A budapesti Lengyel Intézet Andrzej Wajda nyolcvanadik születésnapja alkalmából rendezett kiállításán lengyel és magyar alkotók műveiből válogatott. Az anyag Krzysztof Dydo krakkói galériájának anyagából jött létre, és sokszínűsége folytán a huszadik század második felének plakáttörténeti körképeként is jellemezhetnénk.
A legtöbb munka a hetvenes, nyolcvanas évekből származik, de tulajdonképpen a második világháború utáni, progresszíven változó formavilág szinte valamennyi iránya képviseli magát. A „lengyel plakát” az ötvenes évektől kitüntetett jelentéssel bír. Az elmúlt korszak vizuális kultúrája elképzelhetetlen lenne e szuggesztív, sajátos hangvételű alkotások hatása nélkül. Érdekes jelenség, hogy sok esetben a film tartalma, témája nem köszön vissza a plakáton. Helyette önálló, független, artisztikus művet láthatunk, amely a plakát készítőjének teljes autonómiájáról tanúskodik.
A plakát kötelezettségeit (marketing szempontok, eladható termékek) különböző eszközökkel ívelik át az alkotók – van, hogy elmélyült, szubjektív világok tárulnak elénk: a mély, sötét hátterek, festői plaszticitás és a kifogástalan kézi tipográfia (Wieslav Walusky Dantonhoz készített munkája 1982-ből) képzőművészeti műként megállná helyét. Máshol a dekonstruktív, hektikus vörös fekete tipográfia ereje hat (Wojcieh Fangor Hamu és Gyémánthoz készített, 1988-as munkáján) nyers, közvetlen modorával.
A kiállított anyagból mindenképpen kiemelendő Jan Lenica Csatornához (Kanal) készített műve, 1956-ból. Korának divatjától független, időtlen formavilágát letisztult színek, érzékeny tipográfia jellemzi. Ez a kvalitás tette a „lengyel plakátiskolá”-t nemzetközi fogalommá: 1956-1970 között Józef Mroszczak, Waldemar Swierzy, és - számtalan más alkotótársuk nemzedéke szakított a háború utáni politikai ízekkel, szocialista eszménnyel, és megalkotta saját, groteszk, szarkasztikus elemeket gyakran felvonultató, jellegzetes stílusát. Egyéni, személyre szabott esztétikai rendszereket hoztak létre. Táplálkoznak a szürrealizmusból, a szabad asszociációkból, gyakran alkalmaznak színpadias fény-árnyék hatásokat, expresszív technikai megoldásokat.
A lengyelek mellett a magyar mesterek munkái is helyet kaptak a kiállításon. A formavilág nálunk is polifonikus, van, hogy az alkotó egyénisége a korszellem fölé kerekedik. Általában azonban kisebb a katarzis, kevésbé apokaliptikus a magyar megfogalmazás, Görög László Szélcsendhez készített művénél a rengeteg színátmenet modoros játékká lesz, Darvasi Árpád (Tájkép csata után) szokatlan tipográfiája formai játék marad, Faragó Márványembere pedig a par excellence szocreál.
A plakát, a régi plakát utat nyit a nosztalgia felé, és sokszor fordítottá válik a helyzet: a kor meghatározó formavilága sajátos színezetet kap, előfordul, hogy ettől válik érdekessé a mű, nem is az alkotó egyéniségétől. Ilyenkor nehéz az objektív szempontok megőrzése. Mennyire lehet, mennyire kell a befogadónak az adott kor kontextusához igazodni, és mennyire fontosak a primér benyomások? Mást közöl egy konstruktív szerkezet (Bánki: Hamu és Gyémánt, 1963), mást mutat egy szubjektív minimalista, képregényes megfogalmazás Kemény György Légyfogóhoz készített művén. Szép megoldás a híres vonalkód-kereszt szimbolika a Vasember esetében (Pócs Péter).
Úgy tűnik, az ötletekben rejlik az izgalom, a mai kor távlatából nézve azok a művek élnek igazán, amelyek asszociációk láncolatát indítják, teret nyitnak a fantáziának. Egy adott kor bevett formavilága, manírja észrevétlenül rövidre tudja zárni ezt az érzékeny folyamatot, ami az idő haladtával, tisztes távolból válik láthatóvá.
A rendszerváltás óta a lengyel és a magyar plakát egyaránt uniformizálódott, a piaci szempontok és a mediális kiszolgáltatottság átszabta a plakát nyelvezetét. A fotográfia kényszeres alkalmazása (főszereplő, húzó névvel természetesen) és a tipográfia hollywood-hierarchiája (húzó névvel a film cím alatt közvetlenül, természetesen) eleve megnehezíti a fent említett egyéni művekhez hasonlók létrejöttét. A kiszolgáltatottság újabb jelensége a Nyugat-Európából hozzánk éppen beszivárgó megoldás: londoni filmplakátok felületének több mint ötven százalékát a bemutatóra kapott kritikai idézetek és értékelések (csillagokkal) töltik ki. Vajon a mai filmek ennyire sok cégérre szorulnak? Létezik-e ma a plakát, mint önálló műfaj? Vagy behódolt a televízió és a tömegfilm gyártósorai mögé kiegészítő médiumnak? (Budapesti Lengyel Intézet, 2006)
(2006-06-01)