Terry Gilliam sosem tartozott a ’nézhető-felejthető’ filmeket gyártó rendezők közé. Szürreális meséi, apokaliptikus víziói egyedi látásmódról tanúskodnak és egytől egyig elgondolkodtatóak. Gilliam hétéves hallgatás után 2005-ben két filmmel is jelentkezett. A stúdió finanszírozta, moziba szánt Grimm (The Brothers Grimm) mellett készítette el a jóval szerényebb költségvetésű, de annál bizarrabb és felkavaróbb Tidelandet. A Mitch Cullin regényén alapuló film egyszerre modern és időtlen, felidézi az Amerika déli államainak gótikus irodalmában megjelenő világot, csakúgy, mint az Alice csodaországban meséjét. Sokakból már a történet rövid vázlata is elutasítást vált ki, hiszen ha végletesen le akarnánk egyszerűsíteni, röviden annyit mondhatnánk róla: egy kislányról szól, aki nekivág apjával a déli államoknak, hogy a semmi közepén egy elhagyatott házba költözzenek. A kábítószeres férfi nemhogy védelmet nyújtana a kislánynak, de igazából szorul rá a lányára. A kilenc és fél éves gyermek készíti el és segít beadni apjának a heroint, aki egyre hosszabb és hosszabb ’utazásokra’ indul, míg végleg magára hagyja a kislányt. A lényeget azonban, mint a többi Gilliam filmnél is, képtelenség ennyiben megragadni, mivel ezúttal is inkább a látványban és a történet mélyén rejlő mondanivalóban húzódik, amelyet ezúttal a kislány által felépített fantáziavilág képez. Jeliza Rose-nak (Jodelle Ferland) kezdetben három babafej a társa, majd egyre furább és furább lények szegődnek mellé. Szűnni nem akaró játékkedve és különös társasága oldják magányát és szorongását. Képzelőereje és lenyűgöző érettséggel vegyülő ártatlansága segíti a magány és a rá leselkedő veszélyek túlélésében ezen az Isten háta mögötti helyen. A gyermeki fantáziavilág megelevenítése igazi Gilliam-i téma, amelyben a rendező ismét szabadon engedhette képzelőerejét és felépíthette ezt a realitás talajától elrugaszkodott világot, amelyet fura és rémisztő alakokkal népesített be. A kietlen táj a kísérteties házzal a legkevésbé ideális környezet egy kislány számára, aki azonban, káprázatos energiával és szűnni nem akaró lelkesedéssel veti bele magát az új hely felfedezésébe, hogy aztán az őt sújtó csapások rideg valóságától elmenekülve és mindent túlélve újra emberi szeretetre és gondoskodásra találjon a történet végén.

Gilliam gótikus meséjének megjelenítésében sarkalatos szerep jut Jeff Bridges apa figurájának, akire mintha ráírták volna a kábítószerfüggő hippi apa szerepét. Ettől azonban még nem kezdene működni a film. Kell hozzá egy kislány, aki gyakorlatilag a hátán viszi el az egész történetet. A varázslat megteremtésének kulcsa ezúttal Jodelle Ferland, aki kilenc és fél éves kora ellenére bravúrosan oldja meg feladatát. Nemcsak bámulatba ejtően érett és leleményes, de a lehető legtermészetesebben, a feszélyezettség minden jele nélkül mozog a kamera előtt. Önfeledt játékával megidézi a gyermeki fantázia misztikus világát.

A film alaposan megosztotta a közönséget csakúgy, mint a kritikusokat. Sokan a sajtótájékoztatón adtak hangot nemtetszésüknek, de rajongók is akadtak szépszámmal.

Annyi év után, most két filmmel is jelentkezett. Mennyiben különbözött a két forgatás?

A Grimm nagy stúdió produkció, abban minden hatalmas méretű volt és mindennel nagyon lassan haladtunk. Olyan volt, mint egy bonyolult katonai hadművelet. Fél napig vártuk, hogy a világosítók bevilágítsák a díszletet és minden a helyére kerüljön, hogy végre felvehessünk egy rövidke jelenetet. A Tideland ezzel szemben olyan volt, mint a gerilla filmezés. Minden nagyon gyorsan ment. Nem vesződtünk sokáig a technikai dolgokkal, csak fogtuk a kamerát és filmeztünk. Felejthetetlen élmény volt. Nem feltétlenül jobb így dolgozni, de számomra mindenképpen élvezetesebb.

A filmben, mint előző alkotásaiban is, nem mindennapi világot épít fel. Ön szerint valóban ilyen különös és sokrétű a világ?

Szerintem a világ telis-tele van csodákkal, csak ezt egyre nehezebben vesszük észre, mert eláraszt minket az információ és a számok özöne. Jómódra, kényelmes életre törekszünk és ennek érdekében mindenféle tárggyal vesszük körül magunkat. Igyekszünk a kényelmes élet mindent kellékét beszerezni, kezdve a nagy házzal, az autóval, a nagyképernyős tévével és a még puhább vécépapírral. Ez mindaddig így is marad, amíg az embereknek a tévé diktál, amíg nem kezdenek inkább könyveket olvasni helyette. Én, személy szerint, hiszek abban, hogy létezik egy világ a nagyképernyős tévén és a puhább vécépapíron túl, egy sokkalta izgalmasabb világ. Az a legnagyobb baj, hogy nem sok időnk van magunkra maradni. Szívesen bátorítom arra az embereket, hogy maradjanak egyedül, kapcsolják ki a tévét és menjenek inkább ki az erdőbe, vagy egy tóhoz, ahol csak ők maguk vannak és nincs tévé, főleg nem amerikai tévé. A világot igazából nem a tévéből lehet megismerni, hanem a tündérmesékből. A tévénél még talán a rádió is jobb, mert ott nincsenek arcok, ott több van a fantáziánkra bízva, de ahhoz, hogy igazán megismerjük, hogy milyen fantasztikus is a világ, inkább vidékre kell mennünk és elmerülni a tájban.

Miért kellett ilyen sokat várni a filmre? És, hogyhogy egyszerre kettővel is jelentkezik?

Volt egy-két tervem, de nem volt pénz rájuk. Évekig munka és pénz nélkül voltam. Aztán a stúdió megkeresett és felajánlotta a Grimmet, gondoltam miért ne. Közben sikerült összeszedni a pénzt a Tidelandhez is és nem hagyhattam ki a soha vissza nem térő alkalmat, ezért gyorsan belevágtam. Úgy éreztem, ezt a filmet mindenképpen meg kell csinálnom, és szerencsére találtam partnereket, akik osztották ezt a véleményt és úgy gondolták, érdemes elkészíteni a filmet. Hát így esett meg, hogy egyszerre két filmem készülhetett el.

Nem könnyű film a Tideland, és egyáltalán nem gyerekeknek való.

Valóban nem könnyű film, de csak akkor, ha nem egy gyerek szemével nézi. Ha nincs meg bennünk az a nyitottság, ami a gyerekekben, akkor bizony nem könnyű befogadni. Akiben nincs meg az a képesség, hogy gyermekien, ártatlan szemmel nézze a filmet, akiből hiányzik a gyerekekre jellemző fogékonyság, annak nem érdemes végigküzdenie magát rajta. Az ilyen emberek nézzenek inkább más filmeket. Készül éppen elég bugyuta film, bugyuta embereknek, azokhoz nem kell semmiféle képzelőerő.

Ön hogy látja, miről szól a film?

Olyan, mint az Alice csodaországban, ahol a kislány beleesik a nyúlüregbe, és mindenféle csodás dolgokkal találkozik és csupa érdekes megfigyelést tesz. Mitch Cullam regényében is nagyon hasonlít a kislány Alice-ra. A szülei gyakorlatilag nincsenek jelen az életében, és gyerekként csöppen bele egy nagyon is felnőtt helyzetbe. Én teljesen másképp látom a gyerekeket, mint a legtöbb felnőtt, mert szerintem megvan bennük az az erő, amely a túléléshez kell. Szívósak és rengeteg meglepetést tartogatnak a számunkra. Úgyhogy, ébredj világ! Ideje belátni, milyen pompás teremtmények is a gyerekek.

Említette az Alice csodaországbólt. Van más hasonlóság is?

Lewis Carroll azért írta, hogy örömöt szerezzen Alice-nak, és hogy megragadja azt a csodálatos ártatlanságot, amit a kislány megfigyelései tükröznek. Nekem is hasonló elképzeléseim voltak és hasonló visszajelzéseket kaptam a Tideland-ről. Mi is egy Alice változatot csináltunk, gyermeki módra, egy gyerek agyával gondolkodva, de a mi változatunk valamivel nyersebb.

Ön szerint hol húzódik a határ a fantázia és a valóság közt?

Nem tudom, igazából hol rejlik a határ, és hol megy át egyik a másikba.

És hol veszi át Jeff Bridges helyét a báb? Meddig játszotta ő maga a jeleneteket?

Ezt nem árulom el. Mindenesetre elég sokáig őt láthatjuk a vásznon. Jeffnek tetszett az ötlet, hogy a saját hulláját is ő maga játssza, és Jodellnek is könnyebb volt felmászni rá. Jeff egyébként egy igazi zen színész, olyan volt, mint egy mélytengeri búvár. Nagy levegőt vett és alámerült, aztán amikor elhangzott, hogy „Ennyi!” felbukkant és levegő után kapkodott. Igazán mélyen átérezte a szerepet és a lénye legbelsejéből jött a figura. Nekem pedig sokat segített, hogy Jeff nem bánta, hogy a hulláját is el kell játszania, mert ezt bizony sok színész utálta volna. A róla készült báb pedig, ami később felváltotta, annyira tetszett neki, hogy a forgatás befejeztével elkérte és most is ott őrzi a kertjében.

És a kislány? Hol és hogyan bukkant rá?

Kétségtelenül őt volt a legnehezebb megtalálni. Egy vagy két hónap volt még a forgatás kezdetéig és rengeteg kislányt megnéztem, de egyik sem volt az igazi, addig pedig nem voltam hajlandó elkezdeni a forgatást, mivel a kislány a film kulcsfigurája. Még arra is hajlandó lettem volna, az egész forgatás megkezdését elhalasztom, amíg nincs meg a főszereplőnk. Ekkor kaptam egy videokazettát Vancouverből, és Jodell olyan csodálatos volt rajta, hogy egyből elhívattam próbafelvételre Torontóba, amin szintén fantasztikusan szerepelt. És ez a későbbiekben csak fokozódott. Minden egyes napra új meglepetést tartogatott nekünk. Nélküle valóban nem működött volna az egész. A filmben kilenc és fél éves, de belül, mintha huszonöt lett volna, olyan sokat tudott a világról és olyan érettséggel közelített a dolgokhoz. Bár lehet, hogy előtte tíz évet töltött az anyja méhében. Négyéves korában kezdett filmezni és több film van mögötte, mint mögöttem. Körülbelül huszonöt filmet készített már, így aztán sokkal tapasztaltabb volt, mint a stáb legtöbb tagja, beleértve magamat is. Nem volt tehát más dolgom, mint elmagyarázni neki a jelenetet és követni őt a kamerával. Egyszerűen lenyűgözött, amit művelt. Sokszor összegyűltünk a monitor előtt és tátott szájjal néztük. Ez is a gyermekekről alkotott tézisemet igazolja.

Miszerint?

Miszerint sokkal érettebbek ők, mint azt gondoljuk. Megpróbáljuk dobozokba tenni őket és a széltől is óvni, holott a gyerekek rendkívül szívósak és sokkal érettebbek, mint sokan gondolnák. Én például hatvanöt éves fejjel egy kilenc és fél éves kislány segítségével fedeztem fel a világot. Ezt egyébként a Dickenst játszó Brendan Fletcher is megerősítette. (Brendanról egyébként muszáj elmondanom, hogy elképesztően jóképű fickó. Kicsit úgy néz ki, mint Sting, és még véletlenül sem hasonlít a filmbeli karakterére. Ahol nem éppen úgy néz ki, mint Sting. –V. K.) Az a jelenet, amiben ő és Jodell először csókot váltanak, olyan elemi erővel hatott rá, hogy még a szövegét is elfelejtette. Aztán odajött hozzám és azt mondta, Jodell kisugárzása teljesen megrémítette, olyan volt, mintha áramütés érte volna. „Évődött velem és mintha hipnotizált volna” – magyarázta nekem. Pedig Jodelle csak kilenc és fél éves volt! Egyébként, Alice is egy igazi kis csábító volt, akinek Lewis Carroll a regényt írta, az ujja köré csavarta az idősödő férfit.

Mit szóltak Jodelle szülei a forgatókönyvhöz?

Nem ellenezték. Jodellnek is elmeséltem és neki nagyon tetszett. Igazi profiként viszonyult hozzá. Higgyék el, manapság olyan világban élünk, amely inkább szentimentalizmussal veszi körül a gyerekeket és szeretné, ha minél tovább kicsik maradnának. Ezt magamról is tudom, mert három gyermekem van és közülük kettő lány.

Hol tapasztalta a legnagyobb ellenállást, vagy éppen elutasítást?

Spanyolországban. (A San Sebastian-i sajtóvetítésen nagyon sokan mentek ki a filmről, akik maradtak, azok viszont tapssal fejezték ki tetszésüket. A sajtótájékoztatón egyesek szóban, mások – szépszámmal -, tüntető kivonulásukkal adtak hangot nemtetszésüknek.) Kicsit értetlenül álltam a dolog előtt, mert ott valóban többen is keményen bírálták a filmet. Aztán később megtudtam, hogy oka a kultúrájukban gyökerezik. Náluk ugyanis a heroin és egyáltalán a kábítószer a legnagyobb tabunak minősül, nemhogy egy kislányt mutatnának a tűvel… Pedig a film nem a kábítószerről szól, sokkal inkább az apa-lánya viszonyról, arról micsoda felnőttséggel kezeli egy kislány apja függőségét. Milyen odaadással segít neki, a tű pedig akár inzulin beadására is szolgálhatna. Egy gyereknek mindegy, mert neki ez arról szól, hogy mire van az apjának szüksége. Számára nem a szeren, hanem a gesztuson és kettejük viszonyán van a hangsúly, ez a gyöngédség és a gondoskodás kifejezése. Éppen ezért nagyon gyöngéd film, a Tideland, sebzett vagy elhagyott emberek keresik benne a gyöngédséget és a törődést. De máshol is tapasztaltam ellenállást, például Brüsszelben egy újságíró, tiltakozása jeléül, lemondta az interjút. Esélyt sem adott nekem arra, hogy esetleg megmagyarázzak neki dolgokat.

Ezek után elkerülhetetlen a kérdés, hogy milyen közönségnek szánja a filmet?

Ezt már sok újságíró kérdezte tőlem, de szerintem önöknek nem ezzel kellene törődniük … Az újságíróknak inkább azzal kellene foglalkozniuk, hogy jó cikkeket írjanak, olyan témákról, amelyek valóban érdeklik őket. Sajnos, manapság egyre inkább hiányzik a filmkritikákból is a szenvedélyesség, az az érzés, hogy tényleg olyanról ír valaki, ami érdekli és megérinti őt. A lapok zöménél előre kiadják, hogy ki miről írjon, függetlenül attól, hogy az illetőnek tényleg van-e valami gondolata vagy mondanivalója a témáról vagy az adott filmről. Sokkal jobb volt régen, amikor az emberek tényleg arról írtak, ami érdekelte őket, és amihez tényleg volt hozzáfűzni valójuk.

Azért ez mégiscsak egy gyermekmese a vásznon, egy kislánnyal a főszerepben…

Igen, de ez nem feltétlenül jelenti, hogy gyerekeknek szól. Bár szerintem a felnőtteket jobban felkavarja, mint a gyerekeket. Szerintem ez nagyon ártatlan film. Ezért is értik meg jobban a nők. Amikor a feleségemnek megmutattam, azt mondta, hogy döbbenetesnek találta, mert annyira ’ártatlan’. Szerintem is az a fontos, hogy az emberek egy gyermek ártatlanságával közelítsenek hozzá, anélkül a félelem, és aggodalom nélkül, amelyet felnőtté válásunk során fejlesztünk ki magunkban. Ez persze, nyilvánvalóan a közönségtől is függ. Azon, hogy mennyire képes kitárni a szívét, mert vannak, akikből éppen ellenkező reakciókat vált ki. Voltak például, akik nem győztek hangot adni a felháborodásuknak, míg mások nem győzték védelmükbe venni a filmet. Majdnem verekedés lett belőle. Egyébként annak idején a Brazilról is rengetegen jöttek ki és a filmnek azóta is komoly tábora van, és rengeteg elismerést hozott nekem, szóval, ha a Tidelandről is annyian sétálnak ki, mint annak idején a Brazilról, akkor nyert ügyünk van.

És a viszony a kislány és a nála idősebb férfi között?

Nos, a szex és a szeretet között nagyon vékony a határ. Ráadásul ekkor kezdenek érdeklődni a gyerekek a másik nem iránt és kezdenek kinyílni, de a filmben nem elsősorban a szexről van szó, sokkal inkább a szeretetről. A kislány őrületes szeretethiányban szenved. Nem sok törődést kapott a szülőktől, amíg éltek, és miután magára marad, ez a hiány csak fokozódik.

És a befejezés? Eléggé kétesnek tűnik…

Szerintem mindenképpen optimista, ugyanakkor fájdalmas is. Egyrészt feloldást hoz, mert a kislány jó kezekbe kerül, ennivalóval kínálják, és szeretetre talál, ugyanakkor az élete már sosem lesz olyan színes és izgalmas, mint azelőtt volt.

Miért Kanadában forgatott, amikor a történet valahol Amerika egyik déli államában játszódik?

Olyan helyen akartam forgatni, amely úgy néz ki, mint Texas, ahol a történet valójában játszódik, de Kanadából kaptunk rá pénzt. Ott jobban tetszett az embereknek a forgatókönyv, főleg a nőknek. Érdekes, hogy a nők sokkal jobban megértették, nyitottabbak voltak az ötletre és szívesebben adtak rá pénzt is. A stáb nagy része is nőkből állt, elmondhatom tehát, hogy ez igazi női film, nők tették lehetővé a létrejöttét.

Mit gondol, miért tetszett jobban a nőknek?

Kevésbé aggodalmaskodtak. Sok férfi találta nagyon felkavarónak az ötletet, sokan nehezen tudták feldolgozni. A nők kevésbé találták ’nehéznek’.

Mi a véleménye az amerikai gótikáról?

Az amerikai gótika egész története nagyon érdekes Carlson McCullerstől Flannery O’Connoron át Tennessee Williamsig. Minden a rothadásról, a romlásról, a szétesésről szól, de sosem olvastam olyan történetet, aminek gyerek lenne a hőse. Ami arról szólna, hogy miként sikerül túlélnie egy gyereknek egy borzalmas helyzetet. A gyerekeket általában áldozatokként mutatják be, s az ilyen történeteket aztán imádják az újságok és a tévé is, mert ezek mindig nagyobb példányszámot és nagyobb nézettséget jelentenek. Az én filmem azt mutatja meg, milyen erősek is tudnak lenni a gyerekek. Az volt a célom, hogy minden különösebb romanticizmus nélkül megmutassam, miként is képesek túlélni a halált, a pusztulást.

És a Viking mitológia, amit a filmben említ?

Teljesen lenyűgöz. Mindig is nagyon érdekelt, mert tele van elemi erejű és sötét történetekkel. Mindenképpen emlékeztetni kell erre a világot, mert a mitikus történetek segítenek nekünk elszökni a mindennapok valójától. Egyébként pedig eredetileg a könyvben is benne volt.

Nem gondolja, hogy egy kicsit hosszú a film?

Nos, szerintem, akinek tetszik, annak nem hosszú, akiknek nem tetszik, azoknak már az első tíz perc is túl sok. Egyébként próbáltuk lerövidíteni, de azt vettük észre, hogy akkor a karakterek bizonyos, fontos jellemvonásai esnek áldozatul.

Mennyire bizonyult jövedelmezőnek a Tideland?

Szerencsés vagyok, mert ez a filmem is, csakúgy, mint az összes többi, visszahozta a befektetett pénzt, sőt némelyik még profitot is termelt. Eddig még egy filmmel sem maradtam mínuszban. Ennek köszönhetően vagyok „jó” a producereknél, mert tudják, hogy még sohasem csináltam veszteséges filmet és ez engem is megnyugtat, mert tudom, nem kótyavetyéltem el mások pénzét.

Az ön filmjei mind meglehetősen bizarrok...

Igen, mondja is a feleségem, hogy szerinte én mindig ugyanazt a filmet csinálom, csak a kosztümök változnak.

És mik a további tervei?

Egyelőre még nem beszélnék róluk, mert mindegyik dédelgetett ötletem nagyon költséges. Sok pénzre van tehát szükségem, és a Hollywood-i sztárok, akikkel dolgozni szeretnék, nagyon elfoglaltak. Legtöbbjük teljesen be van táblázva az elkövetkező két évre.

Tavaly Locarnóban tovább éltette bennünk a reményt a Don Quixhote-val kapcsolatban. Tényleg lát esélyt rá, hogy elkészül a film?

A forgatókönyvemet még mindig visszatartják a jogi viták miatt. Tegnap Párizsban voltam és remélem, a tárgyalások során sikerült egy sor fontos kérdést tisztázni. Még nem tudom, mi lesz a jövője, de hamarosan eldől, hogy visszakapom-e. Egyelőre azonban élvezni szeretném Karlovy Vary-t és nem akarok emiatt idegeskedni, de a fesztivál után első dolgom lesz, hogy telefonáljak az ügyben és végre kiderüljön, hogy mi lesz a sorsa. Nagyon szeretném megcsinálni végre a filmet.

Nem találja úgy, hogy hipokrita társadalomban élünk, amely magasabb morális értékeket próbál ráerőltetni a művészekre, s azt várja tőlük, hogy ne a valóságot, hanem magasabb értékrendet közvetítsenek?

Lehet, hogy így van, mindenesetre én azt remélem, hogy minden, amit csinálok, az igaz és őszinte. Azzal, hogy milyen értékrendet próbálnak a művészekre ráerőltetni, nem foglalkozom, azzal viszont egyet értek, hogy a valóság sokszor tényleg rosszabb. Arról nem is beszélve, hogy mindezt mennyire felnagyítja a média. A családommal nagyon nyugodt és biztonságos környéken élünk, a tizenkét éves fiam mégsem akart átmenni a közeli boltba, mert ő a világot többnyire a tévéből ismerte és számára tele volt gyilkossággal, robbantással és még ezer meg ezer rá leselkedő veszéllyel. Az a sok szörnyűség, amit a tévében látott, az a körülöttünk lévő valós világnak körülbelül öt százaléka, de a valóság nem „hoz” eladható tévéműsorokat és filmeket.

Az előbb az őszinteségről beszélt és arról, hogy milyen fontos, hogy az emberek őszintén beszéljenek a filmekről. És mi a helyzet önnel? Ön is ’kegyetlenül őszinte’? Úgy értem, ha valaki megmutatja magának a filmjét és a véleményét kéri, akkor mindig megmondja az igazat?

Ez attól függ, milyen stádiumban van a film. Ha már leforgatták és az utómunkálatoknál tartanak, amikor már nem sok lehetőség van a javításra, akkor nem vagyok olyan ’kegyetlenül őszinte’. Sokkal szerencsésebb, ha még a folyamat elején bevonnak a dologba, mert akkor elvihetem az illetőt a legközelebbi kocsmába, jó sok italt rendelhetek magunknak és elkezdhetünk őszintén beszélgetni a filmről. Ilyenkor mindkettőnkben jobban kikristályosodik, hogy milyen irányt is kellene vennie a forgatásnak.

Mi volt a helyzet a Tideland-del? Említette, hogy szélsőséges reakciókat váltott ki, de mennyire voltak hajlandóak az emberek nyíltan beszélni a filmmel kapcsolatos érzéseikről?

Különös, hogy eleinte senki nem akart, vagy nem tudott beszélni róla. Aztán a lányomnak az a zseniális ötlete támadt, hogy a honlap segítségével bátorítsam az embereket, hogy E-mailben osszák meg velem a filmmel kapcsolatos gondolataikat. Beletelt egy hétbe, mire megkaptam az első válaszokat, de megérte a várakozást, mert nagyon érdekes leveleket kaptam. Mike (Michael Palin, barátom a Monty Pytonból) például azt mondta, hogy nem tetszett neki a film, de nem tudja kiverni a fejéből, egyszerűen nem tud szabadulni tőle, szóval szerinte ez vagy azt jelenti, hogy ez a legrosszabb filmem, vagy a legjobb, amelyet valaha is csináltam.

A Monty Pyton időkben nagyon sok animációt készített. Nem hiányzik?

Nem igazán. Akkor azt csináltam, mert az volt a munkám. Bár az igaz, hogy több teret hagy a kreativitásnak, de akkoriban ez azért volt annyira fontos, mert a speciális effektusok még nem voltak igazán fejlettek. Igazi színészekkel viszont sokkal jobb dolgozni. Jó színészeket rendezni a legcsodálatosabb dolog a világon, mert ha megtalálod a megfelelő szereplőket, csak teret kell adni nekik és hagyni, hogy kibontakozzanak. Mindig is úgy véltem, a megfelelő emberek kiválasztása a kulcs a filmjeimhez. Ha ők meg vannak, már sokkal könnyebben jön minden. Miután megtaláltam a színészeket, már a Tideland is igazi gyerekjáték volt. Ráadásul újra babázhattam, amit már gyerekkorom óta nem tehettem meg.

És a Monty Pyton? Nem hiányzik?

Nos, a Monty Pyton réges rég meghalt, és nem fog soha feltámadni. Eric Idle videoklipet akart róla készíteni, de egy halottba már lehet életet lehelni és még egy bőrt lenyúzni róla.

(2006. 8. 18.)