(A szerkesztő ajánlója Muhi Klára Herskó című interjúkötetéből – Korona kiadó, 2006, várható megjelenés: április közepe)

A kötet Fésős András Herskó című portréfilmjének (Duna TV - Inforg, 2005) folytatásaként született, a portréhoz készült számos interjú felhasználásával.

Herskó János a hatvanas évek magyar filmművészeti aranykorának egyik legmarkánsabb figurája. Az „utolsó sztálinista kultúrpolitikus” - ahogyan ironikusan nevezi önmagát -, aki egykor egyszerre volt vitatott filmrendező, reformpedagógus a Főiskolán (később az intézmény igazgatóhelyettese), valamint a négy nagyhatalmú „szocialista producer” egyike.
Útjára indította a magyar újhullám második nemzedékének jó néhány alakját – köztük Szabó Istvánt (Álmodozások kora, Apa, Szerelmesfilm) Sára Sándort, (Feldobott kő) Kardos Ferencet, Rózsa Jánost (Gyermekbetegségek) Gyarmathy Líviát (Ismeri a szandi-mandit?)
Főiskolai reformjaival – melyek egyszerre voltak technikai és szemléleti természetűek – előkészítette a hetvenes évek rendkívül fontos dokumentarista irányzatát, a Budapesti Iskolát.
Tanítványa volt többek között Dárday István, Szalay Györgyi, Szomjas György, Grunwalsky Ferenc, Gyarmathy Lívia, Böszörményi Géza, Sándor Pál. Pedagógiai módszerét Grunwalsky írja körül legtömörebben: „Herskó arra tanított minket, hogy a filmrendezés értelmiségi foglalkozás.”
Herskó János alakjában a hatvannyolc előtti „nyitott szocializmus” egyik jellegzetes, baloldali reform-értelmiségére ismerünk rá, aki rendkívüli hatásfokon volt képes kihasználni az ’56 után megengedőbb, ideológiailag bizonytalanabb légkörben az aczéli kultúrpolitika kétségkívül liberálisabb játékszabályait.
Stúdióvezetőként 37 filmet produkált. Rendezőként 6 játékfilmet jegyez, többek között a mára már klasszikus Vasvirágot, az ’56-os forradalomhoz vezető utat őszintén analizáló és óriási vitákat kirobbantó Párbeszédet, az önvallomással felérő N.N. a halál angyalát.
Az N.N. forgatásának időszakában azonban valami eltörött Herskóban. Pályája csúcsán,1970-ben mindenki megdöbbenésére családjával Svédországba, a megvalósult szocializmusba disszidált.
Miközben Magyarországon kegyvesztett lett ­– szabályos perben elítélték, bevándorlóként, nyelvtudás nélkül, hihetetlenül gyorsan adaptálta ismereteit az ottani viszonyokhoz, a svéd filmfőiskola újító tanára, majd rektora lett.
Herskó János nyugalmazott svéd rektor idén lesz 80 éves. Húsz éve rendszeresen hazajár, forgat, tanít, zsűrizik – egyszóval kíváncsi. Jancsó Miklós mellett generációjának egyik „legfiatalabb”, legnyitottabb személyisége, teli szuggesztív, szürreális, hajmeresztő, szép, valóságos történetekkel.

Ennek az interjúkötetnek rengeteg színe és rétege van. Gyorsfényképek az ötvenes évek Moszkvájából, Sztálinvárosából, nosztalgikus családi történetek a Horthy-éra kispolgári világából, szürreális emlékcserepek besúgókról, betiltott filmekről, pártprotekciókról, az elvtársakkal vívott napi kultúrpolitikai küzdelmekről, anekdoták a Filmgyárról, a kollégákról – s a Herskó–módszer megvillantásaként – rövid, sziporkázó műelemzések filmekről, könyvekről, színdarabokról.
Korrajz, memoár, szubjektív filmtörténet együtt – egy friss, szellemes elme metszőn kritikus, okos villanásai, s végső ítéletei, mely mindenkire tartozik a kádárista attitűdjeitől nehezen szabaduló mai magyar filmszakmában, de szórakoztató lesz annak is, aki más értelmiségi foglalkozásokban küzd fontos szellemi értékek megvalósulásáért.

(2006-03-10)