Tony Gatlif muzsikája maga a lüktető életszeretet, életszomj. A rendező-muzsikus a zenében is a cigányság gyökereit kutatja, a különböző területeken élők dallamkincsén, megegyező motívumain keresztül a gádzsó életérzést közvetíti. Ezért talán nehezen érthető, hogy a Gipsy Swingben a fő zenei vonalat képező francia Django Reinhardt gitárjátékán túl miért nyúlt a zsidó és az arab kultúrához, hiszen a gazdag érzelemvilágon kívül semmi hasonlóságot nem vélünk felfedezni e nagyon eltérő gondolkodású népek között. Legfeljebb azt, hogy Gatlif a multikulturális Algériában született, majd francia utcagyerekként cseperedett fel, így több kulturális hatásnak volt kitéve. Az eklektika mindenképpen új színt visz a roma muzsikába, és világzenévé szélesíti. Azonban ami zenében érdekes, filmben nem feltétlenül az. A couleur locale túlzott hangsúlyozása és a multikulturalizmus diszkrét bája elidegenítő effektként hat. A valóság vadromantikus színezetet ölt, ahogy a tudatlan képzelné a cigányságot. Csak az a furcsa, hogy Tony Gatlif maga is roma származású, ezért lehetne több viszonyítási alapja. Bár Franciaországból nézve minden szebbnek tűnik. A valódi problémák, mint a hihetetlen nyomor és a munkanélküliség valahogy elsikkadnak az etnogiccsben. A rendező a faji kérdéseket is igyekszik megkerülni. A Transylvaniaban Csangaló mindössze egyszer jegyzi meg finoman Zingarinának, hogy nem kéne cigányhercegnőnek öltöznie, mert elriasztja a klienseket.

Gatlif eddigi filmjei (Száműzetés, Gipsy Swing, Vengo, Gadjo Dilo, Mondo és a Latcho Drom) is inkább romatablót vázolnak fel a roadmovie-k stílusában. A roadmovie-t itt az örök vándorlás értelmében használom, hiszen az úton levés, a cél nélküli keresés és a bolyongás képezi Gatlif filmjeinek alapját.
Míg a Gadjo Dilóban egy párizsi fiú (Romain Duris) kereste elkeseredetten a szerelmet a romák között, a Transylvaniában egy szenvedélyes olasz-francia lány, Zingarina (Asia Argento) érkezik Erdélybe barátnőjével, Marie-val (Amira Casar), hogy felkutassa kitoloncolt élettársát, a muzsikus Milánt (Marco Castoldi). A lány szerelme nem feltétlenül áll kapcsolatban a kiválasztott férfivel, pusztán a szenvedély kedvéért szenvedélyes, éppen ezért nem hajlandó tudomást venni arról az egyszerű tényről, hogy Milán egy kegyes hazugság kíséretében elhagyta őt. Franciaországból nézve minden szebbnek tűnik.
Ezek után természetesen nem csodálkozunk, hogy Milán Erdélyben is kiteszi a szűrét a várandós leányasszonynak. A szomorú valóságra kissé későn ráébredő Zingarina mégis ott marad, feltehetőleg azért, hogy jobban megértse gyermeke apjának világát. Vagy saját magát. A szabadságot és azt a bizonyos kis helyet a nap alatt. Az igazi okok mégis rejtve maradnak.
Némi cinizmussal azt mondanám, leginkább azért, hogy Gatlif már megint romatémájú filmet készíthessen világ zenéi egyesüljetek címszóval. Ha Zingarina visszatérne Párizsba, újra Django Reinhardt muzsikájának kéne szólnia a filmkockák alatt. Ezt a témát Gatlif pedig már kimerítette.
Zingarina előbb mélyen megmártózik a putri-idillben, majd Csangalóval (Birol Ünel), az önpusztító kupeccel adja össze magát. A cigányélet tökéletesen megfelel a terhes fiatalasszonynak, aki a szabadságot messzemenőkig összetéveszti a meneküléssel önmaga elől. Az olasz lány csak a seftelő csavargó életmódját veszi át, filozófiáját nem.
Az önpusztítás – mint rezisztancia a lét alapvető abszurditása és egzisztenciális fájdalma elleni – érződik Csangaló minden mozdulatában. Zingarina hiába csapódik a végletek között ingadozó férfihoz, hasában új élet csírája növekszik. Az anyaságot pedig természetes dologként fogadja el.
A szüzsé számtalan kívánnivalót hagy maga után, de a megvalósítás végképp közhelyes.
Különösen irritáló a Zingarina kezére tetovált ezoterikus szem, ami számtalanszor a leg-oda-nem-illőbb helyzetekben tűnik fel a vásznon, mintha az elakadt párbeszédeket helyettesítené. Az egyiptomi Ré-szem megvéd a rontástól és a Nap fényével világosítja meg a gondolatokat. Kár, hogy a lány esetében ezek egyike sem működik. Éppen ezért teljesen felesleges a szimbólum szerepeltetése. A tetoválás esztétizálódott, legfeljebb szeretnénk, ha mágikus hatalommal bírna. Zingarina ráadásul igazi trendi nyugat-európai nő, aki ezotériával csak a Hogyan váljunk boszorkánnyá háziasszonyképző könyvben találkozhatott.
A busójárás is meglepően autentikusra sikerült jelenet, amikor mindenki a legszebb ruháját ölti magára. Egyik kimenő ruha sem viseltes vagy kopott, látszik, hogy az erdélyiek annyira jól vannak eleresztve anyagilag, hogy az ünnep előtt sebtében új subát, ködmönt, rokolyát csináltattak. Ráadásul mindannyian ugyannál a szabónál. Ők tehát az egyedüliek, akik még hírből sem ismerik a munkanélküliséget. Meg talán Gatlif.
A kocsmában spontánul táncolni kezdő néptánccsoport szintén mulatságos. Miért mászkálna minden fiatal néptánc ruhában az erdélyi utcákon? Persze sosem lehet tudni, hátha beleütköznek egy filmforgatásba.
A helyiek tényleg nem vetik meg a jóféle kisüstit, de napjuk nagy részét mégsem az üveg meghúzásával töltik. Ez pusztán kiegészítő foglalkozás, amit minden más tevékenység közben végeznek.
A sok népcsoport oly nagyon keveredik a filmben, hogy csak kapkodjuk a fejünket, mintha nem is Erdélyben járnánk, hanem a skanzenben. Egyetlen örömöm, hogy a pópát konzekvensen papnak fordították. Szemmel láthatólag a fordító is elbizonytalanodott, hogy hol lehet.
Akadnak azért gyönyörű képek is, például a „sírva vígad a magyar” életérzést sugalló tányértörés-jelenet. Asia Argento a hullámzó kedély tág skáláját jeleníti meg a gondtalan vidámságtól a szilajságon át a mély önsajnálatig. Csangolo muzsikaszóra elkövetett önfejbevágásai ugyancsak a világvége-hangulatot erősítik. Az önpusztítás nem válik dekadenssé, megőrzi szentimentális tisztaságát. Nem nihilizmusból, hanem elkeseredett szenvedélyből fakad. Birol Ünel kifogástalanul hozza a sármosan csapzott vehemens agglegényt. A félelmetes és misztikus ördögűzés, valamint a kocsiban történő vajúdás is a székely mesék méltó párja.
A szereplők lelkivilágát és a hagyományokba való illeszkedést a zene fejezi ki legjobban. Helyenként feloldja a feszültséget, néha pedig elmélyíti. Tulajdonképpen csak azért nem jövünk ki a moziból, mert a cselekményről megfeledkezve elmerülünk a tökéletes harmóniát alkotó ritmusban, zenében és táncban. A busójárást aláfestő népzene, az ortodox templom öreg nénikből álló kórusa, vagy Palya Bea különböző nyelveken énekelt dalai mégis hiteles aurát kölcsönöznek a helyi jellegzetességekkel túlpakolt filmnek.
A road movie egyfajta belső utazás is, ahol a két idegen rövid ideig együtt utazik: összetalálkoznak, összecsiszolódnak, hogy utána szétváljanak, és újra idegenek lehessenek. Utaznak, de valójában nem jutnak el sehova. A filmben talán éppen ez a sehonnan sehová tartás a megkapó. Ahogy Emil Lotjanu A cigánytábor az égbe megy című filmjében Radda megfogalmazza: „megyek a világvégére, ha pedig odaértem, megfordulok, és visszajövök”. Zingarina nem vágyik örök vándorlásra, frissen született gyermeke segítségével, az anyai ösztönök előtörésével visszatalál a társadalomba. A puha, vetett ágyat választja.
A zene mégiscsak az életet szolgálja.

(2007-06-12)