A Parfüm adaptáció, amely eleve hátránnyal indul a könyvvel szemben, ugyanis az olvasás tágabb teret és több időt enged a befogadónak az érzékszervi élmények, így a szagok felidézésére – egy illatot lehetetlen megfilmesíteni. Tom Tykwer műve mégis arra példa, amikor rossz irodalmi alapból jobb film készül. A regény igazi avítt könyv, amely olvasójának mindent elmagyaráz (pl.:„Amit most érzett, az az önismeret hiányától való félelem volt.”), amelynek mindentudó elbeszélője időnként így kiált fel: „Jaj de szörnyű, ha egy egyenes lelkű embert a körülmények ilyen görbe utakra juttatnak!” Szörnyű valóban, bár talán csak a fordítás teszi. Tykwer megtalálta a formát egy kereső ember történetének elbeszéléséhez: a lendületes fáhrtok egy örökké nyugtalan ifjú szemszögéből járják be a filmi teret, túlsúlyt engedve a közeliknek: itt minden a főszereplőről és az érzéki élményről szól, még ha a sokszor a textúrákig hatoló látvány nem váltható is szagokra. Folyamatosan keres valamit a főszereplő, amit nem kaphat meg, folyamatosan keres valamit a kamera, amit nem mutathat meg, mert mindkettő jellegénél fogva megragadhatatlan: a nagy élmény ellenáll az életnek, az illat ellenáll a kamerának. A Grenouille-t alakító színész (Ben Whishaw) éppen ezért nehéz feladatot kapott, rengeteg róla a premier plán, sokszor kell egyszerűen csak néznie, de ennek e nézésnek – a szerep lényege szerint – egyszerre kell kifejezéstelennek és titokzatosnak lennie, és ehhez biztos arányérzék kell. Dustin Hoffman a mester szerepében pedig igazi kisiparossá válik erre a két órára, tud élni a jellemkomikum adta lehetőségekkel.
A film elbeszélésmódja szerencsésen bontja fel a regény egyhangú narratíváját, kilép az önmaga által teremtett keretből, illetve kettős keretet teremt, amelynek belső oldalát felbontja, ezzel az egyébként hosszú film végére is képes izgalmat nyújtani a nézőnek, ugyanakkor nem szakít az irodalmias ízű narrációval.
Minden parfüm három alkotórészből születik, a fej-, a szív- és az alapakkord harmóniája adja az illatot. Tom Tykwer filmjében két összetevő különíthető el: a populáris és a művészfilmes.
A téma, a régi nagy téma az én és a másik, az áldozat és az áldozathozatal. Az elbeszélésmód azonban nagyon is keresi a nézők kegyeit: a látványos kameramozgásokkal, amelyeket még indokol a főszereplő állandó keresése, állandó készenléti állapota a világ befogadására és birtokba vételére, és a proletár reneszánsz testkultuszával, amelyről a film egyszerűen nem tud lemondani. Igazi XVIII. századot, igazi szagokat, igazi bűzt akar, de a lány a barackkal, különösen a teste, mégiscsak a mi korunkból való. Nem mai viszont a műfaj és a világkép. A Parfüm a fejlődésregény műfaji hagyományát követi: a hős bejár egy utat annak stációival – születés, neveltetés, tanulóévek, megtisztulás a magányban, végül a maga módján mester lesz belőle –, és rádöbben a nagy igazságra, a film igazságára, ami, bármennyire ómódi is, hogy adassék, de adatik. A hős persze anti-hős, egy ember, aki nem hisz semmiben, csak a világban, amit meg kell hódítani; akinek egyetlen célja elrabolni és birtokolni az élők, egészen pontosan a különlegesen szép, fiatal lányok illatát, elvenni azt, ami számára érték, és eldobni a maradékot, hogy aztán tartósítsa, és parfümöt készítsen belőle, amely hatalmat ad az emberek és az idő felett.
A film világa romantikus a szó XIX. századi értelmében, hiába játszódik a XVIII. században. Ez egy berendezett világ, az embereknek saját sorsuk van, jó vagy rossz, de a sajátjuk, csak az övék, nem egy kiismerhetetlen világ létbe vetett elszenvedői. A véletlen, ami itt rettenetes végzet, Grenouille-t Baldini parfümkészítő műhelyébe irányítja, de ugyanez a véletlen megóvja attól, hogy ráomoljon a ház. Rend van ebben a világban. Ez nem a felvilágosodás startegyenlősége, ezek az emberek születnek valamire, amit aztán beteljesítenek. A főszereplő zseni, igazi romantikus hős, az átlagtól meg nem értett, a közösség perifériáján élő, jelöletlenségével megjelölt, különösségét féltve őrző nagy magányos, aki a világot akarja meghódítani, aki virágzó mezőkön át érkezik, és kopár földeken távozik, hogy visszatérjen oda, ahonnan vétetett.
Igazi férfifilm ez, ahol minden a nő vagy annak tárgyként kezelt részlete, olyan történet, amely szükségszerűen rejti magában a bukást, mert az elvett tárgy semmit nem ér, csak az alany, aki adja magát. Jean-Baptiste Grenouille halhatatlanságra és szeretetre vágyik, egy igazán a XVIII. századra valló módszerrel, mert a módszer, valóban korhű: a tökéletes illattal. A parfüm azonban illékony folyadék, elszáll nyomtalanul, az itt és most, az ancien régime műfaja, ha van is három fázisa az illat kibocsátásának, annál inkább az idő hatalmát és a semmit példázza. Nem érheti el egyiket sem, hiszen az esszencia által nem lehet sem az időt eltiporni, sem mások szeretetét, csak a hódolatát elnyerni: a hőst utoléri minden gyilkosok tragédiája és őrülete, az isten-lét értelmetlensége, a birtoklás lehetetlensége, hiszen az mit sem ér, ha annak tárgya nem akarja, így nem önként adja önmagát, bármit tesz is vele; ezért aztán eldobja az egészet – egyszerre századvégi és áldozathozatali gesztussal –, az életét is, mert ebben a magányban meg kell fagyni, mert úgysem ér semmit, csak egy illat volt, illetve az övé még az sem.

Az idézetek Patrick Süskind A parfüm-egy gyilkos története (Budapest, Partvonal Könyvkiadó, 2006) című könyvéből származnak.


(2007. 3. 14.)