Az életrajz, netán: pályakép, igen bonyolult műfaj. Hiszen bármennyire is objektív kíván lenni, a szándék mindig az elbeszélés marad. Azaz meghatározott módon, különös színekkel és fényekkel festi át az elbeszélendő személy életét. A feladat voltaképpen lehetetlen: egy életet nem lehet narratíva tárgyává tenni. Az emberi élet túlontúl szétszórt ahhoz, hogy egységes elbeszélés tárgya legyen. Ezzel szemben azonban mindig ott áll minden el-mondás követelése, mely azonos identitást kíván meg tárgyától. A tárgy – az ember – azonban változik.

Minden életrajz tehát szükségszerűen konstrukció. Nemcsak a megírt élet, hanem az írója is szereplője. Pláne, ha olykor hiányzik az alapvető kritikai reflexió. Ez történt Tóth Klára B. Nagy László-könyvének esetében is (Don Quijote köpenyében). A könyvet fontos munkának tartom, de inkább a dokumentáció, semmint a szerzői interpretáció miatt. A szerző már-már bevallott szándéka szerint B. Nagy Lászlót mint mártírt kívánja látni és láttatni, akit felemésztett a kor, melyben élt. Ami a pályaírói magatartás negatív oldala, az egy teljesen másik aspektusból erénye. Ez az erény abban áll, hogy a könyvből csak úgy árad az ’50-es évek és a korai Kádár-korszak levegője. Noha a szerző egyértelműen elítélő, olykor mégis érezni némi nosztalgiát a füstös szerkesztőségek és az írógépek kattogása iránt. Néha nemcsak a könyv tárgya, hanem maga a stílus is e zaj érzetét kelti az olvasóban.

De ki is az a B. Nagy László? Miért fontos egyáltalán? A könyv Előszava szerint Tóth Klára érzi „szellemi, etikai örökségének hiányát”. Tehát a szerző szándéka szerint B. Nagyot mint mintát kellene tekintenünk, akit a mai filmkritika-írásnak követnie kellene. B. Nagy ugyanis filmkritikus volt, 1965-től 1973-ig az Élet és Irodalom munkatársa. 1973 tavaszán Balatonszárszón öngyilkos lett. Adódik hát a párhuzam József Attilával, melyet Tóth Klára jócskán ki is használ. Már a legelső fejezetben (Curriculum vitae) át- és átszövik a szöveget az utalások. S noha B. Nagy kétségtelenül jelentős figurája a 60-as évek magyar filmelméletének, azért nem gondolom, hogy nemzeti ikonként kellene kezelni.

Ha azonban úgy tekintjük mint egy igen jellegzetes sorsot, mint egy ablakot, melyen keresztül betekinthetünk abba az iszonyatos korszakba, melyet igen sokan – köztük éppen ő – működtettek, akkor paradigmaként igencsak megállja a helyét a személyválasztás. Számomra ez a könyv testközelbe hozza azokat a szürke éveket, melyekben a hazugság kultúrája gazdagon tenyészett. Bizonyos adatok hihetetlen paradoxonokat mutatnak, a mai fiatalok számára olykor teljesen érthetetlen szituációkat. B. Nagy élete ugyanis a fiatal jó káderből a némileg megbízhatatlan, ám még mindig megtűrt öregedő alkoholista újságírót mutatja. 1927-ben született, 1945-ben már a Szabad Szó szerkesztőségéhez tartozik, az újság a Nemzeti Parasztpárt lapja. Gimnazista korában (ekkor és még jó ideig csak Nagy László néven) filmrendező szeretne lenni, határozott esztétikai állásfoglalása van – később a Magyar Filmgyártó Vállalathoz helyezik, „mivel nem tudja párttagságát tagnyilvántartó kartotékkal is igazolni.” Hősünk egyik lényeges vonása lesz, hogy folyamatosan küzd a párttagságért – még a hatvanas években is –, ami végül nem adatik meg neki.

1954-ig gyárt filmeket – leginkább propaganda-filmeket és hamisított híradókat. Kedvenc adatom, hogy jóbarátjával, Jancsó Miklóssal készíti a hazugságokon alapuló alkotásokat. Majd az egyik filmjéért fegyelmit kap – a fegyelmi bizottság elnöke szintén Jancsó Miklós. Nem hinném, hogy különösképpen galád volna bármelyikük, azt viszont gondolom, hogy ez a szituáció paradigmatikus. Mindenesetre semmiképpen sem értek egyet Tóth Klára kommentárjával, melyet idézek: „Hogyan hihetett, miért nem szúrta ki a szemét a valóság? […] Valószínűleg azért hitt, milliókkal együtt, mert hinni akart. […] S egy szépnek gondolt jövőképpel könnyű elaltatni a kételyeket.” (75) B. Nagy esete azért példaszerű, mert elénk tár egy jellegzetes szellemi-morális feszültséget. A világháború borzalmai után újjáépülő országban új terror dúl – a kommunista ideológiának azonban szép eszméi vannak, és bőven akadnak emberek, akiknek e szép eszmék máig fontosak. Az adott időszakban azonban ezek az eszmék jogtalanságok, bosszúk és hazugságok eltakarására szolgáltak. Mégsem B. Nagy az egyetlen, akinek ez az állapot egzisztenciális és szakmai felemelkedését szolgálta. Sőt, ez a rendszer nyújtott neki egyáltalán lehetőséget. A különbség azonban másokhoz képest az, hogy B. Nagy az ötvenes évek elején tudta, hogy mit tesz. Nemcsak elfogadta a hazugságot – hiszen élni kell –, hanem segítette is.

B. Nagy kivételesen értelmes személyiségnek látszik. Számomra a könyv egyik leghasznosabb vetülete, hogy bőven idéz kritikáiból és esszéiből. Két gyűjteményes kötete ugyanis az ismeretlenség homályába vész. Talán nem is baj, noha sokat lehetne tanulni belőlük. B. Nagy ugyanis fantasztikus írásművészettel és stílussal rendelkezik. Szókincse páratlan, humora gyilkos, ítélete gondosan árnyalt. 1954 után újságíróként dolgozik, majd irodalomtörténészként is fellép. Sarkadi-szakértő, Németh László-tanulmányokat ír, de még a magyar szakosok által csak „spenót”-nak becézett Magyar Irodalomtörténetbe is ír – a Nyugat második nemzedékéről. Noha élete vége felé már az Irodalomtörténeti Intézet munkatársa, kijelenthető, hogy nem irodalmárkodása miatt igazán érdekes. Tóth Klára érdemének tekinthető, hogy miközben B. Nagy pályáját írja, lefesti az általános kontextust is. Így világos képet kapunk arról, hogy a mai „legendás” lapok, voltaképpen az ’56-os forradalom utáni konszolidáció következményei. B. Nagy voltaképpen ennek köszönheti állásait. 1957-ben, elindításakor a Kortárs kritikusa lesz. Innen másfél év múlva eltávolítják. Hogy ezután miből él, azt voltaképpen nem tudni – Tóth Klára könyvéből égetően hiányzik egy pontos kronológia.

Az Élet és Irodalom is ekkoriban indul, hogy megtörje a forradalom utáni írósztrájkot. Hamar igazi fórummá válik, s talán némi függetlenséget is kap. B. Nagy 1965-ben lesz az országos hetilap filmkritikusa és talán olyan állandó tekintéllyel rendelkezik, mint ma Koltai Tamás a színházkritikában. B. Nagy cikkei fantasztikusak, kihívóak, nyelve választékos – öröm még ma is olvasni ezeket a kisebb-nagyobb írásokat. Egyre súlyosabb az alkoholizmusa. A hatvanas évek végén-a hetvenes évek elején a pesti irodalmi és filmes közeg elismerten központi figurája. Haláláról még Cseh Tamás és Bereményi Géza is dalt írt. Miért is tűnt hát el szinte nyomtalanul a köztudatból?

Először is azért, mert a kritika pillanatnyi műfaj. Ritka az a kritika, amire évek múlva is emlékezünk. Sorsa tipikus újságíró-sors. Feledésre ítéltettünk és ez nem is baj. B. Nagy irodalmi tanulmányai nem igazán tűnnek érdekesnek. Akikkel foglalkozott, lassacskán kihullottak az irodalmi kánonból vagy pedig megcsontosodtak, mint például Németh László. De B. Nagy nem csak ezért merült a feledésbe, hanem azért is, mert úgy tűnik, hogy kényelmetlen rá emlékezni. Meggyőződéses kommunista volt, mi több, bizonyos értelemben a rendszer kiszolgálója és ezt még az sem írja felül, hogy élete vége felé a pártban már megbízhatatlannak tartották. Nem élt elég ideig, hogy bevallhassa, amit Jancsó („mindannyian hazudtunk”) és ahhoz sem értett, hogy kihasználja kapcsolatait. Sajnos, írásainak súlya sem követeli ki az emlékezést. Egyedül stílusa az, ami felcsillan a törmelékek alól.

Írásművészete nemcsak nyomtatásban nyilvánult meg, hanem leveleiben is. Tóth Klára helyesen hívja fel a figyelmet, hogy B. Nagy az egyik legnagyobb mestere volt a ma már kiveszőben lévő levélírásnak. Barátaihoz, kollégáihoz írott magánlevelei épp olyan ízesek, mint az a dokumentum, amit 1961-ben Török Endréhez írt és amelyben számon kéri párttagságának visszautasítását (4. számú melléklet). Ugyanakkor ez a levél árulkodik arról is, hogy B. Nagy milyen kétségbeejtően naiv volt és bizonyos dolgokban inkább a sértettsége, mintsem a józan esze vezette. Ennek ellenére még keserű hangú levelei is csodás prózájáról tanúskodnak. A legmeghatóbb nyilvánvalóan az a levél, melyet öngyilkossága előtt írt a lányának. Végső könyörtelenségében roppant világosan fogalmaz. Őszintébb, mint talán valaha is volt. „A kívülállók szemében ez lehet vicc vagy hóbort, én azonban vállalni tartoztam annak védelmét, aki rámbizatott, mindaddig, amíg e védelem lehetséges volt.” (14. számú melléklet)

Tóth Klára könyve hol rendkívül unalmas, hol rendkívül élvezetes munka. Fő érdeme a korszak apró mozzanatainak egyetlen szálra fűzése. Ez a szál B. Nagy László tragikus élete, aki a világháború után felemelkedett értelmiségi jellegzetes prototípusa. Nem bűntelen, de nem is gonosz. Túl korán halt meg, hogy bármit is bevallhasson és nem biztos, hogy be kellett volna vallania bármit is. Őrizzük meg hív emlékezetünkben és olvassuk el Tóth Klára adatait.

Tóth Klára: Don Quijote köpenyében (2004, Novella Kiadó)

(2006-03-15)