Váró Kata „Kubában születtem, de Amerika tett azzá, aki vagyok”
Andy Garcia a 2006-os Karlovy Vary filmfesztivál életmű-díjasa
Andy Garcia a kamera mögött
Andy Garcia a kamera mögött
163 KByte

Egyre gyakoribbá válik, hogy neves színészek a kamera másik oldalán is kipróbálják magukat, még ha vállalkozásukat nem koronázza is mindig osztatlan siker. Ha csak a legutóbbi éveket vesszük számba, láthattuk Clint Eastwood immár sokadik filmjét, a Rejtélyes folyót (Mystic River), John Malkovich első rendezését a Táncos a házban (Dancer in the House) című politikai drámát, Steve Buschemi Magányos Jimjét (Lonesome Jim), amely a neves színész immáron harmadik nagyjátékfilm rendezése. Az angol Richard E. Grant tavaly jelentkezett Szwáziföldön töltött gyerekkorának emlékeiből forgatott Wah Wah-val, de a színésznők közül is hosszan lehetne sorolni a rendezőként is bemutatkozókat Jody Foster-től Jennifer Jason Leigh-n és Joey Laurie Adams-on keresztül, az első rövidfilmes rendezésével az idei Sundance-en debütáló Gwyneth Paltrow-ig.

A 41. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon Andy Garcia debütált The Lost City (2005) című filmjével, melyben az ötvenes évek Kubájába viszi vissza a nézőt. A színész Francis Ford Coppola Keresztapa III.-jában (The Godfather: Part III, 1990), a Brando-de Niro-Pacino klán legfiatalabb nemzedékének, Vincent Mancini alakjánal megformálásával lett világhírű, s ezért jelölték 1991-ben a legjobb mellékszereplőnek járó Oscarra. Láthattuk Brian De Palma Aki Legyőzte Al Caponét (The Untouchables, 1987) című filmjében, Ridley Scott Fekete Esőjében (Black Rain, 1989), a Mike Figgis rendezte Higgy neki, hisz zsaruban (Internal Affairs, 1990), Sydney Lumet Manhattenre leszáll az éjjében (Night Falls on Manhattan, 1997), Steven Soderbergh Ocean’s Eleven: Tripla vagy semmijében (Ocean’s Eleven, 2001) majd a 2003-as folytatásban, az Ocean’s Twelve: Eggyel nő a tétben (Ocean’s Twelve), hogy csak egy néhányat említsek a jelentős életműből, amiért egyébként a nyitógálán Garcia átvehette a fesztivál életmű-díját.

Mint később a sajtótájékoztatón is elmondta, Garcia az amerikai függetlenfilm elkötelezett híve és nem csak színészként, producerként is immár fél tucat film elkészülténél segédkezett, például a kubai zenészről szóló 1993-as dokumentumfilm a Cachao: Like His Rhythm There Is No Other (1993). A rákövetkező évben megjelenő Cachao albumnál zenei producerséget vállalt, a 1999-es Jegyűzér (Just the Ticket) című filmet pedig nem csak színészként és producerként - zeneszerzőként is jegyzi. A The Lost Citynek, amely a kubai forradalom viharos éveit eleveníti fel egy család sorsán keresztül, szintén ő a főszereplője, producere, zeneszerzője és egyben a rendezője is. Garcia tehát ismét bebizonyítja, hogy nem csak a kamera előtt van ezer arca, s mozog otthonosan egészen különböző világok és szerepek között, legyen szó zsaruról, bűnözőről, szerelmes férjről vagy excentrikus művészről, hanem a kamera túloldalán is megállja a helyét, ráadásul attól sem esik pánikba, ha zenészi képességeit vagy éppen tánctudását kell megvillantania.

A sajtótájékoztató résztvevői elsősorban új filmjéről, illetve politikai nézeteiről faggatták a kubai származású amerikai színészt.

Egyértelműen nagyon személyes hangvételű film a The Lost City. Mennyi időbe telt önnek egy ilyen személyes hangvételű film elkészítése?

Azért ezt a témát választottam, mert én is a történelem terméke vagyok. Öt és fél éves voltam, amikor a szüleimmel együtt Amerikába vándoroltunk, de szülőföldem és annak a kultúrája mindig is nagyon fontos volt számomra. A nyolcvanas években rájöttem, nem csak beszélni szeretnék arról, hogy honnan is jöttem, hanem filmre is szeretném vinni. Megfogalmazódott már bennem, de akkoriban elsősorban a színész karrierem egyengetése kötött le. Aztán, amikor később producerséget is vállaltam bizonyos filmeknél, kezdtem konkrétabban foglalkozni a dologgal. Végül is tizenhat évembe telt mire elkészült.

Pályája során a legnevesebb rendezőkkel dolgozott együtt. Kik hatottak önre leginkább, kiktől kapta a legtöbb inspirációt?

Először is Hal Asbyt említeném, akivel még egészen a pályám elején dolgoztam [A halál nyolcmillió útja (8 Million Ways to Die, 1986)], és aki nagyon sokat segített nekem, a fiatal színésznek. Talán tőle tanultam a legtöbbet a színészetről és a színész és a rendező közötti együttműködésről, mert akkoriban ez a fajta kapcsolat volt számomra a leglényegesebb. Most rendezőként megtanultam, hogy ugyanolyan fontos az együttműködés a többiekkel is, a rendező és az operatőr, a rendező és a díszlettervező közös munkája, de felsorolhatnám az egész stábot is. Számomra a színészet volt az iskola, amely során megtanultam az ilyesfajta közös munkát. Természetesen, ha csak egy rendezőt kell megneveznem, az mindenképpen Francis Ford Coppola lenne.

Ön az egyik interjújában gyilkosnak nevezte Che Guevarát…

Nem neveztem gyilkosnak. Ezt kiemelték a kontextusból. Én csak annyit mondtam, hogy Che bizonyos emberek számára hős, mások szemében pedig gyilkos. Che a kubai történelem meglehetősen sötét alakja, sok vér tapad a kezéhez, ami persze az akkori forradalmi helyzetből is adódott, de azért ez nem menti fel őt teljes mértékben a felelősség alól. A filmem egyébként nem elsősorban róla szól, hanem sokkal inkább arról, hogy mi történik egy családdal, amikor az országban ilyen komoly ideológiai változások mennek végbe. És persze a zenéről is szól, ami engem mindig is inspriált.

Milyen filmek hatottak leginkább saját filmjének elkészítésére?

Leginkább azok, amelyekkel felnőttem, mint a Doktor Zsivágó, a Casablanca, A Párduc, vagy Bertolucci filmjei. És mindenek előtt a zene, ami gyerekkorom óta az életem meghatározó része, és ami máig elkísér, bármerre is járok.

Nagyon sokáig hordozta magában ezt a filmet, mire elkészülhetett. Mik a további tervei? Inkább visszatér a színészethez vagy szeretné folytatni a rendezést is?

Mindenképpen szeretnék még filmeket rendezni. Nagyon nagy örömömre szolgált, hogy kiváló csapattal dolgozhattam együtt. Mind az operatőr Emmanuel Kadosh, mind a díszlettervező Waldemar Kalinowski személyében olyan alkotótársakat ismertem meg, akikkel nagyon remélem, hogy nem most dolgoztam utoljára. Örülök, hogy együtt tudtuk elmesélni ezt a történetet és annak is, hogy most itt lehetünk vele. Bízom benne, hogy ez csak az eleje egy hosszú távú és gyümölcsöző együttműködésnek. Azt is remélem, hogy a következő filmem elkészítése vesz majd igénybe nem újabb tizenhat évet.

Ki látta először a filmjét?

A Telluride-i Filmfesztiválon volt az amerikai premierje, ha ez volt a kérdés. Egyébként természetesen én láttam először és a vágóm a vágószobában, no és persze a családom. Színésztársaim és Steven Soderbergh is meglátogattak munka közben. Stevennel jó barátok vagyunk, így elég hamar megmutattam neki, hogy min is dolgozom.

És Kubában hogy fogadták a The Lost Cityt?

Nem beszéltem senkivel sem, aki látta volna, de állítólag már léteznek ott is kalóz példányok a filmből.

Említette, hogy a kubai zene mindig is önnel volt, de mi a helyzet a nyelvvel? Beszél spanyolul?

(Garcia erre a kérdésre spanyolra vált, mire nagy derültség támadt a teremben.) Még szép, hogy beszélek spanyolul, hiszen ez az anyanyelvem! (Folytatja visszaváltva angolra.) Angolul csak az után tanultam meg, hogy Amerikába költöztünk. Amikor elhagytuk a szülőföldet, apám azt mondta: ”Nem viheted magaddal Kubát.” De én magammal hoztam és ezért volt olyan fontos számomra, hogy elkészítsem ezt a filmet.

Szereti a kubai szivart? A kubai rumot? És a kubai zenéből kik a kedvencei?

Kubai szivarhoz csak itt Európában jutok. A rumból pedig a Baccardi a kedvencem. A zenére már nehezebb válaszolni, mert állandóan ezt hallgatom, bármerre is járok és bármit csinálok, így hát képtelen lennék egy stílust vagy egy-egy előadót kiemelni. Teljesen odáig vagyok mindegyikért.

Az egyik újságban azt nyilatkozta, hogy nem teszi be a lábát Kubába, mert nem ért egyet az ott uralkodó politikai rendszerrel. Igaz ez?

Igen. Amíg a jelen politikai helyzet áll fenn, nem vagyok hajlandó odamenni. Ezzel is szeretném kifejezni a nemtetszésemet és azt, hogy mennyire nem értek egyet azzal, ahogy ott mennek a dolgok. Az a baj, hogy a legtöbb embernek csak hiányos értesülései vannak arról, mi is történt Kubában és mi is ott most a helyzet. Számomra kiábrándító az a rezsim és az, hogy az emberek alapvető jogaiktól vannak megfosztva.

És mit gondol az olyan rendezőkről, mint például Oliver Stone? [Stone a Commandante című dokumentumfilmjében meglehetősen pozitív és egyoldalú képet fest Castróról.]

Soha sem dolgozom vele.

Mit gondol, mi lenne a megoldás Kuba számára? Újabb forradalom vagy meg kell várni, amíg Castro meghal?

Erre nagyon nehéz válaszolni. Csak azt tudom, hogy a kubaiak szenvednek, és minél előbb megoldódnának számukra a dolgok, annál jobb lenne. Természetesen az is fontos, hogy békés átmenet legyen, mert szenvedett már így is eleget ez a nép. Minél hamarabb és minél békésebben lép a demokrácia útjára Kuba, annál jobb.

Mi szól ahhoz, hogy sokan a pólójukon viselik Che Guevara képét, mint egy rock sztárét és hősként néznek rá?

Ezt teszi egy jó fotó és az „image”. Alberto Korda kiváló fényképész, aki készített egy jó képet és, ezáltal egy olyan imázst ragadott meg, ami tulajdonképpen nem létezik. Sok múlik tehát az imázson és sokat elmond arról, hogy a Madison Avenue miként is képes befolyásolni a közvéleményt és egy teljesen másfajta képet kialakítani valakiről. A legtöbb embernek ugyanis fogalma sincs, vagy éppen csak nagyon halvány elképzelése van arról, hogy ki is van valójában a pólóján.

Úgy tűnik azok, akik éltek már diktatúrában sokkal érzékenyebbek az egyén szabadságára, gondolok itt Milos Formanra. Ön hogy látja ezt?

Teljes mértékben egyetértek. Valóban az emberbe szinte belevésődik, hogy sokkal tudatosabban odafigyeljen a szabadságra. Éppen ezért élek Amerikában, mert Amerika megadta számomra a szabadságot, hogy megvalósítsam az álmaimat, és az lehessek, aki ma vagyok. Ha Amerika nem lenne, most én se lennék itt önökkel.

És mi a helyzet George Bush-al?

Miért, ő benne van a filmemben?

A The Lost City-t nagyon jól fogadta a közönség. Továbbra is hasonló független projektekben gondolkozik?

Igen. Ami biztos, hogy szeretnék még az operatőrömmel és a stáb többi tagjával dolgozni, és az is biztos, hogy egy kicsit mindig is kívül fogok elhelyezkedni az amerikai kommersz mozi körein. Természetesen tudom, hogy az ilyen filmekhez nehezebb megszerezni a szükséges anyagi támogatást, mégis hiszek abban, hogy ez jó csata, amit nemes cél érdekében kell megvívnom. Elkötelezettje vagyok az amerikai függetlenfilmnek és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy producerként már fél tucat független alkotás fölött bábáskodtam és köteleztem el magam mellettük akkor, amikor még nem volt előforgalmazójuk és csak később, az elkészültük után sikerült terjesztőkre találni. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindkét oldalon dolgozhattam és megtapasztalhattam, hogyan is működnek a dolgok a kerítés mindkét oldalán. Talán ez is az oka annak, hogy a függetlenek mellett tettem le a voksom. Ez az a színtér, ahol dolgozni szeretnék. Büszke vagyok arra is, hogy a The Lost City is egy teljesen mértékben független alkotás, amelyet külső - a filmiparon kívüli - befektetők finanszíroztak és nekünk sem volt előforgalmazási szerződésünk.

Mi a helyzet a sztárokkal, főleg a hollywoodi színésznőkkel? Nem gondolja, hogy ha felkérne egy-két neves színésznőt, mint például Julia Robertset vagy Meg Ryant, akikkel már dolgozott is, könnyebb lenne befektetőkre találni?

Igen, mindkettőjükkel dolgoztam, sőt abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy Hollywood legjobb színésznőivel dolgozhattam együtt a pályám során, de nem hiszem, hogy, például Juliát érdekelné egy-egy ilyen kis költségvetésű film. Neki megvan a maga szerepköre. Mindemellett imádom a színésznőket és örülök, hogy tényleg a legjobbakkal játszhattam együtt, de ez nem jelent feltétlenül könnyebbséget. Egyébként pedig a The Lost City-ben is szerepelnek igazi sztárnak számító neves színészek, mint Bill Murray vagy Dustin Hoffman, de ennek ellenére egy hajszállal sem volt könnyebb befektetőket találni. Ez tehát szerintem nem a sztárok számán, hanem sokkal inkább a forgatókönyv milyenségén, vagy magán a történeten múlik.

Mi a véleménye a cseh rendezőkről, színészekről?

Sajnos nem nagyon ismerem őket. Hozzánk Amerikába nagyon kevés külföldi film jut el, azok is leginkább csak fesztiválokra vagy az Oscar elővetítésekre. Nincs tehát túl sok lehetőségem arra, hogy külföldi filmeket nézzek, mivel nagyon kevés kerül széles körben terjesztésre nálunk.

És Milos Forman?

Őt természetesen ismerem. A Száll a kakukk fészkére jut róla azonnal eszembe, de ezt már Amerikában forgatta. Hogyne ismerném Formant és nagyon nagyra tartom, de csak az amerikai filmjeit ismerem, azokat, amelyeket még itt készített, sajnos nem. Nálunk túlságosan is anyagi megfontolások szerint zajlik a terjesztés. Sajnos ez a függetlenfilmekre is igaz. Ezért is olyan fontos, hogy ilyen produkciókban vegyek részt, mert ennek köszönhetően sokat utazhatok és a külföldi forgatások során rengeteg érdekes embert ismerhetek meg, a kultúrákról nem is beszélve. Többször forgattam Prágában és Európa többi részén, a Modiglianit pedig Romániában forgattam, ami szintén meghatározó élmény volt számomra. Ráadásul itt ismerkedtem meg az operatőrömmel Emmanuel Kadosh-ssal és bátran állíthatom, hogy volt szerencsém a világ öt legjobb operatőrével dolgoznom. A külföldi forgatások mindig rendkívül ösztönzően hatnak rám. Alig várom, hogy újra felkerekedjek és útra kelljek.

Karlovy Vary, 2006 július 2

(2006-07-21)

 

Andy Garcia:The Lost City/Az eltűnt város, 2006, Bill Murray
Andy Garcia:The Lost City/Az eltűnt város, 2006, Bill Murray
130 KByte
Havannai zenés lokál, 1950
Havannai zenés lokál, 1950
172 KByte
Andy Garcia Daniella lányával a fesztiválújság címlapján
Andy Garcia Daniella lányával a fesztiválújság címlapján
155 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső