Nehéz egységes tematikát találni egy olyan fesztivál programjában, amely a filmek olyan széles spektrumát kínálja, mint a Rotterdam-i Nemzetközi Filmfesztivál. Bőséggel akadnak bemutatók, nagy visszatérések és retrospektív vetítések. A neves filmes mustrák felhozatalának legjava mellett igazi ritkaságok és ínyenceknek való csemegék is felbukkannak. Az idei fesztivál külön büszkesége volt, hogy közel háromszázötven alkotó kísérte el a filmjét, ezzel is növelve az esemény rangját és népszerűségét. Nehéz tehát ebből a széles spektrumból egy külön aspektust kiválasztani, mégis, mind a versenyprogramban, mind a többi szekcióban szembetűnően sok film foglalkozott a felnőtté válás problémáival, az útkereséssel. Mindehhez megfelelő párosításnak mutatkozott a minimalista eszköztár, amely nem csak a látványt, hanem a történeteket és a dialógusokat is áthatotta. Paradox módon azonban ezek a filmek sokkal „beszédesebbnek” mutatkoztak, messze túlmutattak saját, viszonylag zárt közegükön, mivel alapkonfliktusaik univerzális emberi problémára épülnek.

Az első említésre méltó film a versenyprogramban szereplő Ragasztó (Glue, historia adolescente en medio de la nada) volt Alexis Dos Santos rendezésében. Minimalista eszközökkel – ami részben talán a minimális költségvetésnek is köszönhető – mutatja be három kamasz, élükön a tizenöt éves Lucassal (Nahuel Pérez Biscayart), unalmasnak tűnő mindennapjait. A fiatalok a semmi közepén próbálják a legkülönfélébb módokon érdekesebbé tenni az életüket – például a címben is említett ragasztó segítségével. Alexis Dos Santos filmje szinte enciklopédikusan veszi számba a kamaszkor testi változásait a nyitójelenetben, amelyben a főhőst éppen az iskolaorvos vizsgálja. A későbbiekben pedig ugyanilyen aprólékossággal veszi górcső alá a lelki változásokat, azt, hogy miként alakulnak a barátságok, a szülő-gyerek viszonyok és hogyan lopózik be a szexualitás iránti érdeklődés az addig ártatlan fiú-lány barátságokba. A másik fő témája a kamaszkorral elengedhetetlenül együtt járó lázadás. A semmi közepén, távol a nagyvárostól ezt persze leginkább csak a szerveződő helyi punk zenekar jelképezi, amelyben a főhős, Lucas is énekel. Annyira sivár és annyira egyhangú a filmen megjelenő élet, hogy önkéntelenül is klausztrofóbiát kelt a nézőben. Pedig a terek legtöbbször tágasak, és a táj sokszor végtelennek tűnik, mégis minden azt sugallja, hogy a három kamasznak nem sok reménye van arra, hogy kikerüljön ebből a közegből. Nehéz dolgot vállalt magára a rendező, amikor a kamaszkor buktatóinak feldolgozására vállalkozott, hiszen ebben a témában majdnem mindent elmondtak már előtte, amit csak lehetett. Szinte végeláthatatlan a vígjátékok sora és tragikomédiákból is akad elég, a számos megrázó családi drámáról nem is beszélve. Jogosan merülhet tehát fel a kérdés, hogy akkor mégis minek egy újabb kamaszfilm? Valljuk be, hogy a történetben nincs semmi új, semmi meglepő és nem is túlzottan szórakoztató. Legkiemelkedőbb vonása talán az, hogy a lehető leglecsupaszítottabb módon (mint ahogy Lucast vizsgálja az iskolaorvos a nyitójelenetben) vizsgálja a gyermek és felnőttkor közötti átmenet korántsem zökkenőmentes időszakát, amelyből csak úgy süt a sivárság és a kilátástalanság.

Szintén a Tigris-díjért versenyzett a Manuel Nieto Zas által rendezett Kutyaúsztató (La Perrera) (Dog Pound) című film is, amely sok hasonlóságot mutat az előbb említett Ragasztóval. Bár hőse, David (Pablo Riera) már huszonöt éves és túl van a kamaszkor nehézségein, mégsem tűnik izgalmasabbnak vagy perspektivikusabbnak az élete. David egy tengerparti kisvárosban él, amely a szezon elmúltával nem sok szórakozást ígér, ráadásul még barátnője is a városba költözött, hogy ott folytassa a tanulmányait. David szeretné bebizonyítani, hogy mégsem olyan semmirekellő, elvállalja, hogy apja távollétében felépít egy kis házat. Barátai segítenek ebben, akiknek lelkesedése messze túlszárnyalja szakértelmüket. A Kutyaúsztató igazi egzisztencialista dráma egy kallódó generációról, amely éppen úgy a mindennapok unalmának foglya, mint a Ragasztó kamaszai. Környezetük pedig éppen olyan lepusztult, mint az emberek. Nincsenek célok, lehetőségek, csak az unalom, a rutinszerűen ismétlődő cselekvések és David még arra sem veszi a fáradságot, hogy nemi betegségét kezeltesse. Közöny ez a köbön. Szórakoztatónak vagy lebilincselőnek egyáltalán nem nevezhető a film, mégis van benne valami, ami rádöbbenti az embert arra, hogy mennyire kettészakadt napjainkban a fiatalok társadalma. Vannak közöttük, akik mindent megtesznek a boldogulásért és azért, hogy elérjék a reklámok által sugallt álomvilágot, amely bár legtöbbször csak hamis illúzió, mégis úgy tűnik, értelmet ad a munkának és a küzdelemnek. Eközben pedig egyre több fiatal keresi a helyét a világban és tudatosan, vagy kevésbé tudatosan tartja távol magát a fogyasztói társadalomtól és annak minden hívságától újradefiniálva a „közöny” szót.

Gyermek vagy kamasz fejjel az ember még nehezen látja előre tetteinek esetleges következményeit. Pedig néha elég egyetlen botlás és egy szempillantás alatt minden végérvényesen megváltozhat. Ez történik az Kiátkozottak utcája (Hong Yan) (Dam Street) című Li Yu film fiatal hősnőjével is. Xiao Yun (Liu Yi) egyik percről a másikra válik ártatlan kamaszlányból a közösség által megbélyegezett és kitaszított emberré, amikor kiderül, hogy gyermeket vár egyik iskolatársától. Innentől kezdve a lánynak semmi reménye nincs arra, hogy valaha is normális életet éljen, mert a kommunista Kína konzervatív erkölcsei semmiféle megbocsátást nem mutatnak. Még anyja is ellene fordul. A lány megszüli gyermekét, majd abban a hitben, hogy a baba meghalt, megpróbál talpra állni és új életet kezdeni. Énekesnőnek tanul és így keresi a kenyerét. Egyik nap a rajongói között feltűnik egy rendkívül pimasz kisfiú, akit megbabonáz a lány szépsége. Szinte árnyékként követi és úgy tűnik az egyetlen olyan társa lesz Xiao Yunnak, aki igazán és feltétel nélkül szereti. Míg a kisfiú részéről ez az első szerelem, a vágyakozás története egy igazi nő iránt, a lányban inkább anyai érzéseket kelt és nem is véletlenül. Hamarosan kiderül, hogy a kisfiú nem más, mint a lány halottnak hitt gyermeke, akit annak idején a bábaasszony fogadott örökbe. A cím – Kiátkozottak utcája – azt sugallja, hogy számukra nem tartogat az élet happy endet. Anya és fia egymásra találása csupán pillanatnyi öröm, amely még több keserűség forrása A Kiátkozottak utcája megindító történet egy lányról, akit csak úgy sodornak az események és aki számára az égiek nem sok örömet tartogatnak. A film nem csak az egyén sorsáról szól a közösségben, amely már nagyon fiatalon kitaszítja magából, de a kínai társadalomról is. Továbbra sincs helye benne leányanyáknak vagy olyanoknak, akik házasságon kívül keresik a boldogságot. Az idők változnak tehát, de az erkölcsök nem.

A francia filmgyártás mindig is szerette az egzisztencialista drámákat és az egyén küzdelmeit a világgal és önmagával. Ezt a tradíciót viszi tovább José Ascala filmje az Alex is. Hősnője Alex (Marie Raynal) kívülről erős, határozott nő, aki napközben zöldséget árul a piacon éjszaka pedig egy házat próbál renoválni. Igazi férfi módjára áll helyt a munkában és a férfiakkal való kapcsolatában is ő tűnik kezdeményezőbbnek. Egy gyenge pontja van azonban: kamasz fia, akinek a felügyeletét szeretné visszakapni, ehhez azonban meg kell mutatnia, hogy talpra tud állni és egyedül is képes megfelelő családi hátteret biztosítani a gyermekének. Ennek szimbóluma a jócskán felújításra szoruló ház, amelyet kétségbeesetten próbál helyrehozni, mert tudja, hogy egyben ez jelentené saját életének rendbehozatalát is. A szomszédokkal azonban éppen úgy meg kell küzdenie, mint az elemekkel és fokozatosan nyilvánvalóvá válik, hogy küzdelme hiábavaló szélmalomharc. Egy életet ugyanis nem lehet egy csapásra rendbe hozni. A kudarcok egyre inkább visszafelé húzzák a nőt, aki rendkívül hamar indulatba jön és agressziója hol mások, hol pedig éppen önmaga ellen fordul. Ascala szintén minimalista eszközökkel dolgozik. Kevés dialógus hangzik el és azok sem éppen jelentősek. A lényeg a látványban van, a lepusztult házban, a kies tájban és a nő csendes és magányos küzdelmében. A házépítés egyszerre válik élete szimbólumává és egyfajta terápiává, hogy a munka elterelje a figyelmét a kilátástalanságról és a problémákról. A film pedig lépten-nyomon előhozza a kérdést, hogy megváltozhat-e valaki egyik napról a másikra. Elég-e az akarat ahhoz, hogy valaki rendbe tegye az életét, vagy számít az egyén alaptermészete és az őt körülvevő közeg is.

A fiatalkori identitáskeresés egyik jellemzője, hogy szeretnénk mások lenni, mások életét élni vagy csak egy időre belekóstolni abba, milyen is lehet valaki másnak az útját járni. Van, amikor azonban ez veszélyes is lehet és a jó heccnek induló játék elkerülhetetlenül tragédiával végződik. Gela Babluani filmjének A 13-as játékosnak (13 [Tzameti]) is az elcserélt, illetve az ellopott identitás a kiinduló helyzete. A húszéves Sébastien (George Babluani, a rendező öccse) heccből lopja el a titkos utasításokat tartalmazó levelet, amelyet természetesen nem neki szántak. Kíváncsisága és a kísértés azonban túl nagy, nem is beszélve a kaland és a könnyű meggazdagodás ki nem mondott vágyáról, ami mindenkiben ott bujkál. Valóban kaland vár rá és nagy pénz is szerepel a pakliban, de a lapokat mások osztják és Sébastien sorsa ettől kezdve valóban csak a vak szerencsére van bízva. Az álomból hamar rémálom lesz, amely pattanásig feszíti mindenkinek az idegeit. Ráadásul itt nem számít az ügyesség, a furfang, vagy a leleményesség, csupán az egyre nehezebben megtartható lélekjelenlét és az elszántság. Közben a túlélés esélyei egyre csökkennek, a tétek pedig egyre emelkednek. Bár a fiú megnyeri a játékot, úgy tűnik, ez még nem garancia az életben maradásra. A 13-as szám kedvezett neki, de csak addig, amíg le nem veti. Babluaninak sikerült rendkívül feszített tempójú és nyomasztó légkörű filmet készítenie, amelynek fekete-fehér képei csaknem fullasztóan hatnak. Különösképpen, amikor a játék során a játékosok egymás tarkójának szegezik a fegyvereket és szinte tapintható a feszültséggel teli szorongás és s bennük dúló halálfélelem. Nyomasztó, erőszakos és kegyetlen a játék, amely a túlélésről szól, de ebbe a játékosoknak csupán kevés beleszólásuk van. Egyben pedig hiteles lenyomata is annak, merre tart a világ, amelyben a tévétársaságok egyre és egyre durvább valóság-showkat találnak ki növekvő pénzjutalmakkal, a nézők pedig kényelmesen, a karosszékükből követhetik nyomon a mindenre elszánt versenyzők sokszor megalázó és lealacsonyító küzdelmeit.

Kevésbé atmoszférikus, de bájos és elgondolkodtatóan szórakoztató Miranda July filmje az Én, te és minden ismerősünk (Me, You and Everyone We Know). July, aki a film írója és rendezője, mintha önmagát alakítaná Christine Jesperson videóművész szerepében, aki idős emberek fuvarozása mellett különös performanszokat készít. Nem ő a kertváros egyetlen fura figurája. July hősei mind teljesen hétköznapi emberek, akik így a nagyító alatt valamennyien bizarr alakoknak és megmosolyognivaló balfékeknek tűnnek, pedig nem feltétlenül rosszabbak, mint akármelyik szomszédunk. Bár látszólag nem sok kiemelkedő jelentőségű dolog történik az életükben, az mégis tele van abszurd kis epizódokkal, amelyek legalább olyan csodálatossá teszi kicsiny világukat, mint Améliét az Amélie csodálatos élete című filmben. Az Egy rém rendes család évtizedek óta tartó rendíthetetlen sikere már feltárta a cipőárus-élet minden örömét és bánatát, July filmjében a cipőárus apa még többet ad hozzá az azóta már klasszikussá vált vesztes figurához. Richard (John Hawks) a frissen elvált cipőeladó szomorú, mondhatni depressziós figura, aki pánikszerűen menekülőre fogja a dolgot, valahányszor a boldogság, azaz a bohókás előadó-művésznő kicsit is közelebb kerül hozzá. A pontot az i-re azonban Richard gyerekei teszik fel, akik meglehetős érettségről tesznek tanúbizonyságot, amint humorosabbnál humorosabb helyzetekbe kerülnek. A háttérben pedig minden szereplőt egyetlen törekvés mozgat, hogy kapcsolódjon valakihez, akit lelki társának mondhat. Ez alól nincs kivétel. Csak az eszközök változnak. Van, aki az internetet választja, van, aki a személyes kapcsolatokban keresi a hozzá illő társat, s az eredmény sokszor inkább kétesnek nevezhető és számtalan humor forrása. „Ezt a filmet az a vágy inspirálta, amelyet gyerekkoromban hordoztam magamban. A vágyakozást a jövőre, arra, hogy valaki megtaláljon engem, a csodára, hogy az leereszkedjen az életemre és mindent átformáljon. Az is hatott rá, ahogy ez a vágyakozás változott a felnőtté válásom során. Kicsit félelmetesebb lett, kicsit eltorzult, és egy kicsit sem lett valami fantasztikusan reményteljes” – nyilatkozta filmjével kapcsolatban Miranda July.

Bár már nem gyerek, érett felnőttnek semmiképpen nem nevezhető Steve Buscemi Magányos Jimjének (Lonesome Jim) címszereplője, aki a kisvárosi élet állóvizében keresi önmagát és a szerelmet. Jóval nehezebb a sorsa a Tsotsi hősének, akinek a gengszterélet jelenti az egyetlen lehetőséget a túlélésre a szegénység és betegség sújtotta Dél-Afrikában. Számos fesztivál díj mellett Gavin Hood filmje nemrégiben elnyerte a legjobb külföldi filmnek kijáró Oscart is. Bár a járványok jobban elkerülik, a szegénység és az utcai bandák garázdálkodása Kínában is meglévő probléma, amint azt Han Jie Elvadult vidéken sétálva (Lai xiao zi) (Walking on the Wild Side) című filmje is bizonyítja. Az útkeresésre és arra, hogy megtaláljuk a helyünket a világban, szinte minden vallás kínál megoldást és útbaigazítást. Josh Appignanesi filmjének, az Énekek énekének (Song of Songs) hősnőjében csak a kételyek gyűlnek és egyre inkább elveszettnek és kívülállónak érzi magát az ortodox zsidó közösségben. Ha pedig valaki fiatalon rossz útra téved, annak igen komoly következményei is lehetnek, mint Thomas Clay filmjében A Robert Carlmichael nagy extázisában (The Great Ecstasy of Robert Carlmichael). A kilátástalanságról szóló, a fiatalok életérzését megragadó alkotások sorába kitűnően illeszkedik három lengyel fiatal, Anna Kazejak-Dawid, Jan Komaso, Maciej Migas bemutatkozó filmje az Örömóda (Oda do Radoski) (Ode To Joy), de Vranik Roland Fekete kefe című filmje is ide passzol, amely egyike volt a hazánkat képviselő alkotásoknak.

(2006-04-13)