Az Alatriste kapitány felirata sokat ígér, kopott rusztikus betűi (az i.u. I. század betűtípusa) autentikus történelmi drámát sejtetnek. A felirat pár perc után folyékonnyá válik és elillan az emberi élet metaforájaként. A „vízre írt név” (Tandori Dezső után szabadon) néhány órára élő anyaggal töltődik meg.
A film azonban már nem ennyire tartalmas.
A francia-spanyol-amerikai koprodukcióban készült szuperprodukció minden idők legdrágább (24 millió eurós költségvetésű) spanyol filmje. IV. Fülöp, a könnyen manipulálható, gyenge uralkodó és a kegyetlen spanyol inkvizíció világát az Arturo Pérez-Reverte teremtette népi hős személyén keresztül mutatja be a szárazföldi spanyol hegemóniát végleg megtörő, csúfosan végződő 1643-as rocroi-i csatáig. A regényfolyamban a birodalom széthullását követhetjük nyomon, de a film nézésekor az egyre kuszább szálak következtében erre csak nagy nehezen ébredünk rá.
A rendező, Agustín Díaz Yanes, úgy nyúlt hozzá a szöveghez, mint egy igazi álgourmand, azt hitte, hogy ha ebből és abból is csipeget egy keveset, akkor az ízek majd kiegészítik egymást, és valami felsőbbrendű szintézist alkotnak.
A történet pedig alapvetően nem bonyolult: Diego Alatriste (Viggo Mortensen) madridi zsoldos, aki Flandriában harcol, szerelme a népszerű színésznő, María de Castro (Ariadna Gil, akit most láthattunk a Faun labirintusában), és halott fegyvertársának fiát, Íńigo Balboát (Unax Ugalde) neveli. Valójában nem kapitány, csak szimpla bérkatona, bátorsága és merészsége miatt ragadt rajta ez a név. Később Íńigo ? nevelőapja intelmei ellenére ? katonai pályára megy, és beleszeret Angélica de Alquézarba (Elena Anaya), Diego esküdt ellenségének, Luisnak a lányába. Az udvari intrikák beárnyékolják az emberi kapcsolatokat, szétválasztják a szerelmeseket, a barátokat, összekovácsolják az ellenségeket, ha csak egy közös küldetés erejéig is. A szüntelen intrikáktól mérhetetlen csömör lesz úrrá a nézőn, és hazaérve feltétlenül újraolvassa a Veszedelmes viszonyokat, mert ott mégis minden olyan egyszerű.
A film elején megtudjuk, hogy Flandriában járunk 1602-ben, de elképzelésünk sincs, ki kivel harcol. Az első informatív tartalommal bíró mondat negyed óra múltán hangzik el, amikor az egyik katona rátámad egy másikra, és így kiált: „te szemét katolikus kutya”. Ekkor végre beigazolódik sejtésünk: főhősünk a spanyolok oldalán harcol, méghozzá a hollandok ellen. Aki nem figyelt oda eléggé történelemórán, az még mindig kérdőn meregeti a szemét.
További érdekes harci jeleneteknek lehetünk szemtanúi, az egyik elmetszett nyakú férfit kivéreztetik, az ágyút pedig egy kalapáccsal próbálják szétverni. Érthetetlen, hogy miért nem sikerül.
Ehhez képest a további részletek már egészen világosak, és nemcsak azért, mert a harc végeztével hőseink kibújnak a tengerre ráereszkedett ködből.
A karakterek sem különösebben kidolgozottak, Diego egyfolytában marconán néz, mintha más érzelmet egyáltalán nem ismerne, Íńigóról nem lehet eldönteni, milyen ember, nevelőapja és szerelme között lavíroz, sármosan és kisfiúsan mosolyog, mégse különösebben szimpatikus figura, nincs benne se elszántság, se becsület. A palermói születésű Gualterio Malatesta, aki szintén zsoldos vagy inkább bérgyilkos, a legrejtélyesebb figura a film különös tablóján, bár halálos ellensége Diegónak, többször megmenti. Westernfilmek hőseihez hasonlóan azért védi az életét, hogy aztán egy végső összecsapásban, egy mitikus párbajban ő végezhessen vele. Aztán mégis célt téveszt. María szerelmes, de a karrierje a legfontosabb számára, ezért becsapja a szerelmes férfit, Angélica nem gonosz, csak a szerelem helyett szintén a kényelmet és a gazdagságot választja. A merev udvari erkölcsök nem is hagynak választási lehetőséget. Ámde Angélica mégiscsak alattomos, nem tudnám igazán megfogalmazni, hogy miért, de csak úgy sugárzik belőle az intrika és a cserbenhagyás vágya. Személyiségének árnyoldala mégsem tör a felszínre.
A legérdekesebb Bocanegra főinkvizítor sápadt alakja (Blanca Portillo játssza), de sajnos, mielőtt közelebbről megismerhetnénk, eltűnik a vászonról. Az egyház sem maradhat ki az intrikákból, de az inkvizíció szintén csak jelzésszerű ? mintha néha egy fekete Volga állna meg a kocsmák előtt, és begyűjtené a nemkívánatos elemeket. A kulisszák mögé azonban nem láthatunk be. Az egyház szent és sérthetetlen, nem ér fel hozzá semmi, ami emberi.
Diego és Íńigo kapcsolatának ábrázolása sem túl árnyalt. A katona kötelességtudóan felneveli az ifjút, de mintha semmilyen érzelem nem fűzné hozzá. Aztán amikor a fiú bajba kerül, hirtelen páni félelem fogja el, és szerelmének szánt jegyajándékát áldozná fel szabadságáért. Nehéz eldönteni, hogy a katona bajtársa iránti kötelességtudása nyilvánul-e meg aggódásában vagy a nevelt fiát féltő apa gondoskodása.
A film tulajdonképpen már a közepén véget ér, a többi csak a ráadás, Viggo Mortensen (valaha Aragorn) négyszer hal meg, bár aki operához szokott, az nem talál ebben semmi kivetnivalót.
Roque Banos zenéje teljesen jelentéktelen, tipikus filmzene, nem ad hozzá semmit a történethez, nem jeleníti meg a korabeli atmoszférát, sem a hősök pillanatnyi kedélyét, pusztán aláfestő funkciója van.
Az Alatriste kapitány mégis megérdemelten kapta a legjobb látványtervezőnek, gyártásvezetőnek és jelmeztervezőnek járó Goya-díjat 2007-ben.
A vásznon az 1620 körül jelentkező Velázquez és az 1700-as évek végén alkotó Goya tablói elevenednek meg, talán ettől olyan mérhetetlenül nyomasztó a film hangulata.
Velázquez meg is festette a filmben kiemelt jelenetet, Breda bevételét, bár a nagy fehér csipkegallérok és a makulátlan, buggyos bő nadrágok arra engednek következtetni, hogy a festő kissé eufemizálta a háború borzalmait.
Goya népi portréi ? mint a Korsós lány ? fedezhetők fel a filmben, akárcsak háborús témájú (1808. május 3-ának kivégzései) és halált ábrázoló festményei (A két evő vénség vagy A varázslat). Bár talán kevesebb misztikummal. A film egyik fő hiányossága, hogy a korabeli Spanyolországot az intrikák és a hatalomvágy nagyszabású összefonódására redukálja, miközben elfeledkezik a babonákról és a vallási fanatizmusról. A nép babonássága csak egy-két talizmánban nyilvánul meg. A jelmezek és a díszletek egyaránt gyönyörűek, a templomok erődszerűen merednek elő a földből, a kő mindenre rátelepszik a katolicizmus baljós árnyaként. Mintha Chirico kísérteties, metafizikus utcaképeiben sétálnánk.
Az épületek belülről díszesek, de módfelett hidegek, fagyott elegancia és deviancia ül a levegőben, minden szobában az intrikák szelleme érződik.
Francesca Sartori jelmeztervező törekedett a korhűségre, bár kissé sok mély dekoltázst alkalmazott, ami a XVII. századi spanyol udvarra igazán nem volt jellemző. A század elején a merev, sötét színű ruházat vált kötelező viseletté, amit malomkerékgallér vagy nyitott, keményített vállgallér egészített ki. 1620-tól ugyan már színesednek a ruhák és rövidülnek a gallérok, a malomkerékgallért már csak hivatalnokok hordják, helyette vállakra ráboruló, széles csipkegallért illesztenek a nyakrészre, de a ruhák továbbra is nyaknál záródnak. Minden kiálló testrészt eltakarnak.
A nagy kúpszoknyák, kipárnázott farok a század közepén is megmaradtak. Az udvari viselet és a köznép öltözködése közti különbség talán ekkor a leghatalmasabb Európában, egyedül a pórnép engedhette meg magának a mélyen dekoltált, fehér puffos ujjú derekat, a mintás szoknyát és a kendőt. Sőt, mivel cipőre sem telt neki, megmenekült a kényelmetlen és szűk topánkák viselésétől.
A mély dekoltázs a francia divatban jelenik meg újra a század közepén, de a spanyol divat nem veszi át a romlott erkölcsök eme megnyilvánulását. Ehhez képest Angélica rendszeresen mélyen dekoltált ruhát visel, kicsiny mintával és reneszánsz ujjakkal, ami kétségkívül szebb, mint a harmincéves háború öltözködési stílusa, de a szigorú etikettel nem egyeztethető össze. María színésznőként ölthet mélyebb dekoltázst, de szűk ujjas, krinolinos ruhája és kibontott csigás haja már inkább rokokó, mint barokk stílusjegy. Mondhatjuk, hogy a színésznő divathóbortja jóval megelőzte a korát.
A jelmeztervező azonban mégis jól érzékelteti a divat változását: Angélica fiatalon még malomkerékgallért, sötét színű ruhát és aranyláncot visel, húsz év múlva már gyöngysor virít a nyakában, és ruhái vidámabb hatásúak.
Sartori a stílusváltozással a spanyol világbirodalom hanyatlását is világosan szemlélteti, hiszen a hatalom csúcspontján a spanyol divatot minden európai országra rákényszerítették, amikor viszont a birodalom válságba jutott, az öltözködésbe beszüremkedett a németalföldi gondolkodásmód. A németalföldi ruházkodás felemelkedését a spanyol uralom elleni küzdelem és a polgárság meggazdagodása tette lehetővé.
A férfiak puha hosszú szárú galléros csizmája, nagy tolldíszes filckalapja, a zsoldosok tipikus felhasított nadrágja mind a németalföldi hatást tükrözi.
A hosszú haj és a bajusz is a század közepén jött újra divatba, bár a zsoldosok már korábban is viselték megkülönböztető jegyként. Viggo Mortensen bajusza mégsem szerencsés, mert kortörténeti hitelessége ellenére nem illeszkedik arca karakteréhez. Egész száját benövi, és ordít róla, hogy egy mozdulattal letéphető.

A látvány mégis annyira lenyűgöző, hogy a sekélyes történet csak nagyritkán zavar, ilyenkor persze elfogja a nézőt a mély, mindent átfogó unalom.
A történet széteső, bár ebben is akad valami pozitívum: Alatriste élete ugyanilyen. A hős életében csak úgy kavarognak a különböző szálak, de ő mindig kívülálló marad. Az Alatriste kapitány ezért történelmi filmnek igen kevés, viszont Alatriste életét közelebb hozza. Csak abban érzek némi problémát, hogy egy mitikus hős nem lehet kívülálló a saját filmjében.
(2007-05-08)