Kecskés Péter Beszélgetés Csaplár Vilmossal, Fogarasi Istvánnal és Cserhalmi Györggyel Bódy Gábor halálának 10. évfordulóján
 
Bódy Gábor
314 KByte
Bódy Gábor

Kecskés Péter: Első kérdésem az lenne, hogy milyen eszme- és szellemtörténeti közegbe lehet hitelesen belehelyezni Bódy Gábor munkásságát, vagy - másképpen fogalmazva - mennyiben lehet ma, 1995-ben hitelesen viszonyulni ahhoz a művészeti attitűdhöz, amely nemcsak Bódy Gábort, hanem Huszárik Zoltánt, de egy másfajta értelemben akár Vajda Lajost és - talán nem megyek túl messzire azzal, ha ezt mondom - Csontváryt is jellemzi? Tehát mennyiben lehet minderről ma hitesen beszélni, mennyiben releváns ma még ez a beszély?

Bódy Gábor munkássága nem szűkíthető le a filmes praxisra és a filmes gondolkodásra, ez a fajta nagyon is komplex és sok forrásból táplálkozó művészeti attitűd messze túlnyúlik a filmes kereteken.


Cserhalmi György: A lényeg az volt, hogy amit mi csináltunk, illetve amit Gábor csinált, amit közösen csináltunk, amiben mi is benne voltunk, az folytatható legyen. Nem egy ember élete, egy lezárt életmű, és onnét aztán se ki-se be, ez egy foglalt terület, ami keményen elfoglaltatott Bódy Gábor által, mert éppen az ellenkezőről volt szó. És ezzel nagyon lassan közeledünk a kérdésed, vagyis a lényege felé, hogy Gábor úgy, ahogy van mint filmrendező - én elsősorban úgy tudok a témához hozzászólni - folytatható-e. Persze nem úgy kell valakit folytatni, hogy ellopjuk a dolgait, hanem mintegy a személyiségével azonosulva továbblépni valami felé. Arról van szó, hogy fejlődik a mozi, fejlődik a technika, különféle technikák vannak jelenleg divatban, amikről Gábor álmodott, sőt forgatókönyvet is írt, ami kifejezetten ilyen új technikákra alkalmazható.

K. P.: Én igazából inkább a szellemtörténeti összefüggések oldaláról közelíteném meg a dolgot, tehát hogy látjuk ezt kerek tíz évvel a halála után? Ez a három év, 1985-86-87 szerintem igazi művészettörténeti határ is, hiszen ezekben az években halt meg Andy Warhol, Andrej Tarkovszkij, Joseph Beuys és Bódy Gábor. Úgy érzem, olyan határhoz érkeztünk el, ami után nagyon kevéssé lelhető meg az a kontinuitás, ami például ezeknél a művészeknél vagy filmeseknél megvolt. Mintha elveszett volna ez a fonál, ami szerintem sokkal fontosabb, mint az azóta létrejött újabb generációk által megközelített nyelvek és művek.

Csaplár Vilmos: Azt nem lehet tudni, hogy mi mennyivel fontosabb. Ami már jobban elkészült, s amire már van rálátás, az mindig teljesebb, az mindig komplettebbnek látszik. Az, ami most vagy nemrég készült, arra nincs rálátás, azt általában ezért mondjuk kevesebbnek, vagy másmilyennek látszik. Úgyhogy biztos vagyok benne, nagyon nehéz szellemtörténeti hátteret adni egy ilyen beszélgetésnek, én nem tudom pontosan, hogy mit kellene erre válaszolni. Mi barátai és alkotótársai voltunk. Pista ugye a gyártásvezető volt, én forgatókönyv-írótárs voltam, Gyuri kétféle minőségben is közreműködött a Psychében, két figurát alkotott: egyiket a hangjával - és hát barátok is voltunk. Na most ez a megközelítés, amit Te mondasz, ez egy olyan tágas megközelítés, amire egy filmesztéta, vagy több filmesztéta esetleg jobban tudna válaszolni. Én ebbe nem megyek bele. Ebből annyit tudok csak vállalni, hogy Gábor figuráját, a jelentését, az akkori jelentését tudom boncolgatni, ezt már meg is tettem egyszer-kétszer, de ennél távolabbra elmenni egy művészeti-szellemtörténeti háttérrel - én azt gondolom, hogy ebben nem nagyon tudnék okosat mondani.

Fogarasi István: Bocsáss meg, de most én jövök. Én, aki talán a két legjelentősebb Bódy-műnek, az Amerikai anzixnak és a Psychének a gyártásvezetője voltam, és talán egyfajta alkotótársa. Furcsa módon mégis tudok az attitűdről és a szellemtörténetéről valamit mondani, és ezt az alkalmat is megragadom, mert minden alkalmat megragadok, hogy ne misztifikáljuk ezt a kérdést. Bódy Gábornál reálisabban kevesen látták és látják a kultúrtörténetet. Ő lett volna az első, aki visszautasítja, hogy ő avantgárd például, vagy underground. Tehát amit Cserhalmi Gyuri az előbb mondott a folyamatosságról, hogy ki tudja, mi lenne ma, vagy amire Csaplár Vili utalt, hogy ennek megvilágítása talán inkább esztétikai vagy filmesztétikai kérdés, azt én a gyakorlatból tudom levezetni. Abból, ahogy dolgoztunk. Mi reálisan vezettük le nap mint nap a forgatókönyv, a színészi játék és tovább folytathatnám, a világítás, a technika és minden egyéb eszköz kifejező erejét - mi egyfolytában erről beszélgettünk. Ezt a kérdést soha nem misztifikáltuk, nagyon gyakorlatiasan vezettük le, hogy a vetítővásznon mi fog megjelenni, és ennek milyen hatása lesz.

Cs. V.: Még azt is, hogy mennyibe fog kerülni.

F. I.: Igen, még azt is, hogy mennyibe fog kerülni. Tehát én tényleg megragadom ezt az alkalmat, hogy eloszlassam mindazt a sajnálatos misztifikációt, ami ennek a sajnálatos évfordulónak az alkalmából most nagyon gyakran felmerül. Szeretném azt mondani, semmi nem úgy volt, mint ahogy sokan állítják.

Cs. Gy.: Annyit még, hogy az előző névfelsorolásokból kimaradt Fassbinder neve. Érdekes, amit kérdeztél, vagy mondtál. Ezek olyan nagy súlyú emberek voltak, olyan nagy terhet jelentettek a művésztársadalom és egyáltalán a szellemi élet számára, hogy nagyon sokan fellélegeztek, amikor ilyen vagy olyan úton-módon eltávoztak közülünk. Tarkovszkij halálával, tudom, egész Kelet-Európa felsóhajtott, legalábbis a szakmai része, mert megszűnt az a fantasztikus mérce, ami alatt nem volt érdemes ugrani, s ami fölött meg nem tudtak. Ilyen értelemben létező ez a névsor, és ez egy létező szellemtörténet, ám ugyanakkor nagyon nyűgös dolog lehetett. Én akkoriban még nem nagyon figyeltem a világot ilyen értelemben, most sem túlzottan, csak annyira, hogy tudjak egy ilyen kérdésre válaszolni. Azt gondolom, hogy ez abban az időben, akármilyen cinikusan hangzik, sokaknak megkönnyebbülést jelentett. Ennek ellenére, amikor mindenkiről lement az öröm, egy idő után fellépett a hiány. Ez az a vákuum, amiben pillanatnyilag is vagyunk, hogy akkor hogyan tovább. Tehát innentől kezdve nagyon nehéz a kérdés, hiszen itt rendszerek alakultak ilyenné, olyanná, amolyanná. Fene tudja ezeket meghatározni, s hogy most, ebben a pillanatban milyen állapotban lehetnek, fogalmam sincs, de az kétségtelen, hogy azok a háttérkondíciók, amelyek akkoriban léteztek mondjuk anyagi oldalról, most nincsenek meg, szellemtörténetileg tehát abban a csapdában vergődünk, amiben mindig is vergődtünk, amikor nem volt mecenatúra.

Cs. V: Mi az oka például szerinted annak, hogy voltak évfordulók, öt éves is, most tíz, a filmjeit játsszák ilyen-olyan módon, azt lehet mondani, ismét, még a televízióban is lejátszották tíz évvel az elkészülte után a háromrészes Psychét, sőt aztán a Kutya éji dalát is, az Anzixot többször is, és van egy újabb és újabb, időben megújuló, generációkon keresztül élő, hogy úgy mondjam misztikus, kultikus közelség, közel-lenni-akarás Gábor munkáihoz és ezen túl a személyéhez is? Érthető, hogy a kettő összekapcsolódik, de például nem ír róla senki, nem készít róla senki semmit, nincs egy könyv, ami arról szól, hogy Bódy Gábor, filmrendező, monográfia, munkái, esztétikailag, életrajzilag, bepontozva, beillesztve, megfejtve, kifejtve - ilyen nincs! Miért nem tudnak írni róla azok az emberek, akik felnőttek az elmúlt tíz évben, akikről tudom, hogy abszolút termékeny emberek, s akik állandóan újra meg újra megkeresnek, nemcsak a tízéves évfordulón, és nem csak én tudom, hogy ők az újabb generáció, beleértve a mai húszéveseket és a tíz évvel ezelőtti húszéveseket, akik most már harminc évesek... Hát miért nem született semmi? Ez csak egy ilyen bámulás, misztifikálás, várakozás, évfordulózás, vagy valami több is van ebben? Én ezt várom, én mindenkinek ezt mondom, én nem akarok írni Gáborról. Egyvalamit csináltam: egy színházi valamit Szikorával, amire ő rávett engem több lépésben, de ennél tovább nem jutottam, viszont elképzelhetetlennek tartom, hogy ez normális - nem kell ahhoz ismerni, nem a barátoknak kell írni -, a vége az lesz, hogy majd egy musicalt csinálnak Gáborról.

F. I.: Én éppen ezért nagyon sok mostani évfordulós dologra el se mentem, mert úgy gondolom, hogy valakinek a haláláról száz év után lehet megemlékezni. De nem kifogásolom, aki elment és aki megcsinálta. Én egy másik aspektusát világítanám meg annak, amit Vili mondott. Szóval én nagyon emlékszem Gábornak egy mondatára, amit akkor hallottam tőle - talán a Fix Rádióban elmondható -, amikor valaki elmondott neki egy misztikus történetet, és már hetek óta rágta a fülét, hogy mit akar forgatni, és Gábor megkérdezte tőle: hol a forgatókönyv? Erre azt mondta: nincs, csak hát meg akarom veled beszélni. Erre Gábor azt mondta: dolgozz, baszd meg! Elnézést. Tehát amit akarok mondani: Gábor öröksége nem ez a fajta misztifikáció. Amit joggal vet fel Cserhalmi Gyuri és Csaplár Vili - hogy hol vannak azok az emberek, akik úgy tudnak dolgozni, mint ő, akik hétről hétre olyan értékeket tudnának lerakni akár filmen, akár videón, akár írásban. És nem sok szó esik Gábor tanulmányairól, elméleti munkáiról, szemiotikai munkáiról, amiről nyilván Csaplár Vili is nagyon sokat tud rajtam kívül... Ebből azt akarom kifejteni, hogy Bódy Gábor öröksége nem az ünnepség, a halálának az ünnepsége - ez kicsit furcsa, nem véletlen, hogy én ezt mondom -, hanem inkább az lenne, hogy vannak emberek, akik úgy dolgoznak, olyan értékeket tesznek le nap mint nap, mint ő, ahelyett, hogy Bódy Gáborról beszélnének. Én azért zárkóztam el bizonyos fokig és maradtam a háttérben ebben az ügyben, mert inkább azzal foglalkozom, hogy próbálok segíteni pár fiatalt meg másokat a szakmában, hiszen a filmszakma szétesett. Talán többet ér, talán több érték dolgozni és fönntartani az örökséget ebben az értelemben, de ez nem csak Bódy Gábor öröksége, ez másoké is, a magyar filmművészet öröksége, amelynek Gábor része volt. Nagyon fontos része, az egyik gyémántja. De ezt ne csak dumával őrizzük.

Cs. Gy.: Azért vigasztaló és jóleső dolog, hogy a Dorottya utcai kiállító teremben sokkal több fiatal volt, mint a mi generációnkból. (...) Tehát ez a húszas generáció olyan nagy erővel jelent meg, ami azt jelenti, hogy Gáborra nagyobb szükség van, mint valaha - ha szabad egy ilyen egészen váratlan szófordulattal élnem.

F. I.: Gyuri, csak hogy világossá tegyem, mit mondok: ha másnak lett volna a kiállítása, mondjuk 1983-ban, akkor Bódy Gábor oda egy videokazettával ment volna be, és azt mondta volna, hogy vetítsük le az én munkámat. És itt visszautalnék a riporter kérdésére, az attitűdről. Gábor attitűdjét hiányolom ma én igazából, azt az attitűdöt, hogy a művészetnek mindig offenzívában kell lennie. Ha csak emlékezünk, az nem működik, mert az önmagában defenzíva. Azért csinálni is kell valamit.

Cs. Gy.: Nincs vita, de lehetséges, hogy azok, akik most végignézik ezeket a műveket együtt, egy pakkban, egy csomagban, tehát nem elszórtan és feledhetően, hanem hogy úgy mondjam, termonukleárisan, azok lehet, hogy kapnak a fenekükbe egy petárdát vagy egy katalizátort az agyukba, és akkor talán megindul valami, ami eddig csak vágyakozás volt esetleg. Ami realizálódik.

Cs. V.: Az azért mond valamit a dologról, hogy még öt évig vagy négy évig működött a kommunizmus, sőt voltak ilyen utolsó nagy fogásai a végrángatózásban, és Gábort abban az első négy-öt évben azért eléggé hidegre tették. Emlékszem, még engem is visszautasítottak egy vagy két év múlva, amikor írtam róla; azt mondta az akkori szerkesztő: hagyjuk a halottakat békén! Ahhoz jó indítás volt, hogy Gáborral szemben passzivitásra nevelje az utódokat meg az újabb generációkat, hogy akkor évekig nem lehetett semmit látni tőle. Még a filmjeit is - emlékszel rá - milyen hercehurca után vetítették le a televízióban. Én már mindent mondtam: a kádári rendszernek nem lesz vége a televízióban, amíg ezeket le nem vetítik, gyerekek - nyilatkoztam, pedig Kádár akkor talán már halott is volt, vagy legalábbis már letették. De Gábor vezényelt hidegretevése volt az indítás, ami után, amikor aztán jött ez a felfordulás, ebben az új világban minden másra ráirányult a figyelem - de azért makacsul Gáboron is rajta maradt, mindig rajta marad. És tulajdonképpen lett értelme is az ő magatartásának, ha így vesszük, mert nemcsak filmrendezői magatartás volt, hanem a hatvanas évektől a nyolcvanas évekig a kommunizmusban élő, alkotóvá lett magyar férfi, magatartását is jelentette. Ezt is érdemes volna boncolgatni ma, talán még érdekes.

Cs. Gy.: Én érzem, amit Vili nem mondott ki. Ha rosszul érzem, akkor légy szíves, igazíts helyre. Mitől féltek ilyen nagyon Gábor halála után, hogy ennyire titokban akarták őt tartani? Tisztázatlan volt, mint ahogy a mai napig is tisztázatlan a halálának az összes körülménye. Ez nagyon érdekes kérdés, én nem szívesen térnék ki rá nagyon részletesen, de azért szeretném érzékeltetni, hogy ez nem volt világos dolog akkor se, és ma se lejátszott dolog. Azért érdekes, mert Gábor halálával kapcsolatban úgyis elég sok embernek van jó nagy adag lelkiismeret-furdalása, ha pedig erőszakos, külső beavatkozás történt, akkor a lelkiismeret-furdalás itt áttevődik egy magasabb szintre, vagy nem is tudom, hova helyezzem...

Cs. V.: Csak annyit akarok közbeszúrni, Gyuri, hogy ezt én nem hallgattam el. Nem mondtam ki, mert csak az egyik felével értek egyet, azzal, hogy ez is benne volt a levegőben, de azzal hogy ez nem öngyilkosság volt, azzal nem értek egyet. Én egyértelműen öngyilkosságnak tartom, megvannak rá a bizonyítékaim, kézzelfoghatóak. Egy bizonyítékot hadd mondjak, már, ha ez a téma előkerült: Amikor megismerkedtem és elkezdtünk barátkozni Gáborral a hetvenes évek közepén, akkor ő mindenféle ruhákban járt, olyanokban, amilyenekben mindenki járt - farmernadrág, pulóver, nemtudommi. Aztán telt-múlt az idő, és egyszer csak megjelent valamelyik találkozásunkkor egy ilyen szürke, kockás-féle öltönyben. Mi van veled, Gábor, hogy öltönyben vagy? - kérdeztem. Apámtól kaptam - felelte. S aztán telt-múlt az idő, s mindig ilyen öltönyökben járt. Mondtam neki egyszer: Gábor, ez már a múltkor ki volt szakadva, ki volt égetve, ráesett a hamu, hogyhogy ilyen jó állapotban van? Hát ez már nem az, ez már csak ugyanolyan – csináltattam egy másikat.

És tulajdonképpen az öltönyös időszaknak nem lett vége, mert úgy fejeződött be ez az öltönyös időszak, hogy amikor a halála után ugye bementünk a lakásba, akkor volt egy vállfán a karosszékben egy öltöny, nadrág, zakó, oda volt készítve egy cipő, és az öltönynek a zsebébe oda volt tűzve egy cédula, hogy ez legyen a Caspar fiamé. Nekem az a véleményem, hogy ilyet semmilyen titkos szervezet, gyilkoló szervezet nem tud kitalálni.

Cs. Gy.: Nem, nem, szó sincs róla, hogy ezt a parazsat szeretném megint lánggá fújni, Isten őrizz! Csak még egy mondatot szeretnék hozzátenni. Nyilvánvaló, hogy az ötéves évfordulóba, vagy a temetésbe, vagy most ebbe a tízéves évfordulóba belejátszik a rossz lelkiismeret. És hogy nem írnak róla összefoglaló munkát, abba a rossz lelkiismeret szintén belejátszik.

F. I.: Nekünk itt hárman talán nem arról kéne beszélnünk, ami ebben a történetben a szenzáció. Úgy gondolom, hogy nem. Mások dolga, mindnyájunknak van erről valamiféle meggyőződése, nem helyénvaló ez valahogy, erre mi rá vagyunk véve. Gondolom, nem ez a részlet érdekel minden hallgatót.

Én a magam részéről leszögezem: ha Bódy Gáborról beszélünk, nem ez a fontos.

Cs. Gy.: Ez nem a mítosz része, ez az élet része. Ezt muszáj volt hozzátennünk, ne haragudj.

Cs. V.: Abban igaza van Gyurinak, hogy az, hogy az a rendszer állt fenn még pár évig, amiben ez a Bódy Gábor nevű ember és alkotó úgy-ahogy a saját törvényei szerint élt, az közrejátszott abban, hogy ilyen hallgatás lett, és a hallgatás egyik dimenziója valóban az, hogy félelmek keletkeztek, hogy mi is volt, hogy is volt, és ez a félelem az élő Bódyban is megvolt, és a halálában szintén megvolt. Ez ennyi. Ez szerintem ide illik, és ez is hozzátartozhatna ahhoz a könyvhöz, amit valamikor írnak róla. Hiszen nem biztos, hogy mindent feletettek azokkal a gépekkel '89-ben, mielőtt az új hatalom a választásokon nyert volna, lehet, hogy azokban az aktákban még lehet találni érdekességeket Gábor életéről, nemcsak a haláláról, hanem az életéről, hiszen Gábor megfigyelt ember volt. Azok az emberek egyébként, akik ilyen minőségi értelmiségiek voltak, általában megfigyelt emberek voltak. Azok, akik állandóan utazgattak, külföldre, oda-vissza, azok pláne megfigyeltek voltak. Azok pedig, akik annyira illékonyak, megfoghatatlanok és megbízhatatlanok voltak, mit Gábor, azokat meg dupla erővel próbálták megfogni. Ezek ugyan érdekesek lennének valakinek. Én egyszer próbáltam oda bejutni még az MDF-kormány idején, nem sikerült. Tulajdonképpen nekünk nincs is jogunk rá, mert ez személyiségi jog védelme címén csak a legközelebbi rokonoknak van. De ezt is át lehet nyilván hidalni. Ez is hozzátartozik a dologhoz...

F. I.: Bocs, nem vágok közbe, csak egy anekdotával egészíteném ki, hogy Gábort mennyire figyelték. Ti emlékeztek még, az Érmelléki utcában laktam, Gábor egy időben nagyon rendszeresen járt oda föl, és más is, most más neveket nem említek, és mindig állt lenn egy ÁI-s rendszámú autó a ház előtt, és Gábor egyszer késő éjszaka, éjjel kettőkor, télen őrülten kávét főzött, és mondom neki, hogy minek főzöl most kávét? Azt mondja, viszek le a fiúknak. Megfőzte, és le is vitte. És tényleg, talán próbáljuk meg ennek az oldottabb és kreatívabb oldalát keresni, és ne a szenzációrészt. Tényleg, a munkák. Nem is esett még szó a nyugat-berlini munkáiról, amiről ti nálam többet tudtok.

Cs. V.:- Nem tudom, a munkákról mennyit tudunk mi beszélni. Beszéltünk halálról, titkos könyvekről, elhallgatásról, megfigyelésről - valóban, Gábor egy ingerlő, és nagyon-nagyon érdekes figurája volt ennek a szürke időnek, mert úgy tudott élni, hogy sehová sem tudták őt besorolni. Nem tudták azt mondani, hogy avantgárd, holott mindent tudott, amit tudhatott, és az ún. avantgárd magyar képzőművészeti és filmi körökkel, akik nem jutottak szóhoz, vagy csak épphogy, azokkal is teljes szívvel és teljes tudattal érintkezett, de nem tartozott oda sem, mert mást akart. Ezért később a halálát is megmagyarázták, hogy abba halt bele, hogy nem akart avantgárd lenni, és a kommersz filmszínházából akart elmenni. Kapcsolatban állt a hatalom embereivel is, kitűnő emberek támogatták, és komolyan, kapcsolatban állt az éjszakai élet figuráival is, mert így élt. Egyszerűen befoghatatlan volt, megfoghatatlan volt, megjelent másnaposan, táskás szemmel, gyűrött ingben olyanokkal, akik jól kialudták magukat, és nem volt táskás a szemük, és lesöpörte őket észileg öt perc alatt az asztalról, azokat, akik pedig két napig készültek erre a beszélgetésre és meg is borotválkoztak.
Egyszerűen nem lehetett ezt az embert másként, mint érdeklődéssel, izgalommal vegyes irtózással fogadni ezekben a körökben. Nem lehetett másként. És ez az, ami érdekes. Ez egy magatartás. Ebben a korszakban mindent megtett a hatalom azért, hogy embereket besoroljon - úgy tudta átlátni őket. Ez egy rendi, hivatali társadalom volt. Annak örültek volna a legjobban, ha Gábor avantgárd, és csinál valamit, amiért nem engedik filmezni, nem engedik utazni. Vagy menjen el ellenzékinek, és készítsen szamizdat-filmeket! Bármit. De mindenből kisiklott. És ráadásul még dolgozott is. És jól. Ez már végképp felháborító volt. Ebből áll össze az a hatás, amiről mi beszélünk. És nyilván mehetnek messzebb a szálai, de azok, akiket te említettél, azok mind egészen más országban éltek Tarkovszkijt kivéve, aki aztán szintén Párizsba húzódott.

Cs. Gy.: Azért annyit engedj meg, hogy szeretnék Pistának is igazat adni, mert tényleg, ami abban az időben volt, ez a kötelező nyolc óra, ez nagyon élt. Létező szakszervezet létező túlórákat írt elő. De azért mi dolgoztunk 12-14 órát. Pláne a Psyché ideje alatt. Ami teljesen szokatlan volt. Ezt csak azért mondom, adalékként. Hogy ott volt egy stáb, egyértelműen szívvel-lélekkel, de az a része, akire a következő nap lényegében vonatkozott, tehát a következő napi jelenetek - tehát színész, operatőr, író. Kijöttünk egészen Lengyelországig... A gyártásvezető ottmaradt, a következő napi penzumot lepróbáltuk, megtaláltuk a beállításokat, a lámpák helyét. Gyakorlatilag, mire kezdődött a munkaidő másnap, akkor nem azzal telt el az idő, hogy esetenként nyolctól tízig, fél tizenegyig lámpázgattunk, hanem az már megvolt, az ki volt találva. Kész volt. Ehhez Gábor kellett. Aki az emberekből nem mint áldozatkészséget csalogatta ki ezt a tulajdonságát, hanem mint valami természetes következményét az együtt-dolgozásnak. Ilyen képességei is voltak, ilyenekkel is rendelkezett.

F. I.: A stratégiai tervezés az, amiről a misztifikált dolgok mellett senki sem tud. És nem véletlenül hangsúlyoztam egy fél órával ezelőtt, hogy a Gábor nagyon sok mindenkinek azt mondta, hogy akkor dolgozz. Szóval valami hihetetlen hálós tervezésű és irányítású rendszerben terveztük meg a Psyché hatásmechanizmusát. Érdekes lesz ez abban a könyvben, ha majd egyszer megszületik, fene tudja, ki fogja megcsinálni. De nagy valószínűséggel elég érdekes, hogy hogyan lehet megtervezni az effektusok rendszerét egy filmen belül. És ezen bizony - és Gyuri, te ezt nagyon jól tudod -, majdnem egy teljes évig dolgoztunk. Emlékezz vissza, amikor az Olimpia szállóban három-négy írógépen, számológépen terveztük a filmet, és még egy centi Psyché nem volt. Emögött tehát hihetetlenül kemény munka volt. Hihetetlenül kemény munka. A másik, amit én feltétlenül szeretném, ha elhangozna egy ilyen évforduló alkalmából: egy olyan mondás jutott eszembe, hogy a Kádár-rendszerben mindenki partizán volt, de ha annyi partizán lett volna, hát annyi erdő nem is volt Magyarországon, ahány fa mögé elbújtak a partizánok. Tehát van itt egy nagy slepp. Én már nem tudom, már több tízezer ember jó barátja volt Bódy Gábornak, és segítőtársa. És csak Cserhalmi Gyurit emlékeztetem, hogy az Amerikai anzix forgatásáról lóháton hordtuk be a kellékeket és a szereplőket a szakadó esőben a helyszínre, és nem tudom, hol volt az a több ezer ember, aki részt vett az Amerikai anzix forgatásán, azon az egy-két kaszkadőrön kívül, akik mocskosul segítettek, szóval, ezt az alkalmat is megragadom arra, hogy elmondjam, nem volt annyi barátja Bódy Gábornak, sem az akkori hivatalos, sem az akkori avantgárd, sem az akkori underground körökben, mint ahányan állítják. És jobb, ha ezzel szembenéznek néhányan. Mert van, aki még emlékszik.

Cs. V.: De az is jó, hogyha valaki utólag barátnak érzi magát.

Cs. Gy.: Olyat még nem hallottál, hogy valaki átáll?!

Cs. V.: Én nem akarok neveket említeni, de hallottam az akkori hivatalos politikában főszerepet játszó emberektől, hogy ők milyen intim kapcsolatban voltak vele.

Cs. Gy.: Ezt nem tudhatjuk. Eljöttek ide a filmátvételre, elmondták a magukét, hogy politikailag miért nem jó ez a film, miért nem lehet, hogy nagyobb közönség elé kerüljön, miért lehet csak egy szűk körű vetítési hálózatban. Ezek az emberek magánemberként ugyanakkor gratuláltak. Volt egy ilyen régi ember, igazi főkorifeus, igazi állami főkorifeus, és azt mondta Bódynak, hogy hát Bódy elvtárs, én magának gratulálok. És amikor elment, Bódy állt, rám nézett és azt mondta erre: "Mikor volt ez magánember?" Hát valahogy így zajlottak ezek a dolgok. Ugyanakkor tudom, hogy mire gondol az, aki azt mondta, hogy ilyen hivatalban volt, olyan hivatalban, közel volt a tűzhöz stb, stb. Ők utólag arra hivatkoztak, hogy bár róluk mi soha nem tudtuk abban a pillanatban, mennyit harcoltak Gáborért természetesen zárt ajtók mögött.

F. I.: Gyuri. Én leegyszerűsítem ezt a problémát. Amikor mi a Törökvészi úton hárman együtt laktunk - Gábor, te meg én - egy évig, akkor egész biztos, hogy néhány lányon kívül egyetlen elvtárs nem lakott velünk.

Cs. Gy.: Néha Latinovits Zoltán bekopogott, ha jól emlékszem. De ő nem volt elvtárs.

Cs. V.: És hozott diópálinkát.

F. I.: De egyetlen minisztériumi főosztályvezető nem kopogott be azzal, hogy segítene...

K. P.: Igazából nekem is van ebből a generációból egy furcsa élményem. Hamburgban történt másfél évvel ezelőtt. Szándékosan nem mondom el, hogy kiről van szó, egy kicsit más, nem filmes közegből, és teljesen megdöbbentő volt ahogyan ő Bódyra reflektált. Teljesen megdöbbentő volt - hadd ne mondjam szó szerint, hogy mit mondott -,, egyszerűen azt, hogy tehetségtelen... Bódyról beszélt, igen... Pedig ő például korának egyik leghíresebb underground, avantgárd képviselője. Már hazatért Magyarországra. Azért mondom ezt, mert akik azóta pozícióba kerültek ebből a generációból, tulajdonképpen nem vállalják fel, nem merik felvállalni pontosan ezeket a kapcsolatokat, barátságokat, értékeket.

Cs. Gy.: Gábor mindig kényelmetlen ember volt. Visszautalva a hamburgi dologra, nem tudom, ez hangzott-e el, ahogy te mondod, viszont a mai napon Berlinben ugyanaz az ünnepségsorozat van, mint Budapesten. Berlinben, ami hát ugye, nem Bódy Gabi szülővárosa, és nem ott végezte el a munka javát, hanem dolgozott ott pár évet.

Cs. V.: Volt olyan idő, volt egy-két év, amikor ugyanannyi szállodaportás, pincér, és egyéb ember ismerte őt Nyugat-Berlinben.

K. P.: És hasonló történik mondjuk Erdély Miklósnak a munkásságával is.

Cs. Gy.: Mondjuk ez egy másik történet. Hát még szomorúbb. Én arra gondolok, hogy Gábort és Erdélyt komoly kapcsolat fűzte össze, és nyilvánvaló, hogy Gábor sok mindent tanult tőle. Gondolom, ez kölcsönös volt a későbbiekben. De nem lehet összehasonlítani a két dolgot. Legalábbis egy szakmán belül, legalábbis a filmes szakmán belül nem lehet összehasonlítani a két életművet. Nekem ez a véleményem.

K. P.: Nem is ebben az értelemben gondoltam.

Cs. V.: Az, hogy egy avantgárd vagy egy underground filmes, aki ebbe benne is maradt, és csak akkor szabadult ki ebből, amikor a kommunizmus elmúlt, és akkor is ugyanabban maradt, amikor más lett a légkör - mindez teljesen nyilvánvalóan abból magyarázódik, amit én már korábban mondtam. Van, aki abba halt bele, hogy nem akart pusztán, csupán avantgárd lenni, hanem minden akart lenni, sőt még nem is akart egyszerűen filmrendező se lenni, hanem ennél több akart lenni - és a filmjeiben, a figurájában éppen az az érdekes ezeknek az újabb generációknak, és azért akarják megismerni az élő embert, amennyire lehet, mert nem az a fajta alkotó volt, akiről leválasztható a személye. Van egy csomó filmrendező, akinek megnézed a filmjét, hazamész, és nem is gondolsz arra, hogy hogy néz ki, szemüvege van, magas, alacsony, szőke, megnézted a filmet, értékelted, és azt mondtad, hogy jó volt, rossz volt, és ha nagyon tetszik, még akkor se biztos, hogy akarsz arra gondolni, hogy ki csinálta. Gábor nem ilyen ember volt. Tehát valószínű, hogy ez a fajta minden, ami őbenne volt, kinőtte nagyon hamar az avantgárdot, az undergroundot, az új-avantgárd korszakot és ezeknek az embereit, mert őneki nagyobb, vagy bonyolultabb elképzelései voltak a világról, a művészetről, egyáltalán, a mozgástérről. Érdekes volna összeülni egy olyan beszélgetéshez, ahol csupa olyan ember ül, aki a Gábort rossznak tartja, és hogy miért. Abból is kikerekedne egy jó kis kép, azokról is, akik beszélnek, persze.

F. I.:Igen. Én megint gyakorlatias módon akarok hozzászólni az ilyen teoretikus dolgokhoz. Egyrészt idézném Gábor egyik kedvenc mondását, fogalmam sincs, hogy honnan származik, hogy csak az van, amit megcsináltál. És énnekem, ha valamilyen élő képem van Gáborról, az leginkább a tevékeny ember. És tulajdonképpen minden konfliktusát a világgal - miután laktunk együtt, dolgoztunk együtt nagyon sokat - arra vezettem vissza, hogy egyfolytában azt látta, hogy a világ nem, vagy rosszul működik. Ha működik is, akkor is az ostobaság dúl. És ez harc volt. És ezt a harcot azzal vette föl, és itt kapcsolódok azzal, amit az előbb mondott Gyuri, hogy ezer féle tevékenységben nyilvánult meg az a konstruktív elme, ami benne volt. De ez mindenhol ütközött. De higgyétek el nekem, hogy ez nagyon-nagyon hosszú ideig nem volt baj. Ennek az éjjel-nappal történő levezetése történt a Gábornál. Ezt láttuk, azt hiszem, mindnyájan. Ennek a levezetése, az ötletek, a tervek, a vágyak, az elképzelések, az elgondolások. Emlékszem ilyenre, hogy följött éjszaka három órakor, mint az őrült csöngetett, hogy adjak neki írógépszalagot. És azt mondtam, hogy meg vagy őrülve, hogy ezért fölébresztesz. Na, ő akkor akart valamit leírni.

Cs. Gy.: És téged elkápráztatni.

F. I.: Nem hiszem, hogy elkápráztatni. Kinyitotta a fridzsidert, és azt mondta, hogy nincs söröd? Nem, én ezzel azt az állandó tevékenységet akarom illusztrálni, amire mondhatnánk azt, hogy kényszeres, ha nem lett volna eredménye, de hát az eredményeket meg látjuk. Volt eredménye. És több eredménye volt, mint amennyit ma látunk, és az évforduló kapcsán esetleg számba vettünk és összegyűjtöttünk. És ha Vili azt a könyvet összehozza, én ott leszek mint munkatárs.

Cs. V.: Én csak azért mondom, mert én író vagyok, de éppen azt akartam hangsúlyozni, hogy volt egy időszak, amikor erre többen háttér-manipulációkat próbáltak rámirányítani, hogy nekem ez lenne a dolgom, de én nem hiszem. Itt más nézőpont lenne igaz, mint az enyém. Nekem a lelkemben és valószínűleg írásaimban is bonyolult módon jelen lesz Gábor, de (...)l könyvet írni nem olyan embernek kell, aki a barátja volt. Az egész más dolog, még akkor is, ha munkán keresztül barátkoztunk össze. Elmúlt tíz év, és látom, hallom azokat az embereket, akik csodálattal és nagy hozzáértéssel beszélnek nemcsak Gábor filmjeiről, hanem még azt, amit tudnak az életéről, azt is el tudják helyezni. Ezen kívül nincs meg ez a ... munka. Ez a tétlen kultusz, ez érdekes egy olyan emberrel kapcsolatban, aki nagyon tevékeny ember volt. Ez nekem is kérdés. Ha meg tudod válaszolni, válaszold meg.

K. P.: Épp ezt érzem gyakorlatilag ennél a generációnál, bár szerintem már erről sem lehet beszélni, hogy lennének generációk. Pontosan ezt érzem: nincs meg az a hely, a porond, az a színpad, vagy nincsenek kontaktusban azok az emberek, akik valamilyen módon tudnának kapcsolódni egymáshoz. És konstruktívan tudnának működni. Pedig most már meg is vannak, vagy meg is lehetnének azok a keretek elvileg, amelyen belül ezek a projektek kivitelezhetők.

Cs. V.:Sőt, azt mondom neked, hogy sokkal jobban képződnek a generációk. Azelőtt mindenkit fiatalnak neveztek, aki nem volt agg ember. A fiatal az egy ilyen megbocsátó karám-jelző volt a kommunizmusban azokra, akikre jóindulatúan azt mondják, hogy még nem alakultak ki. Ezért a nemzedékképződés is ilyen barom módra történt. Egyforma nadrág, meg nem tudom mi. Ilyen generációk nincsenek. Ilyen generációk az állattanban léteznek csak. De különben most sokkal jobb generációképződés van, hasonló gondolkodású emberek tartoznak össze, azért, mert most már mindenki kimondja, hogy mire gondol, ezért tudom, hogy ki a hasonló gondolkodású. És a generációk nem egy masszaként képződnek, hanem hasonló csoportokból áll össze valami, ami sokkal bonyolultabb, s ami jobban megfelel a valódi életnek, a valódi világnak. Tehát van generációképződés, csak nem ilyen üres, mint amilyen a mienk volt.

Cs. Gy.: Én arról gondolkoztam el, hogy lehet, hogy már az életében megszületik mondjuk Makk Károlyról, Jancsó Miklósról egy könyv, de Gáborról a halála után tíz évvel sem tud megjelenni. Úgy érzem, nem sértem meg egyiküket sem - sem Makkot, sem Jancsót -, ha azt mondom, hogy ők csak kifejezetten a filmes szakmával foglalkoztak. Biztos van valami filozófiai háttere is a dolognak.
Gáborról meg rengeteg dolgot kéne rengeteg helyről összeszedni. Ami végül is oda utal, ahova Vili az előbb majdnem szépen eljutott gondolatban és kifejezésben is: hogy nem kifejezetten és csak a film érdekelte - mint megjelenítést, ezt választotta, de valószínűleg tovább is lépett volna rajta egy idő után, s vissza is tért volna hozzá egy idő után. Tehát pokoli nehéz dolga lesz annak az embernek vagy csoportnak, amelyik valaha ezt a munkát fölvállalja, és úgy vállalja föl, hogy az egész embert szeretné mindenki számára érthetővé tenni, mert - mint mondtam - rengeteg helyről kell rengeteget összeszedni.

Cs. V.: Ez úgy lenne érdekes és úgy lenne igazi. Mert hogyha én mondjuk a filmrendezőről írok, az kevés - abból mondjuk még maguk a tények sem érthetők.

Cs. Gy.: Annak ellenére, hogy klasszikusak a filmek. Erről beszéltünk. Szerintem az Anzixnak semmi köze semmiféle avantgardizmushoz vagy bármihez. Az egy klasszikus film, születése pillanatában klasszikus lett. Fantasztikus dolog. A Psyché körül pedig még mindig sok a vita. És legyen is, mert ez jó, ettől nem alszik el. Meg vagyok róla győződve, hogy kirostálódnak még ebben az évezredben azok a filmek, amelyek utánozták a Psychét, technikában, világításban stb. Azok kihullanak, s a XXI. századra átkerül egy mozi - s az az egy mozi a Psyché lesz. Hát ilyen értelemben klasszikus.

F. I.: Nézd, én kiegészíteném ezt a "klasszikust" - és a riporteri kérdésre felelek inkább -, hogy hol van itt a generáció meg egyebek, szóval tényleg azt kérdezem, hogy próbálja-e ma valaki például az Anzixnak azt a fajta műgondját követni, amivel az elkészült? Azzal sokan foglalkoznak, hogy interjút készítenek a trükkmesterrel, vagy hogy hány száz éjszakát aludtatok a trükkszobában a matracon. De ma nem alszik senki egy órát se a matracon a trükkszobában azért, hogy a filmtörténetben egyedülálló megoldásokat dolgozzon ki! Tehát amikor én örökségről beszélek...

Cs. V.: De lehet, hogy van, aki ezt csinálja, Pista.

F. I.: Lehet, de én nem látom. Láttál te ilyen filmet?

Cs. V.: Én azt szeretném neked mondani, hogy láttam jó filmeket és vannak is jó filmek. Bódy erényeit én nem szeretném másokkal szemben felhasználni. A művészet meg az élet az egymás mellettiséget felügyeli; van egy csomó jó ember most is, lesznek belőlük halottak is, misztikus figurák is ugyanígy, mint Gáborból. Lehet, hogy azok másmilyenek lesznek, mert mindenki másmilyen, és most a másmilyensége miatt te nem látod.

F. I.: Én csak azt akarom, azt próbálom felidézni (és ez már túl is megy a filmkészítésen és a művészeten), hogy a legkevésbé látszik az egész mai magyar társadalmunkban az a heves, de műgonddal rendelkező magatartás, amit Gábor képviselt; hogy ha elgondolásaid vannak, kőkeményen keresztülviszed, ha szükséges, az ahhoz tartozó kísérleteket elvégzed, és harcolsz az eredményért.

Cs. V.: Nagyon érdekes, hogy ezt hangsúlyozod, jó is, hogy hangsúlyozod, de ez egy alkotóeleme volt az ő tevékenységének, s ugyanennek az ellenkezője is megvan. Mi az, hogy műgond, meg mi az, hogy mű, meg mik ennek a szabályai? Ha úgy érted, hogy sok munkával és mindent megtett azért, hogy ez megszülessen, akkor azt nevezhetjük műgondnak. De van, aki ezt az eredményt, akármennyire elmélyülten és nagy munkával készült, nem tekinti műgonddal elkészült eredménynek, hanem azt mondja: hát ez micsoda? Ez a Psyché tele van amatőr dologgal, egy kép nem nézhet így ki, egy film nem nézhet így ki, ezt nem lehet így csinálni, ezt nem lehet így világítani, tehát már a műgond is gond számomra, hogy mit értsek rajta. Gábornak éppen hogy ez volt az érdekessége, ha erről közelítjük meg, ezért tudta lesöpörni az asztaltól azokat a műgonddal felöltözött embereket, mert azt hitték róla, hogy nem készült. Mert igaz volt, hogy készült, de az is igaz volt, hogy mindent megtett azért, hogy úgy tűnjön, hogy nem készült. És ez is benne van a filmjeiben, mert ez is kellett ahhoz, hogy azt a hatást elérje, amiről te beszéltél.

Cs. Gy.: Elmondanék valamit szintén a maiak védelmében. Tényleg nem szabadna Gábort fölhasználni arra, hogy valamiféle ütközőpontot keressünk a maiak és az ő eredményei között. Tudniillik te is nagyon jól tudod, hogy a Psychére mennyi forintot kapott. Azt is tudod, hogy példátlan volt, hogy egy főiskolai diplomafilm akár a Balázs Béla támogatásával is, de azért egy jelentős összegből készült, bár - gondoljuk mi, akik részt vettünk benne, és ezt te mennyivel jobban tudod -, hogy még az is kevés volt. Mert azért még elkelt volna.

F. I.: Egy pillanatra álljunk meg, amikor azt mondod, hogy mennyi pénzt kapott a filmjére. Nem sokat. Tizennyolc millióból készült. Ugyanabban az időben Jancsó ötvennégyből csinálta a kétrészes, színes, mittudoménmilyen filmjét. Kevés pénzt kapott.
Gyuri még azt is mondta, hogy a Balázs Béla Stúdió segítségével. Szeretnék egy félreértést eloszlatni. A BBS a Psychére egyetlenegy...

Cs. Gy.: Én nem a Psychéről beszéltem, hanem az Anzixról. A Psychéről énnekem magasabb összegek vannak a fejemben...

F. I.:Szokatlanul alacsony pénzből készült el a dolog.

Cs. Gy.: Akkor oszlassuk el a félreértést: ez egy botrány volt a köztudatban, hogy akkori körülmények között ötvenmillió forintot mondanak a Psyché gyártási pénzéről. Azt én sokallom egyúttal, de azt gondolom, hogy olyan negyvenből elkészült. Én gondolom, hogy ez így van...

F. I.:Tizenhétmillió-hatszázezer forintot kapott, ötmilliót kapott a televíziótól, és tizenhat forint megtakarítással mindkét költségvetést együtt fenntartottuk. Abban a bizonyos könyvben rendelkezésre áll a hivatalos kiértékelés...

Cs. V.: Abból a tizenhat forintból fizettétek a prémiumot?!

F. I.: Mi semmilyen prémiumot ebből egyáltalán nem kaptunk. És a Psyché című film gazdasági titkát egyszer és mindenkorra közzé kívánom tenni...

Cs.Gy.: Hogy lett ebből akkor harmincmillió?

F.I.: Harmincmillió nem lett. Mondtátok, hogy az abban az időben az átlagos, nagy, történelmi, kosztümös játékfilmek költsége harmincmillió Ft fölött volt általában. A Psyché költségvetése 17.600.000 Ft volt, a kétrészes Psychéé. És amikor kiderült, hogy meg tudjuk csinálni a televíziós változatot, ami egy háromrészes változat volt, tehát összességében öt film, akkor a televízió ötmillió forintot adott hozzá. Elkészült a film, és elmondom, mert lehet, hogy soha többé nem lesz rá alkalmunk, hogy egyetlenegy titka volt: egyéves művészeti és stratégiai tervezés, és az, hogy a film 89 forgatási napját pontosan úgy és akkor és eredményesen leforgattuk, ahogy terveztük. És itt visszautalok a beszélgetés elejére, hogy dolgozni azért tudni kell.

Cs. Gy.: Most tisztázódott valami az én fejemben is, mert az én fejemben valóban egy negyven körüli összeg járt, nem tudom, miért.

Cs. V.: Azért, mert Gábor halála után, meg a film elkészülte után ezt mind elkezdték nyomni.

Cs. Gy.: Nyolcvanegyben, ugye, akkor készült a Psyché, 79-80-ban volt a forgatás, nyolcvanegy tavaszán készült el a háromrészes. Azt lehet mondani, hogy a forint értéke ezalatt a három év alatt nem sokat változott. Igaz? Tehát akkor meg lehetett csinálni 23 millió forintból egy kétrészes, kosztümös filmet, és abból lehetett csinálni egy - az ötmilliós televíziós támogatás hozzájön - egy háromrészest.

F. I.: Egy velünk egyidőben forgatott Ady-film - nem mondom a címét és a rendezőjét -, az többe került.

Cs. Gy.: Én arra szerettem volna kilyukadni, hogy nem szabad az akkori anyagi kondíciókkal visszaélve pontosan Gáborral ütköztetni mai fiatal filmrendezőket. Én arra akartam kitérni, akinek esetleg nincs annyi anyagi háttere egy film megcsinálásához. Gondolom, nincs, egyáltalán nincs, mert megszűnt ez az állami támogatottság, mecenatúra, úgy ahogy van.

Cs. V.: Az Anzix is egy kisfilm-költségvetéséből készült, nem?

F. I.: Igen. Gábor figurája tanulságos lehet a mai rendezőknek, és valószínűleg sokan azért tanultak is ebből, mert azért elindított valamit a ti segítségetekkel, a gyártási szinten is, hogy hogyan lehet ilyen nagyon olcsón filmet csinálni. Hát ugyanabban az időben, amikor a Kutya éji dala készült, háromszor-négyszer annyiból csinálták meg a standard magyar játékfilmet, s akkor elkezdték - már csak ezért is elkezdték - szidni a filmet, hogy ez rossz, hogy néz ki a képminőség stb. Ilyen olcsón csak rossz filmet lehet csinálni.

A magam részéről zárásul: a Psyché elleni korabeli támadások egyik fő oka az volt, hogy olyan mélyen a reális költségvetés alatt csináltuk, hogy azonnal elrendeltek különböző minisztériumi vizsgálatokat, hogy honnan volt a pénz. Ugyanis olyan hihetetlen volt, hiszen ha egy filmre vesszük az átlagot, akkor kilencmillió sem esett egy részre, és akkor tizenhétmillió volt egy átlagfilm költségvetése. Tehát nem hitte el senki. Ezért hihetetlen mennyiségű támadás ért bennünket, és közben négy évig tartott, mire egyértelművé vált, hogy itt senki, sehonnan, semmilyen titkos csatornákon, a CIA-től sem kapott a Psychéhez pénzt. Mi egyszerűen dolgoztunk. Ennyi volt.

Cs. Gy: Ehhez az is hozzátartozik, hogy egy borzasztó eleven kérdésbe vágott Bódy Gabi, ezek szerint - számomra ez derült ki -, és most gondolkodom akkor egy pillanatra... Ez megkérdőjelezte a többi mozi igen jelentős magas összegű költségvetését.

Én egyetlenegy magyar filmrendezőt sem láttam a Dorottya utcai kiállító teremben. Viszont Szabó István belerakta a Psychét a sorozatába (Száz éves a magyar film).

- vége -


Ezt az interjút főként a Bódy-filmekkel egykorú sajtó-kivágatokkal illusztráltuk. Fazekas Eszter cikkéhez, amely a Psyché felújításáról szólt, a filmhez illő színvonalú képeket mellékeltünk, ezekből itt csak néhányat ismétlünk meg. A Szerk.

(2006-09-23)

 

Bódy Gábor
Bódy Gábor
310 KByte

293 KByte
A mannheimi Nagydíj okirata
A mannheimi Nagydíj okirata
176 KByte

350 KByte

367 KByte

336 KByte

388 KByte

315 KByte

240 KByte

272 KByte

165 KByte

197 KByte

234 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső