Boronyák Rita „Folklór lett a szovjet hatalomból”
Beszélgetés Ilja Hrzsanovszkijjal
Ilja Krzsanovszkij
Ilja Krzsanovszkij
18 KByte

Ilja Hrzsanovszkij (1975) 4 című filmje ellentétességével fogott meg. Azzal a képességével, ahogyan a realitásból a legtermészetesebben csúszik át arra a területre, ahová, a néző nem okvetlenül követné a rendezőt. Irrealitás? Hogyan lehetne ellenőrizni, merre járunk? Fantasztikum, vagy a valóság irrealitása? Az „Oroszhonban bármi megtörténhet" egzotikuma játszik-e velünk, vagy egy dús fantáziájú szépíró (Szorokin) forgatókönyvírói-dramaturgiai bravúrjait kell csodálnunk?
Eltökélt, zárt arcú, nem szép, nem csúnya fiatal nő menetel a füstköd-belengte semmiben. Ő Marinka, szexipari szakmunkás. Húsz perce még érett, minden porcikájában erotikus testét csodálhattuk, amikor a zavar legkisebb jele nélkül ült be egy szexparti után hajnalban egy bárba, s csavart azon nyomban kék műkörmös ujjai köré egyszerre két nagyon felnőtt, magabiztos férfit. A megbűvölt pasik egymást túllicitálva mesélték érdekesebbnél érdekesebb történeteiket A NŐ-nek, aztán, hogy igazat mondtak-e... Nem volna érdemes pszichologizálni rajta, ha az általuk előadottak nem szőnék át meg át a filmet, ha nem azok volnának a film alapmotívumai, amelyek látszólag ad hoc-jelleggel születtek sörök és tömények fogyasztása közben. Marinka megy-megy a falujába, amely egy ipari zóna közepén fekszik, s ahol csupa öregasszony lakik. Negyedik ikertestvérük temetésére igyekszik. Nagyon hosszú az út a faluba a semmin át. A civilben aszex fiatal lányt a faluban Marijának szólítják, s azt várják tőle, hogy visszailleszkedjen, hogy megmentse a falut.
Nem az a kérdés, visszafogadják-e. A „hagyományos értékrend” szóösszetétel értelmét vesztette, nincs megtartó falu sem – az öregasszonyok bármelyik szex-szakmunkáson túltesznek pajzánságban. Népdal helyett szovjet állami indulót énekelnek, s rég nem tollat fosztanak közösségi jelleggel, hanem piacorientált tevékenységet űznek: bábukat készítenek. Szorokin csattanósan felesel vissza a 21. századból a 19. század orosz irodalmárainak, s jelenti: a romantikus nép-képzetet egyszer s mindenkorra kéretik eltörölni. Olyan, hogy „istenadta nép” nincs, valószínűleg soha nem is volt. Talán a regény- és drámaírók szerettek volna valami nagyon pozitív örök, földi értéket felmutatni, amibe akkor lehetett is kapaszkodni. A klisé kifordítása és sokszoros megcsúfolása a választás súlyát visszahelyezi az egyén vállára. Marinka nem vállalja a Marijaságot, magát menti. Az áldozathozatal nem él meg az abszurd, kiszámíthatatlan, érték(ítélet) nélküli világban.
A film zárlata még egyet csavar az addig sem kifejezetten emberbarát történeten. A társadalom, az emberek kiszámíthatatlanok, a kutya azonban hűséges és megbízható munkatárs. Úgyhogy vele tűnik el az ismeretlen okból börtönbe zárt kisember (Chaplin) a hosszú és forgalmas út végén a főcím alatt. Csak az a kezdőkép, csak azt tudnánk feledni: négy, békésen üldögélő kutya négyfelé rohan szűkölve, amikor beindul a négyfejű légkalapács.
Ilja Hrzsanovszkij rendkívül tudatos szerkesztésű, finom iróniát és harsány humort egyaránt kitűnően művelő filmje a 13. Titanic Filmfesztivál fődíját nyerte el.


Arra gondoltam, ezzel a filmmel megalapozhatja a 4 mitológiáját. Szeretné, ha meseszám lenne a 4?

De hiszen meseszám! A távol-keleti mitológiában a halál száma, a Földnek négy égtája van – most kapásból csak ez jut eszembe. A négynek nincs szüksége az én szerény képességeimre.

Akkor indítsunk távolabbról. A film során több dolgot nem értettem. Nem volt világos számomra, milyen bűnt követett el Marina/Marija Zojával szemben, ami miatt vezekelnie kéne.

Hát azt én se tudom! Nem kell mindent tudni, nem kell mindig mindent kikutatni, felderíteni, előásni. Az az ő magánügyük, én meg nem akartam kukkolni.

Akkor ezek szerint az sem fontos, hogy mi pontosan az az ipari létesítmény, amelynek környékén a filmbeli falu található.

Egyáltalán nem érdekes. A lényeg az, ami a vásznon látszik, nem kell sokat magyarázni rajta: egy lerobbant, korszerűtlen, málló ipari táj, ami mellett egyáltalán nem jó lakni. Olyan, mint egész Oroszország.

Hasonlítható-e a terület Tarkovszkij Zónájához?

Egészen pontosan az. Egész Oroszországot ilyen ipari zónának érzem: szennyezett környezet, lakhatatlan vidék, kóbor kutyák falkái.

A börtönről sem kell tudnunk semmit, ami az ipari létesítmény mellett áll?

Nem. Ahogyan az is szándékosan homályban marad, miért csukják le az egyik férfi főszereplőt.

A kutya az ember legjobb barátja” – ez a motívum végighúzódik a filmen. A nagyon erős és jól poentírozott nyitóképen (természetesen) négy kutyát láthatunk, akiket elüldöz egy „négyszarvú” légkalapács. A film zárószkeccse pedig akár az említett címmel leforgatott rövidjátékfilm is lehetne. Kicsiben a film maga.

Az is. A film motívumai úgy préselődnek egymáshoz, mint egy nagyon erős kötél megannyi egymásra csavarodó alkotórésze. Nem lehet megbontani, fölfejteni fölösleges, mert akkor már nem tart, nem kötél.

A női szexualitás szélsőséges megnyilvánulásait láthatjuk a filmben. A főszereplő szexipari szakmunkáslány, akit ekkor Marinkának szólítanak, egy négyes szexpartiból hazaindulva betér egy kocsmába. Szóba elegyedik egy magát génkutatónak valló zongorahangolóval, meg egy jóvágású, kopaszodó férfival, aki azt meséli, hogy ő ásványvizet szállít a Kremlbe. Aztán hazamegy a gyártelepre néző, rendetlen lakásába, alszik, fölébred, meztelenül lehallgatja az üzeneteit, és szikrázik a levegő a lány erotikus kisugárzásától.

Nem véletlenül. Marija Vovcsenko profi, sztriptíztáncosnő. Megnéztem rengeteg színésznőt, prostituáltat, pornószínészt, így találtam erre a három testvérre, akik a filmbéli nővéreket alakítják.

Az üzenetrögzítőtől tudja meg Marinka, hogy Zoja meghalt. Hazamegy a falujába, ahol csupa idős nő él. Kakukktojás közöttük az elhunyt Zoja pasija. A halotti tor bacchanáliába csap át, ahol az idős nők egymást gerjesztve mutogatják egymásnak büszkén a mellüket. Babusgatják, kézbefogják, szeretgetik a testüket. Hogyan sikerült az asszonyokat rábeszélni a meztelenkedésre?

Meg fog lepődni, egyáltalán nem kellett rábeszélni őket, sőt, inkább hűteni kellett a lelkesedésüket! Előtte voltam egy hasonló falusi ivászaton, az is ilyen vadulással végződött. Úgy higgye el, ahogy mondom, arra kértem az asszonyokat, inkább a felvétel után igyák meg azt a vodkamennyiséget, aminek a hatását a filmen láthatta... Ez amolyan aprócska tradíció: ha beisznak, kivetkőznek magukból és levetkőznek maguktól. Amit ön is láthat, csak falusiszex-light. Ezek az asszonyok nem akarnak jobbnak látszani, mint amilyenek és nem akarnak másnak sem mutatkozni.

Ezek szerint az asszonyok nem voltak szégyellősek... Megvallom, én ilyen jelenetet filmen még nem láttam.

Falun az emberek jól ismerik egymást, nincs titkuk egymás előtt. Azt gondolom, ezek az idős nők nem törődnek a korukkal. Abból indulnak ki, hogy minden idős nő valamikor ifjú lányka volt. Ahogyan mindegyik fiatal nő egyszer öreg is lesz – fiatalok, tele vágyakkal és kacérsággal. S hogy láttunk-e idős asszonyokat kivetkőzni magukból? Goyának van egy ilyen képe.

Az képzőművészet. Fotókat magam is ismerek.

Amikor Goya élt, még nem volt fénykép. De természetesen nem állt szándékomban sokkolni senkit.

Engem nem sokkolt, sokkal inkább az kötött le, milyen jól volt elkészítve ez a filmes szempontból új mondanivaló.

Számomra egy ilyen jelenet nem megdöbbentő. Az élet maga sokkal megdöbbentőbb. Vegyük például a falusi élet mindennapjait, na, látja, az számomra is döbbenetes. De ez igaz a városi mindennapokra is.

Azért az érdekes adalék a mai orosz valósághoz, hogy az asszonyok kenyérbélből készült bábokat gyártanak, és közben a Siroka sztrana maja radnaját éneklik, az egyik legismertebb szovjet állami éneket.

Az orosz falut nehéz azonosítani a szovjet ideológiával. A faluban sajátos egyvelegét találjuk a pravoszláv és a szovjet ideológiának. Folklór lett a szovjethatalomból. 70 év alatt tulajdonképpen létrejöhet egy élő hagyomány.

Az efféle szürreálisnak tűnő összhatás talán picit érthetőbbé teszi, miért ennyire könnyű az Ön filmjében az átjárás a fantasztikum és a realitás között. Ezt az átmenetet, az abszurditás filmes elfogadtatását az én ismereteim szerint kevesen tudták az Önéhez hasonló erővel a vásznon megmutatni.

Ezért volt törvényszerű, hogy Szorokinnal együtt dolgozzam. Az ő írásműveiben egyáltalán nem érzékeli az ember azt a bizonyos átmenetet. Annak, hogy ő huszonegynéhány évvel idősebb nálam, semmi jelentősége, ebből semmi gondunk nem volt egymással. Ugyanahhoz a generációhoz tartozunk, mindketten szovjet emberek vagyunk – ne nevessen, Ön is szovjet ember (ő is nevet).

Hogyan dolgoztak együtt?

A lehető legklasszikusabb felállásban. Volt egy ötletem, és azon töprengtem, kivel tudnám megcsinálni. Egy közös ismerősön keresztül ismerkedtem meg Szorokinnal, aki csodával határos módon belement a közös munkába. Nagyon jó volt vele dolgozni, mert tökéletesen egyetértettünk abban, hogy a szöveg csak séma, terv, a film vázlata. Szorokint nem vezérli forgatókönyvírói hiúság, nem ragaszkodik minden egyes kötőszóhoz, mert neki megvan a saját terepe, ő az irodalomban érdekelt. Hajlandó volt egy-egy jelenetet tízszer-tizenötször is átírni, hogy pontosabban beleilleszkedjenek a menet közben felmerült ötletekhez.

Ez azt jelenti, hogy a színészek improvizációja is hozzáadott a történethez?

A párbeszédek alapvetően feszesre voltak írva, hiszen a filmet alkotó számos széttartó elemet logikailag egybe kellett szerkeszteni. Ha a párbeszéd logikája úgy kívánta, és adott helyzetben „úgy jött ki”, akkor persze a színészek ritmusérzéke is hozzáadott az anyaghoz új színeket.

A film humora akkor Szorokiné és a rendezőé?

Igen, és nem a színészeké alapvetően. De ne feledjük, hogy az, hogy mi a humoros és mi a drámai, erősen függ attól, aki játssza! Az egyik ember szájából ugyanaz a mondat anekdotikus tud lenni, míg a másikéból tragikus.

Ön humorral viszonyul a dolgokhoz?

Igyekszem humorral bemutatni, amit el akarok mondani, igen, ami nem zárja ki a drámai megközelítést. A tragikus események, ha úgy vesszük, a legmegmosolyogtatóbbak tudnak lenni. Giulietta Masina nagyon is mosolyogtató figura, s ugyanakkor tragikus is. Akárcsak Chaplin.

A film operatőri megoldásai többszintűek, összetettek, roppant érzékenyek. A „siroká sztraná” („tágas ország”) nyomasztóan klausztrofób a külső felvételeken is.

Három különböző operatőrrel dolgoztam. Az a kolléga, aki a falusi jeleneteket forgatta, dokumentumfilmes. Az életkoruk itt sem számított semmit az együttműködés szempontjából. Vannak idős fiatal emberek, ahogyan a fordítottjára is számos példát ismerhetünk.

A képi megformálást, a beállításokat Ön mennyire tartotta kézben? Mennyire instruálta az operatőreit?

Elég erősen. Muszáj volt kemény kézzel fogni az anyagot, a motívumok már említett széttartása és az operatőrök különbözősége miatt is.

A falusi jelenetekben végig füsttel „operálnak”.

Muszáj volt füstöt használnunk, mert nyáron forgattunk téli jeleneteket, valamivel el kellett takarni a zöldet a háttérből. A füst persze jelentésfokozó is, növeli az irrealitást. Nem tudod, hogy mi van körülötted, ha füstben, ködben gyalogolsz. A filmet lezáró nagy tűz motívumát is jól előkészíti, így tud igazán jól fellobbanni.

Milyen eszközökkel tudtak ilyen szép füstöt gyártani?

Pirotechnikával és szárazjéggel.

Az orosz irodalmi hagyományok alapján az ember azt várja, hogy Marina Marijává válik, amikor erre szükség van. Hiszen a falujukban maradt Zoja meghalt, aki nélkül a falubeli idős asszonyok éhen halnak. Marina nem vállalja föl az áldozatot, nem áll Zoja helyére annak dacára, hogy Zojával szemben lelkifurdalása van egy közelebbről meg nem határozott konfliktushelyzet miatt.

Marina nem ebben az önfeláldozó-értelemben válik hőssé, hanem úgy, hogy szó szerint fölégeti maga mögött azt a falusi életet és soha többet nem tér vissza. Bár, ha úgy vesszük, a Föld kerek, és mindig ugyanoda fog visszatérni... Ő az egyetlen szereplő, aki a többiekkel ellentétben érez is valamit. Ő az egyetlen érző lény. Nem lehet mindig másra számítani, arra, hogy az ember helyett majd megoldja valaki a problémáit! Senki nem élheti mások életét! Marina odahordja a maszkokat és a bábokat Zoja sírjára, s azok gyönyörűszépen, pattogva elégnek.

Akkor ez a 21. századi Marija válasza a 19. század óta folyamatosan föltett kérdésre: nem vállalja az áldozatot. Éli az életét, akármilyen is az, szuverén benne, s szakít a kötelességtudattal, a hagyománnyal. Messzire vezető tanulság. Hogyan találta meg a főszereplőt és a testvéreit?

Igen, ők a valóságban is testvérek, sőt, a két másik lány iker. Ők sztriptíz-táncosok – de hát az én szemléletem szerint ők is színészek! Sokáig válogattam, nagyon sok színészt, prostituáltat, sztriptíz-táncost néztem meg. Rá kellett jönnöm, hogy a prostituált ugyanúgy színész, hiszen nagyon hitelesnek kell lennie! Ha nem hiteles ott, az adott pillanatban, akkor akár meg is ölhetik. A színész azért ilyen veszélynek nincs kitéve.


Köszönettel tartozom Vizváry Tamás tolmácsnak az interjú elkészítéséhez nyújtott segítségéért.

(2006-04-13)

 

Jelenet a díjazott 4 című filmből
Jelenet a díjazott 4 című filmből
15 KByte
A Titanic Filmfesztivál idei logója
A Titanic Filmfesztivál idei logója
28 KByte
A Hullámtörők-díj
A Hullámtörők-díj
21 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső