2006. február 9-19.

A Berlinale, amellett, hogy Európa egyik kiemelkedő fesztiválja, a német film nemzetközi megmérettetésének is legfontosabb fóruma. Minden szekcióban szerepelnek német filmek, ráadásul két külön válogatás is a hazai filmtermésre koncentrál. A versenyprogramban az idén négy német film szerepelt – ennyi hazai alkotást még sohasem hívtak meg a versenybe. Dieter Kosslick fesztiváligazgató tudatosan támogatja a hazai filmet –a fesztiválhoz kapcsolódó kiemelt médiafigyelem már önmagában is sokat segíthet abban, hogy a filmek minél több nézőt vonzzanak a mozikba.

Nagy várakozás előzte meg Oskar Roehler Elemi részecskék (Elementarteilchen) című filmjének bemutatóját. Nem utolsósorban azért, mert a forgatókönyv alapjául szolgáló Michel Houellebecq regény 230.000 eladott példánnyal német nyelvterületen nagy bestseller volt. Az önpusztításba torkolló végletes szenvedélyek ábrázolásának szakértője, Oskar Roehler (Az érinthetetlen, Ágnes öcsénk) amint elolvasta a könyvet, azonnal tudta, hogy filmet csinál belőle, holott a nihilisztikus-szatirikus ellenutópia adaptálása nem tűnt egyszerű feladatnak. A könyv és a film is két, harmincas éveik végén járó féltestvér története. Sokáig nem volt kapcsolatuk egymással és jobban nem is különbözhetnének. Bruno némettanár egy középiskolában. Házassága romokban, csak a szexre tud gondolni, a lengén öltözött diáklányok az őrületbe kergetik (Moritz Bleibtreu az Ágnes öcsénkben felépített karaktert viszi tovább). Megszállottsága saját magát is megrémíti, bevonul egy pszichiátriai klinikára. Míg Bruno ideálja a szerelem nélküli szex, testvére, Michel (Christian Ulmen), a nagy jövő előtt álló mikrobiológus a szex nélküli reprodukció témáját kutatja, és a testi érintkezés nélküli társadalmat tartja tökéletesnek. Mindketten elszigeteltek és reményvesztettek, amikor találkoznak az igazival. Bruno egy ezoterikus életmódtáborban kajtat nők után, ott akad össze az életteli és szexmániás tanárnővel, Christianéval (Martina Gedeck). Váratlanul jön számukra a nagy szerelem, habzsolják az extázist, az extrém szexet, amikor beüt a katasztrófa: Christiane egy orgia közepette összecsuklik, és kiderül, hogy a hátralévő életét tolókocsiban kell töltenie. Bruno habozik, hogy vállalja-e szerelmét így is, és ennek a rövid habozásnak drámai következményei lesznek. Michel szülővárosában járva újra találkozik gyerekkori szerelmével, Annabelle-lel (Franka Potente), akinek annak idején nem merte megvallani érzelmeit. A múlt tisztázása után az ágyban kötnek ki, ahol a félénk és introvertált tudós szerencsésen elveszti a szüzességét. Itt is akadályok tornyosulnak a boldogság előtt: a lányról kiderül, hogy rákos, de Michael habozás nélkül mellé áll – s így a lány meggyógyul. A film, miként a regény is, leszámolás a ’68-as generációval. Ritkán látunk ennél keserűbb képet az inkább nosztalgiával emlegetett hippi-időkről! Houellebecq és Roehler is megtapasztalta, hogy míg anyjuk az önmegvalósítással foglalkozott Goán, ők, a gyerekek nagymamáknál nevelkedtek, és a szeretetlenség okozta traumát soha sem heverték ki. A konzekvenciákat tekintve a film kevésbé pesszimista, mint a könyv, álomszerű happy enddel zárul, a szerelem erejét hirdeti. A szexjelenetekben sem tobzódik (a szexklubban zajló orgia-jelenetet a tesztvetítések hatására erősen megvágták), inkább a szerelmi szálak meghittségét hangsúlyozza. A vetítés száz perce alatt mégsem tudtam magamban felfedezni semmi empátiát egyik szereplő iránt sem. Langyos, erőtlen az egész; az excentrikus figurák és melodramatikus fordulatok dacára furcsán steril, nélkülöz minden drámát és mélységet. Lehet, hogy nem én vagyok a megfelelő célközönség, mert – a rendező szerint – ez alapvetően férfi-film. A női nézőt talán a látványos sztárparádéval kívánták kárpótolni. Bernd Eichinger (az egyik legbefolyásosabb német producer, sokáig a Constantin Film igazgatója, olyan nemzetközi nagyprodukciók– elsősorban bestseller-adaptációk - producere volt mint a Végtelen történet, A rózsa neve, A kísértetház, A bukás, vagy Tom Tykwer bemutatás előtt álló Parfümje) amellett, hogy részt vett a forgatókönyvírásban, összehozta a német színészek javát. Az epizódszerepekben is nagy nevek vonulnak fel Uwe Ochsenknecht-től Nina Hoss-on, Jasmin Tabatabai-on át Michael Gwisdek-ig. Meglátjuk, mire lesz ez elég a nemzetközi porondon, a filmet minden bizonnyal a magyar mozik is bemutatják majd.

Kiégett harmincasaival az Elemi részecskék könnyed szórakozásnak számít a második, kis híján háromórás német versenyfilmhez képest. A Szabad akarat (Der freie Wille, rendezte Matthias Glasner) című filmnek már a szinopszisa sem ígér mást, mint vért, verítéket és könnyeket. Hőse, Theo (Jürgen Vogel) tíz évet töltött zárt intézetben nemi erőszakért, mígnem gyógyultként szabadon engedik. Több nőt megerőszakolt és brutálisan megvert – a film épp egy ilyen jelenettel indul. De ennek vége, Theo hihetetlen erőfeszítéssel próbál új életet kezdeni. Egy börtönviseltek számára berendezett otthonban kap szobát, munkát is talál egy nyomdában. Látjuk a mindennapjait, dolgozik, önsanyargató keménységgel edz, pornófilmet néz, közben maszturbál. Nem sok jót ígér, hogy mintha ellensége lenne a saját teste. Később megismeri munkaadójának lányát, Nettie-t (Sabine Timoteo). Érezhető, hogy valamiképpen ez a lány is sérült, a film szavakkal nem részletezi - mint ahogy szavakkal semmit sem részletez -, de a fölötte gyámkodó, ragaszkodásával zsaroló apa figurája (Manfred Zapatka hátborzongató alakítása), ölelő mozdulatai sokat elárulnak. A két, verbális kommunikációra alig képes lény egymásba szeret, össze is költöznek, és lassan, finom kerülőutakon egy „normális közös élet” reménye sejlik fel. Azonban mindvégig nyomasztó jelek utalnak arra, hogy mindez hiú ábránd. Ahogy Theo lélegzete felgyorsul egy arra haladó nő után nézve, a néző már tudja, és tudja Theo is, hogy a múlt távolról sincs lezárva, és a szabad akarat igen korlátozott, illetve máshová vezet, mint szeretnénk. Brutális jelenetei, lassú tempója, ismétlései miatt nem könnyű végignézni ezt a filmet. Amiért, illetve akiért mégis muszáj, az Jürgen Vogel. Nem játszik, hanem ő maga Theo. Hihetetlen alázattal bújik a figura bőrébe, s mutatja meg az önmagával folytatott harcot és vágyakozását egy új életre.

A harmadik német versenyfilm, a Vágyakozás (Sehnsucht) egy fiatal nő, Valeska Grisebach rendezése. Hétköznapi, időtlen tragédiát mesél el szikár eszköztelenséggel. Egy kétszáz lelkes kis faluban él Markus, a lakatos, szabad idejében önkéntes tűzoltó és Ella, a felesége. Gyerekkoruk óta ismerik egymást, a harmincas éveik elején boldog házasságban élnek, egy gyerekkel. Az egyik hétvégén a közeli kisvárosban tűzoltógyűlést rendeznek. Este az étteremben mulat a társaság, isznak, táncolnak. Markus reggel a pincérnő ágyában ébred és sejtelme sincs, hogy került oda. Megzavarodva tér haza. Felesége mit sem sejtve „Szia idegen!” felkiáltással köszönti, és nem is sejti, mennyire találóak viccesnek szánt szavai. Markus továbbra is átjárogat a pincérnőhöz, de a feleségét is szereti. Amikor sem az otthoni életet, sem a felemás viszonyt nem tudja folytatni, golyót röpít a fejébe. A hétköznapi tragédiát „kórus” zárja – a gyerekek a játszótéren megtárgyalják az ügyet, minden lehetséges végkifejletet végigjátszva. A puritán film hosszú válogatási folyamatban kiválasztott, kitűnő amatőr szereplőkkel készült.

Noha a német versenyfilmek ebben az évben nem kaptak fődíjakat, a színészek teljesítményét három Ezüst Medvével is elismerték, teljesen megérdemelten: Jürgen Vogel, Moritz Bleibtreu és Sandra Hüller - a sátánista témával foglalkozó negyedik versenyfilm, a Rekviem főszereplője - vihette haza a medvéket.

A Berlini Fesztivál a színes-szagos feel-good movie-k világában is igyekszik megtartani politikus-szociális témák iránti elkötelezettségét, és ez a német kínálatra is érvényes.

Feltűnően sok film foglalkozott a társadalmi polarizációval, a leszakadó rétegek kriminalizálódásával, az ifjúsági erőszak, bűnözés, a hátrányos helyzetű fiatalok beilleszkedésének témájával, a multikulturális együttélés ütközőpontjaival.

A téma „nyugati” változatát járja körül a színész-forgatókönyvíró-producer, Detlev Buck (Sonnenalle, Aimeé és Jaguár) Kőkemény (Knallhart) című filmje. A történet azzal indul, hogy gazdag szeretője kidobja az elővárosi villából a még mindig csinos Miriamot és annak 15 éves fiát. Néhány bőrönddel állnak a kapu előtt, hogy a taxi egy lepattant, főleg bevándorlók által lakott kerületbe vigye őket. Míg a mamát leköti az új partner keresése, a fiú számára az új élet maga a pokol. Osztálytársai éles lőszerrel mászkálnak, elveszik a mobilját és az edzőcipőjét, úrifiúnak gúnyolják. Egy török srácokból álló banda brutálisan megveri és védelmi pénzt kér tőle. Két új haverjával betör volt nevelőapja villájába, hogy megszerezze a pénzt, de a banda vezetője, Erol többet akar. Végül az utolsó pillanatban egy afgán kábítószer kereskedő menti meg, szimpátiából. Na meg azért is, mert az ártatlan arcú gyerekből remek kábítószerfutár lehet. A fiú elvállalja a munkát, eleinte jól is keres. Egy napon nagyobb üzletet bíznak rá. Már hazafelé tart a hátizsákjában 80 ezer euróval, amikor Erol meglepi és a hátizsákot heccből ledobja egy vasúti felüljáróról. A dolog nemcsak a pénz elvesztése miatt végzetes, hanem mert a fiú neve benne maradt a hátizsákban, ami a főnök számára is veszélyes. A filmben a pokol tornácaként ábrázolt kerület polgármestere tiltakozott a túlzóan negatív ábrázolás miatt. Az biztos, hogy a filmben minden „rossz fiú” bevándorló, és minden bizonnyal játszódhatna más német városokban is. Azt azonban senki sem vitatja, hogy a film létező miliőt mutat be részletgazdagon és nyomasztóan hitelesen.

A keleti tartományokban ugyanez a kriminalizálódó életút a szélsőjobboldali radikalizmus motívumával kapcsolódik össze. A Kombat 16 (Mirko Borscht rendezői debütálása) az Odera menti (keleti) Frankfurtban játszódik. Hőse, a tizenéves Georg a nyugati Frankfurtból költözik ide, mert építész apja itt kap munkát. Georg szenvedélyes tekwando-versenyző, a költözéssel elveszítette az edzőszobát: az új lakásban nincsen. Az osztály hangadói skinheadek, idegengyűlölők, a nyugatról jött, liberális felfogású fiút nem fogadják be. Otthon hagyott barátnője elhagyja, az apja csak a munkájával törődik, az orientáció és cél nélkül maradt fiú végül a skinheadekhez sodródik. A film érdekes témája ellenére nem sikerült igazán. A főszereplő motivációja kevéssé meggyőző, a küzdősportot esztétizáló vonulat ötvözése a nyers szociális drámával elég szerencsétlen, az eredeti helyszínek felhasználása sem atmoszférikus. Érdekes adalék, hogy a kopaszok gyülekezőhelyéül szolgáló sasos emlékmű valóban áll még a keleti Frankfurtban – nyugaton ezeket lebontották, mert a birodalmi szimbolikát idézik.

Hasonló témát jár körül más eszközökkel Andres Veiel (Black Box BRD, Megszállott színjátszók) filmje, A rúgás (Der Kick). A dokumentáció egy megtörtént esetről készült színdarab filmváltozata. Hogy miért volt szükség ilyen bonyolult műfaji hibridre, alább kiderül. 2002 júliusában egy Berlin környéki kis keleti faluban egy 16 éves fiút két társa órákon keresztül kínzott, majd brutálisan megölt. A film címe az Amerikai história X-ből vett kivégzési módszerre utal. A tettesek és az áldozat ismerték egymást, haverok voltak. A holttestet egy trágyadombon rejtették el. A rendezőt nem hagyta nyugton az a tény, hogy noha az esetnek több felnőtt szemtanúja is volt és a fiúkról köztudott volt szélsőjobboldali vonzódásuk, az ügyet senki sem jelentette a rendőrségen, és a testet csak hónapok múlva találták meg. Andres Veiel hét hónapig járt a helyszínre, több száz oldalas interjút készített az ügy szereplőivel. Először szóba sem akartak állni vele, aztán lassan megnyíltak előtte, kialakult a bizalom, de kezdettől fogva világos volt, hogy dokumentumfilmet nem készíthet, mert a szereplők nem állnának kamera elé. A falut a sajtó fasisztának bélyegezte, az emberek elzárkóztak és hallgattak. Veiel azonban túl fontosnak tartotta a témát ahhoz, hogy ejtse a tervet, úgyhogy először a színdarabot, majd – hogy szélesebb közönséghez szólhasson - ennek filmváltozatát készítette el. Megközelítése komplex és zavarbaejtően kiegyensúlyozott, ahogy nála már megszokhattuk. A tetteseket nem bizarr, hideg szörnyetegekként, hanem egyszerű emberekként mutatja be, a szokásos magyarázat-sablonok (munkanélküliség, alkoholizmus) mögé hatol. Kiderül, hogy nemcsak az egyes embernek, hanem a családnak, a falunak is megvan a maga története, ami oda vezetett, hogy mindez megtörténhetett. Nem elégedhetünk meg felszínes ítélkezéssel. A film két kitűnő színésszel (Susanne-Marie Wrange, Markus Lerch) mintegy húsz szereplőt szólaltat meg, az államügyészt, a papot, a polgármestert, a tetteseket és szüleiket, az áldozat hozzátartozóit. Nem ad magyarázatot a megmagyarázhatatlanra, de széles kontextusba helyezi, és minden oldalról megvilágítja.

Kellemes meglepetést szerzett a Fórum-szekcióban bemutatott Henner Winckler-film. A Lucy pontos, minimalista stílusú esettanulmány egy köznapi szituációról. Maggy tizennyolc évesen egy másfél éves gyerek, Lucy anyukája. A gyerek apja – egy osztálytárs – már nincs vele. Maggy kimarad az iskolából, de legszívesebben még a tinik életét élné, bulizna, fiúzna. Egyedülálló, fiatal anyjával lakik, aki - bár segítőkész - a saját életét igyekszik egyenesbe hozni a nagymama-szerep felöltése helyett. Lucy egy este a diszkóban összejön Gordonnal, a laza pultosfiúval. Hamarosan hozzá is költözik a kisbabával. A lány látható igyekezettel próbálja működtetni a kis családot - ebben csak a képzeletére és a filmekben látottakra hagyatkozhat, valós élményei, tapasztalatai nincsenek, ő maga valószínűleg sohasem élt igazi családban. A fiú a kezdeti döbbenet után először még élvezi is a papás-mamást, amikor azonban kiderül számára, hogy a gyereket nem lehet „stand by” üzemmódra állítani, már menekül is. Pontosan az történik, ami várható, kimaradások, veszekedés, szakítás. A filmet élvezetessé teszik a hiteles, természetes dialógusok és a fiatal szereplők meggyőző játéka. A Maggyt alakító Kim Schnitzer nagyon érzékenyen, visszafogottan képes hozni a fiatal lányt, aki az egyik pillanatban teljesen alkalmatlannak tűnik az anyaszerepre, a másikban viszont magától értetődő természetességgel gondoskodó és felelősségteljes.

Talán az eddigi beszámolóból is kiderül, hogy a német filmek kevés önfeledt szórakozásra adtak lehetőséget az idén. Üdítő kivétel volt egy dokumentum-játékfilm, A sárga kutya barlangja (Die Höhle des Gelben Hundes). Fiatal rendezőnőjét, a mongol Byambasuren Davaát a nálunk is fogalmazott, Oscar-díjra jelölt A pityergő teve története tette ismertté. A sárga kutya barlangja is a rendező szülőhazájába, a mongol szteppékre, a nomád pásztorok világába vezet. A fiktív cselekményt egy valódi háromgyerekes nomád család „játssza”. A középpontban Nansa, egy kisiskolás lány áll, aki nyári vakációra érkezik haza a városból. A szünidőben neki is be kell segítenie a ház körüli teendőkben, kisebb testvérei felvigyázásában. De maga is kisgyerek még, kószál, elkalandozik, talál egy kölyökkutyát, akit Foltosnak nevez el, és aki a legjobb barátja lesz. A családfő azonban nem engedi, hogy kutyát sátorbontáskor magukkal vigyék, mert fél a nyomában járó farkasoktól. Amúgy is rossz idők járnak a családra, a nomád pásztorkodásból nehéz megélni, de arra sincs mód, hogy a városba költözzenek. Végül egy váratlan fordulat jobb belátásra bírja… Nehéz megfogalmazni, mi olyan felszabadító ebben az egyszerű, lassú tempójú filmben. Talán a táj, a természet és az ember együttélésének képei, egy olyan ősi életforma varázsa, amelyen már – sokszor humorosan – tetten érhető a modern civilizáció hatása. Gyönyörű képei, finom humora, mélysége igazi spirituális utazást jelentett.

Másik kedvencem Andreas Dresen (Nyárspolgárok, Kis éji mese, Willenbrock) új filmje, a Berlini nyár (Sommer vorm Balkon) volt. Dresen most is szívmelengetőn tudja tálalni a legszomorúbb történeteket is. Ez a film egy laza történetfüzér, a vége főcím szerint a mesét akármeddig lehetne folytatni. Nike (Nadja Uhl) és Katrin (Inka Friedrich) ugyanabban a berlini bérházban laknak. Nike az emeleten, Kathrin kamaszfiával a földszinten. Az estéket a barátnők együtt töltik Nike erkélyén, fecsegve, borozgatva. Tulajdonképpen nem sok okuk van a vidámságra. Katrin munkanélküli, állásinterjúk és álláskeresésre felkészítő tréningek töltik ki a napjait. Nike szociális gondozó, öregeket látogat, mint egy örökké mosolygó tündér, viszont magányos. Mindketten az igazit várják. Egy napon Katrint majdnem elgázolja egy kamion. A sofőrrel később összeakadnak a törzshelyükön, és Nike hamarosan összejön vele. Az egyszerű lelkivilágú férfi története talán a legszomorúbb, bár ez csak lassan derül ki – több felesége és gyereke is van, de otthona egy sem (az újabb német filmek proletárja, Andreas Schmied alakítja kitűnően). Katrin nem bírja a macsó pasikat. Vagy csak féltékeny? A barátnők viszonya meginog. Dresen ebben a filmben is varázsol. Munkanélküliség, alkoholizmus, magány, szerelmi bánat – ha úgy nézzük, színtiszta baj és szomorúság. Ha úgy nézzük. De sokkal jobban szeretjük úgy látni, ahogy Dresen mutatja nekünk: lazán, derűsen, a hétköznapokban rejlő költészetet felvillantva.

Ez a film lesz március 10.-én az Örökmozgó és a Goethe Intézet Új német film válogatásának nyitófilmje.

(2006-03-03)