79 KByte
|
Kihachiro Kawamoto kereken nyolcvanéves korára készítette el második egészestés animációs filmjét. Ez sok tekintetben már előre meghatározza és egyértelművé teszi a film sorsát és célját. A japán alkotónak egy pillanatig sem volt olyan szándéka A holtak könyvével, hogy felvegye a versenyt a mai népszerű távol-keleti rajzfilmekkel, és még véletlenül sem akart amerikai tömegcikket gyártani. A japán történelem egyik meghatározó eseményének, a japán buddhizmus létrejöttének felvillantásával a jelennek és a jövőnek akart valami értékes dolgot hátrahagyni. A bábfigurák révén elénk tárt metafizikus középkori történet az idős rendező nyilvános végrendeletének is felfogható. A világ békétlensége és zűrzavara, és a szeretteink elvesztése miatti bánat ellen gyógyírként ajánlott filmet itthon a Titanic és az Anifest fesztiválokon mutatták be.
Egy hétköznapi és boldog békeidőket élő 8. század végi japán település, a főváros, Nara képével indul az eseménysor, ahol egy idősödő, lovas japán nemes emlékezik vissza a nem oly távoli múltra, amikor a változások miatt vallás- és klánháború dúlta a vidéket. A sok szempontból döntő jelentőségű Nara korszakban járunk. Akkor, amikor kínai hatásra a buddhizmus térhódítása megfékezhetetlenné vált, viszont más vidékeken a sintoisták még makacsul ragaszkodnak az ősi hagyományos vallásukhoz és életformájukhoz. A két vallás arra ítéltetett, hogy egymás mellett éljen. Azonban ez a békesség nem egyik napról a másikra valósul meg. A történet főhőse, az elzártságban élő Iratsume hercegnő egy szútrát kap, amelyben az „új vallás” egy tétele van. Elkezdi lemásolni, hogy ezáltal is jobban megértse a tanítást. Egy napon, az ezredik másolat után látomása lett.
A messzi távolban a Futakami hegy felett megjelenik neki Buddha, és ettől kezdve a hercegnő nem tud szabadulni, a buddhizmus és a jelenés lesz számára az élet. Talán itt vége is lehetett volna a történetnek, de akkor ez nem egy tradicionális japán mese lenne. A szellem ugyanis két alakban tűnik fel. A nem oly régmúlt nemesi ármánykodásainak egyik áldozata, Otsu herceg árnyképe is kísérti Iratsumét. A férfiszellem összetéveszti valakivel, akinek az arcától a kivégzése óta nem tud szabadulni. „Mimimo no Toji”, ezt ismételgeti a háborgó lélek, annak a nőnek a nevét, akit halála előtt utoljára látott. Őt keresi és keveri össze a hercegnővel. Innentől egyiküknek sincs nyugta. A vallás, a szeretet és a szerelem keveredik a két szereplő kapcsolatában. Iratsume sem tudja eldönteni, hogy mi is a fontosabb neki. Transzban van, és már nem érdekli, hogy mi történik vele a földi életben. Nem fél egyedül zarándokútra menni a hegyhez, nem zavarja, hogy a falusiak rátörnek, amikor olyan templomba megy, ahová nőnek azelőtt nem lehetett, nem tart a tomboló vihartól, a fák és a hegyek szellemeinek félelmetes hangjaitól. Megismerni akar, elmélyülni és rájönni arra, hogy mi tette rá ezt a hatást, amitől nem tud szabadulni. Félhomályban él, hogy a megvilágosodása beteljesüljön. Magától ez nem menne. Egy tanítómester, egyértelmű emberi sugallatra van szüksége. Ezt egy vénasszony testesíti meg, aki elmeséli neki Otsu herceg történetét. Ekkor érti meg a néző és a hercegnő is, hogy Iratsume a kiválasztott, akinek meg kell nyugtatnia a bolyongó lelket. Ám ez nem olyan egyszerű. A hercegi udvar nem nézi jó szemmel, hogy úrnőjük új és zavaros utakra tévedt, ezért a vénasszonyt lefogatják és kivégeztetik, de már hiába, ő is visszatér szellem formájában. Ahhoz, hogy Otsu lelke megnyugodjék, egy hatalmas halotti lepelre van szükség, melyet a legaprólékosabb munkával kell megszőni, majd ráfesteni Buddha dicsőítését. A csoda megtörténik, a szereplők a változást elfogadva, a holt lélek is lecsillapodik. Iratsume és a lepel grafikája a fényre léphet, ezzel bekövetkezik a katarzis, s ennek köszönhetően nyugalom költözik az emberek szívébe.
A film mondanivalóját a buddhizmus és a sintoizmus elemeinek keveredése, más keleti vallások - és talán nem tűnik belemagyarázásnak, a zsidó-keresztény motívumok - beleszövése teszi egyetemessé. Utóbbi azért sem tűnik túlzásnak, mivel Kihachiro Kawamoto sokáig prágai animációs mesterekkel dolgozott együtt. Így a lélekvándorlás és a japán buddhista históriák mellett újszövetségi párhuzamokat is felfedezhetünk. Otsu herceg és Keresztelő Szent János lefejezése, Iratsume és Szűz Mária áldozatvállalása és látomásai, a szolgálók és a tanítványok árulásai és megtéréseik, vagy a lepel csodája nem véletlen hasonlóságok. Természetesen a címválasztás sem esetleges, hiszen az ókori egyiptomi szöveggyűjtemény, a Halottak (Holtak) Könyve kevésbé ismert címe: Fényre lépés vagy Kilépés a fényre, ami jól mutatja, hogy az alkotók mennyire összetett gondolatvilágot akarnak felénk közvetíteni. A kialakuló új vallás, a japán buddhizmus attól válik igazán karakteres hitté, hogy képes befogadni és változni. Azzal, hogy a sintoizmus és a buddhizmus egyesülésével közel ezerszáz évre vallási béke lett, és megszületett az új egyház, valóban csoda történt. Az idegen, kínai hatás nyomán érkező tanok elfogadása egy ennyire zárt közösségben élő népnek, mint a japán, természetesen megrázkódtatást okoz. Azzal viszont, hogy belátták a másik igazát, és végül egyesítették a két katekizmust, szinte példanélküli tettet hajtottak végre. A filmnek persze nemcsak az a célja, hogy a napkorongos ország vallási kérdéseit boncolgassa, de az is biztos, hogy sok adalékkal gazdagodunk ebben a tárgykörben is.
A gyönyörű, festői természet képek, a hagyományos, aprólékosan kidolgozott japán bábok finom mozgatása a helyenként kissé vontatott jelenetekben igazi művészi – stop-motion technikával készült - animációt varázsolnak elénk. A fény és sötétség kifejező eszközeinek, a domináns színek (fehér, piros, fekete) váltakozásainak, a tipikus japán hang- és zenehatások, s az állandóan ismétlődő természetfeletti látomások segítségével szép lassan bontakozik ki a romantikus keleti mesetörténet. A cselekményszálak kuszasága és az ázsiai jelképvilág komplexitása olyan feszültséget teremt, melynek feloldásához gondolkodó és nem (csupán) kikapcsolódásra vágyó nézőnek kell lenni. A mai zűrzavaros világban egy kis nyugalmat – a földi élet bajaitól való elrugaszkodást – akart sugározni a rendező. Az anyagi lét egyre barátságtalanabb korában harmóniát szeretne becsempészni a lelkivilágunkba. Bár a film rengeteg érzelmet hordoz és jelenít meg, mégis alapjában véve gondolkodtatni akar. Kihachiro Kawamoto egy felnőttmesét alkotott, egy mondaszerűen felvázolt példabeszédet az anime eszközeivel.
Ez az alkotás semmiképpen nem azért készült, hogy népszerűvé tegye a bábanimációt. Érteni és talán kicsit bele is kell élni magunkat a történetbe. Nem egyszerű. Ezért aztán ez a mozi nem az újságosstandok képregényhőseire, vagy a manga rajzfilmek pörgős és leegyszerűsített világára izguló nézőközönségnek készült. Itt nem a küzdősportos, robottechnikás, hanem a misztikus, a középkori, a vallásilag és kulturálisan homogénnek tűnő, de mégis oly összetett Japán tárul elénk. Semmivel össze nem hasonlítható hangulata, zenei aláfestése és bonyolultsága rávén jó értelemben vett, igazi távol-keleti alkotás a film. Ezért A holtak könyve közel hetvenpercnyi transzcendentális élménye a minőségi animációra éhes mozilátogatóknak ajánlott, a valódi japán-mániásoknak és a keleti kultúrák iránt érdeklődőknek pedig, ha nem is ezerszer, de egyszer végig élvezhető kötelező „olvasmány”.
(2007-01-17)
|
