Tizenhárom éve, Zhang Yimou Kjú Dzsu történetével kezdődött a Titanic-fesztiválon az ázsiai filmek térhódítása. Azóta a távol-keleti filmek rendre ott szerepelnek a fesztivál élmezőnyében, legutóbb pedig már bontani is kellett a keleti blokkot, így 2005-ben a Keleti kikötők, az Anime-náció és a Hongkong hardcore szekcióval bővült a kínálat. A hatvan titanicos filmnek immár közel harmada ázsiai. Sőt a fesztivál nyitó (Yimou Zhang: Repülő tőrök klánja) és záró filmje (Wong Kar Wai: 2046) is innen érkezett.

Talán nem véletlen ez a nagy érdeklődés és az sem, hogy sokak szerint rendre épp ezek a filmek viszik a prímet a fesztiválon, s mentik meg olykor a hajót a süllyedéstől. Szinte mindig ezek a filmek hozzák a legizgalmasabb formákat, műfaji keresztezéseket és történetmesélési módokat.

A Hongkong hardcore szekcióban öt film volt látható, de a Keleti kikötők szekció egyik filmje is (Zhang Yimou grandiózus darabja, a Repülő tőrök klánja) hongkongi koprodukcióban készült.

1949 után Távol-Keleten egyre inkább Hongkong vált a kínai filmgyártás központjává. A hongkongi mozi erősen kommercializálódott s szórakoztató-központúvá vált. Akciófilmek, vígjátékok, musicalek és thrillerek tömeges gyártása kezdődött. Mostanra azonban már tudható, hogy a hongkongi filmipar nem csupán a csihi-puhi kung-fu-filmekből (Bruce Lee) és paródiáikból, a kung-fu-vígjátékokból (Jackie Chan) áll. Az sem újdonság, hogy e filmek milyen erősen hatottak/hatnak a nyugati filmművészetre.

2005-ben öt hongkongi filmből három krimiszerű maffiafilm, akciódús és önironikus jelenetekkel. A „maradék” kettőnek alapja pedig egy bizarr történet, az egyik halálesztétikával megspékelt horror-thriller, hátborzongatóan szürreális társadalomszatíra. Ám formailag és tartalmilag mind az öt a klasszikus műfajok határait lazítja/rombolja , sajátos képi világgal s megoldásokkal, bár egyik műben sem kiemelkedő vagy korszakalkotó módon, csak markánsan.

A szakács, az asszony meg az abortusza

Fruit Chan: Extrém esetek – Gombócok

Az öt hongkongi importból Chan filmje volt a legkülönösebb alkotás. „Keményebb, mint a South Park!” – ígérték a pár soros ajánlóban. És valóban, az ember jó ideig nem tudta eldönteni, hogy a rosszullétével s a gyomra kavargásával törődjön, vagy felháborodva kimeneküljön vagy egyszerűen csak teli szájjal röhögjön ezen a perverzül morbid történeten. A történet mozgatórúgója ugyanis a magzatkannibalizmus. Hamar kiderül azonban, hogy Fruit Chan műve nem pusztán s öncélúan agyament, sokkoló és perverz, hanem különös hangvételű és történetű szatíra, kemény, többirányú s -rétegű társadalomkritikával. A kínai abortuszkényszerről, az emancipálódott nő kiszolgáltatottságáról, a kultúrák, vallások káoszt idéző, semmibe hulló keveredéséről mond élesen véleményt. És mindenekelőtt a gazdagokról, akik bármit megtehetnek s megvehetnek (s a szegényekről, akik meg nem), a reklámok fiatalság-, és szépségkultuszának torzító, léleknyomorító hatásáról valamint a társadalmi morál elsorvadásáról. Maró cinizmussal s némi feketehumorral.

A kínai származású Fruit Chan egyik filmje, a Made in Hong Kong, már szerepelt 1998-ban a Titanicon. Ez a filmje az Extrém esetek című horrorfilm középső, közel negyven perces epizódjának kibővített változata.
Chan Extrém esetében mindenki a szépségre és a fiatalságra vágyik, s mindent el is követ ezek megtartásáért vagy elérésért. A kezdő képsor szegényes, pusztuló bérház udvarát mutatja, ahol öregasszonyok üldögélnek a gangon és otthonos mozdulatokkal szépítgetik egymást (ez a jelenet már az alaphangulatot is kellőképp megadja), majd besétál a képbe egy feltűnően csinos, filigrán lány: Mei néni (Bai Ling). Később kiderül, az öregasszonyokkal egyidős, vagyis már 70 éves is elmúlt. Ám egy ördögi ősi csodaszerrel sikerült megőriznie fiatalságát, amelyhez jobban is ragaszkodik, mint bármi máshoz az életében (társhoz, vagyonhoz stb.). Hiszen tudja, hogy a fiatalság és a szépség a mai világban hatalom és mindennél többet ér.
A férfiakban csalódott s megkeseredésében emancipálódott Mei néni rafinált „bosszúja” a férfinemen: örök fiatalsága, kamaszlányos idomai. Néhány évtizeddel korábban Kínában még elismert orvosként magzatelhajtással foglalkozott a politikai program jegyében. A házassága is ráment, a férje nem bocsátotta meg tetteit. Sorsrontó bűne, egykori foglalkozása a jelenben kereszteződött egy ősi kínai titkos tannal, amely szerint az emberi magzat elfogyasztása örök fiatalsághoz vezet. Mei külseje igazolni is látszik ezt a hitet, ezért a tökélyig fejleszti az embriókat nyersanyagul használó főzőművészetet. Szobakonyhája így válik sajátos mészárszékké. Embrióból gyúrt gombócai pedig környék szerte híressé. Persze még az embrió is a hetedik hónapban a legtökéletesebb alapanyag – s tudja ezt jól ő is. Meinek és a hozzáforduló, fiatalodni s kapcsolatukat megmenteni vágyó asszonyoknak semmi sem drága és semmiféle erkölcsi fenntartásuk nincs. A szépség és fiatalság kultuszának terrorja kiöl belőlük minden erkölcsi fenntartást.
Mei egyedül él, emancipált nőként, nincs szüksége senkire, semmire, csupán fiatalságának őrzésére. A történet kifejletéből azonban kiderül, valójában ő is, mint a legtöbb nő, csak arra vágyik lelke mélyén, hogy kötődjön hozzá egy férfi.
És épp itt van gondom a filmmel: nem mindig következetes s kidolgozott ugyanis a történetvezetés s hiteles a motivációsor. Nem indokolt például, miért éppen most érzi Mei néni úgy, hogy neki is kötődnie kellene valakihez? Hol voltak eddig a férfiak e bombanő mellől? Miért épp egy sorstársának, egy nőnek akarja megkeseríteni az életét, s rajta is bosszút állni? (Mei tudniillik épp az elkeseredésében hozzáforduló nő férjét csábítja el.) És hogyhogy a szegény oldalon, bérházban él, ha hírhedt főztje kincseket ér és vagyonokat fizetnek érte? És miért vannak ilyen kevesen a megrendelők, hogyhogy nem figyelt fel rá a sajtó s a világ vagy legalábbis a rendőrség? Persze – tudom én – nem ezekben rejlik a lényeg, erősebb a társadalmi szatíra, mint a lélektani vagy krimiszál, ám ezek az elvarratlan szálak mégis meg-megdöccentik a történetet, és elbizonytalanítanak.

A film másik főszereplője is nő: mégpedig épp a fent említett megcsalt nő (Mitsuru Akaboshi), akinek férje, a később Mei szeretőjévé váló gazdag, jóképű sikeres üzletember szintén mindent elkövet fiatalsága megtartásáért (csak ő épp csibeembriókkal próbálkozik). A férfi megunja még mindig jó karban lévő, valaha tévésztár feleségét, és huszonéves szeretője felé húz. Soknullás csekkekkel próbálja távol tartani, s jegelni meddő felesége érzelmeit. Ám az nem nyugszik bele sorsába, s mindezek ellenére úgy dönt, mindenképp visszaszerezi férjét egykori fittsége, fiatalsága visszanyerése által. Ezért, legyőzve undorát s erkölcsi kételyeit, Mei nénihez menekül kétségbeesetten gyógyírért s megoldásért.

A történet kieszelőjének komiszsága, hogy nem „alkotja” tökéletesre a csodaszert – az mellékhatásokkal jár, visszájára fordul felhasználójában. A megfiatalodott nő kibírhatatlanul bűzleni kezd, akár egy döglött hal vagy többnapos hulla – szilepsziszként jelezve ezzel, hogy valami bűzlik s nem stimmel az örök fiatalság látszatában és kívánalmában. Konkrétan is bűzlik tehát e bűzös ügy.
Ezenfelül a nőnek még visszafiatalodott testével sem sikerül visszaszereznie férjét. Sőt, most már Mei nénivel is osztoznia kell rajta. Ezért úgy dönt, kezébe veszi az irányítást. Drasztikus lépésre szánja el magát. Elintézi, hogy a régi szerető és porontya eltűnjön az életükből (közben a héthónapos magzatot is biztosítja magának). A teherben és hoppon maradt szerető meglepően könnyen adja el magát és születendő gyermekét a feleségnek. (Nagyobb s legfőképp biztosabb a haszna így, mint a gazdag, de ingatag férjjel lenne.) E nő még akkor sem hátrál meg, amikor megtudja, magzat-formájában (vagyis gyermeke életének feláldozásával) kellene őt átadnia.
A képek stilizált realizmusa, hűvös artisztikuma ellenpontozza a történet nyomasztó s emberpróbáló ’csúfságát’.

Chan filmjében, amelynek operatőre a nagyszerű Christopher Doyle, gyakran metaforikusak a képek: Mei rendre az aréna alakú kórházépület közepén találja magát vagy a legfelső emeletéről néz lefelé, s a mélység szinte lehúzza. Mei „házioltárán” pedig kultúrák, vallások találkoznak s keverednek: Buddha-szobor Szűz Máriával s egy Walt Disney-s figurával.
Az egyik legzseniálisabb beállításban, miközben egy kétségbeesett anya lánya tragikus történetét meséli (a férje a saját lánya megerőszakolásából nemzett újabb gyermeket), s könyörög az abortuszért, Mei néni végig háttal ül nekik, s csupán a tévében tükröződve figyeli őket – hátat fordít a valóságnak, s úgy nézi/hallgatja történetüket, mintha az valami szappanopera lenne. A valóság borzalmai és a szappanoperák banális fordulatai egymásra vetülnek. A média romboló hatását tükrözi ez a jelenet is (akár a mindenre képessé vált, külsőségekre hagyatkozó feleség egykori médiasztársága). Mindenesetre Mei az élet valódi borzalmaival nem hajlandó szembenézni, s – Platónt idézve – a tévéfüggő emberek millióihoz hasonlóan, csak tükröződve látja azokat.

A film csattanója, hogy a záró képben Mei nénit hirtelen s váratlanul mint szegény sorsú, robotoló vízhordóasszonyt látjuk viszont – eldönthetetlen, mindez a „következő” életében való bűnhődése, vezeklése tetteiért, vagy fordítva: egész eddigi, filmbéli ténykedése volt csupán állét, egy bűbájos boszorka tanulságos, orrunkra koppintó s elgondolkodtató abszurd fricskája.

Írmagját is

Jing Po Wong, Ching-Po Wong: Jiang Hu – Vértestvérek

A rendező testvérpáros (Szigorúan piszkos ügyek) a testvériség eszméjéről s mibenlétéről mesél legújabb maffiafilmjében.
Wongék klasszikus hőstípusokat használnak és tipikus elemekből építkeznek. A két tipikus főhős: Jimmy Jam, a szűkszavú, magánakvaló, a kiválasztott és Sancho Pansája, Lefty (a Balkezes) a gyáva, hovatovább jellemgyenge, ám hűséges másodhegedűs, aki egyszerre csodálja és irigyli példaképét, s néha még fel is lázad ellene. Egy szelíd és egy agresszív, akit a bosszúállás éltet. Mégis épp a szelídnek kell gyilkolnia. Ám csendessége és szelídsége ellenére a kiválasztott fiú ravasz, talpraesett és tettrekész, sőt, ha rákényszerítik, brutális is tud lenni. Jimmy Jam épp a bűn által küzdi fel magát szinte a semmiből köztiszteletben álló maffiafőnökké. A gyilkosság a belépő, amivel „megvásárolja”, kivívja rangját.
A nő (Chien-Lien Wu) is a szokásos kurva szerepbe kényszerített/kényszerült tiszta, vadóc lány, aki ugyanakkor a kísértő, bűnre csábító és a kiválasztottságot hozó is, s akiből később az otthont teremtő, menedéket adó, bölcs társ lesz, Jimmy felesége és gyermekének anyja.
Az ellenlábas triád viszont karikaturisztikusan ábrázolt (csakúgy, mint Yee filmjében, az Egy éjszaka Mongkongban címűben). Az ábrázolás következménye, hogy nem válnak egyenrangú partnerekké. Ez mégsem zavaró, hiszen valójában nem ők képviselik a legyőzendő ellenfelet – az igazi csata nem két tábor, hanem a két vértestvér között zajlik majd. (A tipikus hősök ellenére nem a szokványos maffia-triád háborút látjuk tehát.) Ők ketten egymással vívnak lelki tusát és legkeményebb ellenfelük önmaguk. Leftynek agresszióját, bosszúvágyát és féltékenységét kell legyőznie magában, Jimmy Yamnek pedig bizalmatlanságát, gyanúját testvérével szemben.
Nemcsak a hősök karaktere, a képi megoldások is tipikusak: a lassítások, kimerevítések, az éjszakai fények, még az eső gyakori szemerkélése is. A hősök körül időnként megáll, összesűrűsödik a világ vagy ők maguk lassulnak le pár múló pillanatra, miközben sodró, szélsebes tempóban zajlanak tovább az események körülöttük. Olykor még az akciójeleneteket is lassított felvételben látjuk.
A két fivér konfliktusának képi sűrítménye, amikor egy hosszú vacsoraasztal két végén ülve vívnak feszült szócsatát, egy virtuális párbajt, asztaluk pedig közben ide-oda siklik a szoba közepén – hatalmuk s életük is épp ily labilis. Sakkjátszmát vívnak, ahogy maguk is fogalmaznak (a film szerkezete is sakkjátszmához hasonlít), s két elv ütközik e csatában: egy élet- és egy halálcentrikus. Lefty szerint gyökerestül kell kiirtani az ellenfelet, hogy írmagja se maradjon, Jimmy Jam szerint viszont elég az elrettentés, elég példát statuálni s leckét adni egyetlen lázadó megbüntetésével.
Ám minden képi trükk és effekt dacára Wongék legfőbb eszköze a dramaturgia és a megtévesztés. A két testvér érdekes dramaturgiát (tér- és időkezelést) használ filmjében, melyben végül a múlt és a jelen szimultán tetőződik be és különös mód ér össze.
Két bérgyilkosságot láthatunk, az egyiket ők viszik végbe (a magányos hős öli meg az őrökkel körülbástyázott triádvezért), a másikban azonban már őket (a magányos hősöket) ölik, mégpedig egy egész banda. Legyilkolásukat s halálukat stilizáció emeli el. Groteszk és ironikus, ahogy ernyőjükkel védekeznek és sorra verik le állig felfegyverezett támadóikat, már-már győzelmet aratva (ernyővel a fegyverek felett). Végül azonban mégis győz a realitás és a túlerő: egymás mellé rogy a két testvér. Mindkét eszme képviselőjét megölik
Wongék csele, hogy e múltat és jelent megjelenítő két szálat hasonló dramaturgia alapján építik fel, így szinte végig azt a látszatot keltik, mintha a két szál majd a bűnben, a küldetés végrehajtásban (a bérgyilkosságban) érne össze. Végül azonban kiderül, hogy nem is volt dupla a szál, a két szál egymást folytatta – csupán az időhorizont más részén. Kiderül, a két szálban a gyilkos és a legyilkolandó ugyanaz (aki a megbízott, felbérelt gyilkos az egyikben, az az áldozat, a célpont a másikban). Jimmy gyilkosból áldozattá érik, Lefty bosszúállóból bosszút elszenvedővé. (Szokványos alaptétel: csak a szerepek cserélődnek, a történet marad mindig ugyanaz, a múlt pedig mintegy csak ismétli magát.)
S bár logikailag tudható, vagyis összerakható mindez, érzeteink becsapnak, s ha végül talán nem is lepődünk meg igazán, végig feszültséget okoz a két szál egymásra rímelése. (Persze az is nehezíti a dolgunk, hogy a két fivért idősíkonként más-más színész játssza: a fiatal Jimmy Jam-et Sawn Jue, az idősebbet Andy Lau, a fiatal Leftyt Edison Chen, az idősebbet Jacky Cheung.)
A múlt és a jelen egymásba játszatása a börtönbeli jelenetben, a bűnhődés ez egyetemes s hivatalos helyszínén ér a csúcspontra (természetesen csak a film végén). Ekkor ér össze a két szál, s oldják fel előttünk a két szál két-két hősének azonosságát. A múlt és a jelen (a két jelenbeli és múltbéli arc) egymásra tükröződik a börtönszoba üvegfalán. (Operatőr: Charlie Lam és Kenny Lam.)
Vértestvériség, vérbosszú, véráldozat, vérszerződés, vérontás. Mindenütt s mindenben ott a vér – mindent ez határoz meg s koordinál. A Wang fivérek akcióthrillerje azonban, minden látszat, azaz a véres, szadista s kegyetlen leszámolások és jelenetek ellenére, valójában nagyon is erőszakellenes (akárcsak Tarantino opuszai -nem véletlen, hiszen az amerikai kultrendező talán a hongkongiaktól tanult a legtöbbet).

A halál bűvöletében

Oxide Pang Chun: Ab-normális szépség

A bizarr megszállottságról szóló, sötét tónusú történet a Pang testvérek (A szem) egyik tagjának első önálló rendezése. A két főszerepet egy másik ikerpár két tagja játssza, akik mellesleg a 2R nevű népszerű hongkongi énekes duó tagjai is: Race Wong (Jiney) és Rosanne Wong (Jasmin).
Pang Chun mindent bevet a siker érdekében: dramaturgiailag, vizuálisan (bár ebben kínai társát, Kim Ji-woont, a fesztivál másik horrorfilmjének (Két nővér) rendezőjét mégsem pipálja le). Vág, trükköz, bonyolít, műfajokat kever: pszichohorrort az analitikus lélektani drámával és realityvel, tinifilmet a krimivel, sőt még egy kis művészetfilozófiát (a kép a pillanat halála stb.), halál- és bűnesztétikát, csipetnyi feminizmust is vegyít művébe. Ám Chunnál a műfajok keveredése nem erősítik egymást, hanem éppen hogy gyengítik, s elveszik egymás erejét.
Jiney, a sikeres, jól szituált, szép, ám sérült lelkű hősnő, aki sorra nyeri a fotósversenyeket is, egyre elégedetlenebb életével, önmagával (s képeivel). Boldogtalan, bár látszólag mindene megvan. Az öngyilkosság is vonzza, a halált is megkísérti; egy alkalommal ide-oda himbálózik tíz emeletnyi mélység fölött.
Fiús barátnőjével, Jasminnal lóg, lófrál folyamatosan. A barátnő épp az ellentéte, nem oly sikeres, családja is szegény, mégis jóval családiasabb meghittebb légkörben élhet.
Mint később kiderül, a fiús barátnő másfajta érzelmeket is táplál Jiney iránt. Nemcsak ő szerelmes azonban belé, egy fiúval verseng kegyeiért. Jineyt a halál, a fiút pedig a lány ejti rabul. A fiú titkon videoklipet is készít róla digitális kamerájával követi. Ám nem csak ő követi a lányt...
Jiney azonban mit se tud róluk, hiszen egy ideje már másra koncentrál. Szemtanúja lesz egy halálos kimenetelű balesetnek, amely először lebénítja, ám kis idő múlva reflexszerűen működésbe lép s győz benne a művész – a kíváncsi, a tolakodó, a rácsodálkozó, a szépségmegszállott –, s ez veszi át felette az uralmat: gépével teljes sorozatot készít a baleset áldozatairól. Teljesen lenyűgözi. a halál, a fizikai megsemmisülés
A közvetlen találkozás a halállal megváltoztatja addig látszólag rendben lévő életét – bekattan, és a halál fogja lesz. Jiney a halál dokumentálására szakosodik, s egyre látomások gyötrik – mindenben a halált látja: előhívott képeiből vér csöpög, a modellből is vér csorog alá a rajzórán. Megszállottan a halált és annak pillanatát kezdi fotózni: döglött madarat, kutyát, csirkevágást, mészárszéket, a hentes munkáját, öngyilkos lány tetemét. Egyre nagyobb formátumban vonzza a halál. Végül még hódolóját, a fiút is majdnem megöli extázisában, csakhogy szert tegyen egy megfelelő modellre.
Elkezd kutatni is a halál művészete után. Új szenvedélye hatására apránként gyermekkori emlékei is felszínre törnek, s ezzel együtt a férfiak iránt érzet gyűlöletének okára is fény derül. Kiderül, hogy nem véletlenül vonzza a halál: Jiney ölt már. Kiskorában unokafivére és annak haverjai zaklatták, anyja pedig nem hitt neki: megbüntette a vádakért. Ezért bosszúból lelökte unokabátyját a lépcsőn, amibe az belehalt. Feltárul előttünk bizalom- és ingerszegény kapcsolata anyjával – az elfoglalt üzletasszonynak nem sok ideje marad a lányára.
A halálközeli impulzusok s a felszínre tört múlt hatására Jiney kezd teljesen megőrülni, még a haját is vérvörösre festi. E zaklatott állapot vallomások sorát indítja el: Jiney bevallja szégyenteli kiskori élményét, a barátnő pedig a szerelmét. A lányok kibeszélve rejtett titkaikat, megbékélnek. Lassan a kedélyek is megnyugszanak. Jiney anyjával is átbeszéli sérelmeit, és újra egymásra találnak. Minden tisztázódik és a helyére kerül. Minden megoldva hát – itt a vége a történetnek, mi pedig elképzelni sem tudjuk, mi a fene történhet még az elkövetkezendő közel harminc percben. És ekkor hirtelen vált a film, s horrorisztikus fordulatot vesz: a lány egy videofelvételt talál a szekrényében, egy lány szadista, brutális meggyilkolásának filmre rögzítését, a következő kazettán pedig már barátnője meggyilkolásával szembesülhet. (A halál ekkor már nem engedi, s eljön a pillanat, amikor az ő haláltusáját kezdik fotózni.)
Jiney belesétál egy hasonszőrű őrült csapdájába, s emberére akad... Egy olyan férfi zsákutcájába kerül, aki többet is tesz azért, hogy halottat lásson, s a halottaknak nemcsak a fotóit gyűjti.
Ám épp e horrorisztikus részben lesz gyengébb, sőt olykor nevetséges a film. És unalmassá, ami egy horrorfilmnél – valljuk be – nem túl szerencsés. Nem csak azért, mert előre tudható, ki a gyilkos, hanem mert a legsablonosabb, közhelyesebb elemekből építkezik a legamatőrebb módon, s így a feszültségkeltés, elhallgatás, előkészítés is a leghatástalanabbul áll előttünk.
(Szokásosak, bár szépek a horror részen kívüli vizuális effektek is: a lassítások, gyorsítások, tükörképek; a múltból bejátszott flashbackek; a lány kamerázása különböző szögekből, ami azt az érzetet kelti, mintha mindenhol ő lenne s megsokszorozódna (a tudathasadás állapotát érzékeltetve); az, ahogy minden megdermed hősünk körül, a kamera pedig lassan köröz körülötte.
Rosszul összeöltött, két részre szakadt munka Chun filmje. Az első fele az igazán izgalmas, a „haláli”, s kivitelezésében is profibb. Chun „horrorja” volt a Hongkong hardcore rovat leggyengébb alkotása.

Johhny To: Adásunkat megszakítjuk

A blokk legerősebb, egyúttal az egyetlen hazai forgalmazásba került filmjéről külön cikkben számolok majd be.

Toposzokból felépített antimítosz

Tung-Shing Yee: Egy éjszaka Mongkokban

Derek Yee filmjében semmi nem az, aminek látszik. A felszínen akciódús, mozgalmas jelenetek, tele üldözésekkel, verekedésekkel, lövöldözésekkel, valójában azonban minden egy helyben áll, s szinte alig történik valami: a rendőrség nem fog el senkit (legalábbis nem azt, akit üldöznek), az „Egy éjszaka Mongkokban” fedőnevű akció is (innen a film címe vagy fordítva: a film maga az akció) eleve reménytelen. A rendőrség csak véletlenül bukkan rá végül az üldözöttre, feleslegesen hullanak az emberek. Hibáznak, hogy azután különféle trükkökkel, hamis vallomásokkal eltusolják. A másik oldal, a bűnözök is csupán szerencsétlenkednek, csak az ártatlanokat, gyengéket bántják, s az ő „bűnei”-ket torolják meg (főként a nőkét persze). A kezdő bérgyilkos (Daniel Wu) sem végzi be küldetését, nemhogy nem gyilkol, de védőangyalnak áll egy prosti (Cecilia Cheung) mellé. Csak végül lő le valakit, de akkor sem azt, akit akart: a meggyilkolandó maffiavezért, a manipuláló, csaló megbízót, nem is a pitiáner és kegyetlenkedő bűnözőt, hanem egy fiatal rendőrt. Épp azt a forróvérűt, akit nemrég arra okítottak társai, ne használjon erőszakot és ne lőjön vissza – s amikor megfogadja intelmüket, belehal. Mintegy, a film szempontjából, tanulságképpen. S bár e véggel felmerül a kérdés, a fiatal rendőr lelövésével Yee az erőszakban hívő rendőrt és az általa képviselt eszméket akarta-e kiiktatni, vagy épp fordítva: a megjavuló (aki kollégái megfontoltságra, erőszakmentességre intő igazságát megszívlelve kezd „jó útra” térni s lehiggadni) és ezzel mintegy épp a bűnözőkkel szembeni erőszakmentességet és az igazságszolgáltatásban való hitet kérdőjelezi meg – jól érzékelhető, Yee filmje egészében mégsem az erőszakot pártolja.
Yee antimítoszában mindenki tehetetlen s téblábol – szerencsétlenkedik vagy hibázik. Véletlenek és hibák, tétovaságok és túlkapások sorozatát látjuk, a lendületes, pontosan kivitelezett, kristálytisztán felépített akciók helyett, a hollywoodi krimi és akciófilm dramaturgia ellenében – embereket tökéletes hősök helyett. Később azonban kiderül, hogy épp e véletlenek és hibák vezetik el őket a megoldásokhoz. Még ha végső igazság nem is lesz.
Másrészt azonban a végeredmény a dilemma feloldhatatlanságához vezet: erőszak nélkül legyőzhető-e a bűn, az erőszak, és kifizetődő- s célravezető-e a bűn és a bosszú. Hiszen a fiatal rendőr halálával mintha igazolódni látszana és eredményesebbnek tűnne az ő igazsága, s megkérdőjeleződne a rendőrök hozzáállása. (Didaktikusnak így a legkevésbé sem nevezhető a film.)
Yee akciófilmjében mindkét oldalon – a sötét és a jó oldalon is – kezdő az egyik központi figura: a kezdő bérgyilkos és a kezdő rendőr. Yee trükkje, hogy e két figura jelleme, vérmérséklete épp a fordítottja annak, mint amit várnánk – Yee épp ellentétes jellemet, mentalitást kódol figuráihoz, mint amit szerepük megkívánna: a báránylelkű, szelíd és erőszakellenes a kezdő bérgyilkos, míg a forrófejű és erőszakmegszállott a fiatal rendőr. Mintha mindketten rossz szerepbe cseppentek volna, s a másik helyét foglalnák el. (Egy fatális véletlen folytán ki is oltják majd egymás helyét bitorló életüket.)
A szerelmi szállal is megcsal minket Yee: nem a prostival esik klasszikus szerelembe, a fiatal bérgyilkos szíve mindvégig szerelméé marad, olyannyira, hogy elszakadniuk is egyszerre sikerül e földi léttől. (A kórházban a kedves épp akkor szenderül öröklétre, szervezete épp akkor adja fel a küzdelmet, amikor a bérgyilkost lelövik s belehal lőtt sérüléseibe). A bérgyilkost és a prostit tradicionálisan (lásd westernek stb.) mégis egymás mellé sodorja a sors, hogy egymás védangyalai legyenek, s ezzel együtt egymást vigyék a kísértésbe: a lányt a fiú vagyona, a fiút pedig a lány bűnkapcsolatai s védtelensége, amelyek rendre visszafordítják s elterelik kitűzött feladatától. Mindemellett a fiú a lányban felidézi annak múltját, tisztaságát, s megérleli benne a hazatérés vágyát is. Igaz, eleinte még meginog barátsága s hűsége, és olykor még zsebre vágná a fiú pénztárcáját.
A helyszínek viszont a legkevésbé sem látszathelyszínek és megtévesztők. Száz százalékig realisztikusak és a szokásos módon rímelnek a témára és a bűnökre: koszos kis motelszobák, kuplejárok, lebujok, bűntanyák, szűk folyosók s utcák, és ellenpontként a szupercsillogású bevásárlócentrumok, a legális bűnözés s kizsákmányolás fellegvárai. Itt is hamar kiderül, mennyire determinál a környezet: helyszín és életforma, élettér és életminőség egymás feltételei.
Yee akció-krimije Hongkong városáról s legsötétebb s legsűrűbben lakott negyedéről szóló szimfónia is. És Hongkong, a jó illatú (ezt jelenti a neve) Yee filmjében jobban bűzlik mint valaha.
A Hongkong fényeivel való játék is izgalmas – ettől bizonyul látszatnak, érzéki csalódásnak a megtisztulás képi formája: két hősünkre hó esik (a tisztaság/megtisztulás egyetemes szimbóluma), ám hamar kiderül, csupán a fény játszik velünk, s hónak nyoma sincs.
A film kritika is egyben – ha nem is a legkeményebbek közül való – a rendőrségről, amely alapjába véve nem korrupt, s az igazságkeresés vezérli, ám ügyetlen és látszatcselekvésekkel, valamint túlkapásai eltusolásával tartja fenn nimbuszát. És még a becsületesebb is könnyed rutinnal nyúl a piszkos eszközök, a csalás eszköze után. Azonban a rendőrök minden hibájuk ellenére is emberiek s rokonszenvesek, és empátiával vannak ábrázolva. A piti, mohó, egyszerre gyáva és kegyetlenkedő valódi bűnözőket igencsak karikaturisztikus ábrázolásmóddal sújtja Yee (mint például a kövér mobiltelefon üzlet tulajdonosát és feleségét vagy a kisstílű bandavezért és bandáját). Nem egyenrangú ellenfelek, sem a rendőröknek, sem a bűnözővé avanzsált túlélőknek, mégis sok kárt okoznak. Ezzel az ábrázolásmóddal Yee egyúttal megfosztja ezt az oldalt a hőssé válás lehetőségétől is.
Yee kitűnő látleletet ad kora társadalmáról is, amelyben a szegénysorú, vidéki kínaiaknak a bűn fellegvárába kell zarándokolniuk a kitörésért, a megélhetésért, családjukért, és magukra kell vállalniuk a bűnt (a prostituálódást vagy bérgyilkolást) – áruba kell bocsátaniuk magukat. A hősök Kína szegény peremvidékéről érkeznek – a két főhős (prosti és bérgyilkos), de még a maffiatag is helyileg és társadalmilag egyívású: egy faluból érkeznek a városba, a szegénység elől. A bűn fészke, melegágya pedig pillanatok alatt beszippantja és bedarálja az odaérkezőket.

Kicsit lassú, hosszúra nyúlt, ám igen finom iróniájú „látszatfilm” Yee zsarukrimije.