A cseh újhullám egykori vezéralakjaként elhíresült, de már hosszú évtizedek óta Amerikában élő és alkotó Milos Forman gondosan megválogatja munkáit, így ha nagy ritkán új filmmel jelentkezik (az 1975-ben készült Száll a kakukk fészkére óta eddig mindössze hat filmet készített), arra joggal kapja fel fejét a filmvilág. Legújabb (Goya kísértetei) és előző rendezése (Ember a holdon) között hét év telt el, többek között azért is, mert a cseh rendező-forgatókönyvíró Márai Sándor világszerte elismert könyve, A gyertyák csonkig égnek megfilmesítésén dolgozott, de ki tudja miért, ez a terv végül nem valósulhatott meg. Így kerülhetett előtérbe Forman másik régóta dédelgetett álma, a spanyol inkvizíció sajátos és nagyszabású feldolgozása, amit elmondása szerint a direktor már idestova ötven éve fontolgatott. A némileg félrevezető – ám később mégis értelmet nyerő – filmcím első olvasatra a rendező életrajzi témájú filmjeinek (Amadeus, Larry Flint, a provokátor, Ember a Holdon) újabb állomását sejteti, a Goya kísértetei azonban mégis inkább Milos Forman első amerikai munkáival ( a Száll a kakukk fészkére és a Hair cíművel) mutat rokonságot, mert újfent olyan korba helyezi filmjét, amelyben a társadalmi rend és a fennálló hatalom kíméletlenül elnyomja egyéneit. A helyszín ezúttal a 18. századvégi Spanyolország, a történet pedig 1792 és 1817 között, vagyis a spanyol inkvizíció utolsó nagy fellángolásakor játszódik. Forman a festő Francisco José de Goya y Lucientes bemutatásával indítja filmjét, de rendkívül gyorsan világossá teszi nézői számára, hogy jelen alkotásának mégsem a híres piktor élete, hanem annak környezete, sőt, bizonyos értelemben egész kora adja majd az igazi esszenciáját. A fekete festmények alkotójának valóban változatos és érdekfeszítő életét már többen is celluloidra álmodták (Nino Quevodo filmje, a Goya, vagy a megismerés rögös útja 1971-ben a cannes-i versenyprogramban is szerepelt, legutóbb pedig Carlos Saura dolgozta fel különös megközelítésből a festő életét Goya című alkotásában), Milos Formant azonban láthatóan nem ez motiválta, hiszen címszereplője csupán a másik két főalak viszonyrendszerében fontos, és alkotásait is inkább csak háttérként használja a rendező. Az egykor szatírával (Fekete Péter) és vígjátékokkal (Egy szöszi szerelmei, Tűz van babám) induló rendező előszeretettel célozza meg alkotásaival a nagyközönséget, filmje ezúttal sem nélkülözi a (fekete) humort, ám most sokkal inkább megrendíteni akar, mintsem szórakoztatni.

Goyáról, a festőről tehát valójában nem sok újat tudhatunk meg Forman legfrissebb munkájából, a művész viharos szerelmi élete és családja például teljesen kimarad a történetből, mindössze munkamódszerének egy szelete és megsüketülése tárul elénk a Goya kísérteteiből. Megtudhatjuk, hogy a freskóin szereplő arcokat valós emberekről mintázta (az angyalokat például legtöbbször szajhákról), valamint bepillantást nyerhetünk rézkarckészítési és portréfestési munkáinak folyamatába is. A forgatókönyvben (melyet a rendező és Jean-Claude Carričre közösen jegyeznek) elhelyeztek ugyan apró utalásokat a művész emberi mivoltára is, amelyek nem feltétlenül vetnek reá túl jó fényt, alapvetően azonban mégis közömbös kívülálló marad a főhős a körülötte lévő világban. S talán épp ez a lényeg, ez a kívülállás lehetett az oka annak, hogy Forman egy valós személy portrétöredékét is belekeverte fikciós történelmi filmjébe. Mert az inkvizíció és a hatalmi harc felfoghatatlan és értelmetlen borzalmait egy kívülálló nézőpontjából lehet a legérzékletesebben, minden oldalról körüljárni, láttatni. Goyáról szinte mindenhol megemlítik például, hogy a trónon egymást követő uralkodók, valamint spanyol előkelőségek kedvence és házi festője is volt hosszú élete során, mindeddig azonban senki sem feszegette, hogy mi lehetett ennek az oka azokban a vérzivataros és hatalmi harcoktól hangos időkben. A film szerint éppen e függetlenségének és kívülállásának köszönhette gazdag karrierjét is, hisz távolságtartása miatt azon kevesek közé tartozott, akikből sosem vált igazán kegyvesztett. Kézenfekvő tehát, hogy rá esett a rendező választása, mivel ő valójában csak megfigyelő volt. A nyitó képsorokon is épp az ő utcai megfigyelései alapján készített rajzait vizsgálgatja az inkvizíció tanácsa, miközben azon tanakodik, vajon káros hatással van-e Goya az egyházra, avagy épp ellenkezőleg. Az utóbbi álláspontot képviseli a film egyik fő alakja, Lorenzo barát, aki ekkor még nem is sejti, hogy a festővel való találkozása végül milyen következményeket hoz életébe. A vallás erejében ekkor még feltétlenül hívő pap úgy véli, a rajzok csupán megmutatják a jelent, s ezért nem a művészt kell elítélni, hanem még nagyobb hatékonysággal kell felkutatni valamennyi eretneket és másként gondolkodót. Ráadásul Lorenzo maga is Goyával készítteti el portréját, s eközben látja meg – először még csak egy vásznon –- a festő múzsáját, Inést, aki innentől kezdve mindkét férfi sorsát végigkíséri. A lányt az éppen Lorenzo barát útmutatásai nyomán elvakultan gyanúsítgató inkvizíciós tanács egy ma már abszurdnak tűnő indokkal beidézi, majd kínvallatással hamis vallomásra készteti és börtönbe veti. Inés tehetős családja Goya közbenjárását kéri a lány szabadulása érdekében, s az eleinte vonakodó festő végül mégis befolyásos egyházi ügyfeléhez fordul segítségért. Ez azonban már meghaladja Lorenzo barát hatáskörét is, aki ezért saját bőrén kénytelen megtapasztalni az inkvizíció vallatási eljárásának igazságtalanságát, s végül a belőle is kicsikart vallomás miatt az egyház kiátkozza őt soraiból és menekülnie kell. Nagyjából eddig, vagyis a film feléig, ahogy Goya, úgy Forman is visszafogott. Rendezői ábrázolásmódja mindaddig távolságtartó, míg végül – akarata ellenére – a festő is a történések aktív részesévé nem válik, hogy ettől kezdve sokkalta empatikusabb nézőpontból szemlélhessük a fejleményeket. Láthatjuk a süketsége miatt egyre morózusabb festőt, amint kezd rádöbbenni a művészet bérmunkákon jócskán túlmutató jelentőségére, s a mellékszereplők jóvoltából a forrongó európai történésekről és a közelgő változásokról is értesülhetünk. A változás csakhamar meg is érkezik Napóleon „felmentő” seregeinek képében, amelyek valamennyi ártatlanul bebörtönzött szerencsétlent – köztük az időközben testileg és lelkileg is eldeformálódott Inést is – szabadon engedik, s helyükre az elnyomó egyház vezetőit zárják. Az inkvizíció vezéralakjainak sorsáról pedig nem más, mint az időközben a francia forradalom eszméiben önmagára találó egykori barát, Lorenzo dönt. Az Inés apjának sajátos kínvallatási módszerek következtében felvilágosodó egykori inkvizítor most szemrebbenés nélkü küldené halálba múltbéli elv- és hittársait, természetesen szigorúan a „szabadság, egyenlőség, testvériség” szentháromságának nevében. Goya újfent Inés érdekében kénytelen szívességért folyamodni az immáron ismét befolyásos barátjához, Lorenzóhoz, akiről azonban kiderül, hogy ő a lány börtönben született gyermekének apja. Az egykori barát, miközben az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatának nevében halálos ítéleteket szab ki, Inést és szajhává lett közös gyermeküket is megpróbálja elrejteni a világ szeme elől, de a közben Spanyolországba érkező angol seregek végül mindenben megakadályozzák őt. A gondosan megkomponált finálé az egyetlen jelenet, amelyben a rendező időben és térben is közel engedi egymáshoz fő alakjait, a festőt, az egykori inkvizítort, Inést, és közös lányukat Aliciát, de az igazság már sosem derülhet ki maradéktalanul. Így történhet meg, hogy Alicia kacagva és kuncogva nézi végig apja kivégzését és anyja elméjének végső elborulását, anélkül, hogy tudná, kiket is néz valójában.

A fent felsorolt alakok, történések és történelmi változások megfelelő adalékul szolgálhatnának egy átlagos kosztümös történelmi kalandfilmhez, amelyet megnézünk, majd annak rendje és módja szerint másnapra el is felejtünk, csakhogy akkor a film rendezőjét nem Milos Formannak hívnák. A különös, ám mégis bravúros szereposztásairól híres direktor ezúttal sem tagadta meg önmagát, nem annyira a történelmi hűséget, inkább a markáns karaktereket kereste. Így történhetett meg, hogy az eredetileg pocakos és nem túl magas spanyol festőt egy közel két méteres svéd színésszel játszatta el, IV. Károly Spanyol király szerepét az amerikai Randy Quiad kapta, míg a két legfontosabb női szerepet ugyanarra a fiatal színésznőre osztotta. Figurájának forgatókönyvi kidolgozatlansága ellenére Stellan Skarsgĺrd is érzékletesen ábrázolja a mindig kívülálló, mégis belülről tudósító festő jellemének változásait, s az eleinte közömbös figurával a film végén karakánsága miatt már határozottan szimpatizálni is tudunk. Natalie Portman fiatal kora ellenére, szerepeinek köszönhetően már érett színésznő, ezért ugyanúgy hiteles az elcsúfított, idősebb Inést alakítva, mint a fiatalon is sokat tapasztalt és gyönyörű Alicia szerepében, s a film elején megismert fiatalt Inés figurájával gyakorlatilag három markánsan különböző karaktert kelt életre egy filmen belül. Lorenzóként pedig az eredetileg festőnek készülő Javier Bardem annak ellenére is remekel, hogy minden bizonnyal nehezére esik időnként egy ilyen összetett figurát nem a saját anyanyelvén megszólaltatnia. Azonban mimikája és hangszínváltoztatásai ezúttal is jó irányban erősítik karakterábrázolását, s a tőle elvárható magas színvonallal árnyalja az ideológia-váltó fő karaktert. A film minden kockája rendezőjének és operatőrének (Javier Aguirresarobe, aki többek között a Belső tenger és a Beszélj hozzá! operatőre is volt) hozzáértéséről árulkodik: a sötét és borongós képi világ valamint a gondosan megkomponált beállítások José Nieto dramaturgiához illeszkedő és komor hangulatú zenéjével párosítva rendkívül erős atmoszférát teremtenek, melyet a film elején és végén hosszan közelről is láttatott – egyszerre szörnyű és csodálatos – Goya-festmények csak még inkább erősítenek. Különös kettősség kíséri végig a Goya kísérteteit, amelynek figurái az idő múlásának és a történelem változásainak nyomán egymás ellentéteivé és hasonmásaivá is válhatnak, bizonyos jelenetek pedig (a hatalom átvételének alkalmaival betörő idegen katonák érkezése vagy a különböző ítélőszéki tárgyalások szerepcseréi) gyakorlatilag szövegváltoztatás nélkül is megismétlődhetnek.

A legnagyobb rendezők sajátja, hogy akár egy életen át mindig ugyanazt a filmet forgathatják le, s mégis megújulva, más megközelítésből tárhatják elénk újabb és újabb alkotásaikat. Milos Forman esetében sincs ez másképp, hisz amint a Hair vagy a Száll a kakukk fészkére esetében, a Larry Flintet és Andy Kaufmant, vagy épp Goya korát bemutató alkotásaiban is a fennálló társadalmi rend ideológiájának és eszméjének mulandóságáról, s az azok elleni lázadásról mesél. Közel sem véletlenül, hisz a rendező – aki 1968-ban, a hazájába bevonuló szovjet hadsereg tisztogatásai miatt döntött az emigráció mellett – saját bőrén is tapasztalhatta az elnyomó ideológia hatását.