Bollywoodban majd kétszáz nagyjátékfilmet készítenek évente, ami persze elenyésző szám az Indiában bemutatott többezres filmdömpinghez képest. A stúdió szigorúan őrzi hagyományait: a két – esetleg több – szerelmes viszontagságairól szóló forgatókönyvet zenés és táncos betétekkel tűzdelik tele, hogy még tetszetősebben csomagolják az amúgy is könnyen fogyasztható történetet. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a Shakespeare Othellójából készült Omkara Indiában nem talált kedvező fogadtatásra, a sötét téma és a nehéz nyelvezet távol tartotta a nézőket. A shakespeare-i nyelvezetet az angolból fordított magyar feliratokon sajnos nem követhetjük nyomon, mert az indiai példán okulva az amerikai forgalmazók lebutították a szöveget. A sötét téma viszont engem is megrendített, az utolsó percekig bizonyosra vettem, hogy Omkara (Othello) és Dolly (Desdemona) egymásra talál majd egy édesbús táncjelenetben, és hindi metaforák erdejében bocsátanak meg egymásnak. Ehhez képest Omkara egy meglepő fordulattal megfojtotta Dollyt, éppen úgy, mint Shakespeare-nél. Finomításképpen nem puszta kézzel, hanem párnával. Becsapva éreztem magam, mint az a csepeli lány, aki a Luhrmann-féle Rómeó + Júlia vetítésén sírástól dagadt szemmel felkiáltott: „Nekem senki se mondta, hogy ez szomorú lesz!”.
A film messze kiemelkedik a bollywoodi produkciók sorából, hiszen Vishal Bharadwaj rendezte és írta a zenéjét is, akinek olyan alkotások fűződnek a nevéhez, mint a Magbool (Shakespeare Macbethjéből) vagy a Chatri Chor (Ruskin Bond Kék esernyője után). Az Omkara megnyerte a legjobb mellékszereplő (Vivek Oberoi) és a legjobb cselszövő (Saif Ali Khan) díját Bollywoodban, bemutatták Cannes-ban, a Nemzetközi Kairói és a pakisztáni Kara Filmfesztiválon is, Amerikában és Angliában pedig hatalmas sikert aratott.
A történetet Bharadwaj természetesen az indiai viszonyokra írta át, Omkara ’Omi’ Shukla (Ajay Devgan) itt nem mór – Indiában legfeljebb arab lehetne, de abban sem találnánk semmi kivetnivalót –, pusztán baahubali, afféle maffiavezér, aki egy helyi politikust, a velencei dózsénak megfelelő Tiwari Bhaisaabot (Naseeruddin Shah) támogatja. Omkara sötétebb, illetve Dolly fehér bőre inkább személyiségükre utal. Omkara valódi szépséghibája, hogy egy brahmin kasztból származó férfi és egy alacsonyabb kasztú nő törvénytelen gyermeke. Érthető, hogy Dollyt (Kareena Kapor) apja inkább az eredeti műben Rodrigóként szereplő Rajju Tiwarihoz, a tiszteletreméltó thekedar (nemes) fiához szeretné adni. Arról nem beszélve, hogy Dolly apja ügyvéd, és nem kifejezetten szerencsés ajánlólevél számára egy bűnöző vő.
Az első jelenetek egyikében pisztolyt szegez Omkara fejéhez, úgy követeli, hogy küldje vissza hozzá elszöktetett lányát. Bhaisaab lép közbe, és oldja fel a konfliktust, az aktuális politikai helyzetről és a vérségi vonalról tartva teljesen érthetetlen kiselőadást. Az sincs kizárva, hogy a befolyásos és könyörtelen brahminban Omkara apját tisztelhetjük, bár erről nincsen pontos és végleges információnk.
Innentől kezdve a cselekmény a shakespeare-i bonyodalom vonalán halad.
Dolly ártatlan fiatal lány, aki saját akaratából szökött meg Omkarával. Mivel a mai indiai erkölcsök még mindig hasonlítanak a középkori európaiakhoz – ez Bharadwaj adaptációjának legfőbb érdekessége, hiszen a mai díszletek és külsőségek ellenére képes megragadni a lényeget –, senki nem hisz a lány romlatlanságában, még saját apja sem. Omkara nem tudja kiverni a fejéből Dolly apjának mondatát: „ha engem átvert, mit tesz majd veled”. Omkara valódi tragédiája a bizalmatlanság, aminek csak egy kicsiny szelete a féltékenység. Jago, illetve Langda Tyagi (Saif Ali Khan) csak katalizátor, aki Omkara gyenge pontját kihasználva érleli virággá a férfi rögeszme-csíráját. A bizalmatlanság igazi oka az, hogy Omkara törvénytelen születése személyiségén is nyomot hagyott, nem érzi magát egyenrangúnak a gyönyörű és jó családból származó Dollyval. Hiába a siker és a hatalom, Omkara lelke mélyén tudja, hogy Dolly jobbat érdemelne. Nem képes elhinni, hogy a lány őt választotta, és tényleg szereti. Másrészt a leányszöktetés után nem házasodnak össze egyből, hanem vadházasságban élnek, amibe egy feddhetetlen erkölcsű leány soha nem menne bele.
Amikor Bhaisaabot beszavazzák a Parlamentbe, Omkara lesz a soron következő tartományi választások egyik jelöltje, helyére „jobbkezét”, Kesu Firangit nevezi ki (Vivek Oberoi), aki tanultabb és csiszoltabb modorú Langdánál. Langda nem tud beletörődni Omkara választásába, és bosszút forral az indiai Cassio ellen. Leitatja egy diszkóban, majd addig hergeli, amíg össze nem verekszik Rajjuval, Dolly első vőlegényével. Kesu kedvese szajhából énekesnővé változott, bár a kettő között nincs sok különbség Indiában. Tisztességes nő nem táncol és énekel egy diszkóban. Billo (Bipasha Basu) a szíveket már pillantásával lángra gyújtja, ahogy ez el is hangzik a világ szerelmes slágerkincsének egyik legérdekesebb sorában: „égek, gyere, és gyújtsd meg a cigarettádat a mellkasomról”.
A keszkenő helyett itt kamarbandhot, tradicionális ékszerövet kap Dolly Omkarától, amit még a férfi anyja viselt, ezt lopja el Indu, Langda felesége (Konkona Sen Sharma). A gyanakvás egyre erősödik Omkarában, míg az esküvő éjszakáján megfojtja újdonsült nejét, Langda pedig Kesut veszi célba. Kesu azonban csak megsebesül, a szobába beszaladó Indu lerántja a leplet férje ármánykodásáról. Az eredeti drámában Jago szúrja le Emíliát, itt viszont Indu vágja el Langda torkát, majd végez magával is. Tulajdonképpen ez a tragédia csúcspontja, a gyenge liliomszálként kezelt indiai nőtől annyira távol eső gyilkolás, ahogy mérhetetlen szerelme egy pillanat alatt szenvedélyes gyűlöletbe csap át. Omkara is öngyilkos lesz. A zárókép kifejezetten szép: a férfi holtan terül el a földön, miközben Dolly holtteste egy függőágyon hintázik felette.
Bhushan Lakhandri és Ganesh Acharya koreográfiája visszafogott és kizárólag a diszkóra szorítkozik: Billo tüzes, hastáncelemekkel kevert tánca minden férfiszívet rabul ejt. A férfiak tánckarként sorakoznak fel mögötte, és egytől egyig felveszik az énekesnő ritmusát. Billónak nem esik nehezére a hódítás, hiszen ő az egyetlen nő a diszkóban, a tisztességes asszonyok otthon ülnek, és várják haza kapatos férjeiket.
Dolly Ahluwalia jelmeztervező ügyesen ötvözi ruháiban a tradíciót a modernitással, a maffiatagok tipikus indiai nyakláncokat, kis férfifülbevalókat és fonott karkötőket viselnek, de a melltetoválások, drága napszemüvegek és aranyórák sem hiányoznak kiegészítőik közül. A drága fehér öltönyök mellett a kockás és a csíkos ingek dominálnak, valamint a nagyon csúnya gépi kötött mellények, amelyek közül is messze kitűnik Langda (Jago) csíkos ingén viselt kockás mellénye. A hétköznapi ruhadarabok élesen elhatárolják a magánéletet a reprezentatív jellegű munkától. A tárgyalásokon szertartásosan teáznak, majd – csak úgy mellesleg – lelőnek pár embert. Amerikai akciófilmeket meghazudtolóan kiugranak a vonatból, aztán virágfüzért aggatnak a nyakukba a győzelem örömére.
Az egyik jelenetben a mindig elegáns Omkara maga köré csavart fekete pokrócban közlekedik, amit a velencei reneszánsz öltözködés előtti tisztelgésként is értelmezhetünk. Vagy egyszerűen csak fázik. A nők hajukat copfba fonják, és hagyományos szárit hordanak: a majdnem teljesen ékszertelen Dolly többnyire fehérben jár makulátlanságát szimbolizálva, Indu inkább kékben, rózsaszínben vagy narancssárgában jelenik meg. Billo az egyetlen, akit nem kötnek a hagyományok, élénkpiros és narancssárga szoknyáihoz flitterekkel díszített sálat, napsugáralakú, hivalkodó homlokékszert és számos karkötőt, nyakláncot vesz fel. Erősen festi magát, és fesztelenül mutogatja fedetlen hasát.
A díszlettervező, Samir Chanda is alkalmazkodott az eklektikus világképhez, Omkara fényűző házát nádszékekkel és paravánokkal rendezte be, kint és bent is nádhinta függ, ugyanakkor az egyik szoba sarkában vadonatúj porszívó áll.
A Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényéből készült Mátkaság és legényélet (eredetileg Bride and Prejudice, csak egy megmagyarázhatatlan véletlen következtében lett az előítéletből ’legényélet’) sokkal kedvezőbb fogadtatásra lelt hazájában az Omkaránál, amin egy cseppet sem csodálkozhatunk. Jane Austen romantikus lányregénye igazi bollywoodi csemege. Senki sem hal meg, tulajdonképpen semmi sem történik, csak egy kis lovaglás, egy kis kötögetés, egy kis teázás. Bár az intrikák romba döntenek sok házasságot, és összetörnek sok leányszívet, mégis meglehetősen érdektelenek. Valljuk be őszintén, abszolút hidegen hagy, hogy Mr Darcy feleségül veszi-e Lizzy-t vagy sem.
Gurinder Chadha rendezőnő (Csavard be, mint Beckham) tehát okosan döntött, amikor musicallé formálta a regényt, a tánc-és dalbetétek feldobják az unalmasan hömpölygő történetet. Ráadásul India legalább olyan zárt világ, mint a 19. századi Anglia.
A konfliktusok érthetőbbé válnak, az előítéletek az indiai és az amerikai kultúra ellentétéből fakadnak.
Egy istenháta-mögötti indiai városban, Amritsarban az elszánt Mrs Bakshi (Nadira Babbar) úgy dönt, hogy férjet talál mind a négy lányának. Három lány ebben semmi kifogásolnivalót nem talál, hiszen évszázadok óta ez a szokás, de az okos és keményfejű Lalita (Aishwarya Rai, a valamikori Miss World) kizárólag szerelemből hajlandó férjhez menni. Az indiai Lizzy olyan férjet szeretne, aki emberszámba veszi őt, megosztja vele a problémáit, és nem száműzi a konyhába. Gurinder Chanda bátran mutatja meg, hogy az indiai nők a szülők megszabta frigy helyett valójában szerelmi házasságra áhítoznak, és az otthonülő, kicsi feleségeket tartó Mr. Kohlikat (Nitin Ganatra) a pokolba kívánják.
A film cselekménye ugyanolyan egyszerű, mint a regényé: Lalita egy nagyszabású esküvőn találkozik a gazdag amerikai szállodatulajdonossal, Will Darcyval (Martin Henderson), aki rögtön megtetszik neki. Igen ám, de a sznob kaliforniai pénzember mélyen lenézi az indiai életstílust, és Lalitát buta libának tartja. El sem tudja képzelni, hogy egy indiai, ráadásul falusi lány rendelkezhet akkora műveltséggel és olyan széles körű világlátással, amilyennel egy amerikai nő. Itt nem a társadalmi rang áll a két szerelmes közé, hanem az anyagi és a kulturális különbség, bár Bakshiék szegénységének szerintem minden indiai örülne.
Elképesztően tágas, emeletes, oszlopos házban laknak, a rendezett kert fő dísze a feszített tükrű medence, minden ragyog a tisztaságtól. A hatalmas ebédlő, a függönyként leomló súlyos drapériák, a számtalan virág és az angol típusú polcok, faliórák nagypolgári miliőről árulkodnak.
A lányok egyetlen ruhája egy átlag indiai fizetés háromszorosába kerül, hétköznapokon kézzel hímzett színes vászonruhát viselnek divatos fülbevalóval, éjszaka szaténpizsamába vagy muszlinhálóingbe bújnak. Estélyi ruhájuk kézzel hímzett flitteres selyem száriból, aranyszegélyes csólíból (száriblúzból) és arannyal átszőtt muszlin sálból áll, hagyományos arany vagy aranyozott ékszerekkel.
Lalita sokszor ujjatlant hord, ezzel jelezve liberális szemléletét, és bindhijét is inkább ragasztja, mint festi.
Jaya (Namrata Shirodkar, az eredeti regényben Jane), a legnagyobb lány, visszafogott személyiség, ami az öltözködésében is megmutatkozik, egyszínű ruhadarabjaiból is kiragyog a szépsége.
Lakhi (Peeva Rai Choudhuri) a középső testvér lényegtelen figura, ahogy Lydia is az Jane Austennál, egyetlen jelenetben válik főszereplővé, amikor a Kobra táncával szórakoztatja vendégeiket. Szerintem fantasztikusan táncol, tényleg egy sziszegő mérges kígyóhoz hasonlít, a szemei hipnotizálnak, de a család kínosan mosolyog, és jóindulatúan megveregetik a hátát. Ilyenkor érezhetőek a kulturális különbségek.
Maya (Meghna Kothari) egyáltalán nem hasonlít a regény Maryjéhez, nem ostoba, csak fiatal és rakoncátlan. A szerelem ugyan neki is elveszi az eszét, de ő Johnny Wickhamben (Daniel Gillies), a külföldi turistában egy másfajta élet lehetőségét látja, a szabad szerelem és a szabályok teljes áthágásának reményét. Öltözködésében is ez a lázadás mutatkozik meg, az első jelenetben szűk nadrágba és spagettipántos haspólóba bújik, de anyja leparancsolja róla. Hiába ez a legújabb divat, kizárólag énekesnők és a legmodernebb felfogású városi lányok viselik.
A mama tradicionális arannyal hímzett sötétzöld, lila és rózsaszín szárikat visel, csak úgy lógnak rajta az arany ékszerek: karkötők, nyakláncok és fülbevalók.
Eduardo Castro és Ralph Holes (mindketten főként tévésorozatok jelmezeit tervezték) a férfiakra fehér öltönyt adtak, ami Indiában a gazdagságot jelképezi, Mr. Bakshi a bálra aranyhímzéses fehér díszruhát ölt. Mr. Darcy-t és Mr. Bingley-t (Naveen Andrews, a Káma-Szutra című film rádzsája) elegáns szabású öltönye jó partivá avatja az indiai lányok és mamák szemében.
Mr. Bakhsi (Anupam Kher) a papucsférj mintaképe, felesége nem tűri meg házában liberális elveit, ezért semmibe sincs beleszólása. Öltözködése is neje ízlését tükrözi.
Egyedül Kiran, a vőlegény húga (Indira Varma, a Káma-Szutra főszereplője) lóg ki a filmből, alakját nem dolgozták ki eléggé, szerepe abban merül ki, hogy fenségesen bevonul az esküvőre, majd londoni lakásában csinos európai ruhában fogadja Bakhsiékat.
Az indiai filmekben a csókjeleneteket mai napig madárcsiripeléssel, fodrozódó hullámokkal vagy a lombok között fújdogáló széllel helyettesítik (egy-két kivétel természetesen akad, de ezektől szigorúan óvják a fiatal lányokat), ezért amikor Lalitát álmában Darcy megcsókolná, a lány elájul.
Anu Malik és Craig Pruess zenéjében megtalálható a bollywoodi filmek lírai dalbetétjeitől kezdve az amerikai popon át minden. Egy goa-partin Ashanti énekel. A táncok is hibridek, a tradicionális indiai mozdulatokat (a háttértáncosok nagy részét a helyi szikh templomból hívták) modern diszkó-koreográfiával ötvözi a bollywoody koreográfus-guru, Saroj Khan.
A multikulturalizmus csak úgy sugárzik a filmből, afro-amerikai gospel kórus, mexikói zenészbanda, néhány angol Morris-táncos színesíti a szerelmesek egymásra találását.
(2007-09-06)
