Az élethez, a művészethez szerencse kell. De azt kevesen mondhatják el, hogy konkrétan szerencsejáték segítette a művészi pálya elindulását. Tekinthetjük így a nagypapa lottó-főnyereményét, amiből Önnek zongorát vásárolt kisgyermek korában?

Ez így van, igaz, ilyen aspektusból még sosem láttam… Még iskoláskorom előtt, úgy hat éves lehettem, amikor elmehettem a testvéremmel – aki már járt – zongoraórákra. Hivatalosan első osztályos koromban kezdtem zongorázni tanulni. De való igaz, a lottó segítségével jutottam zongorához otthon.

Egyszer csak betolták a szobába a rendes, nagy zongorát?

Igen. Fogalmam sincs, Újfehértón anyukámék honnan szerezhették a zongorát, de egyszer csak begördült egy nagy fekete, körpáncélos bécsi zongora. Nagy mulatság, nagy esemény volt. Homályosan ugyan, de emlékszem, ahogyan a szállítómunkások begurították a zongorát a nappaliba, amit – vidéki ház lévén – nem nagyon használtunk. Télen nem fűtöttük azt a helyiséget, úgyhogy játék közben meg kellett küzdeni a hideggel, a lehangolódott hangszerrel és a kesztyűkkel is. Érdekes módon, a gyerekkori legjobb barátnőmmel, általános iskolai osztálytársammal – a mai napig tartjuk a kapcsolatot és ugyanahhoz a zongoratanárhoz jártunk anno – most szinte egyszerre döntöttük el, hogy zongorát akarunk venni és újra szeretnénk zongorázni. Ő is ráébredt, mennyire fontos a zene – a hétköznapi gyakorlás szintjén is.

Ezek szerint az a régi zongora már nincsen meg…?

Amikor Pestre költöztünk egy kis lakásba, megígérték a szüleim, hogy vesznek egy pianínót, mert a nagy zongora nem fért volna ott el. De valahogy aztán soha nem került rá sor.

Helyben, Újfehértón tanult zongorázni?

Igen. Zenetagozatos általános iskolába jártam. Gyerekkoromban majdnem minden általános iskolának volt zenetagozatos osztálya, a „z”. Mi voltunk az 1.z.-sek. Az iskolában mindenki kötelezően furulyázott, és kellett még egy hangszert választani: én a zongorát. Tanultunk szolfézst is. Heti négy-öt zeneóránk volt.

Iskolai – helyi, megyei – versenyeken fellépett, zongorázott általános iskolásként?

Voltak versenyek, igen. Az iskolában is szerveztek hangversenyt, például, május elsején. Az első fellépésem másodikos koromban volt. Tudni kell hozzá, hogy nagyon nagy családból származom, apukámnak tíz testvére van. Ugyan nem lakott már akkor sem mindenki Újfehértón – elköltöztek, disszidáltak –, de a nagy mag azért még ott maradt. S ezen a bizonyos fellépésen, kimentem a színpadra, eljátszani a kis zongoradarabot, végignéztem a közönségen, és az első sorban csak az én családom ült: szüleim, nagymamám, nagynénik, unokatestvérek… Teljesen belesültem, egy hang nem jutott eszembe. Éveknek tűnő fél perc után, leütöttem egy billentyűt, és ahhoz a hanghoz kezdtem viszonyítani, merre kell keresni a dallamot, amíg végül eszembe jutott a darab. De nagy pánik volt! Ez volt az első nyilvános kapcsolatom a művészettel.

Általános iskola után pedig…

Még hetedik osztályos koromban kerültem Budapestre, a Balettintézetbe, ahová a gimnázium végéig és plusz még egy évet jártam.

Akkor a balettot is még helyben, Újfehértón kezdte tanulni.

A zongorával párhuzamosan táncoltam, balettoztam. Nyíregyházán magán balettiskolát indított egy nagyon lelkes balettmesternő, Kocsis Ildikó. A Móricz Zsigmond Színházban és a művelődési központban fel is léptünk, ami nagy szó volt, hiszen a semmiből készítette fel a kis balettosokat az egészestés fellépésre. Innen kerültem a Balettintézetbe.

Miért kezdett el balettozni?

Elég prózai okból, ugyanis negyedikes koromban agyhártyagyulladást kaptam – egy hétig élet és halál között lebegtem. De a szervezetem leküzdötte a betegséget és az orvosok azt mondták a szüleimnek, hogy sürgősen írassanak be valamilyen rendszeres testmozgásra. Mivel nagyon vékony, csenevész gyerek voltam a balett tűnt a legkézenfekvőbbnek. Nemrég hallottam, hogy aki nagyon közel volt már egyszer a halálhoz, mondjuk, gyerekkorában súlyos betegségen esik át, utána, rengeteg életerőt kap. Iszonyatos küzdési ösztönök alakulnak ki, erősödnek meg benne – az életért. Biztos ez az egyik oka annak a leállíthatatlan vágynak, hogy menjek, menjek és csináljam, csináljam, csináljam a dolgomat…

Nem lett balettáncos…

Igen. Két évem volt még hátra, amikor titokban felvételiztem a Színművészetire. Felvettek és otthagytam a Balettintézetet.

Titokban felvételizett?

Igen. Ha nem vettek volna fel, furcsán néztek volna rám… S biztosan nehezteltek is… A szüleim sem tudták egyébként, mert nem voltam biztos benne, hogy sikerül a felvételi és egyáltalán nem voltam abban sem biztos, hogy színész akarok lenni. De azt éreztem, hogy a Balettintézetből el akarok jönni. A klasszikus balettben kételkedtem, igaz magában a táncban nem. Arra is lett volna lehetőség, hogy modern táncszínházban dolgozzam. Viszont, fölöslegesnek éreztem volna még további két évet eltölteni a Balettintézetben.

Az időrendi élettörténetet megszakítva: színészkedik, énekel, hangszeres zenét játszott, táncolt-balettozott… A képzőművészettel nem kacérkodik?

Nem. Az biztos, hogy kimarad, mivel semmilyen tehetséget nem érzek magamban. Persze, a művészetet külön lehet választani ágak szerint – tánc, zene, próza –, de valójában az egész mégiscsak egy műfaj, hiszen mind az előadóművészet egyik változata. Ha így nézzük, akkor nem annyira idegenek egymástól. A képzőművészet viszont egészen más út, más pálya.

Jó osztályba, jó emberek, jó tanárok közé került a Színművészetin, ugye?

Igen, nagyon híres az osztály. Híres is és hírhedt is. Rengeteg erős egyéniség alkotta a csoportot. Ez néha gátolta is a csapatmunkát. Nagyokat vitatkoztunk, sőt, veszekedtünk! De nagyon bírtam a Főiskola négy évét. Az elején nehezen adtam magam, folyton kétségek gyötörtek – „kell-e ez nekem még a Balettintézet után?” –, de amikor végre beadtam a derekamat, hogy én most színművészeti főiskolás vagyok, akkor már nagyon-nagyon élveztem.

Kik voltak, név szerint, a „hírhedt erős egyéniségek”?

Öten voltunk lányok: Német Mónika – most Kaposváron játszik –, Schell Judit, Gregor Bernadett, Kéri Kitty és jómagam. Hét fiú: Keszég László, Fekete Ernő, Újvári Csaba, Anger Zsolt, Hajdú István, Széles Tamás és Kamarás Iván. Húszan kezdtük, nyolcan lemorzsolódtak, tizenketten végeztünk. Osztályfőnökeink Horvai István és Kapás Dezső voltak. Legendás tanárok, ők tanították tulajdonképpen a magyar színházi szakma krémjét. Vendégtanáraink: a zenés mesterséget Iglódi István tanította, Vámos László beszédmesterségre okított, színészmesterséget Sinkó László, aki rendezett is bennünket, csakúgy mint Asher Tamás, Máté Gábor, Benedek Miklós. Sokat dolgoztunk Székely Gábor osztályával. A magyar színházi szakma legeslegjobb rendezői, tanárai. A filmes tanszéken Herskó János osztályával dolgoztunk.

Nehéz lehetett kitűnni ebből az osztályból a filmesek számára.

Nem fedezett fel engem a filmes osztály. Egyáltalán nem remekeltem a főiskolás filmekben. Lehet, hogy azért mert volt már mögöttem film: a Béketárgyalás, avagy az évszázad csütörtökig tart (1989) című alkotással nyertem díjakat és az egész világot bejártam. Valószínűleg gátolt abban, hogy igazán kinyíljak a filmesek előtt a főiskolán.

Lehet, hogy őket is, nem?

Nem nagyon tudták, szerintem. Bennem volt egy meghatározó filmes élmény, és úgy tűnt számomra, hogy minden más munkával, ott a főiskolán, megcsalom a nagy szerelmemet. Nem tudtam magam igazán átadni a filmes gyakorlatoknak. Nem is úgy forgattunk, mint egy nagyfilmet: nem filmre, hanem videóra és több kamerával – s én megszoktam, hogy egy kamerára koncentrálok. Az ember nagyon furcsa viszonyt alakít ki, nemcsak a kollégájával, hanem a kamerával is. Azt tanultam, hogyan tudok arra az egy kamerára fókuszálni és úgy játszani, hogy érvényes legyen abban az egy kamerában. S hirtelen, attól, hogy három kamera figyelt, megbomlott ez a koncentráció. Úgy sem tudtam koncentrálni, mint a színházban. Kizökkentett a se nem színház-, se nem film-létezés. Többször visszanéztem azokat a műveket és valóban harmatgyengén szerepeltem. Talán már mást gondolnak rólam, mint a főiskolán. De az első benyomás és a kezdeti élmények valójában soha nem múlnak el...

A Béketárgyalásra hogyan fedezték fel?

Még a Balettintézetben, éppen csak 15 évesen! A rendező meglátott az utcán. Balogh Zsolt a szereplőt válogatni jött a Balettintézetbe, a művészeti titkár segítségével. Az egyik épületből a másikba sétáltak, amikor mi négyen, barátnők jöttünk velük szembe, iszonyatosan hangosan röhögve. A „ricsajok”. Ő pedig megkérdezte a művészeti titkártól, hogy ki vagyok én és még aznap délután megkeresett. Hónapokig tartó próbafolyamat után úgy döntött, hogy én játszom a főszerepet. Nagyon szerettem azt a filmet.
Az Évszázad csütörtökig tart után sok ajánlatot kaptam, nagy filmszerepeket, de nem tudtam elvállalni, mert a Balettintézet nem engedett többet ki, amit teljes mértékben megértek. A Balettintézetből két hónapot hiányozni – a forgatás időszaka –, iszonyatosan nagy kiesés. A balettból még egy hét is nagy kiesés, hát még nyolc! A két hónap lemaradásomat, két hónap alatt hoztam be. A mestereim, nagyon kedvesen és nagyon határozottan azt mondták, hogy döntsek: vagy balettozni, vagy filmezni akarok. Így utólag már úgy gondolom, nem is baj, hogy nem játszottam azokban a filmekben. 15 évesen nem kell elkezdeni egyik filmet a másik után csinálni. A Főiskola alatt játszottam néhány filmben kisebb szerepeket. Sőt, tulajdonképpen a Béketárgyalás, avagy az évszázad csütörtökig tart (1989) és a Szomorú vasárnap (1999) között nem nagyon voltak kiemelkedően jelentős színészi alakításaim. Voltak jelentős filmek, amikben szerepeltem, de nem volt, ami elhomályosítsa a Béketárgyalást. Volt még egy-két magyar film és akkor most, nagyjából itt vagyunk.

Ez gyors volt!

Ennyi az élet…! (nevet)

A Szomorú vasárnap készítésekor felvetődött Önben, lehet, hogy ez a film sorsdöntően alakítja az életét, a pályáját?

Nem, közben nem lehet érezni ilyesmit. Jó néhány évvel később, amikor az ember visszatekeri a filmet, a saját kis élete celluloidját, akkor rájön, hogy „jé, tényleg ez változtatta meg az életemet!” Hétköznapi szinten csak azt látni, hogy bemutatták a Szomorú vasárnapot, és nagy siker Németországban. Néhány nap múlva kaptam egy ajánlatot, elvállaltam, megcsináltam. Majd visszamentem Kaposvárra, kicsit játszottam a színházban, aztán jött egy újabb ajánlat… Szépen lassan… Persze, „éreztem valamit”, mert idegen nyelveket kellett tanulnom, többet voltam külföldön, mint Magyarországon. S ami itthon nem történt meg, az megtörtént Németországban, hogy egyik produkció a másik után keresett meg. Természetesen, nehéz volt külföldön elkezdeni dolgozni. Nem volt zökkenőmentes. Mert a Szomorú vasárnapban, annak ellenére, hogy koprodukció volt és annak ellenére, hogy a felét Németországban forgattuk, mégis magyarok vettek körül. Védve voltam. Nem éreztem, hogy egyedül vagyok egy nagy nemzetközi filmben. Utána, amikor kaptam a német ajánlatokat, mint a kisujjam, egyedül kellett végigjárni az utat, idegen nyelven tárgyalni, egyezkedni az ügynökségemmel, szerződni, a stábba kerülni. Még alig beszéltem németül, iszonyatos nyelvtani hibák hemzsegtek a mondataimban, rettenetes akcentusom volt, mégis el kellett fogadtatnom magam: körülöttem kétszáz ember, mind német és én játszom a főszerepet! Munkás időszak volt. Nem úgy tekint rá az ember mint az sorsfordító pillanatra és „most már aztán fúúú, az egész élet egy virágoskert!” Jó sok kis földrögöt kellett ide-oda hajigálnom, hogy aztán az a virágkezdemény ott kibújjon.

A Rózsadomb (2003) is koprodukcióban készült, ugye? Az a „(rózsa)virág” már a földrög-hajigálásnak köszönhető?

Német-magyar koprodukció, igen. A rendező Cantu Mari egyebek mellett azért választott engem a főszerepre, mert a nevem mondott valamit Németországban. S ha már ugye, a németek pénzt adnak a filmbe, akkor meggondolják, kik játsszák el a szerepeket.

Szöveget könnyen tanul?

A szereptanulás körülbelül a főiskola második osztályában megszűnik probléma lenni. Az ember agya rááll és elkésztően gyorsan tanul szöveget. Sokan kérdezik, „Úristen, hogyan tudsz ennyi szöveget megtanulni?” A színházban a próbák alatt az ember folyamatosan tanul, ráadásul, ha cselekményhez kötjük a szöveget még könnyebb. Soha nem okozott problémát, idegen nyelven sem. Érdekes módon a megtanult idegen nyelvű szövegeim sokkal mélyebben, tovább maradnak bennem, mint a magyar szövegek. A német filmes mondataimra a mai napig konkrétan emlékszem, míg a magyar szerepeim szövegére már nem annyira.
Viszont! Mióta az együttessel föllépünk, sokkal jobban félek, hogy elfelejtem a dalszöveget, mivel ott nem lehet kivárni, ha mondjuk, egy szó nem jut hirtelen az ember eszébe. Prózában egy levegővétel után már „jön” is az a szó – a zenében ilyen megoldás nincs, mert a ritmusra kell, hogy „érkezzen”. Egy-egy szó elfelejtése tulajdonképpen az egész dalt ketté tudja törni. Szó szerint, megsemmisíti. Nagyon-nagy szellemi munkát, koncentrációt igényel másfél óra a színpadon, egy szál mikrofonnal a kézben.
Januárban lesz majd koncertünk, nagyon készülünk rá és izgatottak is vagyunk. Van folytatás! Buzdítom is a fiúkat, hogy írjunk új dalokat.

Buzdítani kell őket?

Persze, de hát akár színdarab, akár film, akár zenei anyag munkáiba belecsapni, egyáltalán, valamint elkezdeni dolgozni, őrületesen nagy elszántságot és bátorságot kíván az embertől. Ilyenkor erősíteni kell egymást, hogy ennek van értelme, ezért élünk. Általában egy rendező azért dolgozik ugyanazzal a dramaturggal, ugyanazzal a díszlettervezővel, ugyanazzal a jelmeztervezővel, vagy operatőrrel, mert erősítik egymást. Egyedül, magányosan az ember nagyon ritkán tud bármihez hozzálátni.

Sokfelé játszott, dolgozott a világban, Magyarországtól Németországon át az Egyesült Államokig. Mennyiben tapasztalta a különböző színi iskolák közötti különbséget a gyakorlatban?

Konkrét példával kezdem: a most forgatott filmben (The Company, mini televízió-sorozat) van egy kollégám, Rory Cochrane. Gyönyörűséggel figyelem, hogy olyan elképesztő, szinte önveszélyes mélységekbe képes alászállni egy-egy jelenetben, amit meglepőnek tartok. Az amerikai színészekben ugyanis mindig kicsit a tudatosságot látom az előtérbe helyezni, az ösztönösség helyett. Roryval nagyon jó, bensőséges viszony alakult ki, mert ő is látja rajtam, hogy nem kímélem magam és izgalmas élményeket igyekszem megélni, felfedezni.
A metodikában – nem is iskolának nevezném – nagy tendenciák léteznek Magyarországon is, Németországban is és az Amerikai Egyesült Államokban is. Ugyanakkor a szerepfelépítés elképzelése örökké változik. Az ember érzékenységén, intelligenciáján sok minden múlik. Nagy szerencsénk volt, mert a mi mesterünk, Horvai István azt mondta a főiskolán: én most maguknak megmutatok rengetegfajta metódust, belekóstolunk csomó mindenbe –Amerikában egyhónapos kurzuson tanultuk a Strasberg-módszert, amit ott isteni jelenségként tisztelnek, és szinte mást nem ismernek el, de én elég külsődlegesnek érzem – és aztán magukon múlik, milyen úton indulnak el. Ez az egyik legfontosabb, amit egy mester megtehet: nem próbál kizárólagos ízlésre vezetni. Később aztán már persze a rendező, ha jó az a rendező, akkor a rendező határozza meg, milyen úton indulunk. Az ember pedig saját magából, titkosan becsempész esetleg más elképzeléseket is a szerep megformálásában.

Lehet?

Lehet, persze és nem is kell, hogy észrevegyék, feltétlenül. Az ember az emberről gondolkodik és önmagáról és a saját képességeiről és, hogy hogyan tudja megjeleníteni ezt az alakot, ami néha ösztönös lesz, a metódus ellenében. A legjobb, ha az ember sok mindent megtanul, és abban a pillanatban, amikor a kamera elé áll, akkor mindent elfelejt és fehér lappal, szűzi tisztasággal „egyszerűen csak hagyja” az éréseket áramolni magában. Persze, ez a legnehezebb: fölfedezni és ott, helyben megélni a pillanatot. Ráadásul, az évek múlásával, az embert egyre inkább fölváltja a technika. Vigyázni kell, hogy megmaradjanak a valódi érzések.

Az interjú 2006. november 13-án készült.