A 2006-os Mediawave fesztiválon – a komolyan nem vehető Káldy teremben, ami gyakorlatilag nem alkalmas filmek vetítésére, mert például már a második sorból sem lehet látni az inzerteket és a kép egy részét – láttam a Kunming Dokumentumfilm Fesztivál néhány filmjét, többek közt Szun Ju Ling Virágzás a szélben című munkáját is, a tibeti szerzetesekről. A terem miatt - ami tulajdonképpen egy ajtóval elválasztott hátsó traktus, tehát nem fedi teljesen a terem szó - és mert a rendező is jelen volt, olyan érzésem támadt, hogy egy szamizdat vetítésen veszek részt, és nemsokára letartóztatnak mindannyiunkat. De szorongásaim és a körülmények ellenére, vagy éppen ezért is, a körülbelül harminc dokumentumfilmből erre emlékszem a legjobban az idős szibériai házaspárról szóló film mellett (Irina Zaitseva: Egyszer volt egy öregember és egy öregasszony), ez maradt meg bennem a legjobban. Szun Ju Ling filmjének címe elég rejtélyesen hangzik, de aki valamelyest ismeri a klasszikus kínai irodalmat, sejtheti a kép megfejtését. Az általunk ismert címek ugyanis félrevezetőek: a Szép asszonyok egy boldog házban eredeti címe Csing Ping Mej, vagyis Arany vázában szilvavirágok. A virágzás a szélben kép egyrészt a film főhősére, a kisfiúra utal, aki nem mellékesen buddhista szellemi vezető is, másrészt a körülményekre, amelyek Tibetet, a világ egyik legfontosabb pontját, a szakrális világ magmáját sújtják jelenleg. Ez a növő félben levő ifjú ugyanis, aki Ju Ling filmjének főhőse, egy bölcs reinkarnációja, egy írástudó alakváltozata, a nirvánához közeledő ifjú. És valóban, ennek a csupa derű és bizakodás kisfiúnak az állításaival olykor egyenesen nehéz szembesülni. Tisztasága és bölcsessége lenyűgöző, holott csak tíz éves. Ez már önmagában is mintha a tibeti vallási rendszerek igazolása lenne, melyekről az egyik legkorábbi tudósító a mi Kőrösi Csoma Sándorunk volt, akiről majd egy kicsivel később, Szemző Tibor filmje kapcsán értekezem. A fiú és két kísérője egy szent hegyre mennek fel, felkeresni a szent bálványt, a szent követ: erről szól a film. Valóban, szinte azonnal felmerül a kérdés, miért éppen kínaiak készítenek filmet a tibetiekről, hiszen Kína – ha tagadja, ha nem – több kárt okozott Tibetnek, mint megelőző évszázadok megannyi zsarnoka összesen. Mind a mai napig megszállva tartják a legfeljebb csak szellemei javakban gazdag területet, amely egyébként nem egy film helyszínéül szolgált. A kérdést, hogy miért éppen ők, és miért éppen Tibetről készítettek filmet, a roppant kedves és alázatos rendezőnek is feltettem, aki röviden csak annyit válaszolt, sokan másként gondolkodnak Tibetről, mint a kormány. Vagyis erősítette az érzést, hogy ez egy szamizdat vetítés. Hangsúlyozom, alázatos volt és kedves, mégis némi elszántság és dac érződött a hangjában. Ilyenformán is el akarta határolni magát hazája hivatalos álláspontjától, a ma már egyébként nem olyan véresszájú, de azért még mindig kommunista kormánytól. A kínai gazdasági folyamatok nem csak a gazdaságot és a civilszervezeteket szabadították fel, nem csak az informatikai fejlődés útjából takarították el a gátat szabó jogszabályokat, hanem nyitottabbá és érdeklődőbbé tették a fiatalokat is. Ott, Győrben döbbentem rá, hogy alapvetően megváltozott a kínai társadalom. Erre utal például az is, hogy ma már Kínában is egyre erőteljesebben támogatják a zöld beruházásokat, a környezetvédelmet. A rendező és partnere persze kellemetlennek érezték, ha országukat mint megszálló országot emlegettük. Számukra is Tibet az ősi bölcsesség hazája, a gondolatok földje, egy hely, ahova csak nagy alázattal lehet közeledni, ahol – így sejtem – könnyebb végrehajtani Buddha parancsait, könnyebb meditálni, mint bárhol a világon. (Azért egy dolgot hadd hozzak fel Tibet ellen: Adolf Hitlert szent emberként tisztelték Tibetben, Sri Hitlerként emlegették – igaz, az arab közösségek hasonló emlékeket őriznek, ők Abu Hasszánnak mondják –, olyannyira, hogy tibeti csapatok a megszállt Berlinben is harcoltak a szovjet csapatok ellen.)

A Virágzás a szélben kis hőse két társával és az alkotókkal halad a szent kő felé. Útjuk során megállnak falvakban, enni kapnak, meditálnak, imádkoznak. A fiú egyszer azt mondja: „miért van az, hogy a hegyekbe vágysz, ha a síkságon bandukolsz, és a sík mezőkre, ha a hegyeket járod. Hogy az ember mindig máshol akar lenni, mint ahol éppen van. De lehet, éppen a vágyából táplálkozik a remény”. A kijelentés mélysége és egyszerűsége egészen megdöbbentett. Emlékszem, hogy még napokig gondolkodtam ezeken a mondatokon, nem tudtam tőlük szabadulni. Nem lehet olyan módon megtalálni a forrását, mint egy Kim Ki Duk idézetnek, gyötrődés, hegymászás közben szabadult fel a kisfiúból. A leghelyesebb válasz volt fájdalmaira és a helyzetére. Holott ő és két társa meghökkentően egyszerűnek, nyugodtan mondhatnám úgy is, ostobának, együgyűnek tűntek. Folyton nevetgéltek. Vigyorogtak. Játszottak. Egy európai szemében olyanok voltak, mint a jóllakott óvodások. Közömbösek a tájjal, az éhséggel, a vágyakkal szemben, mintha repkedtek volna, révült állapotban, egyik éles szikláról a másikra. És aztán, meg kell mondjam, őszinte meglepetésemre, egy hóval fedett hegyormon, ahol már nem egyszer mordult rájuk a hideg, megtalálták a szent helyet is. Nem volt több egy darab kőnél, egy arcformájú, tehát legfeljebb csak érdekesnek tűnő kőnél. Körülállták, körbetáncolták. Aztán kigúnyolták. A kisfiú szemet rajzolt neki, rátette a kalapját, orrot csinált neki hóból, és gurgulázva nevetett mellette a havon. Ezzel ért véget a film. Eszembe jutott persze Jézus híres és sok ezerszer félreértett kijelentése is a lelki szegényekről. Meg Eckhart mester: „ezért hát elsőként magadnál kezdjed, és tenmagadat hagyd el. Valóban, ha először nem menekülsz el magad elől, akkor menekülj bárhová, akkor akadályt és nyugtalanságot fogsz találni ott, bárhol is legyél.” (Útmutató beszédek, T-Twins Kiadó 2003. 31. o.) Ezek az emberek, a három vándor, zarándoklatuk során erre tettek kísérletet: hogy önmagukat elhagyják, hogy régi énjük akadjon fenn, mint egy ruha szegélye egy éles szikla peremén. Ez a zarándoklat erről a folyamatról is szólt, az önelvesztésről: ami, ha sikeres, derűt és bizalmat hoz.

Azt hiszem, Szemző Tibor filmje, Az élet vendége is ilyesfajta zarándoklat akart lenni, ezért tűnik olykor – a szónak abban az értelmében, ahogy korábban is használtam – együgyűnek, egyszerűnek. Nem szokványos dokumentumfilmet akartak készíteni Szemzőék Kőrösi Csomáról, nem egy Duna tévés úti filmet, hanem olyat, mint a Virágzás a szélben: egy filmet a derűről, a megtisztulásról, a tibeti útról. Hóból orrot ragasztottak Csoma képére, ezek Roskó Gábor animációs betétei, rátették a vándorlás során szerzett kalapjukat: ezek Szaladják István képei. Réteg film Az élet vendége, nagyon kevesek tudják szerintem önfeledten élvezni, és azt sem mondom, hogy jó film (és nem azért, mert vannak hibái, mert gyakran kiesik a felvett ritmusból, és ezért olykor hervasztóan unalmas). Az élet vendége, ha jól sejtem, nem is akart film lenni, inkább beszámoló, akárcsak a Virágzás a szélben, beszámoló egy szentről, egy buddhához közeledő emberről, az alkotók nem is tartották fontosnak, hogy mennyi igaz a Csoma-legendából, hogy ügyében mi a teljes igazság. Ez a filmnek persze azért joggal nevezhető felirat a Tibetiekhez ügyünkben, a lelkünkért, csak akkor élvezhető igazán, ha nem vesszük komolyan. Magunkat sem. Ha megtesszük az első lépéseket a szent kő felé. Ha merünk csökönyösen egyszerűek, már-már lelketlenek lenni.

Szemző zenéje - főleg a Forgács Péter filmekhez írt minimalista kísérőzenék (közel állnak Philipp Glass szerzeményeihez) - a meditációs zenék rokona (melyek lényege éppen a szüntelen ismétlés). Szemző a Kőrösi Csoma filmet sem csupán aláfestette műveivel, a zene nem csupán az illusztrációk megerősítése, kiszínesítése, alkalmazásának dramaturgiai szándéka is van. A rajzfilmeket kísérő dallamok a szürreális, vagy inkább mágikus realista történethez tartoznak, a tibeti képeket minimalista, réveteg zenefoszlányok kísérik. A szövegek is tulajdonképpen a zene részei, a tizenhárom nyelven megszólaló kíséret szervesen illeszkedik a zenébe. Ezért nem merészség azt állítani, a szövegeket, kivéve persze a Törőcsik Mari hangján, meseként elhangzó részeket, nem is szükséges érteni. Törőcsik Mari egyébként ehhez a filmhez is nagyon sokat ad. Előadásmódja amúgy is közel áll a recitativóhoz, altató, kellemes hangja Roskó festményeinek remek kísérete. Roskó Gábor, Papp Károly Kása és Kolozsvári Bálint képei a Csoma legendáriumot hivatottak megjeleníteni. A megszólaló, míves nyelven írt, a XIX. század elejének prózavilágát, sőt a gyakran a keleti mondavilághoz kapcsolódó XIX. századi német mesevilágot (Ludwig Tieck, E. T. A. Hoffmann, Wilhelm Hauff) idéző remekbe szabott szövegeket nem teszik érdekesebbé a kartonból kivágott, egymásra tett alkotások. A film animációs része a legkevésbé meggyőző, leginkább ez feszíti szét a ritmusát, vagyis az animált részek a felelősek azért, hogy bő fél óra után a film inkább nevezhető unalmasnak, mint meditációra kényszerítően egyneműnek. Ha csupán tibeti tájak kerülnek Törőcsik Mari hangja mögé, talán jobban jártunk volna.

Néha már-már Tibet határán járunk Szemző segedelmével, de egy-egy kép eltanácsol minket onnan.

Szemző filmje, annak ellenére, hogy nem doku vagy úti film, közelebb visz Kőrösi Csomához, segít megérteni ezt a keveset emlegetett nagy magyart, ezt a tibeti szerzetest. Aki valószínűleg a Buddha szívéhez legközelebb álló magyar. Mind a mai napig.

(2006-09-28)