Az emberi élet, óberlajtnant úr, jelentem alássan,
olyan komplikált, hogy ahhoz képest
egy ember élete csak egy rongy.
(Jaroslav Hašek: Švejk)


– Polgárháború van, Anyuka!
– Hol?
– Hogyhogy hol?!? Odakint!
(vő és anyós párbeszéde a filmből)


A magyar filmtörténetben egyetlen más film sem jelez olyan élesen korszakhatárokat, mint az 1981-es Megáll az idő. Nem csupán ez az első remekműve egy „új” (pontosabban a legrégebbi filmes hagyományokhoz visszataláló), nyugati típusú, nem szerzői filmes hozzáállásnak – szinkronban Szabó István első regényadaptációjával, a piramidális sikerű Mephistóval –, de irányváltást jelez a moziban megjelenő politikum minőségét tekintve is. Hiába láttunk magyar játékfilmben először itt tankokat Budapest utcáin, mégis azt kell mondanom, hogy a Megáll az időben a történelmi reflexió, a hatalommal való konfliktuálódás vagy szembenállás a korábbi alkotásokhoz képest háttérbe szorul, és inkább csak közvetve, a személyes történések mögött érzékelhető. Ez a tendencia az évtized folyamán egyre erősödött: véleményem szerint az Egészséges erotikának éppúgy van határozott politikai alapállása, mint a Tüske a köröm alattnak, de ez már nem hasonlítható a megelőző két évtized áttételes – parabolikus, szimbolikus – megjelenítési-kifejezési módjuk ellenére is sokkal markánsabb, direktebb politikai üzeneteihez. Persze szociológiai szempontból a változás nem is oly meglepő: míg a hatvanas években még égtek az ’56-ot követő megtorlások sebei, a nyolcvanas évek második felében, amikor a Szamárköhögés született, már egy konszolidált és viszonylagos jólétet biztosító puha diktatúrában éltünk, ahol pár soros vagy oldalas húzásokkal mindent ki lehetett adni – a rendszerváltás után nem került elő egyetlen asztalfióknak írt, vagy szamizdat (nagy)regény sem –, bárki szidhatta a rendszert a kocsmában, és a nyugatról behozott pornókazettákat sem mindig foglalták le. Ebben a helyzetben az elvont moralizálás vagy a vitriolos politizálás mesterkéltnek, pózszerűnek tűnhetett volna, ezért aligha véletlen, hogy a legtöbb rendező új utakat keresett. (Azért nem kívánom megemlítetlenül hagyni, hogy az élet mindig összetettebb az eszmék világánál, és az én szépséges elméletem is elsimít két bele nem illő tényt. 1. Az ábrázolt folyamat már 1979-ben, A kis Valentinóval megindult – sőt melléállíthatnánk az Ajándék ez a napot is –, melynek politikuma csak a bemutatott léthelyzeten szüremlik át. Jeles András filmjét avantgardista befejezése mégis inkább a ’80-as évek későbbi munkáival rokonítja. 2. Az utolsó régi típusú, tehát a magyar film klasszikus korszakát idéző politikus film 1988-ban készült: ez Téglásy Ferenc nagyszerű kitelepítési drámája, a Soha, sehol, senkinek.)

A Megáll az idő jelezte paradigmaváltás utáni periódus egyik legfontosabb műve az 1986-ban született Szamárköhögés. Gárdos Péter rendező több lendületes szekvenciában tudatosan is megidézi Bereményi és Gothár klasszikusát, így az ódon iskola lépcsőin és folyosóin zenére rohanó kisfiú, és az utcán futó három gyermek képein. A Szamárköhögés máig nem múló frissességét garantáló unikuma, hogy a korszakban még kényes témának számító ’56-ot aprólékos történelmi hitelességgel, de a katonai-nagypolitikai történések szinte teljes kitakarásával ábrázolja: csak pár másodperces archív bevágásokon jelennek meg, melyek virazsírozott monokróm színvilága élénken elüt a többi felvételétől, s ezáltal mintegy zárójelbe kerülnek. A rendezőt aligha az opportunizmus vezérelte; én inkább egy szimpatikus és őszinte (kis)polgári történelemszemlélet megteremtésének célját sejtem megoldása mögött: olyan emberekről akar mesélni, akik nem mennek le az utcára, ha lőnek, és ijedten pislogva figyelik a hatalmasok szavait. Nem nagy egyéniségek ők, talán nyúlszívűek is, de emberségesek, és egy csepp vér sem tapad a kezükhöz: becsületes polgárok egy polgárellenes korból. (Hogy a „politika alulnézetből” ötletét mennyire a korszellem sugallta, jól mutatja Vámos Miklós 1983-ban megjelent Zenga zének című regénye, amely egy első osztályos zsidó kisfiú szemével láttatja 1956 földindulását, és több szempontból is a film előképének tekinthető.) Gárdos sajátos játékot űz portréival: minden figurája enyhén elrajzolt, de épp csak annyira, hogy szatirikus kontúrokat kaphasson; motivációi és a többi alakhoz fűződő viszonyrendszere már szigorúan realisták. Ennek a fogalmazásmódnak a legnagyobb előnye az, hogy a történelmi hitelességet fel nem adva sikerül a farce felé eltolni az ábrázolást, ami nagyon termékeny, ugyanakkor jellegzetesen magyar megoldás – egy virtigli pesti őrült család portréját kapjuk így, akiknek bolondságait magunkénak érezzük. Apró konfliktusaikból, titkaikból, a sajátos helyzetekre adott mulatságos reakcióik epizódjaiból épül fel a cselekmény.
A történet szimbolikus dátummal, május elsejével indul: a munka ünnepe a szocializmus első időszakának legreprezentatívabb, leghangsúlyosabb büszkeséggel – s persze sörrel-virslivel – megült tora volt. Ekkor még minden nyugodt: az őskommunista nagymama (Törőcsik Mari) megfellebbezhetetlen tekintéllyel őrködik a kerületi háborús sziréna mellett; a fenekedő imperialisták csapására vár, s hiába rágja a fülét kis unokája, a hétéves forma Tomi (Tóth Marcell), nem hajlandó hangját kipróbálni.
A nagyi mindeközben a Hódító Pellét, Martin Andersen Nexř klasszikus fejlődési regényét olvassa – mint a fiúcska megjegyzi, már évek óta. A gyermeki nézőpontot képviselő nagyepika felvillantása mindjárt a film elején afféle művészi programadás: bár nem Annamari (Kárász Eszter) vagy Tomi, a két kiskölyök szemével látjuk az eseményeket – számos eseményről értesülünk, melyeknél nincsenek jelen, így például a szeretőjéért aggódó feleség és a férj homályos párbeszédénél, vagy amikor a bérház férfilakói a menekülési hadmozdulatokat gyakorolják be –, a perspektíva mégis nagyon közel áll az ő látásmódjukhoz. A Hódító Pelle előtérbe állítása egy másik szempontból is érdekes: Gárdos filmjének eredetiségét, időszerűségét mutatja, hogy Bille August egy évvel később forgatott a regény gyermekhőse szemszögét átvevő művet (a regénynek csak az első, fiatalkori szakaszát dolgozta fel), és 1989-ben elnyerte vele a legjobb nem angol nyelvű film Oscar-díját. A gyermeki nézőpont jelképes hangsúlyozása azonban némileg csalóka, mivel dramaturgiai szempontból egyértelműen Ferenc (Garas Dezső), az apa figurája áll a történet – és a család! – tengelyében.
Az első nap eufóriája, a forradalmi hangulat a filisztert is magával ragadja: az igazgatói hivatalából frissen leváltott apa felpofozza Takács Bélát, feltehetően munkahelyi ellenlábasát, s nagypapásan az Aidából ismert Marcia trionfale indulót fütyülve, győzelmi mámorban jár-kel a lakásban. Ez különösen jól sikerült, kimunkált jelenet; a békaperspektívából láttatott Garas azon melegében istenülve, peckesen térül-fordul a nagypolgári, robusztus könyvespolcok előtt, miközben rozsdás és bejáratatlan győzelmi gesztusok közepette újra és újra („Istenem, ugye. Elszaladt a kezem.”), egyre mámorosabban és nagyralátóbban előadja a híres-neves maflás történetét („Kapott egy flemmet a Bélu!”), majd lábát az íróasztalra dobva kijelenti: felpofozná ő akár az egész országot is, ha kell! Garas alakítása ezen a ponton idézi meg leghatározottabban a Kabos Gyula által halhatatlanná tett pesti kispolgárokat, a pofon miatt pedig szinte elkerülhetetlen, hogy felmerüljön bennünk klasszikus figurája, a Lovagias ügy Virág Andorja.
A karakterkonstelláció legérdekesebb és legmulatságosabb része anyós és vő viszonya: a morális tisztaságát fennen hirdető „Anyukát” folyamatosan froclizó Feri szerepében Garas Dezső briliáns, élete egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtja, de Törőcsik nemkülönben. Duójuk kabaréba illő pengeváltásai egyszerre kölcsönöznek alaphangot és központi vázat a filmnek. A legszebb azonban az egészben mégiscsak az, hogy kapcsolatuk inkább csupán a felszínen konfliktusos, valójában a szeretet mélyáramai határozzák meg, melyek megható jelenetekben buknak a felszínre, például amikor Feri a létrán befőtteket pakolva elejti, hogy leváltották, és anyósa vigasztalni kezdi, vagy amikor bensőséges törődéssel megmossa hűtlen leányára váró veje haját. Mind a rendezőre, mind színészgárdájára jellemző a pontos arányérzék: mielőtt bármelyik szentimentalizmusba fordulna, egy-egy jól elhelyezett poén visszahelyezi a nézőt a valóságba – a hajmosás során pl. az anyós „gyenge máz”-nak minősíti vejét, ám mikor amaz már erélyesen visszanyelvelne, a szemébe folyik a sampon, és gyermeki kétségbeeséssel jajgatni kezd.
A család csaknem minden tagjának van egy vagy több személyes dilemmája, drámája, amely a vészterhes hónapok alatt dől el. Tomi számára ez a felnőtté válás két aspektusa: először is a tekintély megszerzése, hogy végre egyenrangú, respektált félként, és ne félrelökdösött kibicként pingpongozhasson – gyermeknyelven: „pimpongozhasson” – a házban lakó, nagyobb termetű és dörzsöltebb főkolomposokkal, Őrssel és Pajával. Miután nagyanyjával is gyakorolt – inkább kevesebb, mint több sikerrel –, sajátos módon kap lehetőséget: a nagyobbik fiú beáll harcolni, helye felszabadul. De talán a ranglétrán történő előrejutásnál is fontosabb, hogy megbirkózzon saját ébredező nemiségével, amely folyamatosan gyötri, elbizonytalanítja. A könyvpakolás során eltulajdonít egy német orvosi albumot, s a látott péniszek hatására méregetni kezdi fütykösét. Anyja hiába vigasztalja, kis mérete miatt egészen addig nyugtalankodik, míg az Annamari állítólagos szamárköhögése miatt kihívott csinos doktor néni kijelenti, hogy mindene normális. Ezután már fürdő cselédjükhöz, Szidihez (Fehér Anna) is be mer nyitni, hogy meztelen testét megnézze.
A családfő számára a „menni vagy maradni?” a legfontosabb kérdés. Mivel itthoni karrierje már semmivé foszlott, új életet álmodik a mesés Nyugaton. Amikor az eszkalálódó összecsapások elől öccse (Végvári Tamás) lakásába menekülnek, egy átbrandyzett romantikus estén kijelenti, hogy kint sztepptáncosként fog fellépni – Annamarinak és nagybácsijának pizsamában fergeteges show-t rögtönöz. De hiába: lelkesedése, mint általában, most is kérészéletű, s a táncműsort már másnap sem hajlandó megismételni. A disszidálásra később az ismerős Tausz (Reviczky Gábor) sem képes rávenni, aki Venezuelába készül. Marad, s vele minden a régiben.
Franciskát (Hernádi Judit), a feleséget kísérti talán a legnagyobb horderejű dilemma. Neki két férfi között kell döntenie. Férje ugyan pipogya, de melegszívű, s eddig kenyéradóként sem vallott csődöt, ha utóbb el is veszítette állását. Gyönyörű jelenetben derül ki, hogy az asszonynak szeretője van. Egy éjjel heves harcok zaja tartja ébren a párt. „A Krisztinánál lőhetnek” – mondja ábrándosan Franciska. „Miért, van ott valaki?” – kérdezi érdeklődve a férj. Felesége végül nehéz szívvel bólint. És ekkor a meglepetés: Ferenc, aki alighanem jóval többet sejt már a szerető ügyéről, mintsem hitvese gondolná, maga javasolja, hogy Franciska hívja fel azt, akiért aggódik, ám ő megriad a helyzettől, és végül Ferit veszi rá, hogy tárcsázzon… Micsoda jelenet! A megesett asszony egyszerre fejezi ki gyengéd szeretetét férje és szeretője felé, s mindezt ráadásul burkoltan, a szokványos melodrámai kellékek, felemelt hang és könnyek nélkül, félszavakkal és Hernádi súlyosan erotikus, pasla tekinteteivel. Minden idők legcsendesebb határhelyzete. Ákos (Eperjes Károly), a szerető, az exigazgatónál jóval fiatalabb, erőteljesebb férfi, akiből a tetterő sem hiányzik: motorral viszi szerelmét vidékre, hogy szüleitől élelmet hozzanak Pestre – a szexualitás mérlege minden kétséget kizáróan feléje billen. Franciska a falun elhangzott szerelmi vallomás után eltűnik otthonról, nyilván abban a reményben, hogy új életet kezd majd Ákossal, de pár nap múlva – ahogy a nagymama megjósolta – vissza is somfordál. Végül a családot választja.
„Anyuka”, az anyós drámája politikai természetű: ő pártember, a régi, mélyen elkötelezett kommunisták egyike, amit kissé bizarr tisztsége is jelez; a zavargások idején a rendszerbe vetett hite forog kockán. Vérbeli drámaírói rafinériára vall, ahogy végül elveszíti. Míg a polgárháború teljes ideje alatt szemmel láthatólag kitart meggyőződése mellett, a felelősségre vonások idején épp a karhatalom igazságtalansága és valószínűsíthető erőszakossága által hullik le szeméről a hályog: képesek róla azt feltételezni, hogy az iskolából ellopott írógépével ő írt népuszító röpiratokat. Két hét vizsgálati fogság után hazatérve felmegy tetőközi őrhelyére, hogy életében először és utoljára (?) aktiválja a féltve őrzött vészjelzőt. A sziréna felvonyít. E technikailag is bravúros befejező képsor különösen gazdag jelképekben. A krán mozgását Gárdos úgy időzítette, hogy az asszony testét, miután a kart meghúzta, teljesen kitakarja a vészkürt oszlopon ülő feje. A nagymama, akinek ez az utolsó képe a filmben, jelképes öngyilkosságot követ el: megtagadva eddigi hűségét, maga változik vészjelző jajkiáltássá. Az sem kizárható, hogy ténylegesen is meghal, hisz a Hódító Pellét is a nedves tetőre hullajtja. A gesztus szimbolikus vonzatait tovább gazdagítja, hogy a tiltakozás regresszíve és progresszíve is érthető, illetve jogos. Az asszony deklarálhatja így, hogy rájött: a szabadságharcot vérbe fojtó orosz csapatok az ellenség, akinek jöttére be kell kapcsolni a szirénát, de a protestáció épp így szólhat a Kádár manipulálta új elitnek, s áttételesen a film bemutatásakor a Központi Bizottság főtitkáraként az ország élén álló Kádár Jánosnak is. Gárdos művészi kockázatvállalása tiszteletre méltó.
Persze, bármilyen látványos is, hogy milyen sokrétű és széleskörű jellemfejlődést láthatunk a Szamárköhögésben, igazi erejét, kultuszértékét talán mégsem ez a strukturáltság adja, hanem hangulatai: a bőven és jó érzékkel adagolt zene – Novák János atmoszférikus kompozícióival – és mindenekelőtt a felejthetetlen poénok, melyek szellemesen konzerválják egy félelmes korszak életérzését. Amikor a mit sem értő kis cserfeskata rongyot köt a partvisra, és a tetőablakon kikandikálva végeérhetetlenül kiáltozni kezdi, hogy „Rákosi Mátyás, elvtárs, pajtás!”, hogy megfagy a vér az összeszaladó szomszédokban, vagy amikor mentő ötlettől vezérelve az egyik lakó éjnek évadján becsönget a rémült Ferihez: „El kellene égetni a Sztalinjaidat (sic, természetesen), mert még lemészárolják az egész házat!”, és a két család felnőttjei az átelleni lakásban Sztálin összes-szabdalással töltik az éjszakát, hogy az egyik vaskos tomuszban Franciska elfeledett, kompromittáló szerelmes üzenetére akadjanak… s így tovább, bőven lehetne még sorolni.



A Fantasy Film (www.fantasyfilm.hu) 30 ismert és jobbára népszerű alkotást kezdett megjelentetni 2006-ban Magyar Filmek Gyűjteménye címmel; a Szamárköhögés a – nem kronologikus – sorozat 27. darabja. A DVD-borító puritán dizájnját – tintakék alapon egy standfotó, a jobb alsó sarokban egy számmal – követi a sugárlemez menüje is: már-már az igénytelenségbe hajlóan egyszerű. Érdemes lett volna pár órával több munkát áldozni a grafikára és a betűtípusokra, elvégre mégiscsak egy egész sorozatról van szó. Extrák nincsenek, csak az ajánló, de a magyar mellett legalább van angol felirat is, így a lemez nemzetközi kulturális értéket kap. Sajnos, a kópia minősége időnként rendkívül rossz, és az eredeti filmszalagon szereplő feliratok is alig olvashatóak. Azt sem értem, hogy miért 4:3-as a képarány. Őszintén szólva nem tudom, mennyibe kerülhet egy celluloidkópia, vagy egy beszkennelt film digitális restaurálása, de úgy érzem, egy maradandó értékű film, egy ilyen kisebbfajta klasszikus esetében talán lehetett volna rá forrásokat találni. Talán majd legközelebb.
(2007-02-08)