Amikor a Painted Veil, vagyis a Színes fátyol első filmváltozata elkészült, a szerző, akinek regényét átdolgozták, még a fiatal kortárs szerzők sorát gyarapította, és maga a mű sem volt több tíz évesnél. Kitty szerepében, az akkor már az ígéretesnél többnek mondható Greta Garbo domborított. Garbo a Színes fátyol előtt a Krisztina királynőn dolgozott – a Maugham adaptációt az Anna Karenina, a Ninocska, a Camille és a Kétarcú asszony követte: csupa nagy film, emlékezetes alakítások, igaz a film történetét alapvetően nem befolyásoló rendezések. A Kétarcú asszony volt az utolsó darab, amiben játszott az isteni Garbo. 1941-ben befejezte a filmezést. Valamivel több, mint harminc filmben láthatta számos rajongója, a legjobban kereső sztárok egyike volt, a dédelgetett kedvenc, aki – ha hinni lehet a pletykáknak (illetve nem csak pletykákról van szó) – nehezen viselete a hírnévvel járó hercehurcát, és tartott attól, kiderül, hogy a nőkhöz jobban vonzódik: élete utolsó évtizedeit egy magas kőfallal körülvett palazzóban töltötte; falát sokáig ostromolták a kíváncsi újságírók. Húsz éven át forgatott. Népszerűsége vetekedhet a mai sztárok népszerűségével, nem volt egy perc nyugta sem, ruházatát, és mozdulatait is utánozták.

Garbo egyik kevésbé sikeres filmjében, a fiatalabbik Dumas művéből készült Camille-ban feltűnik a Színes fátyol szerzője is, William Somerset Maugham, aki akkor már nem orvosként kereste meg a nap betevőre valót: íróként szolgálta Hollywoodot, a halála után is, színdarabjaival. A Csodálatos Júliából a magyar Szabó István készített filmet – ez volt a Színes fátyolt megelőző Maugham opus, ami nem mellesleg stílusa, hangulata, elsősorban a színek miatt párdarabja (testvére), a Már nem lakunk itt-et rendező John Curran művének.

Maugham sokat tanult Hollywoodtól: szerkesztést, kompozíciót, párbeszédet, jellemrajzot. Hollywood pedig tőle tanulta a jelenetezést és a feszültségkeltést; tőle és a hasonszőrű dráma és regényíróktól, azoktól, akiknek fontos volt az izgalom, annak fenntartása; az olvasó szórakoztatása. Maugham volt Ottlik Géza az egyik kedvenc szerzője – a szemére is lobbantották, a szövegirodalomért lelkesedő ítészek, hogy túlságosan szereti ezt a hatásvadász szerzőt –, éppen róla írva mondja ki, hogy az udvarias író kreál izgalmas történeteket, az, aki nem személyiségét, az én-jét tolja az előtérbe (azzal lehetne vitatkozni, de a mostani irodalmi tendenciák, a francia nouvelle roman csöndes kihunyása, mintha Ottlik meglátását igazolnák): a sztorival kedveskedik a szerző, olvasójának. Maugham rendszerint el is kényeztette rajongóit – akik számosan voltak –, többek közt Garcia Marquezt és Hemingwayt (akit ismert is – hiszen hosszú élet adatott meg neki, 1965-ben halt meg). Az 1925-ben fogant Színes fátyol címe – erre a legfrissebb adaptáció egyáltalán nem utal – egy Shelly versre mutat rá. A vers, és főként annak híres sorai: „Lift Not The Painted Veil Which Those Who Live”, a rejtőzködő, a mindig álarc – lehet ez a színes fátyol: hivatás, vagyon, hírnév, apai tekintély, de (mint a regényben) házasság is – mögé bújó emberről szóló parabola. Shelly költeménye – nagyon leegyszerűsítve mondanivalóját – azt mondja ki, hogy nem merünk önmagunk lenni, nem merjük vállalni érzelmeinket: hasonló gondolat – emlékezetesebb kifejtése – Rilke Negyedik duinói elégiája is. (Hosszasan lehetne sorolni ennek a világirodalomban népszerű gondolatnak a kifejtését.)
A Színes fátyol hősnője, Kitty, egy rossz házasságba menekül nem csak a családja, hanem önmaga elől is. Úgy érzi, nincs már rá szükség, szülei házában tarthatatlan a helyzete, ezért megy hozzá Walter Fane-hez a szépreményű, de nem túl nyitott, és nem túl szórakoztató orvoshoz, akit a munkája Kínába szólít, s akivel elutazik Keletre. Félrelép egy konzullal, akiben vakon bízik, és férje, mintegy bosszúból, elhurcolja magával az ország egyik távoli, kolera sújtotta csücskébe: mintha így akarna kettős öngyilkosságot elkövetni. A távoli és reménytelen helyen a két össze nem illő ember, Kitty és a férje egymásba szeretnek, és reményük támad egy a szerelemből házasodottaknál nem kevésbé boldog házasságra.
John Curran Kínában, a kínaiak közreműködésével, jóváhagyásával, Kína legszebb tájain, a Jangce völgyeiben forgatta filmjét. Edward Norton feltehetően nem csak a jó dialógusokra épülő, a házaspár drámáját és egymásra találását találóan bemutató forgatókönyv miatt mondott igent a felkérésre, hanem Kína miatt is, hiszen sinológiát tanult a Yale egyetemen, a kevés hollywoodi sztár egyike, aki tud kínaiul – a filmet Kínában hazai filmként mutatták be. A Jangce vidék síkságai, a hatalmas, cukorsüveg formájú hegyek közt a repceföldek olyanok, mintha nem is igaziak lennének, mintha a film a képzelet vidékén játszódna: ilyen elképesztő tájakat, azt gondolnánk, csak kifundálni lehet, ilyenek csak az animékban, a japán Myazakinál vannak. A táj minden képzeletet felülmúló egzotikuma különösen hozzájárul ahhoz, hogy Kitty új életének helyszínét túlviláginak higgyük. Hiszen – Maugham szándékai szerint – a film három felvonása a lélek három táján, a kezdeti paradicsomban, ahonnan a főhősnő kiűzetik, mert nem találtatik odaillőnek, a pokolban, és a purgatóriumban, a megtisztulás, a megigazulás országaiban játszódik. Ez az utolsó, purgatóriumi rész a legmegejtőbb az alapműben; és éppen a fenséges táj – a világ legnagyobb vízierőművének elkészülte miatt egyébként veszélyeztetett Jangce meder – miatt: ez a legszívszorítóbb és legérzékibb epizód a filmben is. Ezért bontja meg, joggal Curran az időrendet, és teszi az epizód leglényegesebb momentumát, a megérkezést, a film elejére (ennek a dramaturgiai truvájnak tehát nem elsősorban az izgalom keltés az oka).
A férj, Walker, nem változik meg az út során, ugyanaz a sótlan, már-már gorombaságig magának való angol úriember marad (Philleas Fogg nem is annyira kései rokona), legfeljebb csak azt tanulja meg, hogyan nyilvánítsa ki az érzelmeit, jelentősen nem változik, ahogy az öltözködése, úgy a világnézete sem. Nem könnyű elhitetnie Edward Nortonnak, hogy ő ilyen, ilyen angol úr; mindévig küzd a szereppel; nagyobb nehézséget okoz neki, mint a neonáci vezér megformálása (Amerikai História X). Alakításához azokat az eszközöket használja fel, amelyekkel már korábban, a Vörös sárkányban is élt: összeszorított száj, elszánt tekintet, a puhánynak tűnő férfiban egy kemény alak, egy mindenre elszánt úr lakozik. Nem Norton alakítása a maradandó ebben a filmben, nem az ő – egyébként hiteles figurája teszi a Színes fátyol t érdekessé.
Hanem Naomi Wattsé.
Curran filmjében Kittyt Naomi Watts alakítja.
Az ő és Garbo Kitty alakítása két színészi magatartás, két kor, a nőről, a szerepről, a színes fátyolról alkotott két felfogás különbözőségének ékes példája. Nem a rendezők, hanem ők formálják különbözőképpen ugyanazt a karaktert.
Meglep, hogy a kritika elutasította ezt a filmet, hogy nem bánt vele kesztyűs kézzel, csupán azért, mert klasszikus. Klasszikus melodráma: fogcsikorgatva betartja annak szabályait, és nem akar másnak látszani – nem bújik színes fátyol mögé – nem kever bele sem komédiát (csak amennyi elengedhetetlen), sem borzalmakat. Nemes anyagból készült, nemes munka.
Nem maga a film érdemelt volna nagyobb figyelmet, hanem a tehetséges (aki látta, emlékezni fog a Mulholland Drive meghallgatási jelentére) és igen szép (a King Kongban ezt sikerült csak bizonyítania) Naomi Watts játéka.
Garbo játékának ellenében.
Egészen mást gondolnak a szerepről és Kittyről: Garbonál Kitty kemény, harcias, nagyszájú, megzabolázhatatlan nő, akinek helyén van az esze (a szüfrazsettek nem is kései utódja), aki nem találja helyét a konzervatív családban, és dafke megye bele a rossz házasságba. Naomi Watts abból indulhatott ki, hogy Kitty a család vesztese, aki nem jó, ha szem előtt van (Ron Nyswaner forgatókönyve pazar, igen találó és – ami fontos – igen rövid epizódokkal mutatja meg, hogy mit jelent a kiutasítás, hogyan mutatja ki Kitty családja a foga fehérjét). Az ő Kittyje egy kicsit esetlen, de azért öntudatos és kedves lány, akivel az a legnagyobb baj, hogy semmihez sincs tehetsége („az élethez sincs”).
Mivel ennyire máshonnan dobbant a két alakítás, egészen máshová érkezik: Garbo meghódítja a konzult, és ezt követően őrjöng a kolera fogságában (olyan, mint egy tigris Európában), Naomi Watts belesodródik a kapcsolatba, és a járvány sújtotta területen: unatkozik.

A két forgatókönyv nem különbözik jelentősen. A két különböző Kitty a két különböző alkatú (és elképzeléssel a szerepbe fogó) színésznőnek köszönhető tehát; s talán nem meglepő: mindkét alakítás találó, megkapó – fellebbenti a színes fátyolt. Naomi Watts sokszor könnyes, szenvedő. Garbo sokszor dühös, fogcsikorgató. S egyikük sem küzd azzal, hogy: ilyen legyen. Mert mindketten magukhoz igazították – alkatukhoz, jellemükhöz – a karaktert. És azt hiszem, ezért mondható mindkét alakítás több, mint kiválónak. Nem csak a szerep ismeretéről, hanem komoly önismeretről is tanúskodik.
Garbo kemény. Watts könnyű lányka. Mindketten megragadják, mindketten meg tudják mutatni – ami Ottlik Géza szerint is a legnehezebb –, hogyan születik, lesz egyre egyértelműbb a két száműzött közt a szerelem. Mindkét alakításból kiderül: miért és hogyan kezdi el Kitty becsülni, eleinte csak megkedvelni, majd olthatatlan – az ezüstpillantással (vagyis első látásra) kezdődő kapcsolatoknál erősebb – szerelemmel szeretni hitvesét. Ennek a folyamatnak az érzékeltetéséhez nem lenne elég egy vagy egy tucatnyi gesztus (színészi eszköz). Nem lenne elég hozzá egy Julia Roberts, vagy régebbről egy Rita Hayworth. Ők nem tudtak túllépni a bájos fruskán, illetve a veszedelmes asszonyon, minden szerepben Julia Robertset vagy Rita Hayworth–öt hozzák, azt, amit rendezők és a közönség elvárt tőlük; az intrikus ugyanolyan távol áll tőlük, mint az esendő, s mint a tiszta nő.
A Kittyt megformáló két színésznő nagyságáról tanúskodik, hogy a szerep minden pillanatát, minden momentumát átgondolták; kitalálták: azt is, milyen arccal, mire gondolva üljenek a zongora mellé, azt is, hogyan viselkedjenek, mit tegyenek a kezükkel, amikor a férj bejelenti, hogy Kína elveszett részében folytatják kínossá lett házasságukat, azt is, mi jár majd a fejükben, amikor megtudják, gyermeket várnak.
Naomi Watts alakítása takarékos, akár a forgatókönyv, és ahhoz hasonlóan rafinált is. Garbóé egyszerűbb, nyersebb. Garbo ugyanaz a nő marad. Színes fátyol nélkül. Watts megváltozik. Érett, komoly asszony lesz.
Nem lehet nem szeretni.
Nem csak a férjét babonázza meg, hanem a férfinézők többségét is.
A kínai purgatórium után a saját család paradicsoma vár rá: és ebben már nincs helye, és nem is lehet helye a pokolban megismert konzulnak.
(2007-10-19)