A vezetékneve és a nagyon jó magyar fogalmazása alapján egyértelműnek tűnik, hogy Önnek magyar gyökerei is vannak. Kérem, amennyi ebből publikus, ossza meg a Filmkultúra olvasóival, mik is ezek a családfa-gyökerek...

A szüleim magyarok, 56-ban kimentek Svájcba, és ott ismerkedtek meg. Én Bécsben születtem, de folyamatosan látogattam Budapestet, gyerekkoromban minden adódó alkalomnál nagymamámhoz jöttem.

Választékosan fejezi ki magát, akár tárgyáról ? a sajtótájékoztatón a levetített filmekről ?, akár másról társalog az érdeklődőkkel.
Ön ma is Bécsben él. Hogyan tanulta meg a nyelvet, s hogyan tudja naprakészen ébren tartani a szófordulatokat és a kiejtést akcentus nélkül?

Hát hogy akcentusom nincs, azt nem állítanám, de köszönöm szépen! Gyerekkoromban otthon főleg magyarul beszéltünk, ez az évek során változott, most már szinte csak németül diskurálunk.
Jómagam igyekeztem Budapesten olyan szakmai és baráti hálózatot felépíteni, ami megengedi, hogy rendszeresen jöhessek, dolgozhassak itt. Nagyon jól érzem magam Budapesten, és élvezem, hogy itt is és (kisebb mértékben) Bécsben is kicsit „kívülállóként” nézhetek a helyi szituációkra.

Szakmai önéletrajza szerint négy intézményben is folytatott felsőfokú tanulmányokat, a bécsi Iparművészeti Egyetemen, egy Szabad Iskolában (?), a Képzőművészetin s Párizsban. Miért? Hol, mit tanult meg igazán, amiért érdemes volt 1995 és 2003 között az iskolapadokat koptatni?

Az építészeti tanulmányaim nagyon fontosak voltak, bár nem döntöttem az építészeti gyakorlat mellett, de ott tanultam meg azokat a dolgokat, amik később a képzőművészeti képzésben hiányoztak: tervrajzolás, modellépítés, statika, urbanisztika, és természetesen egy bizonyos fajta analitikus gondolkodásmód is. Sok mindenre felkészít az építészeti képzés. De mindig úgy éreztem, hogy nem elég, amit tanítanak. A bécsi „Freie Klasse”, azaz „szabad osztály” a képzőművészeti főiskolán alakult 1997-ben, diákok által kezdeményezett struktúra, ahol ? professzorok nélkül ? magunk döntöttünk arról, hogy mit tanulunk, hogyan és kitől. Meghívtunk előadókat, mi magunk is kutattunk, előadtunk, szerveztünk, vitatkoztunk. Nagyon fontosnak tartom az önorganizált struktúrákat, az egyetemeken ugyanúgy, mint általában a kultúrában.

Magyarországon már 2004-ben volt önálló kiállítása a Liget Galériában, előtte kurátorként is jegyezték, 2003-ban, a Trafóban, sőt, 2002-ben a budapesti Stúdió Galéria is terepe volt a kiállításának.
Ezek a helyek hogyan találták meg Önt? Vagy: fordítva történt? S mik voltak a kiállításra szánt művek itt, ott, amott, milyen kapcsolatai, sajtóvisszhangok, barátságok születtek ezek nyomán?

1997-ben állítottam először ki Budapesten, akkor lettem tagja a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának, és körülbelül 2001 óta egyre sűrűbben hoztam munkákat Budapestre. A 2002-es Stúdió Galériás kiállításomon egy olyan projektet mutattam be, aminek köze van a mostani Kultur und Freizeit ? Kultúra és Szabadidő ? témához. A kiállítás címe Kultúrapark volt és a kultúra szerepével foglalkozott a városfejlesztésben, a turizmusban, az ország- vagy város-imázs felépítésében. A kiállításaim általában modellszerű, több részből álló installációk, építészeti részletekkel, fotókkal, talált tárgyakkal. A Liget Galériabeli kiállításom például Andorrával foglalkozott, s olyan kérdéseket kutatott, hogy milyen módon lehet egy országot, egy helyet vizuálisan reprezentálni, hogyan változnak a hatalom szimbólumai, mi az, hogy nemzeti identitás.

Ezeknek köszönheti a mostani szereplését az 52. Velencei Biennálé Magyar Pavilonjában, ami napok múlva már kezdődik is?

Tímár Katival régóta ismerjük egymást, követjük egymás munkáját. Egy bécsi kiállításon látta végül azt a tervemet, amivel indult a magyar pavilon kurátori pályázatára.

A Kultúra és szabadidő ötletet ki találta ki, ami a budapesti kultúrházak jelenéről szóló videófilm-sorozat?

2-3 éve kezdtem el rajta dolgozni, magánérdeklődésből. Az elmúlt esztendőkben sok művem foglalkozott a kultúra színhelyeivel – múzeumokkal, a „creative industries” fogalmával, a kultúrturizmussal. Ennek ez a projekt a természetes folytatása.

A sajtótájékoztatón említette, hogy például a Liget Galériában megismert emberekkel folytatott hosszú diskurzusok nyomán alakult ki, hol is fog forgatni. Kik voltak a segítői, mentorai, eszmecsere-társai a döntéshez, hogy mely intézmények kerüljenek videoszalagra? És mik voltak a forgatási szempontok?

Sokat beszélgettem, és sok interjút is készítettem a legkülönfélébb művelődési házak vezetőivel, illetve olyanokkal, akik az évtizedeken keresztül dolgoztak ebben a struktúrában, vagy egyszerűen „csak” látogatták. Így fokozatosan megtudtam, mi után is kutathatnék tovább, személyesen is ellátogattam, megnéztem a házakat. Voltak művelődési otthonok, amelyeknek történetét, magánmitológiáját bizonyos történelmi szempontból vizsgálhattam.

Ha e rövidfilmek nem dokumentumfilmek, akkor minek nevezhető a műfajuk?

Talán a filmesszé fogalom lenne leginkább alkalmazható. Szubjektívek, kritikusan viszonyulnak a dokumentumfilm műfajához, konvencióihoz. Ugyanakkor az "építészeti film" kifejezés se lenne korrekt, mert amit látunk a vásznon, az építészet, de az ábrázolás a konvenciókkal is játszik, így igazából másról szólnak. Arról, amiről nem beszélünk.
A filmek elég szűkszavúak, az a kevés információ is néha ellentmondásos, hiszen amint elfogadtuk a dokumentumfilmből ismert „autenticitást sugalló autoritást”, önreflexív fordulatot vesznek. Hirtelen magukról „beszélnek” és a néző szerepéről, így kimondottan a képzőművészet diskurzusába tartoznak.
Ebben egyébként fontos szerepe van a filmek installálásának is. Külön kis vetítőhelyiségeket is terveztem a vetítésekhez, amelyek kívülről nagy fekete, minimalista szobrokként jelennek meg, amikor körbejárjuk, hogy felfedezzük a szerkezetüket, úgynevezett backstage-szituációkba kerülünk, a díszlet mögé láthatunk. Bent ülve egy elég intim térben nézhetjük a filmeket, ugyanakkor ki is pillanthatunk a kiállító térbe.

Önt idézem: „a film nagy szimpátiával tekint ezekre a helyekre. Nem nosztalgiával...” ? hangzott el ma egy nézői kérdésre. Kérem, fejtse ki bővebben e gondolatot.

Nekem azért volt érdekes e helyeket kutatni, mert a legkülönbözőbb interpretációkkal szembesültem a történetükről, a szerepükről. 1989 után akadtak olyan személyiségek, akik be akarták záratni „őket”, mint „a múlt rendszer agymosodáit”, sokan viszont még manapság is nosztalgiával néznek vissza a művelődési házak fénykorára. Én ebben nem foglalok állást, pont ez az ambivalencia izgat. Itt van egy intézményrendszer, ami sok fontos feladatot szolgált és most is szolgál, olyasmik befogadására, amikre máshol nem jut hely. A kultúra decentralizációja nem egy „kommunista” találmány volt, ahogy a népművelés sem.

Ön válogatta a „házakat”, egyiket építészeti minősége, másikat történelme miatt.... Sok emberrel beszélgetett el. Kérem, mutassa be, mely művelődési házakra és miért éppen ezekre esett a tekintete az első körben. Azaz, mit lát majd Velence a Magyar Pavilonban?

A hat művelődési ház, amikről Velencében filmet mutatok be, valamilyen értelemben a huszadik századot térképezi fel. A legrégebbi közülük a volt Gutenberg Otthon, a könyvnyomdászok szakszervezete lakóházában alakult meg, 1906-ban, a legújabb pedig a Budafok Tétényi Kultúra és Szabadidő Központ, amit 2004-ben építettek, egy bevásárlóközpont mellett, különleges városi kontextusban. Az ötvenes évekből két nagy céghez tartozó kultúrházat filmeztem, a MOM és az Ikarus művelődési házait. ? A filmekben szereplő házak közül a mátyásföldi Ikarus az egyetlen, amelyik már nem üzemel. Két nagyon szép, a hetvenes évekből származó házban is forgattam, a kőbányai Patakyban és az óbudai San Marco utcai volt Úttörő és Ifjúsági házban, amely szerintem Budapest egyik legszebb és legérdekesebb épülete ebből az időből.

Katalógus is megjelenik Velencében. Mely nyelveken? Milyen tanulmányokat tartalmaz majd? S miféle „idegenvezetést" tervez építészetileg a szinte csak utcai zajokat tartalmazó, folyamatosan pergő videofilmjeihez, hogy értsék is, ne csak lássák a betévedők, miért is készültek el ezek a 4–10 perces filmetűdök?

A katalógus inkább egy könyv, mint egy szokásos kiállítás katalógus, külön angolul és magyarul jelenik, benne 6 tanulmány olyan szerzőktől, mint Sergio Bologna, K. Horváth Zsolt, Jochen Becker, György Péter, Anthony Davies, Barbara Steiner és Timár Katalin. Ezek a szövegek a munkám felvetette kérdésekkel foglalkoznak, Sergio Bologna például a munka és a szabadidő változó viszonyáról ír és arról, hogy milyen körülmények közt tud egyáltalán létrejönni a kultúra. Ezeken a tanulmányokon kívül, amelyek részben már konkrétan a filmjeimben szereplő házak történetét is felvetik, lesz egy „építészeti rész”, amely egy építészeti kalauzhoz hasonlóan mind a hat művelődési házat és a Velencei Magyar pavilont is bemutatja.

Kurátora, Timár Katalin azzal védte, hogy „sok etikai csapdát rejtett volna az a helyzet”, ha a művházakat a bennük folyó programokkal, közönséggel együtt fotografálják, s a „National Geography-szindrómát” emlegette. Ön azzal egészítette ki ? a filmezés eredeti koncepcióját megvédendő ?, hogy éppen ezek az ellentmondások jelenthetik ennek a munkának a „rejtett témáját”. Kifejtené ezt kicsit bővebben?

Bizonyos reprezentációs elvárásra törekednek e filmek. Például azzal, hogy az épületek tereit gyakran üresen mutatom, természetesen nem azt állítom, hogy kihaltak lennének. Ez elég nevetséges vád vagy elképzelés, hiszen a képeken azért látni, hogy használatban vannak a házak, csak épp nem észleljük, hogy mi is folyik éppen. Én annál többet szeretnék elképzelhetővé tenni, illetve pont arra szeretném rávenni a nézőt, hogy elgondolkodhasson arról, mit lehetne ott csinálni, hogy ő mit kezd a szabadidejével, hol tölti, vannak-e az ő vágyainak megfelelő terek, a kultúrának melyik formájában vesz részt, miért és kivel. Ilyenféle kérdéseket tesznek fel a filmek, a magyar nézők számára más hangsúllyal, mint a külföldieknek, de hasonló formában. Ehhez képest egyszerűen csak helyzetképet adni a budapesti „művházakról” ? kevésbé érdekes feladat lett volna.

2007-05-30