Tóth Ildikó a kortárs magyar színészet egyik kiemelkedő képviselője – nevéhez, munkáihoz mégis több pontatlanság fűződik a filmlexikonokban. Tóth Ildikóval a Magyar Rádióból kijövet egy hangjátékfelvétel után, a Múzeum kert egyik padján beszélgettünk.

Mindig színész szeretett volna lenni? Mikor fogalmazódott meg Önben az elhatározás?

Konkrét időpontra nem emlékszem. Általános iskola vége felé, 13-14 évesen, a középiskola előtt kezdték kérdezgetni, „mi szeretnél lenni?”. Akkor mondtam ki először hangosan: színész. S kitartottam mellette.

Iskolai szereplések?

Inkább háttérbe húzódó típus voltam. Szerepeltem ugyan helyi és megyei versmondó versenyen – de talán éppen a versenyeztetés miatt, magát a versmondást már nem szeretem csinálni. Szeretem hallgatni, amikor valaki jól mond verset. Verset olvasni is imádok. De nem szívesen állok ki egyedül a pódiumra verset mondani.

Középiskola Marcaliban?

A gimnáziumban még inkább megerősödött bennem a „színésznek lenni” akarás. Bérletünk volt a kaposvári színházba. ’80-tól ’84-ig voltam gimis – ez volt a Csiky Gergely Színház ma már „kaposvári legendaként” emlegetett virágkora. Iszonyatosan tetszett, és részese, okozója akartam lenni a nekem mint nézőnek juttatott élmény csinálásának. Az előadások olyan gondolatokat közvetítettek és olyan kérdéseket tettek fel, amelyek engem is foglalkoztattak. Azóta tudom, ez a színház egyik célja is. Az ember nem magányos, nincs egyedül a problémáival. A magányosság feloldása is lehet közösségi, vagy színházi élmény. Csomó etikai kérdés – igazságkeresések, igazságosság – vetődik fel nap mint nap az emberben. A színház „a helyes út” megtalálásához teszi fel a segítő kérdéseket.

Személy szerint kik tették fel Önnek ezeket a „segítő kérdéseket”?

Nehéz név szerint sorolni, mert óhatatlanul is kihagyok valakit: Jordán Tamás, Máté Gábor, Básti Juli, Lázár Kati, Bezerédi Zoltán – az egész színház. Mindenki. S minden előadás: Cseresnyéskert, Marat halála, A Mester és Margarita, Egy hónap falun, Kazimir és Karoline, Gőzfürdő… Ha jól emlékszem, öt előadás volt egy bérletben, úgyhogy húsz előadást biztos láttam.

Érettségi után…

…nekirugaszkodás a Főiskolának, igen. Sőt, már úgy érettségiztem, hogy kirúgtak a főiskoláról, mert az első és a második rosta előbb van az érettséginél. Tengődtem egy évig, dolgozgattam itt-ott. Aztán másodszorra is kirúgtak. Akkor már a felvételizőktől hallottam, hogy Budapesten, a Nemzeti Színházban működik a Nemzeti Stúdió, Bodnár Sándor vezetésével, ahová érdemes járni. Jelentkeztem, felvettek, és hihetetlenül hasznos egy évet töltöttem ott. A tanítványok nem fogadnak mestereket – és soha nem beszéltünk így erről –, de én Bodnár Sándort a mesteremnek tekintem. Alapvető dolgokat tanultam meg tőle a színházról.

A két sikertelen próbálkozás a főiskolára ezek szerint nem szegte kedvét a színészettől.

Hallottam is, hogy nem teljesen abnormális, ha nem veszik fel elsőre az embert. Akkor még nemcsak, hogy kiforratlan a személyiség – nem biztos, hogy van benne olyan erő, amit 18 évesen közvetíteni tud.

Most már könnyű mondani – de akkor azt megélni…?

Biztos, hogy akkor nagyon bizonytalan voltam magamban. Nem voltam igazán exhibicionista alkat – ami persze egyáltalán nem ellentétes azzal a szándékkal, hogy az ember színész legyen. De nagyon mély, belső gondolat volt, hogy sikerülnie kell. Nagyon-nagyon akartam és kitartottam. A Nemzeti Stúdió egy éve alatt kicsit izmosodott az önbizalmam. Sok mindenről megbizonyosodtam, hogy amit gondolok, nem annyira rossz, nem annyira téves, és rengeteget tanultam a többiektől, magamról, a többiekről, a színházról és persze, Bodnár Sándortól. Jó kérdéseket föltenni, például, nagyon fontos.

Hűha!

(nevetés)

…és harmadjára felvették…

Igen. Bodnár Sándor utána elmondta, hogy nagyon kis szavazatkülönbséggel vettek föl, és fontosnak tartja, hogy ezt is tudjam.

Serkentés a további munkára?

Igen, gondolom, hogy ne kényelmesedjek el – annyira nem is jellemző rám –, ne üljek a babérjaimon. Küzdjek a négy év alatt.

A négy év fontos időszak volt nemcsak az Ön személyes életében, hanem társadalmi, politikai értelemben is…

Igen, ’86-tól ’90-ig voltam főiskolás. Meg kell mondjam, amikor mi voltunk fiatalok, elég lágy volt már ez az egész szocialista rendszer – gimnáziumban a történelem tanárunk átugrotta az ’56-os „anyagot”, mondván, nem úgy történt, ahogy a könyv írja. Kamaszként nem éreztük erőteljesen, hogy a szabadságunk, a gondolkodásunk meg van nyirbálva. Legfeljebb láttuk – aki járt Bécsben – a különbséget az itthoni ABC és a Mariahilferstrasse üzleteinek kínálata között. Amikor mi „eszméltünk”, nem voltak már kemény retorziók, és nem is éltük meg úgy, hogy félnünk kellene. A váltás is látszólag simán és vér nélkül zajlott le Magyarországon. Szerencsére.

A főiskolán Szinetár Miklós osztályába járt.

Igen. Nagyon szerettük Szinetár Miklóst. Elképesztő tudású, intellektusú és humorú ember.

További meghatározó személyek, tanárok, osztálytársak, vagy élmények a főiskolán?

Életkorban és gondolkodásban is nagyon vegyes volt az osztályunk. Volt egy kicsi mag, akik együtt tartottunk, de nem voltunk igazán az az osztály, akik előre vitték, motiválták volna egymást – ennek hiánya még ma is fáj.

Főiskolai munkák? Forgatások a rendező-, operatőr-szakos diáktársakkal?

Igen, akkor már kezdődtek a reformok, hogy harmad-, negyedévben nem kéne egyértelműen kirepülni a főiskoláról, hiszen két év tulajdonképpen irtózatosan kevés a tanulásra. Másrészt, mivel Szinetár Miklósnak nem volt saját színháza, mint más osztályvezető tanároknak, nekünk nem volt egyenes az út gyakorlatra menni egy színházba. Úgy is döntöttünk, jobb szeretnénk a főiskolán maradni, és kurzusszerűen meghívni tanárokat, foglalkozzanak velünk. Garas Dezső tanított is minket, de kudarcba fulladt a kísérlet: több kurzust nem sikerült összehozni. S negyedévre mindenki elment dolgozni – jómagam a Radnóti Színházba kerültem, véletlenül, egyébként. S oda is szerződtem a főiskola után.

Visszaadta a szerepet az olvasópróbán (Kompolthy Zsigmond: Kísértetcsárdás)…

Igen, ez volt a véletlen. Schlanger András véletlenül megkeresett és véletlenül egy olyan darabban kellett volna szerepet játszani, ami nagyon nem tetszett, amiért meg is kaptam a magamét: hogy jövök én főiskolásként ahhoz, hogy véleményt mondjak egy darabról, amit egy színház a műsorára tűz…? De aztán Bálint András fölhívott – s erről az ő engedélyével és közös megállapodásunk alapján beszélek –, hogy nagyon szívesen látna a színházban Valló Péter rendezésében egy cselédlány szerepre. Ibsen Nórájában volt tehát a debütálásom, és onnantól szinte már – így visszatekintve – egyenes volt az út: Bálint András ’90-ben szerződtetett engem.

Négy évre. Mi történt utána?

A négy év nagyszerű volt, csodálatos volt. Fantasztikus szerepeket játszottunk el a kollégákkal. Nagyon fiatal volt a csapat, jól összekovácsolódtunk, jól éreztük magunkat, talán túlságosan is… Ám, egyszer csak, ’94-ben, Székely Gábor és tanítványai, valamint Ács János lehetőséget kaptak egy új színház alapítására. Rajta is ragadt a név: Új Színház. Meghívtak, hogy szeretnének a kezdő csapatban látni. Átmentem az Új Színházba.

Ekkor már filmezett is.

Igen, bár a lexikonok tévesen említik, hogy én szerepeltem Gyarmathy Lívia Egy kicsit én.. egy kicsit te (1984) című filmjében. Van Tóth Ildikó nevű színész Kaposvárott is. Többször elkerekedett már a szemem, amikor lexikonokat olvasok: „ilyen feledékeny lennék, nem emlékszem már a szerepre sem?” Persze, nem így van. Párszor szóltam, de a szerkesztők továbbra sem vették ki a tévesen hozzám írt alakításokat.

Az első mozifilm nagyon és szerencsésen fontos az életemben. ’91 tavaszán egyszer csak ott ült a Radnóti büféjében Lukáts Andor és megszólított, hogy készül egy filmre (A három nővér), és szeretne próbafelvételt készíteni velem, Mása szerepére. Meglepődtem, mert úgy gondoltam, hogy pályakezdőként bizonyára Irinát kell játszanom. Pár hét múlva felhívtak, hogy megkaptam a szerepet, én játszom Mását. Rettenetesen örültem, mert – először is Andort kihagytam az előbb a kaposvári felsorolásból –, olyan színészkollégákkal dolgozhattam, mint például: Csákányi Eszter, Lukáts Andor, Blaskó Péter, Garas Dezső, Máté Gábor, Andorai Péter…, szóval, most partnerük lehetek azoknak, akiket én addig csak távolról imádtam és csodáltam! Komoly bakfis-áhítat, -szerelem, a mai napig, egyébként. Különleges volt a film azért is, mert lehetőség és mód volt a forgatás előtt egy hónapig próbálni. Szentendrén a volt szovjet laktanyában – ’91-ben vagyunk, tehát még „meleg” volt a ház, nemrég hagyták el a katonák. A film szép lett, emléknek is – sohasem felejtem, kár hogy nincs a köztudatban.

Ön a szerepeit iszonyúan konok és aprólékos következetességgel formálja meg úgy, hogy a kemény munka, természetesen, nem látszik a vásznon, vagy színpadon.

Színházat csinálni – nagyon munkás dolog. Jó értelemben véve munkás, nem izzadtságszagúan. Sok kérdés vetődik föl. Az elfogadható és előadható igazságig tartó út pedig nagyon girbegurba. Ez az igazság persze képlékeny és előadásrólelőadásra fejlődhet. Egy jó előadásban az ember a bemutató után is tovább próbál.

…s akár még lábtöréssel is színpadra lép…

Igen, Kárpáti Péter Világvevőjében be volt gipszelve a lábam, mert a szilveszter előtti próbákat megelőző párnapos szünetben – a sok rossz előérzetem ellenére – mindenáron Erdélybe akartam menni, de eltörtem a lábam. Az égiek is úgy akarták, hogy ne utazzak el, mert biztos még komolyabb következménye lett volna. A Világvevőt el lehetett gipszben játszani: zárt jelenet, amiben meghalt a férjem és jön egy közös barátunk, akivel aztán fölfeslenek a szálak múltról, jelenről és jövőről. Ülve játszottam az egész jelenetet, rengeteget tanulva a gondolat és a szó erejéről.

A döntéseiben is a jó értelemben vett konokságot látom: hogy szerepeket nem fogadott el, amikor úgy gondolta, valamiért nem kell elfogadni, hogy a szabadúszást választotta, pedig nyilván jó érzés és biztonság egy színházi társulatba tartozni. Úgy érzem, ezt a függetlenséget most már nem adná fel egykönnyen.

Az az igazság, nem választottam, hogy szabadúszó legyek. Anno az Új Színháznál – ahová kezdőcsapatba szerződtem – megváltoztak a játékszabályok azzal, hogy Székely Gábor nem kapta meg újra a színház igazgatásának lehetőségét. S mivel úgy gondoltam, nem az a csapat, és nem az a szellemiségű munka folyik majd tovább – hanem másfajta –, nem akartam ott maradni. Eljöttem, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy szabadúszó vagyok.

S nem kapkodtak akkor Önért a színházak?

Nem, de én sem vertem nagydobra, hogy szabad vagyok és egyébként, a színházi társulatokban – és között – nagyon kicsi a mozgás. Azóta kaptam ajánlatokat, de a magánéletem úgy alakult, hogy ezekkel nem tudtam élni.

Színház vagy film?

Soha nem választottam magamban ketté. Nagyon örülök, és szerencsésnek érzem magam, hogy van lehetőségem filmekben szerepelni. Mindkettőt nagyon szeretem, egyiket sem helyezem a másik elé, vagy fölé. Az aktuális feladatot igyekszem a lehető legjobban megoldani. Mások a körülmények, más a felkészülés tempója, de a lényeg mindkettőnél ugyanaz.

Mire figyel egy munkában, mielőtt elvállalja? Forgatókönyvet, szerepet, kollégákat, „az egészt”, vagy a részleteket?

A forgatókönyv, persze, rettenetesen számít: hat-e rám is a mese? Mennyire izgalmasak, fontosak a fölvetett kérdések? Mennyire érdekelnek engem ezek a kérdések? De az az igazság, hogy a filmforgatókönyvekben, Magyarországon, nem annyira válogat az ember. Főleg azért nem, mert nincsenek tömegével felkérések. Nem küszködöm azzal a problémával, hogy tíz forgatókönyv hever a polcon és nem tudom kiválasztani, melyiket vállaljam el. Ritka lehetőség forgatni, még nekem is, aki tényleg szerencsésnek mondhatom magam. Csak technikai, időzítési okból adtam vissza eddig filmszerepet, mert egyszerre színházban próbálni és filmet forgatni fizikailag nem tudok.

Pálos György Sztornójában és Szabó István Rokonokjában forgatott utoljára. Két, filmezési felfogásaiban, technikájában és egyáltalán, a filméletben meglehetősen különböző, ám jelentős személyiséggel. Milyen élmények érték? Milyen tapasztalatokat szerzett?

Annyiféleképpen lehet filmet csinálni. Végső soron az számít, hogy a néző mit lát 90 percig, vagy két óráig a vásznon. Profi körülmények között is létrejöhetnek elképesztően rossz filmek, és amatőr, felkészületlen környezetben, szegény módon is születhetnek nagyszerű filmek. A lényeg, milyen anyaghoz nyúl az ember, milyen kérdés, probléma köré épül a történet, és hogyan dolgozza föl ezt a történetet. Nem tartanám helyesnek összehasonlítani Pálos Györgyöt és Szabó Istvánt mint két művészembert. Máshogy dolgoznak, más lehetőségeik vannak, de a szakmai felkészültség ugyanolyan egyenrangú lehet.

Hogyan viszonyul egy ismertebb irodalmi figurához, például, a Rokonokban, vagy pedig egy nem ismert alakhoz, amit talán jobban a saját tetszése, ízlése szerint formálhat meg? Kopjáss feleségénél talán bizonyos, az olvasó fantáziájában már meglévő képhez kell idomulni…

Az irodalmi mű mindenképpen nagyon gazdag alapanyagot adhat, segítséget nyújthat egy szerep megformálásában. Természetesen a filmnek nem feladata az irodalmi művet egy az egyben átmenteni. Lehet csak apropó is. Bár, konkrétan a Rokonok esetében Szabó István és Vészits Andrea dramaturg is annyira koherensnek tartotta a történetet, hogy úgy vélték, sem hozzáadni, sem elvenni nem kell belőle. Nem hiszem, hogy az irodalmi alapanyag kötöttebbé teszi a színészt egy szerep megformálásában. Minél többet tud egy szerepről, egy figuráról, minél alaposabban elemezte, tulajdonképpen annál több szabadságra tesz szert, annál szabadabban mozoghat abban a szerepben. Sokkal nehezebb, ha – maradjunk Gyurinál – Pálos György megír egy forgatókönyvet, kitalál egy történetet, amiben ő már tudja, mihez képest és hogyan mozognak a szerepek, mert nagyon-nagy szükség van az ő mankóira és instrukcióira, elemzésére, hogy azt lássa tőlem is, amit ő a saját „vetítővásznán”. Persze, az általa megírt forgatókönyvet is nevezhetjük már irodalmi anyagnak, amitől szintén el lehet rugaszkodni. Csak: ha az nem annyira konkrét, mert olyan a film dramaturgiája, hogy apróbb képekből, jelenetekből áll; ha a jeleneteknek nem is önmagukban van ívük, hanem a jeleneteknek egymáshoz képest van viszonyuk, akkor, például, a színész akár sokkal kiszolgáltatottabb lehet a szerep megformálásakor, mint a kötött irodalmi anyagnál. Persze, fordítva is lehetséges. A műtől függ, mindig.

Erős nőket alakít általában… Vagy inkább az ön erőteljes alakítása miatt tűnnek erősnek ezek a figurák?

Olyan szerepek voltak, igen, amikben volt lehetőség… (nevet) A szerep karizmájához nagyon fontos a színész viszonya a szerephez: mit gondol, mi a véleménye a szerepről. S hogy ezt a viszonyt, véleményt mennyire tudja képviselni és hordozni – természetesen a szerep szabályain belül. Ilyen értelemben fontos, ki játssza a szerepet.

Lehet utálva eljátszani egy figurát?

Azokat a szerepeket is szeretem, amelyek utálatosak, gyűlölni valók és nézőként egy kanál vízben megfojtandók. Bármilyen szerep eljátszásához meg kell érteni a figurát. A megismerés maga pedig már magában hordozza a szeretet csíráját is.

Visszafordítva: a színészet segíti a civil életben az emberek értését?

Abszolút. Mivel emberi viszonyokkal, egymás igazságainak keresésével foglalkozik, azzal, mennyire összetett és bonyolult egy emberi jellem… A szerep hatással van az emberre… Remélem, ilyen módon én is hatással vagyok a szerepekre.

Az interjú 2006. május 9-én készült.

(2006-05-26)