Jóry Judit könyve, a Vetkőztetik a menyasszonyt az idei könyvkiadás üstököse. A meghatározhatatlan műfajú szépirodalmi mű bő tárháza a filmes utalásoknak is.

A Filmesházban rendezett könyvbemutatóra a meghirdetett kezdésnél egy órával előbb érkeztem. A következő kép maradt meg bennem: szépen, elegánsan felöltözött nő járkál-bolyong a Filmesház „összes termeiben”, láthatóan izgul. Ahogy az ember lánya csak érettségi előtt teszi… Annyira nyilvánvalóan. Miért? Mi volt a tét? Mitől tartottál?

Egy: félek a sok embertől. Kettő: ilyenfajta „akción” nem voltam. Pontosabban, hogy én vagyok a hős és a karakter egy személyben. Három: viccet el…magamat kell rendeznem. Négy: mint műtörténész sok hasonló dolgot csináltam rutinból. Öt: izgulok. Aztán megy a dolog, mint a vízfolyás… Végül jól sikerült beszélgetés lett a sok régi ismerőssel. Györffy Miklós igazi irodalmárként komoly volt, pontos. Éppúgy, mint Mészáros Sándor, a szerkesztőm. Megfontolt. Keserü Katalin felajzottan magát adta, ragyogóan, éppúgy, mint a melegszívű, szellemes Bakács Tibor Settenkedő. Őt most ismertem meg. Gödrös Frici sziporkázott, mint harminc éve. Szomjas megint komoly volt, mint harminc éve.
Valószínűleg igazán nem tartottam semmitől, csak felpörögtem. Időre kellett volna mennem és nem asztalokat tologatni. (Ezt megszoktam még kiállítás rendezőként.) Most „repizni”, ünnepelni lett volna jó. Végül is a dolog szenzációsan sikerült.

A Vetkőztetik a menyasszonyt – művészettörténész hivatásod, ilyen tárgyú publikációid mellett – az első szépirodalmi köteted. Nem túlzás, személyesen is hallhattam, észlelhettem, a teljesítményedet revelációként ítélték meg az ítészek. Hogyan veszed, hogy így Rád szakadt a dicsérethalmaz?

Alig tudom felfogni. Ambivalens a dolog. A barátok-ismerősök nagyon lelkesek, Karátson igen szépet írt levélben is, éppúgy, mint sokan mások…de… „hivatalosan” még nagy a hallgatás. Talán nem illek a bevált „kanálisokba”, kilógok a sorból, nem ismernek, zavaró a személyem vagy a munkám, vagy nehezen klasszifikálható mindkettő, meg későn is lett meg a szépborítójú könyv… Nem jó a PR… Vagy ilyen a világ. Kinek így, kinek úgy. Talán a „dicsérethalmaz” benső körökben maradt. A Kalligram folyóirat tervezi, hogy lehozza a leveleket, mail-eket, képeslapokat, amiket a „menyasszony” váltott ki…

Miért a Kalligram adta ki a Vetkőztetik a menyasszonyt?

Próbálkoztam. A Magvetőnek nem kellett. Volt, aki nem válaszolt. Nem is igazodtam ki igazán az irodalmi útvesztőben. Igazi „szelf-méd-men”-ként intézkedtem. A Kalligram folyóiratban lehozott részeket, Hizsnyai Zoltán jóvoltából. Az igazgató, Szigeti László is nagyon nyitott volt. Nekem a Kalligram, éppen sajátossága miatt – se Pest, se szubkultúra, pozsonyi országgyűlés…multikulturális közeg – nagyon rokonszenves volt. Meg hát ők robbantak rá először a szövegemre.

Ami olyan, mint egy jó forgatókönyv, olyan láttató minden mondat, szó, jelző, történet, olyan eleven. És meglehetősen sok szó esik benne a fotografálásról, fotókról, filmes emberekről, filmekről. Ez a hatvanas évek, ugye? Amikor minden reklám nélkül megteltek a filmklubok, a mozik, és állandóan filmet néztünk, jobbnál jobbakat és filmről beszéltünk. Vagy: mi az „előhívó”?

Az „előhívó” a megszépült vagy eleve szép múlt, a fiatalság, a fiatalság bája, amikor a rémségeknek is szépsége van.

A filmek hatással voltak az életed alakulására? Mint példák – szituációkra, viszonyokra/kapcsolatokra, viszonyulásokra – emberekhez/döntésekhez?

Valamelyest igen. Talán alapvetően nem. Végül is az életemben az életet és nem a filmet választottam… Talán bűneimben volt rám hatással a film. De lehet, hogy ez is csak…

Ha „iskolásan” kicsit sorba vennénk, legalább húsz filmes személyiséget, alkotást ér a megtiszteltetés, hogy a „frivol katalógusba”, „érzéki prózádba” szereplőként bekerült. Mindjárt a 60. oldalon a fejezetcím egyúttal filmcím is, nem is egy, mindjárt kettő. A Veszedelmes viszonyok és a zárójeles Szeretők. De ugyanezen oldalon megemlítődik a Bonny és Clyde is. Majd később a Cléo öttől hétig. Ahogy olvasom a szöveget, ezek mind egymásra kopírozódnak, filmes emlékként és ott az ötödik, az új film, a Tied, amin áttűnnek azok… Mit találtál föl?

Először az első részre reflektálnék. Meglep, hogy húsz filmes személyiséget vagy alkotást találtál. Ez nem kevés. Ahogy az is meglepett, mikor szóltak, hogy száz részből áll a könyv. Sok író, művész szerepel, sok férfi és sok nő… Végül is az életemről van szó…s ennyi a szám, a mennyiség…az életem fragmentumaiban…

S, hogy mit találtam fel? Nehezen tudnám megfogalmazni. Lehet, hogy nem találtam fel semmit. Talán nőként nyitottabb voltam, átléptem a szokványos „illendőség” határait. Áthágtam a sztereotípiákat. Verista voltam. Szabadszájú. Mertem érzékien írni a női létről. Erotikusan, kultikusan. Az ember azt írja le, ami történt vele, körülötte – legalábbis én. Még a fikcionált részeken is áttör az, amit az író megélt, látott, hallott, olvasott. Meg talán azt „találtam fel”, vagy inkább arra éreztem rá, hogy újra élek dolgokat, másolok. Vizuális a beállítottságom, erősen hat rám a kép. A filmhez forgatókönyvet írnak, vagy a film egy irodalmi adaptáció. Meg hát persze egy megtörtént esemény. Én megfordítom, filmből írok szöveget, a képből. Aztán fikciós részt is írok. Majd megint a képet fordítom vissza betűvé. Például, a Kalligram folyóiratban megjelent egy novellám, én próza-versnek mondanám, HÓBANDÁZS cím alatt. Ez egy archaikus szöveg, 1761 és 1839 között „történik”. Van ott egy körmenet, egy „kanosszajárás”, ahol egy lábnélküli férfi, kis fainstrumentumokkal a kezében vonszolja magát előre. Ezt a National Geographic Channelben láttam. Most történt valahol a Himalája környékén. Ennyit a fikcióról és az írásról…
Egyébként teljesen elmélyülten tudtam írni, ha szólt a TV. Előfordult, hogy miközben leírtam egy szót, azt hallottam a tévéből. Vagy ment egy film, például a Veszedelmes viszonyok, elkezdtem nézni, majd megírtam, ami megmaradt. Sokszor tértem vissza egy-egy régen látott filmhez, meglepetésemre „megjelent” az Egy tiszta nő…, írtam róla, noha, vagy éppen azért…mert háromszor láttam moziban.

Itália – főszereplőd. Mennyi időt töltöttél ott és miként?

Igen, az egyik főszereplő Itália. (Következő írásom munkacíme AL/ITALIA.) Egyetem alatt halasztottam egy évet és kimentem Rómába. Magyar-művészettörténet szakos voltam, és egy művészettörténésznek ez nagy kihívás. Ez az utolsó pillanatban történt, az útlevelek bevonása előtt. Egy évet tudtam maradni, nagy éhezések árán. Fantasztikus helyeken jártam. Kastélyban laktam. Egyszer egy hétig egyedül. Mert megszűnt az albérletem. A tető alatt denevérek ... Féltem. Rómában, a Via Alessandrián. Ceri-ben (Cerveteri) van a Palazzo Torlonia, ahol aludtam. Nem lehetett bezárni az ajtót. Infernális volt. Mindazonáltal életem egyik legszebb része… Citrom-, narancsligetek… Maradhattam volna, legalizálták volna az ottlétemet, egy házassággal… Visszajöttem. Igazán nem gondoltam komolyan, hogy maradok.

Volt egy időszak az életemben, 7-8 éve, amikor sokat gondolkodtam azon, hogy „Mi a film? Mi a fotográfia?” ”Élet-Halál-Határ”… – erre jöttem rá. Te hogy vagy ezzel?

Hasonlóakat gondoltam. Fotóztam, mint mindannyian. Vizsgafilmekben szerepeltem. A hálószobám falán vagy 80 bekeretezett fotó van. Szeretem a fekete-fehér fotókat. A színes se rossz. Magamról, tükörben sok fotót csináltam, dokubron, cibachrom, polaroid…aktok… Elbűvölt, ha fotóztak, vagy fotóztam.

A Foglalkozása: riporter című filmet is említed (79.).

Antonioni, Nicholson… Egy sötét bőrű férfi teát melegít a tűz fölött, egy nálunk is ismeretes, már-már kultikus tárggyá vált kék teás kannában. Egy olasz barátnőm, Livia Monaco (aki a Palazzo Torloniában is lakik, meg Amerikában is él) ajánlotta, azután Pesten is játszották, rögtön elmentem megnézni. Akkor korszakos filmnek számított.

Jules és Jim – ha van kultfilm, hát ez az volt és ma is az… Mit gondoltál róla 1966 táján?

Hát igen. Ráadásul, akkoriban két férfi volt az életemben egyszerre, ez a könyvből is kiderül. Amikor Rómában laktam, volt egy igen kedves fiúm, ma is a legjobb barátom, szőkés hajú, mert az anyja német. S így elkezdődött a máig is tartó „játék”, hogy ő Oscar Werner, a Budapesten dekkoló, kreol barna fiú meg a másik. Jim. Jeanne Moreau 1966 táján talán kevésbé fogott meg.

Párduc (90.) – a fiatal Delonnal, a ragyogó Nap Cardinaléval, …. Lehetett a pályaválasztásodban szerepe a Visconti-filmnek? Áradt belőle az, amit valamikor kultúrának neveztek/neveztünk.

Nem. Előbb választottam pályát – amit el is hagytam. Először a gyerekek miatt (két nagyobb lány és egy később született fiú.). Azután meg a film és a pszichológia érdekelt. Ami a kultúrát illeti, tény, hogy beleláttam az olasz arisztokrácia életébe, amikor egy udvarházban laktam, Torino mellett, Oglianicóban. Az ottani szépség, kifinomultság persze meg sem közelítette a „herceg” környezetét (Igaz, ők „csak grófok” voltak, a Rey di Villarey család.) Az olasz felső réteg valóban „filmszerű” életet él, számunkra elképesztőt. Az itáliai kultúra, ami lenyűgöző, – festészet, szobrászat, freskók, szekkók stb. – ma is látszik, nem csak a nyilvános helyeken, hanem a privát palotákban is. De az sem elképzelhetetlen Olaszországban, hogy egy már relatíve elszegényedett család – egy építészdinasztia – fenntartson egy kastélyt. Az említett Palazzo Torloniát.
Visszatérve a Visconti filmre, Delon, pláne fiatalon! még most is jó…

Veszedelmes viszonyok – én egy másik, előbbi feldolgozásra (is) emlékszem, az talán még fekete-fehér volt: Gerard Philippe-pel, Jeanne Moreau-val… Ahogy a színekről, díszlettérről, ruhákról, jelenetekről, Malkovichról, Pfeifferről, Uma Thurman figurájáról elmélkedsz, az újabb feldolgozás kapcsán, így már nem beszél róluk/hozzájuk senki. Kár. Azelőtt B. Nagy László… Zsugán István… Talán mert szerették a mozit. Azért bírtak hozzá értőnek lenni, hozzá értővé válni. Még jársz „filmszínházba?”

Már nem. Kellene. Azt viszont megjegyezném, hogy körülbelül 15 évig szinte semmilyen szakirodalmat nem vettem, csak Filmvilágot, Filmkultúrát és pszichológiai könyveket…

„Hét-nyolc évnyi filmnézés maga az örökkévalóság.” „Moziban egyedül”. – idézetek a „Vetkőztetik a menyasszonyt”-ból (134.). „Kilenctől tizenhétig” mely mozikban múlattad az időt?

Gyerekoromban speciális okok miatt sokat voltam egyedül. Ez kiderül a könyvből. A nyarakat mindig Debrecenben töltöttem és ott jártam sokat moziba, nem tudom melyik maradt meg. Apolló?, Több mint tíz éve viszont Budakeszi előtt találtam egy rózsaszínű mozit. Megvan-e még?

Az „És mozi mindörökké” –ben felsorolod többek között a Csendes Dont, a Halál Velencébent, a Ragyogj, ragyogj csillagomat, a Jégmezők lovagját, kiderül, ezeket a Majakovszkij utcai videófilm-kölcsönzőből vetted ki. De mit jelent konkrétabban az, hogy a videó – amin ezek szerint otthon nézted oda-vissza az orosz/szovjet filmeket – „egy ló árának az utolsó részlete”? Alkérdés: hogy korrumpáltad és miért „kellett korrumpálni” a videós kisasszonyokat a boltban”?

A férjem lovakkal foglalkozott. Angol telivérekkel. Valamelyik lovas bizniszből vagy bartelből jött a videó. Akkor született meg a harmadik gyerekem. Sokat kellett otthon lennem. Korrumpálni meg azért kellett a kisasszonyokat, mert nevettek a hátam mögött, hogy ilyen filmeket veszek ki. Volt, hogy meg se keresték. Aztán egy kis csoki, vagy süti, „csillagom”, és meglett egyből a Ragyogj, ragyogj csillagom.

„A művészettörténésznő asztala felett” tényleg Robert Redfordos újságkivágás van a falon a könyvbirodalomban? Miért „rajzszögezted” ki?

Ez nem én vagyok, hanem Keserü Katalin Robert Redfordja – még a régi Bölcsészkaron, a művészettörténeti tanszéken, ahol ő tanított. Katalinka említette, hogy előzőleg Paul Newman volt ott! Amúgy Redfordot én is bírom.

Az Uránia mozi gyakori szereplőd. „Böszörményiéké volt.” – jegyzed meg… A filmrendező Böszörményiéké, illetve a felmenőiké? Miért fontos ez Neked?

Mert így hallottam. Ismertem is őket, Líviát különösen… és nem utolsó sorban Keserü távoli rokonai. Bár Keserü éppen most mondja telefonon, hogy nem az övék volt.

Elvira Madigan… Szerettem én is ezt a filmet. Emlékszem, egyedül néztem végig a Kinizsi Moziban, anno… Néha visszajárok, a múltamba. Mint egy filmbe, ide-oda csévélem, előre-hátra… És örömmel… és kaleidoszkópszerűen forgatom életem filmjét, ahogy Te is a Könyvedben.

Hasonlóan gondolkodunk. Az Elvira Madigan talán attól is sajátos, hogy az a kultúra nálunk kevésbé ismert. Meg a főhős fiú szépsége, meg a zenéé… meg …a csillogó kis szemüveg, csillogó kötőtűk, katicabogár meg a vér…meg a csillogó aranygombok a fűben… ahogy pattognak, gurulnak…

Romy… Szegeden, amikor kiállítottam 1999-ben, a fotográfiáimból, kértem, hogy a megnyitón vetítsék le a Grand Caféban Romy Schneider egyik utolsó filmjét, amit kevesen ismernek itt. A szeretet a legfontosabb… Már mindent tud. Az életről, a szerelemről, a szenvedésről, az elmúlásról… És megosztja ezt a tudást. Te is ugyanezt tetted ezzel a menyasszonnyal, akit levetkőztettél.

Romynak ezt a filmjét nem ismerem, kár… Egy meggyötört, kedves nő…s valóban már mindent tud. Az életről, a szerelemről, a szenvedésről, az elmúlásról… Jó, hogy így fogalmazod meg a kérdésedet… Igen. Én is közzé akartam tenni a „tudásomat”.
Szegény Duchamp…mennyivel jobb cím lett volna: „ A levetkőztetett menyasszony”. De: vetkőzik…

Az interjú Budapesten, a Filmesházban készült, 2006. áprilisában.

(2006-05-11)