Minden dokumentumfilmesnek van kedvenc témája. Önnek is van?
Csakis az emberi sorsok! Ezeknek az összetettsége.
Miért pont emberi sorsok?
Úgy gondolom, hogy egy nézőt akkor köt le egy film, ha nagyon átélhető emberi sorsok vannak benne. Élethelyzetek, melyekhez valahogy viszonyulni tud, átélni vagy elutasítani.
Az embertől függ, hogy kit milyen téma érdekel. Mindannyiunk élete más-más filmet produkál. Az Ön életében hogyan jelenik meg alkotásainak mondanivalója?
Az egész életem álmokról, küzdelemről szól. Alulról jöttem, egy nagyon egyszerű vidéki családból és mindent magamnak kellett kiküzdenem. Mindig a fejembe vettem valamit és azt végig csináltam. A küzdelem nagyon attraktív dolog, mert olyan dinamizmus van benne, ami filmszerű. Iszonyú nagy energia, hogy a választott utat végig kell járni. Legyen szó kis vagy nagy dologról. Engem csak az ember érdekel.
Gondolom, akik ezt felhozzák, azok az Ön résztvevő-megfigyelő stílusára gondolnak…
Nem ez egy rendező dolga? Együtt élni a szereplőkkel?
A mai filmeket elnézve ez nem mindenkinek egyértelmű.
Hát pedig ott kell élni és abból a jelenséghalmazból kiválogatni azt a lényeget, amire utána az ember fókuszál. És itt meg kell különböztetni a dokumentumfilmet az 5 napos dokumentum felvételektől. A dokumentumműsorok készítői lemennek és rögzítenek. A filmes munkamódszer vagyis az én munkamódszerem egészen más. Először is nagyon rákészülök társadalomtudományilag és mindenhogyan a témára. Úgy kell tudni megjeleníteni a dolgokat, hogy valami általános érvényű jelenségről beszéljünk. Valami örök emberiről. A tavalyi filmünk története rém egyszerű, meg is kérdezték az előkészület szakaszában, hogy mi ebben a film. Mert hogy egy üvegház építéséről szól. Pénzt se adott rá az MMK, máshonnan kellett hozzá szerezni. A film végül pozitív kritikákat kapott, a téma megközelítése tette jóvá a filmet. Ami ott az emberi küzdelem, újrakezdés bemutatása volt. Mert lehet, hogy egy üvegház felépítése sokaknak piti dolog. De a gyötrelemmel már mindenki tud azonosulni, bárki ráismerhet a saját életére, belső kis gyötrelmeire. Amúgy is nagyon érdekelnek a mikro-dolgok. Tehát belső, emberi dráma kell a filmhez.
A Cérnaszálon is a túlélésről szól.
Igen. Érdekel ez a vendégmunkás téma. Tulajdonképpen ez a film a spanyol bányászokról szóló filmem folytatása. Csak most nem a hazánkból kényszerből elvándorolt munkanélküliekről van szó, hanem fordítva. Azok, akik hozzánk jönnek át dolgozni. Így találtam meg ezeket a kárpátaljai asszonyokat.
Konkrétan hogyan?
Többféleképp csinál az ember filmet. Van, amikor a téma szembejön és van, amikor kitalálom, hogy erről szeretnék filmet készíteni és elkezdek keresgélni szisztematikusan. Így akadtam rá ebben a Tahiban lévő gyárra is. Minden ott dolgozóval – vagyis 25 nővel – komoly 4-5 órás mélyinterjúkat készítettünk és közülük választottuk ki az öt szereplőt: két asszonyt és három lányt. Azokat a személyeket, akiknek az élete erősen reprezentálja azt, amiről beszélni akarunk.
Hogyan élték meg a szereplőválogatást?
Nagyon szerény emberek, végtelenül tiszták. Az nagyon mellbe ütött, amikor az egyik azt mondta, hogy ő sose gondolta volna, hogy ők érdekesek lehetnek valakinek. Azért is érdekelnek az ilyen emberi sorsok, mert van egy réteg, amelyik totálisan el van felejtve. Ezek pedig a munkások.
Nem igazán akartak szerepelni, de az motiválta őket, hogy ők kárpátaljaiak. És úgy érezték, meg kell szólalniuk a tágabb közösség nevében. Mert nekik nagyon sérelmes, hogy mindig csak erdélyiekről van szó.
Férfiként milyen volt női közegben dolgozni?
A Szemlén külön megköszöntem a bizalmukat és az őszinteségüket. Mert hihetetlenül sokat kaptam tőlük.
Visszatérve az előkészítésre: nem bízta a véletlenre…
Nagyon nagy hangsúlyt fordítok a filmelőkészítésre! Azt tartom a legfontosabbnak. Mert ha jól előkészülök, akkor nagyon váratlan meglepetések már nem érhetnek, mert mindent tudok róla. És a mélyinterjúk során már kialakul egy személyes kapcsolat is. Persze ehhez nem elég a pályázati pénz által biztosított forgatási napok száma. Ilyenkor az ember saját pénzből dolgozik.
Meg amúgy se pénzért csinálom. Mert dokumentumfilmből megélni, az vicc. A spanyol bányászoknál 45 napot forgattam. Ezt nem tudják megfizetni. De hát ki kell várni, hogy a dolgok történjek. Ez nem játékfilm!
Egy személyes dolog: amikor megnéztem a filmet, a kiskamasz lányom egyszerűen odaragadt a képernyőhöz. Pedig még nem az ő műfaja a dokumentumfilm, és a vendégmunkás problémakör sem érdekli. Ön szerint mitől működik a film?
Biztos valami dramaturgiai oka kell, hogy legyen. Mert mint fent is mondtam, emberi sorsokat akarok átéletni. Így építem fel a filmet is. Karakterek köré. Bár ezzel a filmmel voltak gondjaim, mert olyan hőfokon indult, amit utána már nem lehetett fokozni és kicsit le is ült. Mert ugye mindenki azzal kezdi, hogy mi akart lenni és ehhez képest mi lett belőle. A nagy álmok helyett segédmunkás varrónő.
Volt egy vita a MADE-ban, hogy a vége szerintük már nem kell. Nekik ott fejeződik be a film, hogy a 3 lány ül és arról beszél nagyon kifejezően, hogy mennyire csapda az a helyzet, amiben vannak. Mert hogy egyrészt annyit keres egy hónap alatt, mint az otthon maradt tanárnő-barátnője félév alatt. Nem kell itt nagy összegre gondolni. 60-70 ezerre. De ők eltartják ebből a családot. A munkanélküli szülőket például. Ebbe a dologba belefolytak és benne ragadtak. Nincsenek társas kapcsolataik. Ezt mind elmesélik. Kollegáim számára ez a film vége. De nekem kellett, hogy megmutassam, hogy a feleség hogyan sétál a Duna parton a férjével, aki meglátogatja. Amit ők Tiszának éreznek ott és akkor. A kevés intimitással való megelégedettség szép pillanatai ezek. Pláne úgy, hogy film elején meg arról beszélnek, hogy 20 éves korukig le sem mehettek a Tiszára, a hazájukban.
De a dramaturgiai kérdéseken felül kétségtelenül van egy pár olyan ütős jelenet a filmben, amit vissza tud mondani a néző. Mindjárt az elején például, amikor Erika azt mondja, „hogy én már nem fantáziálok.” Ez a beletörődés a jövőnélküliségbe. A 30 évesen lezárt élet. Aztán az a rész, ahogy a híradót nézik.
Számomra az az egyik legerősebb rész. A hírekre adott reakcióik összefoglalják az identitás problémájukat.
Abban a híradóban hangzik el két számukra fontos hír. Az egyik az ukrán választások körüli zűrzavarról, a másik pedig, hogy az itteni magyarok nem támogatják a kettős állampolgárságot. Reakcióik a teljes gyökértelenségről, bizonytalanságról szólnak. Mostani hazájukkal nem tudják, hogy mi lesz a zavargások után. Esetleg kettészakadnak az ukránok és ők újabb hazába kerülnek? Pedig már most is csak másodlagos állampolgárok. Ahol úgy élnek, hogy hazájuk nyelvét sem ismerik. Mert először megtanulták az oroszt – a Szovjetunió fennállása alatt –, most meg az ukránt kéne, ami teljesen más nyelv. Már jelen életükben két országban laktak. Anélkül, hogy költöztek volna. Ezt az itteni magyarok nagyon nem fogják fel! És erre állandóan megkapják itt, hogy ők ukránok! Továbbá, hogy nem kellenek mint magyarok. Nem kaphatnak állampolgárságot. Ez önmagában sok egy embernek. Hát még az örökös távollét egy nőnek az otthontól, férjtől, gyerektől.
A híradós résznél annyira meglepő, hogy pont ott voltatok, hogy az emberben felmerül az is, hogy ez meg volt rendezve.
Igen, erre sokan rákérdeznek, pedig nagyon egyszerű. Ébernek és gyorsnak kellett lennünk. Hallottam a déli hírekben, hogy ezek a hírek mennek. Lekértem a híradósoktól az esti műsortükröt. Kiderült, hogy abban is ezekről lesz szó. A stáb szerencsére ráért, Tahi nem volt messze, az asszonyok meg amúgy is minden este a híradót nézik. Csak szólnom kellett az operatőrnek a műsortükör alapján, hogy mikor vegye a tévét és mikor az asszonyokat. Nem nagy ügy.
Mennyire engedték közel magukhoz a kamerát?
Nagyon szemérmesek és ezt tiszteletben tartja az ember. Azt nem mutathattuk meg kifejezően, hogy mennyire összezsúfolva élnek egy kis szobában. Egyszer látjuk ezt a helységet. De szívesen felvettem volna, ahogy reggel sorba állnak fogat mosni az egy szál csaphoz.
A párkapcsolati intimitást is egy jelenetben lehetett igazán megmutatni. Ahogy a folyosón átöleli egymást a félhomályban férj és feleség. Rögzítettük, hogy mit mondott akkor a férj, de nem tettük be hangban. Diszkrécióból. Ezek a határok ott vannak a dokumentumfilmezésben. Pedig az intimitás gyér lehetőségei között élik az életük. Fontos lenne látni, hogy hogyan örülnek egymásnak, amikor végre találkoznak. De hát ez nem játékfilm.
Más: a filmben látható önfeláldozás, szegénység láttán az ember elszégyenli magát. Nem akart ez tanmese lenni, de az ember óhatatlanul átgondolja a maga életét, a problémákhoz való viszonyulását.
Ők megtalálják a kicsiben a szépséget. Megvan bennük ez a képesség. És ez a mentalitás hozzám is mindig közel állt. Én is mindig megpróbálom megkeresni azt az apró valamit, ami az adott nyomorban kapaszkodó, ami továbbsegít. A pici dolgok, amelyek élhetővé teszik az életet. Minél nagyobb bajba kerülök, annál erősebben jön elő bennem a túlélési ösztön. Hogy elmondhassam, hogy én legalább megtettem, amit lehetett, dönteni tudtam és végigjártam az utam. Így vagy úgy. Ezt keresem a filmjeimben is.
Sok ember képes beletörődni abba, hogy vesztett és elhagyja magát. Itt pedig a nők tudnak dönteni, azt felelősséggel felvállalni, sőt örülni is képesek. Felér több terápiás üléssel a film nézése.
Valahogy így. A városi élet depressziója. Egy viszonylag jó helyzetben el lehet mismásolni a döntéseket és az aktivitás is kiveszik. Csak elégedetlenség marad. De háborús helyzetben nincs öngyilkosság! És az ő helyzetük ilyen. Ezeknek az asszonyoknak fel kell találniuk magukat áldatlan körülmények között is. Nem hagyják el magukat, ha néha el is keserednek. 7 hétig dolgoznak folyamatosan és aztán pár napra hazamennek. Fiatalon lezárt életek, de „legalább majd a gyermekem…”.
Megtalálják a kapaszkodót. Nem döfik magukba a tőrt, hanem kihasználják egy férjjel való séta minden szépségét. Engem ezek az életstratégiák érdekelnek, hogy ki mit tud magának kitalálni vagy akár hazudni, hogy tovább tudjon élni. A camus-i dolog, hogy ha nincs remény, akkor ki kell találni.
Az a jelenet is döbbenetes számomra, amikor a hazaérkező anya kirakja a kis szegényes ajándékait az asztalra. Mert náluk a chips, meg ezek a luxus. Ez nagyon drámai jelenet számomra. Egy olyan házban, ahol megdöbbennek azon, hogy Magyarországon még a vízért is fizetni kell.
Vagy az a nő – egyébként nem tartozik a szereplők közé –, aki az üres varrodában akkurátusan megfésülködik. Pedig tudja, hogy nem jön hozzá senki. De kell neki ez a tartás.
Meg amilyen boldogsággal szüretel otthon az egyikük a pihenőnapján. Több hét megfeszített munka után ezekben megtalálni az örömöt. Nem számítógépes játék, meg tévézés, hanem egy finom ebéd megfőzése. Egészen más világ, tiszta értékek.
Az már kiderült a beszélgetés során, hogy nagyon együtt él a filmjeivel. Pedig főállásban tévézik és még tanít is.
Ez nekem egy eufórikus állapot. Ilyen egyszerű. Én egy filmnél mindent megteszek, hogy felkészült legyek és hogy a barátaimmal forgathassak. A stáb évek óta együtt van. Én csak a csapatmunkában hiszek, akiket én lelkesítek be. Nagy munka volt, hogy összekovácsolódjunk és teljesen egy húron pendüljünk. Csak így lehet dolgozni. Markert Karcsi az operatőröm, Faludi Sanyi a hangmérnök és az egyetlen hölgy köztünk – Józsa Márta – a szerkesztő-riporter. Csináljuk a napi munkánkat azzal a tudattal, hogy majd jönnek a kegyelmi pillanatok, ami a filmezés. A Cérnaszálon varrónői számára az otthonlét pillanatai ezek a kegyelmi pillanatok.
(2006-04-21)
