A München-sokk: izraeli sportolók holttestei az olimpiai faluban és a Fürstenfeld repülőtéren. Az 1972-es müncheni olimpián palesztin terroristák tizenegy izraeli sportolót ejtettek túszul, majd lemészárolták őket nagyobbrészt a német rendőrök elbaltázott kiszabadítási akciója közben. Izrael megtorló akciót szervezett. A kiszemelt tizenegy célszemélyből kilencet likvidáltak a Moszad ügynökei. Izrael hivatalosan soha nem ismerte el ezeket a merényleteket.

„Spielberg nem Izrael barátja”, „Spielberg a morális ekvivalencia vétségét követi el”, vagyis „Spielberg nem tesz világos különbséget a jó és a rossz, a jó gyilkos és a rossz gyilkos között” - hogy csak néhányat említsünk azokból a szemrehányásokból, amelyek a Munich bemutatója után jelentek meg az amerikai és német lapokban, olykor még a politikai vezércikkekben is. Szintén számos kifogás hangzott el a film úgynevezett történeti hiteltelenségével kapcsolatban, ezek szerint Spielberg nagyvonalúan figyelmen kívül hagyott számos tényt, illetve a müncheni mészárlást követő megtorlás ábrázolásával olyan területre merészkedett, amelyet a mai napig nem tártak fel.

Spielberg ezekben a nyilatkozatokban valójában saját vállalkozásának igazolását láthatja. A mozi szerintem nem a terrorizmus elleni nemzetközi harc eszköze, s balgaság és a dolog lényegének teljes félreértése lenne állásfoglalást számon kérni, még akkor is, hogyha olyan esemény feldolgozására tett kísérletet, amely a második világháború utáni zsidó-palesztin illetve arab konfliktus második, mai napig tartó etapjának egyik forrása volt. A történeti hitelesség kérdésében pedig Spielberg úgy nyilatkozott, hogy filmje mindenekelőtt „történeti fikció”. A mozi eszerint nem igényli a szaktörténész láttamozását ahhoz, hogy megfogalmazza saját, autonóm igazságát.

A München elsősorban a merénylet megtorlását követi nyomon egy ötfős Moszad-csoport vezetője, Avner Kaufman (Eric Bana) történetén keresztül. Avnert a legmagasabb szintről, maga Golda Meir (Lynn Cohen) és biztonságpolitikai hivatalnokai bízzák meg a különleges és szupertitkos feladattal, a kijelölt arabok meggyilkolásával. A korlátlan finanszírozáson kívül azonban teljesen magára marad a csoport: a fegyvereket, a bombákat, az információkat és a hamis papírokat éppúgy maguknak kell megszerezniük, mintha maguk is terroristák lennének. A különítmény azonban meglepő módon csupa amatőrökből áll össze. A revolvert szorító kezek reszketnek, a bombamerényletek rendre balul sülnek el, semmi snem történik pontosan a tervek szerint. A lelkiismeretet is szakadatlanul meg kell nyugtatni és mégsemnem lehet teljesen elhallgatatni. A kijelölt személyeket, akik a gyilkosság előtt rendre meghatóan kedves embernek mutatkoznak – a szerető családapát, a barátságos utazót, az elmélyült művészt - mégis sikerül eltenni láb alól. A bosszú gépezete könyörtelenül halad előre Párizstól, Londonon, Rómán és Athénon keresztül egészen Bejrútig. Az akcióért a csoportból hárman életükkel fizetnek, Avner pedig, miután kilátástalanul belegabalyodik az egymás tagjaira is vadászó, homályos eredetű megbízók, politikai és magán titkosszolgálatok mesterien felépített szövedékébe, szuicid gondolatok gyötörte lelki ronccsá válik.

Spielberg filmje az ellentmondások filmje. Miközben lerombolja a hidegvérrel gyilkoló, profi ügynök mítoszát, főszereplője, az ausztrál Eric Bana pusztán megnyerő külsejével is olykor már ügynökklisévé merevedik, s ebben a minőségében a távcsöves puskás, terepszínű ruhás jordániai merényletben messze átlépi az abszurditás határát. Dicséretesen visszafogott alakítása ugyanakkor jól ellensúlyoz. A szereplők jelenlétének és súlyának aránya dramaturgiai csőd: a csoport öt tagjából négynek legfeljebb a beszélő statiszta szerepe jut. Daniel Craignek vaskos beköpéseivel ugyan sikerült jól begyakoroltania következő filmszerepét, az új 007-es ügynököt (nyers karaktere bizonyára paradigmaváltást hoz a szerep történetében), szőke haja szívtipróan hullámzik, miközben revolverrel a kezében, különösebb cél nélkül, de annál eltökéltebben vágtat a különböző helyszíneken, egyéb tennivalója azonban nem akad. Ciarán Hinds legyilkolása előtt három percre engedélyt kap egy bensőséges beszélgetésre Eric Banával. Mathieu Kassovitz, a kétbalkezes pszeudo-bombaszakértő kénytelen beérni a méltatlan és alkatától teljesen idegen Kukaszereppel. Hanns Zischlernek pedig mindössze egyetlen, rövid groteszk akció jut, egyébként teljesen észrevehetetlen marad. Az emberi kapcsolatokat megint csak az üres klisék jellemzik. Avner szépséges felesége (Ayelet Zurer) például a minden körülmények között megértő, mindent elfogadó házastárs bulvármagazinba illő karikatúrája. A film végi szeretkezésük, ami közben Avner a müncheni mészárlásról fantaziál, még hollywoodi vulgárpszichológiának sem nevezhető, mivel egyszerűen csak gyomorforgató.

A Münchennek mindezek ellenére maradnak még tartalékai. Kiemelendő például, hogy mindvégig intenzíven és érzékenyen reflektál a zsidó identitások sokrétűségére és eredetére, s egyben ezeknek Izraelhez és a bosszúhoz fűződő, úgyszintén sokrétű, helyenként megoldhatatlanul problematikus viszonyára is. Daniel Craig összeszűkült szemmel jelenti ki, hogy neki csak a zsidó vér számit, de feltehetőleg maga sem tudja, hogy pontosan mit is ért ezen. Az egyik Moszad-főtiszt keserű iróniával jegyzi meg, hogy egy „ukrán sárkunyhó” szülötte, s eszerint nem csak Hitlernek a „Keleti Protektorátusba” küldött Einsatzgruppéit, hanem Sztálint is túlélte, aki a 30-as évek elején úgy döntött, hogy éhhalálra ítéli Ukrajnát. Karl (Ciarán Hinds) fia az egyiptomi háborúban esett el, főként ez ösztönzi eltökélt harcát Izraelért, mégis ő jegyzi meg rezignáltan, hogy „nem kedvességgel vettük el a földet a palesztinoktól”. Golda Meir töprengéseiben megnevezés nélkül is mindvégig ott kísért a holokauszt árnya, mint ahogy Avner anyja is azon zsidók közé tartozik, akik a nácik elől menekültek Palesztinába. A csoport első akciójábana, Zwaiter, a Rómában élő palesztin költő, az Ezeregyéjszaka olasz fordítója likvidálása után, a tej és a vér keveredése a film egyik legfontosabb dilemmáját mutatja fel: a gyilkosság után vajon érvényesek-e, érvényesíthetőek-e még a kóser alapelvek?

A mégoly érzelgős Spielberg, aki helyenként teljesen képtelen ellenállni a lapos poénoknak, mégis elsősorban kérdésekkel igyekszik körbejárni a film alaptézisét, hiszen egy „történeti fikció” természetesen nem tarthat igényt arra, hogy valami végső igazságot mondjon ki, de nagyon is megteremthet egy olyan teret, ahol jobban látható néhány kényes és gyötrelmes, de teljesen legitim módon felvethető probléma. A „történeti fikció” hangsúlyozása egyszersmind azonban a München legkényesebb pontját érinti és ez maga a müncheni merénylet, amely nemcsak a film kezdőszakaszában, hanem korabeli tudósításokban és Avner emlékeiben is újra és újra megjelenik. Spielberg nyilatkozataiban rendre elutasította, hogy filmje egy történelmi esemény ábrázolására vállalkozna, habár alkotásaeközben filmje nyilvánvalóan nem tud lemondani a történelemről. Hiszen a realitás borzalma a legjobb eszköz arra, hogy a szenzációra éhes figyelmet megnyerje, s így -, mint Tobias Kniebe, a film egyik német kritikusa fogalmazott -, a „mozi ismét vámpírnak bizonyul a realitás nyakán”.

A München egy grandiózus kategóriahiba áldozata. Hiszen a müncheni mészárlást és mindazt, ami utána következett, olyan alapkérdésekig igyekszik absztrahálni, amelyek a zsidó vallást, Izrael legitimációját és a gyilkosság bűnét egyaránt átfogják. De a szakadatlan emlékeztetés a véres merényletre, amelynek száraz tényszerűsége tizenegy ártatlan sportoló legyilkolása - egy profán morál szintjén legfeljebb az eszközöket vitathatja, a megtorlás, a büntetés jogosságát aligha. S így bármennyire hihető és jól kidolgozott az a politikailag dekontextualizált perspektíva - Avner, az esendő emberi lény perspektívája -, ahonnan Spielberg nagyobbrészt a merényletet láttatja, történetileg jelentéktelenné válik a német földön heverő izraeli sportolók holttestei mellett. Másképp áll a helyzet persze akkor, ha feltétlenül elfogadjuk azt a szentimentális pacifista meggyőződést, amely végső soron az egész filmet áthatja, s amely szerint még a müncheni mészárlás borzalmai sem igazolhatják az utána végrehajtott gyilkosságokat. Hiszen ennek a pacifista üzenetnek az is része, hogy a gyilkosság határhelyzetében - legyen szó Moszad-ügynökről vagy arab terroristáról - eltűnnek a politikai szempontok. Bármilyen naivnak hat mindez általában - , és a mai (geopolitikai) szituációban különösen -, mégis méltányolható, hogy Spielberg, még ha érzelmei által is, de sikeresen óvta meg filmjét az egyoldalú állásfoglalás propagandisztikus csábításától. Igazságai végül mégis csupán sovány, leegyszerűsített, történelemtől megfosztott igazságoknak bizonyulnak a bűn és a bosszú, erőszak és ellenerőszak viszonyáról, vagyis tyúk és tojás primátusvitájáról, és nehezen igazolható, , hogy hogy ezek bemutatásukhozmegformálásához miért kellett a mindmáig nagyon is eleven „München-sokk”-ot felhasználni.

P.S. Végül még néhány szó a magyar néző védelmében. A film döntő részét Budapesten forgatták, s kétségtelenül hízelgő, hogy Londont (igaz, esőgépekkel), Rómát (az Opera oldalában, valamint néhány korabeli Fiattal), Genfet („Credite Suisse” felirattal a Szabadság tér egyik bérpalotáján) és Párizst (az Opera és a Balettintézet főhomlokzatával, valamint a háttérbe digitalizált Eiffel-toronynyal) is autentikusan képes a magyar főváros autentikusan megjeleníteni. A produkciónak persze a budapesti forgatással elért megtakarítás is legalább annyira vonzó lehetett, mint a főváros maga.

(2006-02-24)