Kolozsi László A cigányok útja Elfogadásba
Jasmine Dellal: Kanyarog az út – Egy cigánykaraván meséi

68 KByte

Jasmine Dellal és stábja öt cigányzenekart kísért végig Amerikán. A zenekarok végigturnézták az Államokat, még Kanadába is eljutottak, mindenütt óriási sikerük volt: ez a fajta vad, elementáris és ösztönös zene ott tulajdonképpen ismeretlen, még a közeli Mexikó zenéje is sokkal műveltebbnek és kifinomultabbnak mondható. Az együtteseket mindenhol jól fogadták: ha színpadon voltak. Egyébként itt-ott kisebb összetűzésekbe keveredtek a helyi hatóságokkal, a szálloda vezetőségével.
Másokkal.
Amikor elindulnak, a zenekarok tagjainak többsége alig tud valamit a vele turnézó többi zenekarról, de mire turnéjuk utolsó állomáshoz érkeznek, összebarátkoznak, összeállnak egy közös zenélésre, egy parádés előadásra.
Dellal filmje sok kérdést vet fel.
Nem csupán a cigánysággal, a cigány léttel kapcsolatban felmerülő gyakori kérdéseket; nem csupán az a célja, hogy az előítéleteknek elejét vegye. Filmje nem etno film, sokkal inkább zenés film, nem társadalmi célú hirdetés vagy propaganda, hanem dokumentumfilm, ami roppant egyszerű eszközökkel, roppant egyszerűen segít együtt érezni a cigányokkal, az amerikai úton kavargó csapattal. Segít átélni a helyzetüket. Megélni a drámájukat.
Az amerikai szervezők a cigányság fogalmat tágan értelmezve, meghívtak zenekart Indiából: a Maharaja ének és tánc együttest, kettőt Romániából: a nálunk is ismert Fanfare Ciocarliát és a Taraf de Haidouks-ot, Spanyolországból Antonio El Pipát és Flamenco együttesét, Macedóniából pedig a cigányzene királynőjét, Esma Redzepovát. Öt teljesen különböző csapat, öt különböző műfaj, ahogy Esma megfogalmazta: mindannyian szabad és tomboló zenét játszanak. Az indiaiak ragákat, de belekapnak a qwal stílusba is, a románok fúvós, vonós, balkáni, karneváli zenét, amibe ugyanúgy belekeverednek nyugati pop slágerek, mint török zenei elemek, vagy bolgár ritmusok, hétnyolcados dalok (de szájbőgőzni is kiválóan tudnak a Ciocarlia tagjai), Antonio és Juana, a spanyol táncosnő flamencóban utaznak, Esma a Kusturica filmekből ismerős macedón cigányzene hőse.

Dellal nem csak az amerikai úton tartott a zenészekkel, hanem elkísérte őket az otthonukba is. A faluba, a városba – ahonnan indultak, a családhoz, a barátok közé. Ez a megoldása nem áll távol azoktól a fogásoktól, melyeket a Fókusz és a hasonszőrű műsorok készítői vetnek be, de mégsem viszi el filmjét a bulvár ? a csupán csak szórakoztatni akaró filmek ? felé, nem lesz infotaiment, mint a Michael Moore alkotások, nem lesz felvilágosító, vagy megríkatni akaró. Mert Dellal szeretettel, és alázattal viszonyul az előadókhoz; nem tolakszik előtérbe ? ha nem láttam volna az Uránia moziban, akkor is tudnám, hogy milyen csendes, kedves nő. Érdeklik alakjai. Azt hiszem, a dokumentumfilm készítés alapja, hogy a rendező ne nézze le a hőseit, hogy ne leereszkedjen, hanem együtt éljen a központba helyezett alakokkal, és csak másodlagos, hogy jól tudja őket egy történetbe csavarni. A Fókuszosok éppen itt követik el a hibát, sem idejük, sem affinitásuk arra, hogy együtt legyenek a szereplőkkel, hogy olyanokká váljanak, mint azok. Dellal nem fanyalog, amikor el kell mennie a Taraf de Haiduks-osok településére: pedig minden csupa trágya, az otthonok fala fekete a kosztól, a hencserre csak egy lópokróc van ledobva, a stelázsi oldala bedőlve, a vájdlingot, amibe a tejet fejik, láthatóan hetek óta nem mosták ki ? és hasonló a helyzet a Fanfare román falujában is.

A Fanfare Ciocarlia népszerű együttes Romániában; egyszer egy nemzetközi iskolában, Rómában megemlítettem a román kollégáknak, hogy van az együttestől lemezem, mire megszorongattak, megölelgettek, megpuszilgattak, és attól kezdve, ha találkoztunk, így köszöntek: ciocarlia. Vagyis csalogány. Az elképzelhetetlen népszerűség nem tette mássá a fanfarásokat, a zenélésből befolyt pénzt – ez el is hangzik a filmben – a falu fejlesztésére költötték, bevezették az áramot, csatornáztak, meg mulattak. A mindössze négyszáz lelket számláló faluban szinte mindenki zenész, a lemezborítókon meztelen gyerekek ülnek a lovon, trombitával a kezükben, egy kamasz fiú egy tyúknak fújja a nótáját, kibelezett tévékben tartják a lábosokat, és demizsonból töltik a pálinkát. Vagyis a kiadó, a pi’ranha records rá is játszik arra, hogy a zenészek olyan vadak, mint amilyen zenét játszanak, hogy eredeti, helyi zenét fogunk hallani, nem valami elkorcsosult városi verziót. A képek szaglanak a marketingtől. Dellal képei nem. Dellal nem reklámnak használja a nyomort. Bár nála is nyomnak trombitát a csecsemő kezébe, nála is hegedülni próbál egy tizenhárom hónapos kisfiú, nála is megjelenik az ócskapiac, de egészen más a funkciója mindezeknek: Dellal nem rácsodálkozik – ahogy mondjuk Pálfi György is rácsodálkozott – a falu viselt dolgaira, a falusi életre, a falusi rekvizitumokra és szokásokra, a piacra, hanem mindezt megeleveníti, átmelegíti a szeretettel. Bronislaw Malinowski óta persze elfogadott már, hogy a kulturális antropológusoknak együtt kell élni a megfigyeltekkel, részt kell venniük a hétköznapjaikban, de a dokumentumfilmesek körében még nem (már nem) ez az uralkodó szemlélet. A Fanfare egyébként igen furcsa zenét játszik, csiszolatlan, nagyon durva fúvószenét: az ilyen zene lehetett az alapja még a dzsessznek is (aminek a létrejöttében közrejátszott, hogy a New Orleans-i feketék megtalálták a francia fúvószenekarok otthagyott hangszereit); ősi, totálisan képzetlen zenélés, amit a Fanfare csinál: bárkinek, aki tud zenélni, kottát olvasni, utánozhatatlan. A zenészek szinte egyáltalán nem figyelnek egymásra, mindenki fújja a magáét, a hangszerek nincsenek felhangolva, és mégis, az egész, bár minden ellene szól, zenének hat.

Az indiaiak muzsikálása sokkal szofisztikáltabb és csöndesebb. Náluk a zene bepörgésének jelentése van: ez a révület kezdete. Egyébként a fellépő Maharaja nekem kicsit furcsa, mondhatni gyanús muzsikát szolgáltatott: volt ebben minden, nem vagyok biztos benne, hogy nem olyan egyveleg, amit adnak, mint az itthon ehető kínai fogások. Volt benne egy csipetnyi raga, de egy adagnyi qwal is, márpedig a muszlim misztikus zene – legalábbis nekem ? nehezen fér meg a hindi zenével.

Esma – a film egyik legkarizmatikusabb szereplője – a macedón zene nagyasszonya. Jellemző Dellal hozzáállására, hogy nem engedi, hogy Esma megragadja és elvigye egyedül a filmet, pedig Esma megtehetné, van is hajlama rá. Meg sem említi, hogy ezt a szarajevói asszonyt kétszer jelölték Béke Nobel-díjra. Annyit persze megtudunk róla, hogy Esma negyvenhét (számmal is: 47) gyereket nevelt fel, hogy a fél ország a lába előtt hever fél évszázada, de azzal sem hozakodik elő Dellal, hogy Esmának milyen szerepe volt a délszláv háborúban, hogy Esma szerepelt filmekben is. Esma egyébként, akárcsak a román zenekarok, járt Magyarországon, a Szigeten adott koncertjére annyian voltak kíváncsiak, hogy kiszakadt a Rádió C sátor oldala, vagyis itthon is ismerik jó néhányan, koncertje – röviden – fergeteges volt, akárcsak az ugyanott szereplő fúvós együttesek koncertje. Emlékszem, a Kocani Orchestra nem tudta abbahagyni, lezavarták őket a színpadról, és a nézők közt játszottak tovább, belefújtak a szebb lányok arcába, vonatoztak, a punkok a hátukra ugrottak: olyan volt a zenéjük, mint egy önfeledt ordítás. Mint egy olyan ordítás, amivel kiszakad minden gátlás, minden szorongás, minden alvadt reménytelenség az emberből. Erre céloz Esma is, amikor a filmben a zenéjéről beszél.

A spanyol együttes vezetője, Juana egy tipikus huszadik század végi, európai sorsról számol be: a férje ivott, öngyilkos lett, a fia kábítószer túladagolásban halt meg (a kábítószer fogyasztásban Spanyolország az élen jár). Juana azt mondja, az a keserűség, amit az életem okozott, az van benne az énekemben, azért ilyen a hangom. A hangja: sötét, olajos, fekete, mélyebb, mint egy basszusé, rekedt. Mélyebb, mint egy vers. Juana természetesen García Lorcát, a duendéről szóló írását idézi. García Lorca szerint a fekete hangok megjelenése a duende, az a pillanat, amikor minden lehetséges, a halál éppúgy, mint a gyönyör, az a pillanat, amikor kihasad szinte a zene szövete, hogy egy ollé, egy kurjantás váljon csak hallhatóvá. (Igaz, egy gitáros ismerősöm mesélte, hogy az öreg, spanyol flamencós, aki még hallotta Nina De Los Peines-t, Pepe Pinto-t, Manuel Vallejo-t, mérges volt García Lorcára: ki találta ki ezt a duende hülyeséget – mondta –, biztos az a García Lorca, jellemző rá: az egésznek semmi értelme). Juana az egyetlen az előadók közt, aki gondolkodik is a zenéjéről: feltűnése mindig magában hordozza a megrendülés lehetőségét. A legmegrendítőbb mégis az a rész, amikor a két nagyasszony, Juana és Esma cserél eszmét az életről, a cigányságról (a félig zsidó Esma szerint nem szabad asszimilálódni, Juana szerint nem lehet nem asszimilálódni).
Dellal filmjét áthatja, kiszínezi a humor, amelynek két forrása van, az egyik bizonyos előadók viselkedése (felejthetetlen például, ahogy a Fanfare egyik rezese a piacon a társára néz, amikor az képtelen abbahagyni a sípolást a sípolós gyerekcipővel), a másik a helybeliek, az amerikaiak viszonya a fellépő művészekhez. A Fanfare például azzal is megpróbálkozik, hogy a miamii Szépművészeti Múzeum előtt a dísztóból halat fogjon, és mivel siker koronázza erőfeszítésüket, meg is jelenik a rendőrség.
Igaz, éppen az amerikaiak viszonyulása a cigányokhoz – Amerikában kevés a cigány – világít rá élesen, hogy mi is az oka a hazánkban egyre nagyobb mértéket öltő cigányozásnak, cigány gyűlöletnek. A cigányok alig valamivel másabbak, mint az amerikai külvárosiak, alig különböznek az amerikaiaktól, mégis, helyenként döbbenetes hatású a fellépésük: az egyik szállodában a szálloda vezetője a következőket jegyzi be a szálló könyvébe: nem tudom, kik ezek a cigányok, honnan jöttek, de Isten óvja meg tőlük Amerikát. Az alig valamivel másabb, az alig különböző – ezt az egyik legkiválóbb huszadik századi filozófustól, Emmanuel Levinas-tól is tudhatjuk – mindig nagyobb ellenállást vált ki, mint a nagyon más, a tőlünk merőben különböző. Az alig más ugyanis arra figyelmeztethet, hogy az életünket másképpen is élhetnénk, nem feltétlenül jobban, de másképpen – arra mutat rá, hogy lehet másképpen is élni, hogy van helye, létjogosultsága egy a miénktől különböző életformának, életfelfogásnak is. A nagyon különbözővel nem törődünk, de az alig más mintha nem csak létformánkat, hanem életterünket is megkérdőjelezné, kérdőjeleket tesz a hétköznapjaink végére. Megmutatja, hogy hol és mit lehet másképpen csinálni, hogy – esetenként – mivé fajulhat (mekkora gyűlöletté), hogy azt hisszük (hiszen mi mást hihetnénk), helyesen élünk, és csak és kizárólag a mi életünk mondható rendes életnek, olyannak, ami a boldogság felé visz. Mintha konkurenciát látnánk abban, aki kicsit másképp él: a konkurenciát a boldogságért folyó harcban. Mivel az európai férfiember nem tud lemondani magáról, végsőkig egoista, egy ilyesfajta más létet, az életformájától nem gyökeresen különböző létet támadásnak is felfoghat életszemlélete ellen. Az európai férfi ugyanis egoista módon arra törekszik, hogy nyomot hagyjon, hogy az életét értékesnek mondhassa. A zenében ugyanúgy, mint az étkezésben, vagy a nőkhöz való viszonyában önigazolást keres: és a cigányság – ez a más, de nem annyira más –, ez a kétségkívül szabadabb életforma megkérdőjelezi állításait önmagáról.
Az a roppant sztereotip vélemény, hogy a cigányok lopnak, azért tud ilyen mélyre gyökeret ereszteni a magyar társadalomban, mert nem vagyunk biztosak abban, hogy a társadalmi tulajdon nem bitorolható-e el, mert számosan vannak, akik így vagy úgy törvényszegést, vagy legalábbis (egy kis adó) kihágást követnek el. Az amerikaiakat megdöbbenti, hogy a dísztóban horgászni mert valaki – a cigányokat pedig az, hogy van egy tó, tele halakkal, de senki nem áll meg a partján egy jóféle pecabottal. Nehéz megmondani, kinek van igaza. A cigányoknak, az ő szempontjukból (a falu fűtéséért küzdenek, a villanyért) ugyanúgy igazuk van, mint a felháborodó rendőröknek.
Dellal filmje erre világít rá: jól irányítva figyelmünk reflektorait. Nem azt bizonyítja, hogy az indiai és a spanyol és a román cigányzene közös gyökerű. Ezt nem is sikerül bizonyítania. Hanem azt, hogy félelmeink gyökere közös, hogy a fennen hangoztatott rasszista véleményeké hová nyúlik le. A szorongás mélyére. Oda, ahonnan feltör a flamenco.
(2007-06-07)

 

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső