Az alábbiakban szubjektív válogatás és beszámoló következik a Sziget Fesztivál 2006-os programjairól. Ugyan a kritika mint műfaj önmagában csakis szubjektív lehet, ám a Szigetről, vagyis egy multikulturális nemzetközi fesztiválról csak még önkényesebben lehet írni. Az idei Sziget zenei programja világszínvonalú volt, ami sajnos a Színház- és táncsátor programjáról nem mondható el. Jómagam a legérdekesebb produkcióknak a nagy utcaszínházakat tartottam. A filmek sajnos évek óta egyre kisebb teret kapnak, talán azért is, mert érdekes módon a nagyobb mocsok, a több punk és a több részeg ellenére régebben valahogy mégis érdeklődőbb emberek vettek részt a rendezvényen.
Emlékszem, tíz évvel ezelőtt a Sziget Mozi a sátrak között helyezkedett el, valahol a dolgok közepén. Csillagtalan éjszakákon a tombolástól fáradtan ott néztük az alvás előtti filmeket és a mára már legendássá vált Sziget Híradót. Ma a Duna Mozi névre hallgat ez a program és a Duna Televízió támogatja. A központból kikerült a szélre, egy eldugott tisztásra – talán ezért is történt, hogy a régebbi tömegek helyett most csak húszan-harmincan jelentek meg még a Sziget filmes programjának legnagyobb eseményére, az Egyetleneim című film bemutatójára is. Sziget Híradó meg már évek óta nincs.
Nos, ha esetleg a zaj miatt rakták ki szélre a mozit, akkor rossz helyet találtak. Csütörtök este ugyanis még akkor értem oda, amikor mind a nagyszínpad, mind a világzenei színpad működött (vagyis 11 óra előtt), s így a rövidfilmek alatt meghallgathattam az ott játszó zenekarokat is. Ennél azonban jóval idegesítőbb volt a mozivászonnal szemben elhelyezkedő sátrak programja, ahol is a fenti időpontban a Simpson-család részeit vetítették üvöltve. Tulajdonképpen teljesen mindegy volt, hiszen ekkor rajtam kívül csak a mozigépészek és a beosztott biztonsági őr figyelte a filmeket. Talán ezért is alakult úgy, hogy nem mindig azt és nem akkor vetítették, mint ami a programban szerepelt.
De ne vágjunk az események elébe. Az idei Sziget a kulináris örömök paradicsoma lett – minden eddiginél több étkeztető cég települt ki s az erdélyi konyhától az arabon és a zsidón át az indonézig mindenféle népek és tájak ételeit fogyaszthatta az érdeklődő. Természetesen mindent drágábban, mint a Szigeten kívül. Így a vékonypénzűek a 200-250 forintos sima lángost vagy jobb esetben a 400 forintos hot-dogot vehették, ha nem a helyszínen felállított Tesco-áruházak soványka kínálatát vették igénybe. Az alkohol természetesen olcsó volt, s így a hozzánk látogató külföldiek újra megerősíthették azon elképzelésüket, hogy alkoholizálni Magyarországra jönni megtérülő befektetés.
Mert voltak külföldiek szép számmal: a franciák képviseltették magukat a legnagyobb arányban, aminek én személy szerint igencsak örültem. Sajnos, a Sziget-szervezők nem voltak erre felkészülve, így néhányszor komoly kommunikációs nehézségeknek lehettem szemtanúja. Ugyanakkor pozitívum, hogy nyomtattak franciául is programot, így a francia csapatok azért legalább azt tudták, hogy mikor hova kell menni. Sőt, olykor még zavarba is jöttek, mint ahogy mindenki, ha két-három érdekes program egymástól húsz percnyi távolságban zajlott egyidőben.
Az első nap fellépői közül a Színház- és Táncsátor programjában az egyik legnagyobb bukást láthattuk – a marseille-i balett fellépését (Ballet National de Marseille). A meglehetősen hosszú és vontatott előadást időnként színesítő kisebb ötletek nem mentették meg a francia csapatot. Sajnos, aznap még egy külföldi előadás, az angol-indiai Angika Dance Company előadásán döntött úgy a közönség, hogy inkább kimegy. Hála a Teremtőnek, a Dervish in Progress című dervis-táncon alapuló előadás emléke még velünk volt, hiszen Ziya Azizi produkcióját álló tapssal jutalmaztuk – a sajátos sztriptízt a technikai ügyesség metafizikai szépséggel ruházta fel. Aznap valahogy zenei szempontból kevéske volt a műsor, így elsattyogtam Robert Plantre – még a marseille-iek előtt –, és nem bántam meg. Ugyan egy kissé idegbeteg takarítónőre emlékeztet, de még mindig van hangja, kisugárzása és zenészei.
A második napon a nagyszínpadon Jovanotti óriási pörgést kavart, noha nem ő volt a legnagyobb sztár ezen a fesztiválon. Ezek után zarándokoltam el a Duna Mozihoz, hogy megnézzek egy Mundruczó-rövidfilmet (Rövidre vágva: kis apokrif No. 2). A már említett ürességben, egyik oldalról Jovanotti utolsó számait, a másik oldalról Goran Bregovic tűzoltózenekarát élvezhettem, valamint hátulról a már szintén említett Simpson-családot. Nem csoda, ha a gépészek is megzavarodtak és valamiért a várva-várt Mundruczó-film helyett Szaladják István általam már többször látott és halálosan unt Aranymadár című alkotását fűzték be. Becsülettel végignéztem, mert kíváncsi voltam, hogy vajon a program szerinti következő alkotás, vagyis a Johanna, vajon nem cserélődik-e ki stikában. Nem, az rendben elindult. Sajnos, az első húsz perc után rohantam a Színházsátorhoz, ahol egy őrült spanyol képzőművész (Marcellí Antúnez Roca) mutatta be a jövőt illető egyszerre erősen technicista és erotikusan túlfűtött elképzeléseit. Noha sokan távoztak, engem lebilincselt az őrület, mint mindig. Elég annyi, hogy előadásának címe: Transpermia.
Talán a pénteki nap, vagyis a harmadik fesztiválnap bizonyult a számomra zeneileg legérdektelenebbnek. Csak az éjfél utáni koncertek ígértek némi unaloműzőt. Így én a Színházsátorban kezdtem, egy szép, ám talán nem a Szigetre való butoh előadás után a Színházsátor szervezőinek kitudja hányadik balfogását volt részem megszemlélni: a The Finger Players szingapúri társulat Furthest North, Deepest South című előadását. Noha érdekesen ötvözték a pantomim- és a színészi játék elemeit, azért sokan elhagyták inkább a süllyedő hajót (szó szerint, ugyanis az egyik főszereplő egy tengeri kormányos volt). Én is átslisszoltam volna a moziba, hogy megtekintsek egy-két rövidfilmet illetve az Akira című nagy alkotást, de nem jutottam el odáig. Megállásra késztetett a domb mögül szüremlő furcsa fény és zaj. És igen, a világ egyik legjobb óriás utcaszínházát láthattam, a lengyel Teatr Ósmego Dnia Bárka című előadását. A hihetetlen látvány alapeleme egy óriási hajó (bárka), amely mozgott, illetve inkább száguldozott az egybegyűltek között.
Így fellelkesülvén, még kis ideig közeli hozzátartozómat kerestem a sötétben, akivel beültünk a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves hallgatóinak előadására, amit nem más rendezett, mint a zseniális Pintér Béla. A Korcula című darab egy horvát szigeten játszódik, ahol kiderülnek a nyaraló magyarok, németek és egyéb nációk érzelmi defektjei. Sajnos, talán a kevés gyakorlás miatt (vagy Pintér nem volt formában) a poénok nem mindegyike ült és ütött.
A negyedik napon, vagyis szombaton a Radiohead koncertezett. Ez az a világsztár zenekar, amelynek egyik videóklipjében a magyar Kovács Lajos szerepel: emlékezetes jelenetében egy autó elől fut, majd felgyújtja. A zenekar élőben csúcsprofi volt, s ez jelentette a koncert halálát is. A rendkívül színvonalas hangosítás a minőségre ügyelt, ez pedig egy rendkívül halk koncertet eredményezett. Sok mindent megéltem már, de hogy a nagyszínpad keverőpultja mellett a körülöttem állók hangja elnyomja a színpadot, azt azért nem hittem volna. Ugyanez vonatkozik a zenekarra is: nagy beleéléssel, precízen játszották el a dalokat, ám valahogy sterilen. A Radiohead a világ egyik legfontosabb zenekara, örüljünk, hogy itt jártak, de jobb lenne, ha önállóan koncerteznének – ez a minőségi szint talán csak akkor tud jó koncertélménnyel párosulni, ha totálisan az övék a színpad. Kevésbé igényes, ám ezerszer jobb koncertet adott a Depresszió, akik a jövő új Tankcsapdája lesznek, ha már most nem azok.
Vasárnap este, vagyis az ötödik napon, az Egyetleneim című film bemutatója. A 639. baba című sci-fi rövidfilmet vetítették, ami szellemesen fényképezett és igen derűs látvánnyal komponált alkotás, csak a szüzséje butuska. Az Egyetleneim, mely Tóth Orsi és Kovács Krisztián főszereplésével készült Beregi Tamás könyvéből, generációs film lesz. Éppúgy, mint a Moszkva tér, ez is egy meghatározott közeget (pesti félértelmiség), meghatározott korosztályt (mai huszonévesek) és meghatározott nemet (a fiúk) céloz meg. Pontosabban nem megcéloz, hanem erről szól – témája, ahogy Karinthy írta „egy kis szimbolista klampec nyöszörgései”. A téma ugyanis a csajozás, olyan helyszíneken és olyan helyzetekben, amit a tipikus, ELTE-re járó, középosztálybeli fiatal megismerhet. És van benne humor, szomorúság, szerelem, miegymás – a fő, hogy rengetegen felismerhetik magukat.
Igazi felüdülés volt ez a film a színházsátorbeli, nem is tudom, hogy hányadik bukás után: a The Necessary Stage szingapúri társulat godeatgod című darabjában ugyanis a tökéletes amatőrizmus társult a hihetetlen giccsel. Miközben igyekeztek részvétet kelteni a különböző történelmi szörnyűségek iránt, finom kis lelkük minden rezdülését a nézők elé tárták – s a nézők ezt gyors meneküléssel honorálták. Én is, különösen azért, mert már amúgy is menekülőben voltam a Ghymes koncertről, ahol fáradt zenészek fáradt számokat játszottak – pedig amúgy korai lemezük nagy rajongója vagyok. Így a nap végére csak a mozi vigasztalt.
A hatodik napon, azaz hétfőn kissé amortizáltan, s némi félelemmel közelítettem meg a Színházsátrat, ahol este nyolckor a magyar kortárs tánc egyik legszellemesebb alkotója, Szabó Réka mutatta be Nylon-revü című darabját. Ezúttal tiszta mozgásszínházi darabot készített, de garantálom, a mozdulat- és gesztusvicceken épp úgy lehet nevetni, mint a verbális poénokon. Rögtön utána kezdődött a ritka sikeres külföldi előadók egyikének, a Circa ausztráliai társulatnak a The Space Between című alkotása. A rendkívül könnyed, és mégis súlyos, akrobatikus, de balettes elemeket is hordozó mű óriási ovációt kapott, nem érdemtelenül.
Innen Natacha Atlas koncertjére igyekeztem, ahol közeli hozzátartozóm álldogált. Sajnos, az egyiptomi származású művésznő hangján kívül csak egy perkást hozott magával. Ez magyarul azt jelenti, hogy a főbb dallamok és szólók egy szintetizátorról mentek, így Cheb Mami koncertje után immár másodszor volt olyan érzésem, hogy egy tunéziai hotel halljával tévesztették össze az arabok a Szigetet. Úgyhogy elindultam az általam leginkább várt második számú koncert felé. Az Exploitedről van szó, minden punkzenék atyjáról, olyan zenészekről, akik húsz éve folyamatosan dühöngenek. Régi kollegák felidézték az 1996-os győri koncertet, amikor a rendőrség ostromállapotot hirdetett ki – ezen mindannyiunk szeme kissé bepárásodott. Most ostromállapot nem volt, csak kegyetlen, de kegyetlen zúzás. Saját műfajában aratott az Exploited. A koncert felénél gyorsan átrohantam a Színházsátorba, ahol Frenák Pál gyönyörű szólóját egy új táncos adta elő, nem is rosszul. Sajnos, utána a beharangozott japán tánctársulaton is maradtam, mert azt mondták, hogy egy igazi szamuráj leszármazott is szerepel. Nyilván szerepelt, de olyan bődületesen unalmas előadást készített, hogy a közönség kívánt utána kollektív harakirit elkövetni.
És eljött az utolsó nap, ama nap, a harag napja. Először mentem ki délután öt körül a Szigetre, hogy újra láthassam Iggy Popot. És láttam és látták körülöttem mindazok, akik velem együtt üvöltve headbangeltek. A biblikus hangvétel nem véletlen: Iggy and the Stooges vagyis Iggy Pop első zenekara újra összeállt, és megmutatták, hogy mi az a rock and roll! Az énekes már elmúlt hatvan éves, de még mindig egy szál farmerben tombolt, a közönség között kutyába ment le, és miközben mindenki azt várta, hogy mikor csúszik le a nadrágja, ő csak nevetett. A fesztivál legkoncertebb koncertje volt – a dolog úgy áll, hogy mintha ez az egész műfaj (monstre rendezvények) Iggy Popra lett volna kitalálva. Innen már bármi következhetett, én mámorban úsztam.
A Prodigyra épp csak benéztem, időközben kaptam a hírt, hogy betelt a Sziget. Hát, most se lesz kicsi a nyereség, gondoltam, és a Prodigyn összegyűlt iszonyatos mennyiségű embertől rémülten átbotorkáltam a moziba, ahol semmit se lehetett hallani a nagyszínpad zajától. Úgyhogy elfutottam a Színházsátorba, ahol távoli dübörgéssé halványult az elekto-techno-hardcore és megnéztem a Arcipelago Circo Teatro előadását, akik érdemdús olasz-kubai akrobaták. Kissé infantilis előadásukat az akrobata-számok miatt hozták létre, amik jók is voltak, az előadás viszont nem. Minthogy a Fekete kefét már lekéstem, épp indultam volna haza, amikor egy hirtelen felbukkant barátom gyerekének megszületéséről adott hírt. Így reggel öt órakor a Magic Mirror sátor diszkójában tomboltam, hogy aznap már ne is mozogjak többet.
Összefoglalom: a Szigeten mozit csinálni ilyen körülmények között felesleges. Ugyan a program szerint a Mozinet minden délutánra szervezett beszélgetéseket, előadásokat – dicséret a buzgalomért, de én sajnos egyiken se voltam. A zenei program két-három csemegét ígért, azok be is jöttek. A Színház- és Táncsátor külföldi programjai nagyrészt buktak – botrányos válogatás. A minden esti betevőm az óriás utcaszínházak voltak, s hogy azokról nem nagyon írtam, az azért van, mert van, amit látni kell.
(2006-08-25)
