Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója kapcsán idén a megszokottnál is több játék- és dokumentumfilmmel találkozhatunk. Az elmúlt hónapokban már sok szó esett arról az Andrew Vajna produkciójában készülő játékfilmről, amely a melbourne-i olimpia botrányos körülmények között félbeszakadt magyar-szovjet vízipóló-elődöntőjének véres és kalandos történetét meséli el. A téma mások fantáziáját is megmozgatta. Több éves munkával tavaly készült el egy amerikai testvérpár, Megan Raney és Colin Gray dokumentumfilmje, A szabadság vihara, amely ugyanezt a történetet dolgozza fel. A film, melynek producerei között Andrew Vajna mellett Quentin Tarantinót és Lucy Liu-t is ott találjuk, nemsokára Magyarországon is látható lesz. Alkotóival a Filmszemle idején, Budapesten beszélgettünk.
Colin Gray: Ez a film szerencsés véletlenek szülötte. Középiskolai éveim alatt Kanadában magam is vízipólóztam, jól ismerem tehát a magyar vízilabda sikertörténetét és az ominózus olimpiai elődöntő legendáriumát. Kanadában ráadásul nagyon sok 56-os magyar emigráns él, tehát a forradalomról és az utána következő megtorlásról is sokat hallottam. Egyik edzőm, Ben Quittner mestere Gyarmati Dezső, a melbourne-i olimpiai bajnok magyar csapat tagja volt. Ben vetette fel először az ötletet, hogy a melbourne-i magyar-szovjet meccs és az 1956-os forradalom összekapcsolódó történetéről kiváló filmet lehetne készíteni. Ez még az egyetem idején, Michiganben történt. Ugyancsak az egyetemről ismerem Lucy Liu-t, akivel az 1989-es Tienanmen téri tüntetések idején nagyon sokat beszélgettünk a diktatúra és a szabadság kapcsolatáról.
Amikor Megannal közösen filmkészítéssel kezdtünk foglalkozni, neki is sokat meséltem a magyar-szovjet meccsről. Elhatároztuk, hogy ebből a témából midenképpen filmet csinálunk. Évekig gyűjtöttük az anyagokat és a pénzt. Nagyon jókor jött és jól esett Lucy Liu segítsége, aki hamar beszállt a produkcióba, és nagyon fontosnak találta, hogy ez a sztori messze túlmutat önmagán. Lucy akkoriban forgatta a Kill Billt Tarantinóval. Neki is beszélt a filmről. Tarantino, aki hallott már a magyar forradalomról, de az olimpiai vízipóló-meccsről még nem, a „legjobb el nem mesélt történetnek” nevezte a sztorit, és szintén beszállt a projektbe. Az utolsó körben pedig Andrew Vajna is mellénk állt. Amikor a film befejezéséhez szükséges pénzt kellett felhajtanunk, neki is elküldtük az anyagainkat. Vajna beszállt a produkcióba, cserébe mi hozzájárultunk, hogy a történetet a saját, 1956-os forradalomról szóló játékfilmjében is feldolgozza.
A film a már említett sajátos, kettős perspektívából meséli el a történetet: Magyarország II. világháború utáni krónikája és a forradalom összekopírozódik az olimpiai vízilabda elődöntő eseményeivel. Nemcsak a téma univerzális tehát, hanem az elbeszélőszerkezet is. A nagypolitika szintjén zajló események (a sztálinizmus sötét évei, az 56-os forradalom, majd a megtorlás) szinte direkt indítékként kapcsolódnak össze a film hőseinek, a magyar és a szovjet vízipóló-válogatott tagjainak magántörténelmével. Az események középpontjában ráadásul egy népmesei figura, a „legkisebb fiú”, Zádor Ervin áll, aki ifjoncként, pár évvel az olimpia előtt, egy kis csapatból került a magyar válogatottba, melynek egyik vezéregyéniségévé vált. Az elődöntő utolsó perceiben ő kapta azt a hatalmas pofont, amely a verekedést és a botrányt elindította. Zádor véres arcának fotója a történet emlémája…
Megan Raney: Szándékosan emeltük ki Zádor alakját, és nem csak a pofon miatt. Elképesztően sűrű és izgalmas az ő története – megjegyzem, majd mindenkié az a két csapatban. Valóban fontos volt számunkra, hogy egyfajta „karriertörténetként” meséljük el Zádor históriáját, mert a nézők többsége így sokkal könnyebben tud azonosulni a sztorival. Hiszen Zádor nem pusztán egy kis csapatból érkezve, tapasztalatlan játékosként küzdötte fel magát az élvonalba: 1956-os történetében a család, a szabadság, a hazaszeretet és a karrier elképesztő drámája ér össze. A forradalom napjaiban, amikor a csapatot valahol a budai hegyekben bujtatják, és még azt sem lehet tudni, kimehetnek-e az olimpiára, Zádor kiszökik a táborból, hogy felkeresse a családját a városban. Aztán a véres elődöntő, majd a megnyert olimpia után ő sem tér haza Magyarországra. Gondoljunk csak bele, hogy mit veszített ezzel! Évekig, talán egy évtizedig a világ egyik legjobb játékosa, a magyar csapat kulcsfigurája lehetett volna. Ő azonban a levert forradalom után nem akart, nem volt képes hazatérni…
Colin Gray: Valóban vannak olyan narratív megoldások a filmben, amelyek klasszikus mintákat követnek. De ez korántsem a hitelesség ellenében történik. Dokumentumfilmkészítőként nagyon fontosnak tartom azt, hogy miként tálaljuk, hogyan meséljük el a megtalált történeteket. Mert minden téma, minden ötlet ezerfelé ágazik, amint elkezdjük feltárni és megismerni. A szabadság vihara esetében különösen meghatározó kérdés volt az arányok megtalálása. Mennyit és milyen hosszan beszéljünk a magyar történelemről, a forradalomról? Hogyan elevenítsük fel a sorsdöntő vízilabda-mérkőzés történetét – és előtörténetét? Arra törekedtünk, hogy a film ne csak a nyugati nézők számára legyen érdekes és izgalmas, hanem a magyar közönséget is lekösse. A fim készítése során sokan beszéltek nekünk arról, hogy a mai tizenéves, huszonéves magyar fiatalok nem vagy alig ismerik a közelmúlt történetét. Ez a film nekik is szól.
Megan Raney: A forgatások előkészítése alatt rengeteget kutattunk és olvastunk. Többször jártunk Magyarországon, nagyon sok háttérbeszélgetést folytattunk. Százötven óra anyagot vettünk fel. Ez őrjítően sok. Könnyű lett volna elveszni benne. Kellett valami sorvezető. Zádor története és a legendás pofon köré nagyon jól el tudtuk rendezni a különféle eseményszálakat.
A filmet bevezető történelmi összefoglaló Magyarország 1945 utáni éveiről elsősorban a külföldi nézők számára lehet fontos. Nem gondoltak arra, hogy akár több verzióban is elkészítsék a filmet?
Megan Raney: A bevezető első változata ráadásul ötven perc hosszú volt. Amikor megnéztük, arra gondoltunk, sikerült elég árnyalt és összefoglaló képet nyújtanunk – de a fenébe is, ez „csak” a háttér, még el sem kezdtük mesélni az igazi történetet! A film másfél órás, végleges verziójában a történelmi bevezető már csak nyolc perces, és mint az előbb említettem, talán a magyar nézők sem fogják sem unalmasnak, sem elfogultnak találni.
Ha jól sejtem, az is szándékos, hogy a forradalomról és a rákövetkező megtorlásról beszélő politikusok, történészek és értelmiségiek (Rácz Sándor, Mécs Imre, Gyenes Judit, Pomogáts Béla, Kósa Ferenc, Király Béla) a mai magyarországi politikai-kulturális színkép egészen különböző pólusait képviselik.
Colin Gray: Nem a mai politikai nézetkülönbségek érdekeltek minket, hanem az, hogy minél különbözőbb nézőpontból és minél hitelesebben tudjuk bemutatni az eseményeket. Ezért volt izgalmas Nyikita Hruscsov fiát is megszólaltatnunk. A történészek nyilván pontosabban feltárták már a korabeli szovjet politikai vezetés döntéseinek mozgatórugóit, számunkra viszont legalább ennyire fontos volt megszólaltatni az egykori szovjet politikus fiát, aki különleges, személyes perspektívából tud mesélni a történtekről. Ne feledjük el, A szabadság vihara épp erről, a világpolitika és a magántörténelem drámai kereszteződési pontjairól szól! Márpedig éppen ezt tudja elképesztően izgalmasan demonstrálni az egykori szovjet pártvezér fiának szerepeltetése: Hruscsov fia ma amerikai állampolgár és egy amerikai egyetemi kutatóintézet munkatársa!
És miközben beszél, a háttérben az irodája falát díszítő Life magazin-borítókban is gyönyörködhetünk…
Megan Raney: Pontosan! Az életutaknak ezek a hihetetlen fordulatai ragadtak meg minket is. Amúgy a háttérkutatásokhoz nagyon sok segítséget kaptunk Magyarországon és Amerikában egyaránt. Hatalmas élmény volt például, amikor kiderült, hogy a Rajki Béla (a magyar vízilabda-válogatott trénere) által vezetett edzésekről korabeli felvételek is fennmaradtak!
Colin Gray: Ezek mai szemmel nézve is parádés képsorok: egy zseniális edző és egy zseniális csapat munkáját örökítik meg. Teljesen elképedtem, amikor láttam ezeket a képsorokat. Nemcsak egykori vízilabdásként, de filmkészítőként is. Trükkös víz alatti felvételek, pergő montázsok – vizuálisan is fantasztikus anyag.
Nagyon sokat használtak is belőle a filmben…
Colin Gray: Naná! Ezt egyszerűen nem lehetett kihagyni. Ezekből a képsorokból és a többi archív sportfelvételből szerintem a mai nézők is pontosan érezhetik, milyen kiváló volt az 1956-os magyar válogatott.
Megan Raney: A másik nagyon nagy élményünk az volt, amikor 2002-ben újra találkoztak az egykori magyar és szovjet csapat tagjai. Majd ötven éve nem látták egymást, de mindent részletesen felidéztek. Zádor, Gyarmati, Kárpáti, Bolvári, vagy éppen Misa és a többi orosz pólós hihetetlenül kedves és energikus ma is. Ahogy a meccs kalandjait újra előadták…! Az a pofon kemény volt, de ez egy ilyen sport. Zádor véres arca persze bejárta a világsajtót, a meccset 4:0-ás magyar vezetésnél, nem sokkal a vége előtt a bíró lefújta, hogy a még nagyobb verekedést és botrányt elkerülje.
Ma már mindez emlék, ahogy emlék az is, amiről az oroszok beszélnek, hogy annak idején ők úgy tudták, Magyarországon egy véres lázadással szemben kell megvédeni a szocializmust…
Colin Gray: Nagyon sokat tanultunk a hőseinktől, azoktól, akikkel a film készítése során megismerkedtünk. Az a jelenet, amelyben Rácz Sándor a Sztálin-szobor ledöntésének pillanatáról beszél: az eufóriáról, amikor ezernyi ember egyszerre vesz levegőt; szerintem mindennél többet és mindennél érzékletesebben beszél a magyar forradalomról. Ezért is bízunk benne, hogy a filmünket minél többen megnézik, és a magukénak érzik majd.
(2006-02-14)
