Houellebecq második regénye az 1998-as év zajos irodalmi sikere volt szerzőjének francia hazájában, valamint Németországban, számos díj kitüntetettje, irodalmi és társadalomkritikai viták tárgya, igazi bestseller, „a legradikálisabb könyv, amely az ezredfordulón egyáltalán elgondolható”, mint egyik elragadtatott kritikusa fogalmazott. Az Elemi részecskék pszeudotudományos eszmefuttatások alapján megfogalmazott próféciái, propagandisztikus tézisei és a „harmadik metafizikai fordulat”: a mesterséges ember által benépesített Föld eszkatológikus víziója odáig vezettek, hogy a kommentárok seregében egy „houellebecqi filozófia” homályos körvonalai is csaknem felsejlettek. Houellebecq téziseinek történeti kiindulópontját a hatvannyolcas generáció hippifílingje alkotja, amely elsőként véli megszabadítani a szexualitást korábbi kötelékeitől: a házasságtól és a családtól. Ennek következményeképpen az utolsó korlátok is megsemmisülnek az egyes ember és a piac között: a szexuális élet fejlődése a liberális, szabályozatlan fogyasztói gazdaság mintáját követi, amelyben az atomizált egyén kínálatként, egyszersmind keresletként jelenik meg. Az önértékelés és mindenki másnak az értéke a szakadatlanul vívott brutális versenyben elért helyezés függvénye. A szerelem a szexualitás puszta biológiai gyakorlásává zsugorodik, amelynek azonban nem a nemzés a voltaképpeni célja, hanem az élvezetek egoisztikus maximálása. Ez a civilizációs kiüresedés, a modern ember „vitális kimerülése” alkotja azt a hátteret, amely előtt a regény a két féltestvér Bruno és Michel jeges magányba ágyazott élettörténetét leírja. A közös anya nem látja a kaliforniai és francia szexkommunák között ingadozó életprogramjába illeszthetőnek a két fiú nevelését, így mindketten nagyszüleiknél – Bruno később egy internátusban – neveltetnek és kínoztatnak, s ez a körülmény a vulgárfreudizmus jegyében mindkettejüket életre szóló frusztrációkkal látja el. Bruno egész életében szexmániájával és előnytelen külsejével küszködik, buzgón onanizál és szabadul fel negyvenes éveinek közepén a hasonló korú Christiane oldalán, akinek köszönhetően szex-kempingekbe és swinger-klubokba is bevezetést nyer. A rövid boldogság a nő csontbetegsége következtében a tolószéken keresztül az öngyilkosságban, Bruno számára pedig egy idegklinikán végződik. Bruno önironikus monológjai a világ és önmaga nyomorúságos voltáról a szöveg legjobb részei, annál kijózanítóbb később azzal szembesülni, hogy Bruno figurája a szerző propagandisztikus szócsöve is egyúttal, s a szöveg számos pontján lehetetlen eldönteni, hogy Bruno fiktív monológjaival vagy Michel Houellebecq antiliberális manifesztumával van-e dolgunk, amely az ember kiiktatásában pillantja meg a kereszténységet követő „második metafizikai fordulat”, a szexuális emancipáció korszaka lezárásának lehetőségét: a mesterségesen, azaz a szexualitás kiküszöbölésével előállított embert, amelynek alapjait a másik féltestvér, a biológus Michel kutatásai rakják le. Az Elemi részecskék esetében az a benyomás keletkezik, hogy a kevesebb lényegesen több lett volna. Az apokaliptikus vízió, a monolit világ- és emberkép elveszi a szöveg egyébként eleven és helyenként felszabadítóan ironikus kordiagnózisának élét, egyúttal a két féltestvér élettörténetét egy érdektelen és talajtalan tanmese közelébe sodorja.

Ezt az ökonómiára buzdító belátást mindenesetre nem osztotta a filmes adaptációra vállalkozó Oskar Roehler, egyebek mellett Az érinthetetlen (Das Unberührbare) és az Agnes és fivérei (Agnes und seine Brüder) című opusok alkotója, aki egészen az Elemi részecskékig Independent-rendezőként könyveltetett el a közönség körében. A rendező annyira jónak találta Houellebecq szövegét, hogy miután letette a könyvet, világossá vált számára: „akár én is írhattam volna”. Különösen magával ragadta Roehlert a „férfi kisebbségi komplexusainak” ábrázolása, s ezen belül is kiemelten figyelemreméltónak találta, „hogy valaki egészen odáig merészkedik, hogy egy férfi történetének a leírását attól a ténytől indítja, hogy ennek a férfinak nagyon kicsi farka van.” Roehler úgy döntött, Houellebecq regénye alkalmas arra, hogy elkészítse élete első ún. mainstream-filmjét. Ámde – így Roehler – „tudjuk, hogy az emberek 53 százaléka a filmelőzetes alapján megy moziba. A legrosszabb időszak az volt, amikor az előzetest készítettük. Nekem semmilyen ötletem nem volt. Aztán nekilátott Bernd, és négy óra leforgása alatt összevágta.” A kulcsfigura tehát: Bernd. Aki nem más, mint Bernd Eichinger, a hatalmas német producer, a Constantin Film gazdája, a szakember, akinek alakja a gigantikus Hitler-film, A bukás mögött is felsejlik, s aki rendezői számára soha nem hagy kétséget elképzelései felől. „Bern erős producer, aki többet tud és tapasztaltabb, mint én. Most már tudok bízni ebben a munkatapasztalatban.” Amikor Eichinger a film első változatának megtekintése után mindjárt 40 percet kikanyarintott a filmből (mégiscsak 5,7 millió euróról van szó), akkor „egy kissé morcos lettem, de végül aztán valahol félúton találkoztak az elképzeléseink.”
A szereposztás, a mainstream jegyében, német sztárszínészek javát vonultatja fel. Moritz Bleibtreu és Martina Gedeck jó érzékkel éreztek rá, hogy nekik kell majd menteni azt, ami a filmből még menthető, s csak a jéghegy csúcsát jelentik Franka Potente, Corina Harfouch, Christian Ulmen, Nina Hoss valamint Uwe Ochsenknecht mellett. A teljes kudarcnak bizonyuló film legfőbb problémája az, hogy Bruno és vele együtt minden szereplő élettörténete egyszerűen érthetetlenné és üressé válik abban a dekontextualizált formában, ahogyan azt a forgatókönyv előállította. Nem lehet tudni, hogy mi az, ami Bruno életének egyes eseményeit összetartja. Látjuk, ahogy otthon dolgozik az írógépén, majd tanít egy középiskolai osztályban. Látjuk, ahogy altatótablettát kever ordító csecsemőjének cumisüvegébe, ami után a gyermek mindörökre eltűnik a történetből. Látjuk továbbá, ahogy egy iskolai dolgozatra onanizál, valamivel később a dolgozat készítőjét molesztálja, végül egy pszichiátria várószobájában zokog. Látunk egy hippi-anyut, szexkempinget, latexruhás dugásokat, legalább három kocsmai beszélgetést a két féltestvér között – holott már a második is ásítórohammal fenyegeti a gyanútlan nézőt. Hogy mindezt azonban miért látjuk, azt homály fedi. A film, miközben pedáns szorgalommal igyekszik követni Houellebecq szövegének ún. cselekményét, teljesen lemond az eredeti értelmező kontextusról, például a szabad versenyen alapuló szexualitásról, valamint kísérőjelenségéről, a magányról, amely koherenciához segíthetné ezeket az eseményeket. Hogy miben is áll Bruno tragédiája, aminek filmes élettörténete a sok könny alapján vélhetőleg látszani szeretne, arról a filmben nem sok információ áll rendelkezésre.
Christian Ulmen a biológus féltestvér Michel szerepében nehezen gyógyuló sebeket ejt a nézőben azzal a bátortalan és retardált félvigyorral, amellyel végiggyötri magát a jelenetein. Nina Hoss, a féltestvérek hippi-anyuja ragyog, ha csak látjuk, annál kellemetlenebb, amikor beszélni kezd: kínos ügyetlenséggel buggyanak ki belőle a Houellebecq-szöveg lebutított tézisei, s láthatólag megkönnyebbül, miután ledarálta a leckét. Franka Potente Michel gyermekkori szerelmét, Annabelle-t interpretálva is inkább csak keresgélgeti szerepét a jámbor teremtés és a leharcolt negyvenes nő két pólusa között ingadozva. Moritz Bleibtreu és Martina Gedeck, a két nagy színész duójának a film végére tartogatott jutalomjátéka annál figyelemreméltóbb. Martina Gedeck (Christiane) kivételes szellemi és lelki alkatát, rendkívül összeszedett jelen lenni tudását a hazai mozikban egyebek mellett a Bella Martha és A mások élete (Das Leben der Anderen) című filmek alapján lehetett már tanulmányozni. Gedeck a latexjelmezt is érett szépségéhez méltó eleganciával képes viselni, s tolószékes, mozdulatlan magánya a lakótelepi szobában szemlélője számára önmagában is képes megingatni az emberi világ evidenciáját. Moritz Bleibtreu (Bruno) az összeomlás ábrázolásának mestere, s ennek gyakorlására a forgatókönyv számos alkalommal lehetőséget biztosít számára. Bámulatos önfegyelemmel és intelligenciával óvja meg alakítását minden túlzás kísértésétől, és őrzi meg mindvégig arcvonásainak gyermeki szelídségét.
Minden fáradozásuk ellenére az Elemi részecskék nem győz meg. Inkább az a benyomás keletkezik, hogy a rendezőnek még halvány elképzelései sem voltak arról, miért készíti ezt a filmet, mi az, amit általa közölni szeretne. Mintha az erős Bernd Eichinger árnyékában a kis Oskar Roehler elveszítette volna tájékozódó képességét.

(2007-04-26)