Az azonban a legfelkészültebb nézőt is meghökkenti, hogy ez a bizonyos világ most Japánig tágult ki, és ez az öncélú különcködés, az ötlettelen feltűnéskeltés gyanúját kelti, mert Japán most úgyis olyan divatos. Kenneth Branagh saját bevallása szerint (1) egy japán kőkertben lepte meg az ötlet, hogy az Ahogy tetszik filmreviteléhez ezt a helyszínt válassza. Ehhez a történet viszonylagos modernizálása is járult, és így már reális tényekkel tudta összekapcsolni: 1868, a meidzsi-reform után sok külföldi, köztük brit kereskedő érkezett Japánba azzal a céllal, hogy megvesse a lábát az akkor még hatalmas lehetőségekkel kecsegtető új piacon. A letelepedők gyorsan alkalmazkodtak az új kultúrához, ahogyan ők sem hagyták érintetlenül Japán hagyományos világát - a ma már szinte mindenhol jellemző multikulturalitás egyik első lépcsőfokaként. Így váltak a De Boisokból fekete selyemkereskedők, így lett a fiatal herceg zsoldosaiból jakuza.

Egyértelműnek vehetjük, hogy ott forgatják a filmet, ahol az játszódik; de mindaz, amit a vásznon látunk, a legbritebb brit Sussex különleges helyén, egy 13. század óta érintetlen botanikus kertben történik. Ez a helyszín többet rejt magában az ősi Japán nyugalmából és miszticizmusából, mint a mai túlnépesedett állam. A földrajzi kuszaság nem idegen a színdarabtól sem. A cselekmény nagy része az ún. ardennes-i erdőben zajlik, amely nem létezik, viszont egyszerre emlékeztet az Ardennekre és Közép-Anglia egy vidékére; s ez a kettősség Anglia és Európa, a sziget és a kontinens között nagyobb léptékben megismétlődik az Európa-Japán viszonyban.

Mindez azonban még nem elégséges magyarázat arra, miért így adaptálta Branagh ezt az egyik legnépszerűbb Shakespeare-vígjátékot. A film első, hercegi udvarban játszódó része egy hagyományos japán házban zajlik, a nyitójelenetben egy tipikus japán színházi előadást láthatunk, amely az adaptáció része csak, az eredetiben nem található színházi előadás, épp ezért kiemelkedő jelentősége van (a sumóként ábrázolt birkózóversennyel és a jakuza katonákkal ellentétben, amelyek egyértelmű megfeleltetések).

Az ősi japán színház több műfajt is kidogozott, amelyek a 15-16. században nyerték el végleges formájukat - attól eltekintve, hogy a 17. században letiltották a nőket a színpadról. Európában a kabuki (2) és a no (3) a legismertebb, ezek közül a kabuki a népszerűbb és a szórakoztatóbb, a no pedig a kifinomultabb, stilizáltabb, ez utóbbi jelenik meg a nyitóképben. Ennek a színházi műfajnak minden részlete szimbolikus, áttételes, célja, hogy egy olyan lelkiállapot eléréséhez segítse hozzá a nézőt, amelyben kinyílhat az érzékeken túli világ számára, alkalmassá válik a buddhista meditációra. A színdarabot néző herceggel együtt a film nézője is nemsokára az erre alkalmas - azaz a természeti környezet által megteremtett lelki harmónia környezetébe -, az erdőbe téved. A no-t művelt és kifinomult arisztokraták udvaraiban játszották, színészeik pedig férfiak, akik fekete-fehér maszkkal fedték el arcukat, és igen fontos szerepet játszott a különböző jelekkel gazdagon díszített legyező, amely mögé el is bújhattak, ahogy Rosalinda is teszi, amíg fiúruhába nem bújik.

A no kísértetiesen hasonlít az angol udvarokban a 17. században népszerűvé váló - tehát már előtte létező, azaz a darab keletkezésekor (1599) már Shakespeare által talán ismert ún. masque-ra (4), amely az arisztokrata udvarokban előadott zenés-táncos allegorikus ünnepi színjáték volt, a vásári színjátékok moralitásainak kifinomultabb párja. Jonson és Lyly írtak ilyen műfajú darabokat, és hatása egyértelműen kimutatható Shakespeare kései darabjaiban, a színművekben: a Cymbeline-ben, a Téli regében és a Viharban. Ezek után már nem annyira meglepő Branagh választása, ráadásul úgy osztotta két részre a filmet, megvariálva a színek eredeti sorrendjét, mint ahogyan két alapvető részre oszlott a masque és a no is, az egyik rész cselekményesebb, a másik függetlenebb a történettől ( prológus, álarcok feloldása, epilógus...).

Mindezeken kívül még abban is hatott a no erre az interpretációra, hogy a film alap színszimbolikáját is erre építette fel a rendező: a fekete és fehér mindenütt. Először is a színészek: a három De Bois-fiú fekete (Nem először Branaghnál – a Sok hűhó…Hercegét Denzel Washington játszotta.), látványos ellenpontként a két (vörös és szőke hajú, fehér bőrű) lánnyal szemben. Hasonlóan kontrasztos a két herceg is, mindegyiket ugyanaz a színész, Brian Blessed játssza, a fiatalt fekete, az időset ősz hajjal és szakállal, a meggondolatlanság-bölcsesség, agresszivitás-megbékélés szimbólumaként, megerősítve azt a darabból is finoman érzékelhető jelentést, hogy nem két külön személyről van szó, hanem egyazon lélek fejlődési folyamatának két állomásáról. Ezt az értelmezést támasztja alá az a jelenet, amely megint csak Branagh ötlete, hogy az egyik záróképben a fiatalabb herceg katonáitól cserbenhagyva üdvözült mosollyal ül egy fának támaszkodva, mint előtte a titokzatos remete. Vagy mintha az idő körben forogna, s újból kezdődne minden: a herceg az erdőbe téved, és a kényszerű száműzetésből lassan lelki megújulás lesz.

Az erdőben feloldódnak a színekkel is jelzett ellentétek: megbékél a gyűlölködő testvér, szerelemre lobban a magányos, a lány fiú lehet, a buddhista szerzetestanár birkapásztor, a hataloméhes szörnyű herceg üdvözült remete, mert az erdő mitikus hely, amelynek valóban autentikus megfelelője a sussexi hétszáz éves kert. Átalakulnak a film színei: a visszafogott zöld-barna háttér előtt vörösökben, zöldekben és kékekben tobzódik a vászon, ahogy a hősök a szerelemben, ahogy tetszik.

"és színész benne minden férfi és nő" - a szerelem sokszínűségét ünneplő darab szerepeire alaposan meg kellett válogatnia a színészeket Kenneth Branagh-nak, nehéz közvetlen stílusban tálalni a jambusos verseket. Elsősorban Rosalinda szerepére kellett megfelelő színésznő. A rendező olyat talált, aki színpadon már játszotta a főhősnőt: Bryce Dallas Howardot, akinek alakításában a színpadi eszközök kicsit zavaróak, főleg a film elején - ahogy a Célia/Alienát játszó Romola Garaié is. A rendező nem törekszik arra, hogy a fiúruhába öltözött lány fiúnak is látsszék, végig nő, nem nőt játszó fiúnak öltözött nő (aki a reneszánsz színpadon tulajdonképpen fiúszínész), akinek Ganymedes a neve, a játék feszültsége így nem olyan erős, mint Shakespeare eredeti szándéka szerint. A másik lányt, Céliát játszó színésznő nem volt rest a nevetőizmokat önkéntelenül mozgásra bíró helyzetkomikus fogásokat bevetni, miatta érezhetjük vígjátéknak a filmet. A másik komikumforrás Próbakő/Touchstone (Alfred Molina), aki bolondozó cinikusként ugrándozza végig az erdőt - végül ő maga is beleesik a mindenki előtt álló verembe: alárendelt szerepének megfelelően inkább az ösztönöknek engedelmeskedve, semmint a lángoló szerelem hevében, kissé maga előtt is szégyellve feleségül veszi a csúnya Juci/Audrey-t.

Az adaptáció felfogása szerint Rosalinda mellett a darab másik főszereplőjévé Jaques emelkedik, a méla filozófus. Kevin Kline alakításában összetett jellem, központi figura, akár rendezői rezonőrt is sejthetünk alakjában, már csak azért is, mert meglepő módon Branagh most nem szerepel saját filmjében. Visszafogott színészi játékot láthatunk: semmi túlzás, mégis, néhány pillantással kiemeli a figurát a mellékszerep státuszából.

A Herceget az előbbiekben már említettem, de alakjának van még egy vonatkozása, ami - úgy gondolom, nem véletlen. Az idős hercegként megjelenő, ősz hajú Brian Blessed erősen emlékeztet az öreg Laurence Olivier-re, aki hasonló külsővel játszotta el a Lear király apaszerepét. A figurák közti és a masque műfaját érintő összefüggésektől eltekintve ez a hasonlóság más vonatkozásban is érdekes: Kenneth Branagh-ot épp Shakespeare iránti elkötelezettsége és sokoldalúsága miatt kiáltották ki az új Laurence Olivier-nek, amit ugyan illendő brit szerénységgel elutasított, de a párhuzam nem elvetendő - mindkét művész valóban sokat tett az angol kultúra népszerűsítéséért, s hírnevét növelte Amerikában is.

Ha az Ahogy tetszik adaptációjának sikerességét szeretnénk értékelni, nem csupán más vígjáték-feldolgozásokkal kell összehasonlítanunk, hanem a rendező saját életművén belüliekével is. Ekkor viszont vesztesként kerül ki ez a produkció. Hiányzik belőle a szokott lendület és feszültség, ami csak részben tudható be a másik két darabtól elütő tematikának; ugyanakkor nem pótolja kellőképpen az erős líraiság sem, ami láthatóan a film célja volt - valahol félbemaradt a kettő között. A japán színhely ideája érdekes és újszerű felhangot adott a műnek, de nem következetes ez az újszerűség, a film második felében nem igazán láthatjuk a helyszínválasztás jelentőségét; csak felvillanó motívumok (buddhista remete, japán pásztor és pásztorlány) jelzik mindezt, inkább szabadtéri színielőadásnak értékelhetjük. Mindezek mellett hiányzik a vászonról Emma Thompson és Kenneth Branagh színészi tehetsége is. Ha kettőjüket valószínűleg már nem látjuk is együtt, az Ahogy tetszik rendezőjét nemsokára újból megítélhetjük: úton van már a mozik felé a Varázsfuvola - első világháborús környezetben (5).
(2007-01-18)

1. Daily Telegraph 2005. május 17.
2. Világirodalmi lexikon 5.kötet 842-843.p
3. ua. 9. kötet 361-363.p
4. ua. 8. kötet 101-102.p
A japán drámáról még: Kokubu Tamocu: A japán színház története
5. www.branaghcompendium.com