Dobolán Katalin A nő mint olyan
Herendi Gábor: Lora

51 KByte

A Lora nézhető, helyenként hatásos melodráma, és ez azért is különösen üdvözlendő, mert a magyar műfajfilm-mezőnyben inkább csak komédiák indulnak. Ilyen újdonság esetén még pikánsabb, hogy a rendező szerint úgy kéne néznünk, mint egy bőségesen reprezentált csoport tagját, azaz mint magyar művészfilmet.

Vegyük komolyan ezt a rendezői felszólítást, még ha a motivációja kicsit érthetetlen is. Mert hát az csak nem lehet igaz, hogy Herendi a Valami Amerika nagy, és a Magyar vándor már kisebb sikere után még kisebb kasszasikerre áhítozik? Vagy a kasszasikert a fesztiválsikerrel egészítené ki? Lehet, hogy az egyes filmeknek jó reklám lenne, mégis nagy kár volna, ha csak egyetlen fesztiváltípus lenne.
Persze, igaza van Herendinek abban, hogy ma elmosódnak a határok a művészfilmek és a műfajfilmek közt. Tekintsünk is el attól, hogy ebben az esetben mért kéne a Lorát átnevezni a másik kategóriába, és próbáljuk meg valóban művészfilmnek nézni.
Abban az értelemben például mindenképpen művészfilm, hogy művészekről és az ő szerelmükről szól. Van egy képzőművész lány, Lora, aztán egy zenész fiú, Geri, meg a művészháromszög harmadik tagja, az életművész Dávid. Lorát a zenész nézi ki magának. Dávid viszont, aki nem mellékesen Geri bátyja, nem sokat nézelődik, megszerzi Lorát; sőt, mintha bele is szeretne, de azért megcsalja egy gyerekcsinálásnyi mértékig az obligát szőkecicivel. Lora mindezt megtudja, lefekszik Gerivel úgy, hogy odahívja Dávidot szemtanúnak, aki az inflagranti után feldúltan elmotorozik és elgázolja egy autó… A baleset szemtanúja, Lora ezután pszichés alapon megvakul – nincs gond a szemével, csak éppen nem lát. Ezen a ponton mindenképp hálásak lehetünk a forgatókönyvírónak és a rendezőnek, hogy ezt az oidipuszi cselekedetet inkább ödipuszi alapon szcenírozza – a színésznő még felöltözve is jobban mutat a pszichológus díványán, mint kivájt szemmel.
De viccen kívül, van egy szerelmi három-négyszögünk, és a film előrehaladtával több szög is lesz még, és ezek is mind szigorúan háromszögeket képeznek, továbbá komikus hátteret a drámai főtörténet számára.
Részben, hogy ismétlődő cselekedetekkel töltsék föl a kissé eseménytelen főtörténet, azaz Lora múltjának többé-, és felismeréseinek kevésbé fordulatos útját. Amikor a visszaemlékezések és a mellékszereplők már nem jönnek elő, a film kissé le is kókad – folyton a cselekménysémát látja az ember mindenféle toldalékok nélkül, a puszta sémát, a színtiszta mitológiát, amin csak kicsit políroz a derűs vég.
Részben meg talán arra hivatottak a háromszöges mellékszálak, hogy megmutassák, a mély érzésű szereplők mennyire ki vannak szolgáltatva a kevésbé mély, olykor egyenesen sekély érzésű és dominánsan szőke szereplőknek. Néha kicsit zavaró ugyan, hogy minden hárommondatos karakter egy négymondatosba szerelmes, minden négymondatos egy ötmondatosba, és így tovább, de ez egy ilyen mértani pontossággal felépített érzelmi dráma. Kár is sokat meditálni rajta, hiszen a film nézhető marad, még ha az érzelmi csúcsok közt kicsit langyos és ritka is a levegő.
Sokak szerint viszont a művészfilm és a műfajfilm különbsége nem annyira a szereplők foglalkozásából, a történet kimértségéből, jellegéből, hanem a művészfilm két(több)értelműségéből adódik - valamilyen a műfajszerű feldolgozásnál árnyaltabb vagy épp még kevésbé árnyalt, de egyéni világlátásból, amely legalábbis átrendezi a műfaji elemeket, és valamiféle értelmezői aktivitást, hogy ne mondjuk, párbeszédet vált ki a nézőből.
Nos, hol is lehet a többértelműség forrása a Lorában? A cselekményvezetésben, a karakterekben, netán a világlátásában?
Ami a témát illeti, a szerelmi háromszögességen kívül a vak lány szerelme és szemének megnyitása Chaplin óta önmagában is eléggé lehordott és egyértelmű, bármennyire emancipált hisztérika is Lora az akkori nőideálhoz képest. Itt ráadásul erősebben van alátolva egy irodalmilag-filmileg-kulturálisan agyonexponált mitologikus séma, szegény Oidipusz; s mindez nem annyira mélyíti, amennyire kontúrosabbá és egyértelműbbé teszi a cselekményvezetést. Ami az elbeszélés módját illeti, a folyamatos flashbackek az elején valóban nehezen értelmezhető helyzeteket teremtenek, de miután rájövünk, hogy ki-kicsoda, visszaesik az értelmezési feszültség, és marad a lassan bontakozó, gyorsan egészen egyértelművé váló oksági sor.
Ha viszont a többértelműséget abból a szempontból vesszük, hogy nyitott-e a film vége, akkor a Lora valóban művészfilm. Nem derül ki, hogy a keretes elbeszélés végén a pszichológus-hipnotizőr székében ébredő Lora lát-e, azaz a lelkében végbemenő alagút-mélyfúrás elvezet-e a fényre – vannak jelek pro és kontra, például a szép fényárban fürdő szőlőhegy a következő beállításban, de tudni nem tudjuk meg. Ez pedig valóban másfajta nyitottság, mint amit az utolsó filmkockákon felbukkanó vadonatúj kis kígyótojás teremt egy Anakonda 14-féle filmben, mert nem a folytathatóság és a ciklus felé vezet.
A nyitott vég azonban nem lehet egyszerű antideus ex machina - a film belső többértelműségéből, látásmódjának többféle-többfelé nyitottságából kell erednie. De mi is többértelmű a Lorában? A film elvileg karakter-centrikus, és ha a cselekmény nem is, a karakterek és a színészi játék azért megkülönbözteti a filmet egy dél-amerikai szappanoperától. Például, mert nemcsak panoptikum-szinten számít, hogy egyfelől művészekről, másfelől vakokról van szó: ha valaki vak is, művész is, egy séta vagy egy biciklizés izgalmas performansszá válhat... És talán jobb is lenne, ha intellektuális, ugyanakkor szenvedélyes karakterek efféle kisebb volumenű vállalkozásokban fejtenék ki bonyolult és drámai jellemüket, hiszen amúgy is mindig lesz, aki megkérdőjelezi, hogy valóban a spanyolviasz-e amit a fiktív kutató kitalált, meg tényleg az Új Látomás-e, amit egy képzőművész mondjuk a térbe álmodott. Ilyen szinten romantikus szereplők mélyesszék a kezüket inkább a hétköznapok arany búzájába, ha már egyszer a Lorához hasonlóan tapintás-mániások – ez Amélie Poulain-nek is bejött. És lehetőleg tartóztassák meg magukat a nagyszabásúbb cselekedetektől, a szélsőséges szimbolikával meg vegye a mellékszereplőket körül a forgatókönyv, ha mindenképpen muszáj.
Ha egy karakter valóban bonyolult, hitelesen drámába vonni is bonyolult lesz, ha meg tiszta, egyszerű és szenvedélyes, teljesen hülyének vagy alulinformáltnak kell lennie, hogy visszatartsuk a gyors végkifejlettől. Lora annyiban valóban nem egyértelmű karakter, hogy ezek variációja: szavai és főleg más szereplők nyilatkozatai szerint az előbbi, tettei alapján inkább az utóbbi kategóriába tartozik. Mindenesetre a rá jellemző bonyolultságot, miszerint nem látott, amikor látott, bezzeg mikor megvakult, mindjárt jobban látott, minden gimnazista 500-szor leírja, miközben különféle művek elemzéséből érettségi tételeket gyárt. Ha mégis komolyan kell vennünk a karakter különlegességét, sajnos elég sötéten kell látnunk a nőt mint olyant. Ez a csoda legalábbis hajlamos bosszúból megcsalni szerelmét; meg-megtépni vetélytársnőjét; a szerelmes és gyengéd férfit unalmasnak és gyengének nézni, átveregetni; bedőlni a minimális mennyiségű lélekkel azért tényleg rendelkező sármőrnek… Ezt a közönségesség-halmazt nemigen ellensúlyozza, hogy jó a melle és relatíve gyakran vannak jó mondatai. De más karakterekkel is így van ez, kivéve talán Gerit.
Ami meg a világlátást illeti, Herendi filmjében – ebben a filmjében is – a szereplők hajszíne, a foglalkozása, a pénzzel való ellátottsága és érzelmi mélysége mindenesetre sokkal jobban korrelál, mint a Harry Potterben. A szőkék sekélyesek de legalábbis nem elég mélyek és rendkívül anyagiasak, a barnák mély érzésűek és mindenképp szellemi emberek...
Művészfilm-alapnak a magányos, teljesen egyértelmű film végén álló félig-meddig derűs vég nem elég, műfajfilmnek meg a hosszú és nehézkes flashbackekkel együtt elég nehézkes. Nem is tudom, milyen közönségnek szólhat ez a mix – talán olyan étterem-tulajdonosoknak, akik tizennyolc évesen verseket szerettek volna írni, de praktikus megfontolásokból inkább gazdaságtant tanultak és azóta dizájnerbútorok és finom borok kiválasztásával csiszolják művészi érzéküket....
(2007-04-12)

 

Lucia Brawley és Nagy Péter
Lucia Brawley és Nagy Péter
54 KByte
Szamosi Zsófia
Szamosi Zsófia
53 KByte
Nagy Péter és Lukáts Andor
Nagy Péter és Lukáts Andor
46 KByte
Nagy Péter
Nagy Péter
50 KByte
Lucia Brawley és Fekete Ernő
Lucia Brawley és Fekete Ernő
51 KByte
Fekete Ernő
Fekete Ernő
82 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső