A mozgalom úgy kezdődött, hogy a Prágában élő Igor Blazevic szarajevóiként, a háborútól eliszonyodva előbb létrehozta a Clovek v tisni – People in Need segélyalapítványt, majd megszervezte az első Jeden Svet - One World- Egy a világ fesztivált. (Erről bővebben: Boronyák Rita: Része vagyok - A szarajevói Igor Blaževič humanitárius segélyező alapítványa Prágában működik )

Hanna Polak filmjét a budapesti díszbemutatón fanyalgás fogadta. A fesztiválbeszámolók le-"Fókusz"-ozták, "hatásvadász" bélyeggel látták el. Ízlés dolga, mondhatnánk, de a védekezést is észrevehetjük ebben a viszonyulásban. A gyerekek szenvedése miatt Isten létét kétségbevonó dosztojevszkiji dilemmára a társadalmilag, emberileg alig-alig szolidáris, szegény Magyarországon a gondok távolítása a válasz. A magyar filmes szakma filmként viszonyult egy tűrhetetlen helyzet empatikus ábrázolásához.

Az "emberi jogok" kifejezést világszerte divatosan gyakran használják. Sokan és sokféleképpen hivatkoznak az emberi jogokra, gátlástalanul eladnak vele háborút, rablást, kegyetlenkedést. Kelet-Közép-Európában többé-kevésbé paranoiásnak tekintik, aki a jogaira hivatkozik. Mintha illetlenséget követne el. Túl sok a képtelen, méltatlan helyzet, túlságosan forrongó, kiegyensúlyozatlan, billenékeny az élet. Az ember saját jogainak tudása mély, racionális nyugalmat kívánna - és azt is eredményezne. A jogbiztonság számos társadalmi és egyéni szorongást tudna fölszámolni. Következményeképpen számtalan irracionális esemény: drasztikus egymás-szidások, a frusztrációk tömkelegéből fakadó folytonos harci helyzetek tűnnének el. Ez a vágyott helyzet azonban teljes átépítést kíván a fejekben is, az érzelmek széles skáláján is.

A prágaiak elsősorban a fiataloknak szánták fesztiváljukat, nem titkolt szándékuk másfajta gondolkodásmódra nevelni őket. Egyfajta viszonylagosságot eredményez a más gondjaiba betekintés. Távolítást. Ha valaki csak a szűkebb környezetére koncentrál, hajlamos a saját gondjait nagyítani. Ha tágabb összefüggésekbe helyezi, talán rájön, amire a Koka (r: Eric Bergkraut, 2005, svájci) című film egyik nyugat-európai szereplője: Földi paradicsomban élünk, és nem is tudunk róla. A prágaiak körében a fesztivál hamar népszerű lett: 1999-ben 3 ezren, 2003-ban már 29 ezer 334-en nézték a filmeket, s a nézők 80 %-a 18 és 28 év közötti volt).

A budapesti Verziókat is túlnyomórészt a fiatal értelmiség látogatta. Az Open Society Archive által szervezett 3. Verzió helyszínei az eddigi Toldi Mozi és az Örökmozgó mellett idén a Holocaust Emlékközponttal bővült. A filmek száma az első két fesztiváléval nagyjából egyezik: 43, amit idén már 31 ország terméséből válogattak. A vetítési napok száma nem bővült, a nagyobb kínálat azonban emelte a színvonalat. Az előkészírésben sokak munkája fekszik: az OSA, a Magyar Nemzeti Filmarchívum, a Toldi Mozi, a Holocaust Emlékközpont munkatársai segítették a fő szervezőket. Zádori Zsuzsa fesztiváligazgató és Oksana Sarkisova programigazgató az első két fesztiváléhoz hasonlóan koordinálta a szerteágazó szervezési munkát. Ők teremtették meg az idei rendezvény anyagi hátterét is. Megkeresték a fesztiválra beválogatott külföldi filmek nagyköveteit, alapítványait és pénzbeli, infrastrukturális segítségüket kérték a rendezvényhez. A fesztiválnak idén először sajtóreferense is volt. Úgy tűnik, a rendezők Seres Mariann személyében megtalálták azt, aki kellő rátermettséggel és elkötelezettséggel mérte föl, hogyan, kiknek érdemes propagálni a rendezvényt.

Az eredmény: a fesztivál keretei kialakultak, a rendezvény „bevezetetté” vált. A sajtó és a filmes szakma mellett a közönség is szép számban jött, a pénztárak előtt türelmes, hatalmas sorok kanyarogtak. A fesztivál élt, hangulata örömteli és vidám volt, annak dacára, hogy a legtöbb film mázsás súlyokat rakott a nézők vállára.

Aki egynél több filmet nézett, nagy kilengésű érzelmi hintába került. Nem segített a más esetekben annyira praktikus "milyen szerencse, hogy rossz/hiteltelen/hatásvadász a film, így nem fáj annyira". Nem segíthetett, mert a filmek kimagaslóan jó átlagszínvonalat képviseltek. Az instruált jelenetes dokumentumok (Női jogon, r: Kim Longinotto-Florence Ayisi, 2005, brit; Válás iráni módra, r: Kim Longinotto-Ziba Mir-Hosseini, 2005, brit) sem tudtak papírmasé-drámává egyszerűsödni, mert amit bemutattak, nagyon erősen átütött a fikciós dramaturgián, amely ezekben az esetekben a sűrítés eszközeként indokolt volt. A dramaturgia szót félve említi az ember olyan törvények ismertetése esetén, amelynek betűje és szelleme szerint teljesen jogszerű, hogy az elvált anyától elveszik az egyik gyerekét, ha több is van. Ha pedig újra férjhez megy, csak a volt férj engedélyével maradhat nála a másik gyerek. Aki ugyan nem alkalmas egy négyéves kislány nevelésére, nem is érdekli különösebben a dolog. Az anya arra hivatkozik: ne vegyék el tőle a lányát, a másik lány is sokkal rosszabbul tanul, mióta ő nincs vele. A jogszerű válasz: minek tanuljon a lány, 9 éves korától már férjhez lehet adni.

Dokumentumfilm esetében gyerek-narrátor alkalmazása nem szerencsés, mert hatásvadász, csakhogy értelmes-e ez a filmes szakmai szempont akkor, amikor az a cérnavékony gyerekhang arról beszél, kilencévesen ő viseli gondját két kistestvérének, hatkor kel, reggelit készít, mos, főz, takarít, s boldog, hogy iskolába járhat (Punam, r:Lucian Muntean-Natasa Sztankovic, 2005, szerb). Anyjuk négy éve halt meg, apjuk hajnaltól késő estig dolgozik, hogy előteremtse a megélhetéshez és a három gyerek iskoláztatásához szükséges kevéske pénzt - egy gyerek taníttatása havonta másfél dollárba kerül. Punam húga, Rabina folyton elbotlik, elesik, mert többször eltört a lába, és rosszul forrt össze. A gyerekek koszos és feslett iskolai egyenruhát viselnek, az a legjobb ruhájuk. Az iskolában függöny választja el az osztályokat, Punam nem mindig tudja, melyik tanítóra kell éppen figyelnie a három hang közül. Még ez az olcsó iskola is elérhetetlen a nepáli gyerekek hatvan százaléka számára. A nepáli gyerekek egyharmada dolgozik.

Clovek v tisni - People in Need - segítségre szoruló ember mindenki, aki faja, neme, méltatlan élethelyzete miatt nem élheti a saját életét. Más szint, mondhatnánk, de van-e jogunk véleményezni a férfinak született, de magát nőnek érző Nicola átoperálása előtti vallomását: "Sose gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Azt hittem, elég meghoznom a döntést." (Kicsoda De Leo N.?, r: Alberto Vendemiatti, 2005, olasz) Az egyik filmben föltett kérdésre válaszol a másik: a tapintatosan távolságtartó, érzékenységet kímélően óvatos Boldog élet (r: Jiang Yue, 2002, brit-kínai) két, Zhengzou város még kínai léptékkel mérve is forgalmas pályaudvarán dolgozó férfi párhuzamos ábrázolásával a földi boldogságot mutatja meg. Gondolati szinten a fesztivál filmjeinek összesítése is lehetne. A pályaudvaron minden megtörténhet. A kínai újévkor annyi az utas, hogy az ablakon át kell betuszkolódni a színültig telt vagonokba. Egyszer egy elhagyott csecsemőre bukkannak, máskor egy meggyilkolt nő tetemének elszállítását kell intézni. Liu, az utasforgalom felelőse új, gyönyörű, nagy lakásba költözik a feleségével és kisgyerekével. Fu, a párttitkár második feleségével él. Liu hirtelen elveszíti a munkáját, a feleségét is munkanélküliség fenyegeti. Úgy döntenek, eladják álmaik netovábbját, a dizájnos új lakást, amire annyit spóroltak, s visszaköltöznek a régibe. Fu a mai napig siratja az első feleségét, aki orvosi műhiba miatt halt meg, második feleségével kijönnek, de a kapcsolatuk üres rutin. Beleegyezne a válásba, de maga nem kezdeményezi, mert nem akarja megbántani az asszonyt. Hegel nyomán mondhatjuk: boldogok, mert felismerték, csak az adott körülmények között találhatják meg a boldogságukat. Ha nem tudnak változtatni, ott és úgy kell berendezkedniük.

Mert az alapkérdés a legtöbb esetben az, tudnak-e változtatni a szereplők. Avagy változtatás-e a belenyugvás? Személy- és helyzetfüggő kérdések, a szélsőségességig egyéni válaszlehetőségekkel. Személyiség és ízlés dolga, kinek mi válik be, gondolhatnánk. A fesztivál filmjei arra figyelmeztetnek: nem elhanyagolható, hogy a földgolyó melyik pontján szembesül az egyén a saját szükségleteivel. A szükségleteit nagyban meghatározza a környezete. Ahol az alapvető, a biológiai fennmaradáshoz szükséges emberi jogok sérülnek, háttérbe szorulnak a bonyolultabb, a lelki teljességre irányuló törekvések. Gondoljuk. Aztán megnézzük a Szvenkák című (r: Jeppe Ronde, 2004, dél-afrikai-dán) filmet, és borul az okoskodás. Mert milyen szociológiai elméletet lehet hozni annak igazolására, hogy johannesburgi zulu munkások szabadidejükben dandyvé lényegülnek át. A közösség erős és összetartó, hagyományteremtő. A részvétel apáról fiúra száll. Érdekes módon leginkább a nők pártolják a férfiak nem éppen olcsó Armani-, Cardin-vásárló szenvedélyét. Aki szvenka, nem iszik ugyanis.

Egy dokumentumfilmes fesztivál rádöbbenthet bennünket arra is, hogy mennyire elégtelenek az ismereteink. Hiszen milyen nagyra vagyunk a liberalizmusunkkal a transzszexualitás elfogadásában, s nem tudtuk, hogy Észak-Albánia közösségeiben elfogadott az „átváltozási rítus” (Mi, férfiak, r: Jan Sosinski, 2005, lengyel). Igaz, szigorú feltételei vannak, egyebek mellett élete végéig szűzen kell élnie annak, aki így dönt, cserébe viszont nem kell küzdenie. Előítélettel sem, ebből adódóan önmagával sem, ami annyira megnehezítette éveken át a már említett Kicsoda De Leo N.? című film hőse, Nicola/Nicole életét. És azt tudjuk-e, hogy Japánban férfi ruhába öltözött lányok szórakoztatják a férfiaktól megcsömörlött nőket (Gésa fiúk, r: Kim Longinotto-Jano Williams, 1995, brit.

S ahhoz mit szólunk vajon, hogy a macedóniai Sutkában, a földkerekség egyik legszegényebb roma falujában például minden várakozás dacára rendkívül vidámnak látszik az élet (Sutkai bajnokok, r: Aleksandar Manic, 2005, szerb-cseh-finn). A falucska lakói a lehető legfurább versenyszámokban vetélkednek. Bajnoka van a harciliba-kiképzésnek, a szelleműzésnek, a vámpírok elleni harcnak, de az az elképzelés sem ütközik senki ellenkezésébe, hogy Amerikába jutni úgy a legegyszerűbb, hogy az ember dematerializálja magát Sutkában, és rematerializálja az Ígéret Földjén. A csodák márpedig mindennaposak, állítják minden gondolatukkal és cselekedetükkel. Hja, ha a cseh abszurdra való hajlam találkozik Kusturica látásmódjával, azt nem lehet átsóhajtozni szorongva, akkor nagy röhögések kell essenek. A film rendezője, Aleksandar Manic Jugoszláviában született, Németországban nőtt föl, Prágában végzett a FAMU-n. Azzal pedig ki törődik, hogy az 50 ezres, valóságos Sutka - amelyet hivatalosan Suto Orizarinak hívnak, s amely települést 1963-ban alapították, a nagy szkopjei földrengés után, s a városi rangot 1996-ban nyerte el - a macedóniai cigány lakosság életét szimbolizálja avval, hogy szokatlan együttesét mutatja a mélyszegénységnek és a szupergazdagságnak? Ez film. Eszünkbe juthat: a sutka szláv nyelveken viccet jelent… Mert a 28. perc táján lerántja a leplet a film önmagáról, kizökkent, villanásnyira megmutatja, hogyan lehetne látni ugyanazokat az úgynevezett tényeket tragikusan, aztán gyorsan vissza is vált, s komédiázik-viccelődik-poénkodik a 79. percig, vagy míg a világ világ, ki tudja. Sutkában is vannak árván kószáló utcagyerekek (egyes becslések szerint a számuk ezerre tehető), de csak vágóképként jelennek meg. A fontos, hogy a rosszat túlélje a szereplő és a néző, s a humor éppen megfelel ennek a célnak. Nem változik tőle semmi racionálisan, mégis minden megváltozik érzelmileg. Mert ha a tényeket nem lehet megváltoztatni, a hozzájuk való viszonyt lesz muszáj, ha nem akar nyomorodni a lélek - nagyon magas labda. Az egyén felelőssége ott kezdődik, amikor a lehetőségei elfogytak? A tények szentek, az egyén dolga a nyomorodás? Vagy viccelje el, ameddig lehet? Mérei Ferenc jut eszembe, aki kifejezetten vicces anekdotákat mesélt a munkaszolgálatról.

Az emberi jogok hatalmas ernyője alá odafér Szergej Loznitsa A blokád című filmje is (2005, orosz), melynek hőse fikció, Pétervár – Leningrád város szelleme. A mű csak kép és zörej. Az archív képeken ember és város - nyomorult ember, aki életveszélyben, elgyötörten is védelmezi, óvja elegáns városát. 1941. augusztusától 900 napon át tartott az ostrom. A hárommilliós város lakosai közül a bombázásokban 17 ezren pusztultak el, az éhségtől jóval több, mint 600 ezren. De a szobrokat homokzsákokkal borították, a kisebbeket elásták, a kincseket kimenekítették. Minden megmaradt. Annak dacára, hogy az emberek kínjukban könyvekkel fűtöttek a dobkályhákban, s ügyet sem vetettek jártukban-keltükben a csikorgóra fagyott utcán heverő jégmerev hullákra, ám átsegítették egymást az utcai torlaszokon. Az egyik szekvenciában ketten húznak egy hullát szánkón, a háttérben földereng a Város finom, légies, lebegő sziluettje. Díszes, kecses lámpa ível egy rommá lőtt utca, a semmi fölött. Egy férfi ül a fotelben, tőle karnyújtásnyira mindene - az utcán, a hóban. Nem tolakodó, nem túlhangsúlyozott zörejek hangolják a fület figyelemre: csoszognak a csizmák, csusszan a szán, diszkréten ordít a tömeg - távoli, messze kor, finom, filmes patina rakódott a rég halott emberek szenvedéseire. A Város örök.

Emberi jogok - Koka, a Galamb - így hívták a szülei Zainap Gashajevát (Koka - a csecsenek emlékezete). Négy gyereket nevelt föl, majd üzletasszony lett. 1994 óta aprólékosan dokumentálja a csecsen mindennapok eseményeit: kegyetlen gyilkosságokat, nemi erőszakot, kínzásokat. Munkatársai csecsen és orosz (!) asszonyok, akik a konspiráció szabályai szerint rejtegetik és juttatják külföldre a szörnyűségeket megörökítő videokazettákat. Ezek a nők bíznak abban, hogy egy napon eljön az az idő, amikor tisztességes eljárás keretében perbe lehet fogni az orosz hatóságokat, amelynek cinikus tagjai napjainkban is azt hiszik, soha ki nem derül, mit művelnek Csecsenföldön "terrorizmus elleni küzdelem" címén. Gashajeva és munkatársai adatbázist építettek: elhurcolták, megerőszakolták, fölgyújtották, megkínozták, megcsonkították a tételek. A film szomorú aktualitását az adta a fesztiválon, hogy egy hónappal korábban lelőtték Anna Politkovszkaját, az ellenzéki Novaja Gazeta újságíróját.

Ebben a filmben kimondódik, ami a megrendezett jelenetek, a félresikerült helyzetek láttán óhatatlanul fölmerül a nézőben. A szenvedés is üzlet. Reklámot kell csinálni neki, el kell adni, hogy pénzt kapjanak a szenvedők megsegítésére. Az emberi jogi harcosok többnyire a legkevésbé sem álmodozók vagy holdevők. Nem naivak. Hónaljig gázolnak a szenvedésben, álszentség volna részükről, ha úgy tennének, mintha nem vennék észre, hogy a világ szenvedő pontjainak úgyszólván tőzsdei árfolyamuk van, amely tőzsde nagyon könnyen kiiktatja a nyugalom felé indultakat. Keményen kell lobbizni azért, hogy a világ figyelmét a válsággócok maguk felé tudják fordítani.

Emberi jogok - gyerekükkel az út szélén ácsorgó iráni asszonyok (Prostitúció csadorban, r: Nahid Persson, 2005, dán-iráni-svéd). Megesik, hogy a kocsiban történt üzletszerű szexuális aktus alatt nem alszik el a gyerek, ha már nem karonülő. Ahogy az is, hogy anyát és gyerekét kivágja a kocsiból az amúgy rendes, jó polgár - aki korábban a filmezésbe is beleegyezett "Mutassuk meg, milyen szörnyű hely ez az ország", mondva, s mutatva, mennyire barátja ő a nyitottságnak - hogy ne kelljen fizetnie. Az utcákon az iszlám erkölcs fegyveres őrei cirkálnak, a házasságtörő asszonyokat megkövezik, a vásárolt szex mégis törvényes. "Sighét", különleges házasságot kötnek a férfiak a kiszolgáltatott nőkkel, többnyire tisztességesen, a mullah színe előtt, amelyben annak érvényessége alatt - két órától 99 évig - minden férji jogukat gyakorolhatják. Alapvető veszekedési ok: az asszony mikor, hol, merre jár. Az iráni törvények szerint nem tartózkodhat nő egyedül az utcán, minden lépéséhez a férje engedélye kell. Erre kitüntetetten ügyelnek az erkölcs fegyveres őrei. A film rendezője 17 éve hagyta el szülőhazáját. Akkor még nem volt drogprobléma, ma már a nők nagyon nagy hányada is függő. A vallási vezetők ugyanúgy igénybe veszik a prostituáltakat, mint bárki más. Hivatalos szinten a drog is, a prostitúció is tilos.

Emberi jogok - Kronstadt, katonaiskola, kis és nagyobb fiúk gyakorolják a katonamesterséget, a csecsen terrorista a fő ellenség – ez az első, színes „szoba”. (A melankólia három szobája, r: Pirjo Honkasalo, 2004, finn). A második fekete-fehér, egy beteg asszony lakásán található: Groznijban, a szétlőtt, romos, nem működő csecsen fővárosban három kisgyerek búcsúzik beteg anyjától. A harmadik, ismét színes „szobába”, Ingusföldre viszi őket egy asszony, aki hetvennél több árván maradt gyereket fogadott be. A csecsen hagyományok talajára alapozzák a felnőttek a gyerekek reálpolitikai gyűlöletre nevelését. Kronstadtban és Ingusföldön is megy a televízió: a csecsen terroristák által elfoglalt moszkvai színházról szóló tudósítást adják. A kör bezárult. Kronstadtban van csecsen árva is, ő a bűnbak.

Emberi jogok - tehenek kóborolnak Kolozsvár szemetes utcáin, ennivalót keresnek (Moszny, r: Lakatos Róbert, 2005, magyar). Férfi a fa alatt, háttérben tehén, a mosolygós ember mobilozik. A némafilmekre emlékeztető inzertekből értesülünk arról, hogy Moszny József házát eldózerolták a "tömbházak" építése kedvéért, de Moszny nem költözött oda, hanem a hétvégi sufnijában húzta meg magát az állataival: teheneivel és kutyáival. Azt meg szinte a film végén, csaknem véletlenül tudjuk meg egy fecsegő tehénszállítótól, amikor Moszny már föladta a saját, némiképp ugyan bizarr, de mindenképpen saját életéért való küzdelmet, hogy Moszny mérnök úr volt, s lám, hova jutott. Zárókép: Moszny panelben tévét néz, a háttérben tehenes párna látható

Emberi jogok - a csodásan tehetséges énekest, a 11 éves Vierkát és családját fölkarolja Ida és férje (Vierka, avagy az eltűnt B. család nyomában, r: Miroslav Janek, 200, cseh) . A két család összeköltözik. Ida talán soha nem érti meg, miért hagyta ott őket a Berki-család. A saját gondolkodáshoz, életvitelhez való jog a praktikus, civilizációs mindent beosztani – eltervezni- ésszerűen tenni okosságával került konfliktusba. Berkiék nem vitáztak. Elmennek, amikor már cigarettaadag-beosztásról van szó. Nem akarják, hogy lányukat eltávolítsák a családjától, nincs az a karrier, amiért megérné, hogy azzal fizessenek, amit ők gondolnak a szabadságuknak a roma hagyományok szerint.

A gyereknyomor, a gyerekkor nélküli gyerek-lét ábrázolásakor szorul leginkább ökölbe a kéz, össze a torok. A pályaudvar gyermekei kritizálói talán nem tudják, hogy a film támogatójaként megjelölt Active Child Aid a rendező alapítványa. A rendező nem töri meg a film dramaturgiáját. Nem mutatja be, mit tesznek a kitett, reménytelenül megnyomorított gyerekekért. Nem a saját személyének keresi a reflektorfényt, inkább segíteni akar. Ő filmet készítve is tud. Mi esetleg úgy, hogy nagy adag palacsintát sütünk a szerencsés esetben egészen más problémákkal viaskodó gyerekeinknek, és közben Louis Armstrongot is hallgathatunk, What a Wonderful World, ha kedvünk szottyan, itt, gondjaink közepette, a Paradicsomban.

(2006-12-07)