktól hallottam azt a kifejezést is az előző filmemmel kapcsolatban, hogy fantasztikus film, olyan értelemben, hogy látomásszerű, bizarr és kicsit abszurd, ami sokkal kifejezőbb, mintha szimplán csak horrorként emlegetnék, ahogy azt az amerikai kritikusok teszik.

Szerintem pedig nehéz lenne a horror keretei közé beilleszteni. Valahogy kilóg a horror zsánerből, bár tagadhatatlanul fellelni benne annak bizonyos elemeit.

C.G.: Igen, ezzel én is egyetértek, ugyanakkor átlép egy fantáziavilágba, amint a horrorfilmek is tesznek és ezeket a fantázia világokat viszont nagyon szeretem.

D.B.: Sokan megkérdezték tőlünk, hogy azért csináltuk-e az egészet, hogy sokkoljuk az embereket. Erre viszont határozott nem a válaszom.

C.G.: Egyáltalán nem ez volt a célunk. Utálom, ha ezt a meghatározást használják, ’shock cinema’.

D.B.: Az pusztán a manipulációról szól, arról, hogy rákényszerítjük az embereket, hogy megdöbbenjenek. Nekünk nem ez a célunk. Sokkal inkább az, hogy mutassunk valami érdekeset az embereknek, valami olyat, amit máshol nem láthatnak, de semmiképpen nem akarjuk kiakasztani őket. Inkább egy újfajta történetmesélésről van szó, amely során megörökítjük egy férfi fantáziáit, legyen az szexuális vagy egyéb.

A sokkhatás inkább olyan, mint egy orrba vágás. Nagyon kellemetlen, de a hatása a fájdalommal együtt hamar elmúlik, ez a film viszont inkább a társadalmi konvenciók határait feszegeti, és valóban elgondolkodtatja az embereket, mi is az, hogy normális és milyen is az, így vagy úgy eltérni ettől. A kendőzetlenül ábrázolt szexualitás a történetük szerves része, és nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a legtöbben azért eléggé kényelmetlenül érzik magukat e jelenetek közben, de vajon, milyen volt mindez a forgatások során?

C.G.: Különböző helyzetek voltak és különböző mértékű részletességgel ábrázoltuk azokat., a Két jelenetben volt a legtöbb testiség. Az egyik Karmáé, a fiatal lányé az elején valószínűleg korántsem annyira szemléletes, mint a film végi, amikor Steven Nancyvel szeretkezik. Minden jelenetet másképp kezeltünk, és más légkör uralkodott a felvételek során. A Karmát játszó lány nagyon fiatal volt és nagyon ideges, de tudta, hogy itt művészfilm készül, ezért ivott egy kicsit, és végül is nagyon kedves volt Stevennel, amit ő is biztosan nagyon értékelt. A másik jelenetnél mindannyian tudtuk, hogy sokkal többet mutatunk majd a dolgokból, több kamerával vesszük majd egyszerre, és itt mindannyian sokkal feszültebbek voltunk.

D.B.: Szerintem mi még idegesebbek voltunk, mint a színészek.

C.G.: De amint elkezdődött a felvétel és a kamerák működésbe lendültek, minden majdnem normálisnak tűnt.

És a stáb többi tagja?

C.G.: A munka jellegéből fakadóan is, ezen az alacsony költségvetést is értem, minimális volt a stáb. Megpróbáltuk olyan könnyen és költség hatékonyan megcsinálni a filmet, amennyire csak lehetett.

D.B.: A másik fontos dolog, amit a stábról tudni kell, hogy mire a forgatás megkezdődött, Steven már jól ismerte a stábtagokat és igazán közel került hozzájuk. Mindenki pontosan tudta, mennyire fontos neki, hogy az elképzelése megvalósuljon és a története vászonra kerüljön. Bár nem úgy nézett ki, mintha haldoklott volna, de mégis súlyosan fogyatékos ember volt, aki az utolsó időkben sokat fogyott is, és sokat veszített az erejéből, ennek ellenére mindig addig maradt ott a forgatáson, amíg a többiek. Ha valaki lehangolt volt vagy fáradt, elsőként kérdezte meg, hogy mi baja van. ’Fáradt vagyok.’ -jött a válasz, mire Steven csak annyit mondott: „Tudom, hidd el én is, de muszáj haladnunk a munkával.” Mindannyian a barátai voltunk és mindannyian tisztában voltunk a testi adottságaival, éppen ezért mindent elkövettünk, hogy, amennyire csak lehet, ne érezze feszélyezve magát.”

Arról már beszéltünk, hogy mennyire másképp kezelik a filmjét az amerikai és az európai kritikusok, de mi a helyzet a közönséggel? Tervezi, hogy Európában is bemutatja a filmet?

C.G.: Szívesen tenném, ha hívnának. Szeretném látni, hogy ott mit gondolnak róla. Magánemberként egyébként sokat járok Csehországba. Vettem egy udvarházat birtokkal Prága mellett és sok időt töltök arrafelé. A nyelvet is tanulgatom, bár elég nehéz. Igazi kultúrsokk számomra, hogy ott az emberek nem ismernek fel az utcán, és nem állítanak meg lépten nyomon, mint ahogy azt is kultúrsokként élem meg, hogy mennyire más arrafelé az emberek mentalitása, mennyire másképp gondolkodnak olyan dolgokról, mint például pénz és idő. Gondolom, ez még a régi rendszer hagyatéka, de számomra ez csak még érdekesebbé teszi egészet. Amerikában ugyanis az emberek úgy vélik, hogy az idő pénz, ott Közép-Európában ez másképp van, ami nagyon kellemes tud lenni, persze csak akkor, ha az ember nem akar valamit sürgősen elintézni.

Magyarországon járt már?

Magyarországon még nem, de nagyon szeretném látni, mert sok szépet hallottam róla.

(2007-05-11)