Sejtem, hogy baj lesz. Egy pillanatig sem várakoztatnak, a cím leplezetlen magabiztossággal vezet a B-kategóriás thrillerek világába. Mert mi történhet egy elhagyott szobában? Milyen állatok érkezhetnek? Milyen idegenek? És mi lehet a kezükben? A válaszlehetőségek könnyen kimeríthetők. Antal Nimród, a Kontroll sikeres amerikás magyar rendezője ezúttal bevallottan műfaji filmet alkotott, kis költségvetésű bérmunkát, hozott anyagból.

A főcím erős, határozott, szinte külön életet él, bár ez sem előkép nélkül való. A piros-sárga-fekete dinamikus és határozott játékából Hitchcock Psycho-főcímének legendás vertikálisai és horizontálisai köszönnek vissza, vaskosabb tipográfiával, könyörtelenebb ritmusban. A zene – Paul Haslingeré – figyelemreméltó: dinamikus, vészjósló, a grafikus mozgásokkal tökéletes összhangban. Jó is lesz időben kiaknázni az élvezeteket, mert a főcím érzelmi hatásában messze felülmúlja az utána következő nyolcvanöt percet.


Az Elhagyott szoba legnagyobb erőssége a romjaiban heverő házasság kifinomult, ismerős mozzanataival szórakoztató ábrázolása. A válásuk hírével szüleikhez készülő fiatal pár (Kate Beckinsale és Luke Wilson) már túl van jón és rosszon. Az éjszakai vezetés veszélyes, kikezdi a komfort érzetüket, ráadásul majdnem elcsapnak egy mókust. Innentől David egyszer sem mulasztja el, hogy az Amy által emlegetett mókust mosómedvére javítsa. Finom kis arcrándulások, gyűlölködő félszavak, szisszenések.
A pitiáner konfliktusok mögött valójában mély trauma húzódik, ami majd egy újabb traumatikus helyzetben, az elhagyott szobában kerülhet felszínre. A régi trauma pedig a közös gyerek halála, amit a darabolós gyilkos filmbeli felbukkanásáig csak elhallgatás, bűntudat és csendes önmarcangolás övezett.
Amy és David a mesteri kisrealizmusával szórakoztató országúti gyűlölködés után egy benzinkúthoz ér, ahol gyanús 1958-as árakkal találja szembe magát. A benzinkútnál szolgáló fiú bizonytalan navigációja nyomán az eltévedt pár rátér egy másik útra – ekkor kapnak defektet. Az Elhagyott szoba magukkal elfoglalt hősei gyermeki bizalommal térnek be az első útjukba akadó motelbe. Eredetileg autómentőket szeretnének hívni, de miután a portás (a hideglelősen játszó Frank Whaley) kedélyesen megfosztja őket minden reménytől, kénytelenek maradni. Még egy olyan közjáték után is, mint érkezésüket követően a szobából kiszűrődő halálhörgéskoncert. Talán csak Amy-n mutatkoznak a bizalmatlanság apró jelei: inkább menne, a mészárlás hangjai nem sok jót ígérnek neki – női megérzés. David ezzel mit sem törődik, benne a civilizáció működésébe vetett ősbizalom munkál.
A bútorok, a fürdőszoba, a higiénés állapotok mind az ’58-as benzinkút folytatásai. Az ember orrát szinte bántja a por, hallja a rozsdás rugókat az ágyban, és ízületi bántalmai lesznek a nyirkos falaktól. A fürdőben nyikorog a csap és – a borzadály régről ismert forrása – rozsdás víz folyik belőle. Milyen szerencse, hogy a feláras nászutas lakosztályt választottuk – jegyzi meg David.
Nagyobb baj, hogy a szoba nem elhagyott. Kopogó szomszédok kezdik zaklatni a hosszú úttól lestrapált Davidet és az egyébként is nyugtatókon élő Amy-t. A zaklatók ártalmatlanítására a csapdába fütyörészve besétáló David éppen a portást kéri meg, akinek a szeme sem áll jól, de biztosan segíteni fog, elvégre portás.

És itt kezdődik a menekülés a vérengző kommandó elől, a thrillerek összes szükséges kellékével: titokzatos szomszéddal, korabeli figyelőrendszerrel, padláson megbújással, patkányoktól nyüzsgő titkos alagúttal. Ahogyan az akciófilmek is alig várják, hogy eldobhassák az első molotov koktélt, lángba boríthassák az első autót, itt is gombnyomásra felvonul az egész kötelező thriller-fauna: dramaturgiát és ép ritmusérzéket félredobva tülekedik patkány, pók és svábbogár, hogy mielőbb betölthesse a funkcióját. Igaz, a bevezetés szép, komótos, az országúti zötykölődés és beavattatásunk Amy és David kapcsolatába ráérős, a megérkezéstől viszont elindul a lavina, a néző pedig egyszerűen magára marad, hogy találja ki, mivégre is tobzódik a borzadályban.

A portás emberei jól irányított kommandós csapattá edzve a motelvendégek életére törnek. A szobák – nem túl eredeti módon – be vannak kamerázva, bár abban kétségtelenül van valami bizarr, hogy a megfigyelő rendszer szupermonitorjai negyven évvel ezelőtti típusok. Mindezt azért, hogy a portás a szobában elhelyezett rejtett kamerákkal és a magánál hordott, apró handycam-mel fanatikus buzgalommal rögzítse a gyanútlan motellakók lemészárlását, vagyis vérbő snuff-filmeket gyártson. Az – egyébként szintén agyonkoptatott, öreg – VHS-kazetták terjesztésére tesz utalást a film. Ez legalább valami racionális mozzanat: talán anyagi érdekeltség lehet a háttérben. A magyarázat mégsem ennyire materiális – nehéz elképzelni, hogy néhány perverzen kívül kin gazdagodhatna meg a vérvideó gyártó, diabolikus portás. Ő valójában gátlástalan filmmágus – és ez egy végtelenül cinikus gondolat csírája. Maga a filmkészítő (az Elhagyott szoba rendezője) ábrázolja véreskezű, megalomán gyilkosként a Filmért bármit feláldozni képes – művészileg nem túl nagy igényű, de hatékonyságában utolérhetetlen – filmkészítőt.

Nem lehet szembeszállni a portás bőrbe bújt gonosszal, nem lehet kicselezni, túljárni az eszén. Fondorlatoktól, bonyolult érdekektől mentes, nyers szándék irányítja: ölni akarás, minden racionalitást nélkülöző, érdekeivel sem felmenthető gonoszság. Az utasokat sújtó pokoli vendéglátás egy rémisztő összeesküvés, alaposan kidolgozott rendszerrel, a félelmet pedig a rendszer határainak ismeretlensége fokozza a tébolyig. Az is gyanús lesz, ami eddig a menekülést jelentette. Hőseink maguk hívnak rendőrt, de a hívás óta annyi tapasztalattal már gazdagodtak, hogy a rendőr érkezésére nem tudják eldönteni: az egyenruhás nem a portás beépített embere-e, egy következő csapda.
Minél előbb kiiktatja magát a rendőrség intézménye, annál hamarabb thriller a thriller. A rendőrt a rászorulók szeme láttára, egyetlen csuklómozdulattal teszik el láb alól. Az egyenruha a nyers brutalitással szemben csak annyira hatékony, mint a gyanútlan motelvendégek selyemkombinéja – éppúgy átüt rajta a vér. A hatóság mint biztonsági fedezet, atyai oltalom, a megoldás lehetősége egy szempillantás alatt megszűnik, ezzel pedig a segítségkérés bármilyen formája nevetségessé válik. Ahogy ez szokás, a rendőrség a film első harmadában kiesik, a mobiltelefon pedig annak rendje és módja szerint még a bevezetésben kiszáll.
Ami az Elhagyott szobában valóban bizarr – igaz, ilyet sem most látunk először –: a negyven év komplett időutazás, a megállt idő. A működő tárcsás telefon, a retró, egyéb tárgyi maradékokkal még megemészthető; nem úgy, mint a portás, humán maradéka az időnek – aki nem csak kielégítően részt vesz a jelenben, de elemi hatalmat gyakorol mások életén.
Ez azért különösen rémisztő, mert a Gonosz az információs társadalomban szinte kizárólag technokrata jelmezben jelenik meg, hatalma a jövő eszközeinek birtoklásában összpontosul. Uralmát technikai fölénye alapozza meg, amit a hősök konzervatív erényekkel: emberségükkel, ügyességükkel és szellemi erejükkel képesek megtörni. Az Elhagyott szoba a múlt inadekvát jelenlétével teremti meg a rettegés közegét. A közelmúltban ragadt, retró Gonosz semmivel sem ártalmatlanabb, éppúgy nem lehet felvenni vele a harcot a technika korszerű fegyvereivel (a mobiltelefonnak rég elszállt a térereje), amennyire a technika uraival sem lehet fegyvertelenül szembeszállni. A Gonosz a terepén kóborló ártatlanokat is kiszolgáltatja saját körülményeinek, a technika hiányának.

Mivel a történet az öncélú riogatás mögé nem szőtt komoly gondolati hátteret, a félelmet kizárólag a zsigerek szintjén célja felébreszteni. Kivilágosodik – és a rémálom még mindig nem ér véget. David és Amy egész éjjel a rejtőzködő, majd leplezetlenül életükre törő kommandós csapattal küzdött. A világossággal nem tűnnek el az éjszaka démonai, mint a vámpírok békeidőben. A küzdelem a legnagyobb nyíltsággal folytatódik, nyers erőszakkal szemtől szemben. Davidet ártalmatlanná tették, a nyugtatófüggő Amy egyedül marad. De van életösztön is a világon. A sokk terápiás jellegét illusztrálja, hogy a nyugtató-függő feleség remekül talpra áll a szükséghelyzetben: Amy megtáltosodva végez a hitleri portással. David él, a történet elvarratlan.
Ha jól veszem ki, ez happy end, ami az egyébként egyszerű történetet kis cinizmussal fűszerezi. Egy vicc bölcsessége köszön vissza a nagy megpróbáltatások után. A szegény zsidó panaszkodik a rabbinak, hogy kicsi a ház, nem férnek el a családdal, ráadásul jön a gyerek. A rabbi azt tanácsolja neki, vigye be a háziállatokat egy hétre a szobába. A szegény zsidó csodálkozik, ugyan hogy segíthet ezzel a helyszűkén. Egy hét múlva kiviszi az állatokat a házból, és boldogan újságolja a rabbinak, hogy nahát, milyen sok hely lett odabent. Amy és David megromlott házasságának szobájában a perverz portás a relativitásra ráébresztő háziállat. A múlt terheitől szenvedő pár a brutális sorozatgyilkos izzasztó tréningje alatt rájön, hogy mégis szüksége van a másikra. Hogy eddig lebecsülte a biztonság, a feltétlen szeretet, az összetartozás szentháromságát, és kicsinyes konfliktusokra vesztegette az idejét.

Semmi nem utal arra, hogy a történteket ne egy az egyben kellene értelmezni, vagyis a megpróbáltatások sora a házasságban átélt küzdelem valamiféle metaforikus megfelelője lenne – dramaturgiailag valóban nem, de lélektanilag feltétlenül azzá válik.
A nő szempontjából mindenképpen, hiszen végül ő öli meg a portást, ő győzi le a démont. A házasságban is neki kell nagyobb démonnal, a gyerek halálával szembenéznie, mert önmagát okolja érte – a férje láthatóan jobban feldolgozta a történteket, elfogadta, hogy egyszerű baleset történt.
Az egymásra találás ebben a helyzetben persze pszichológiai szükségszerűség. Ha valakivel együtt nem gyilkolják meg az embert, ahhoz jó eséllyel később kötődni fog – egy ilyen közös élményt pedig a dédunokáknak is jól lehet mesélni.

Minden beleimádkozott pszichoanalitikus geg és valóban jól működő kisrealizmusa ellenére az Elhagyott szoba nem más, mint lelkiismeretes rémkellék-katalógus. Felületes, nagy múltú klisékben gazdag film. A működő zsánerfilm mércéje persze nem az eredetiség, de itt még valami hiányzott, mondják, a feszültség volt az.


Meg kell említeni egy feltűnő, több mondat erejéig ható szinkron hibát: egy ponton a szereplők ki sem nyitják a szájukat, mégis tisztán lehet hallani a párbeszédüket. Ez – legyen szó horrorról vagy a kerületi adó tévéjátékáról – porig rombolja a film-illúziót, kéretlenül a kulisszák mögé repít, és visszavonhatatlanul kizökkent. Az Elhagyott szoba szerencséje, hogy nem volt miből.
(2007-08-23)