Györffy Miklós A múltunk figyel bennünket
Michael Haneke: Rejtély

168 KByte

Vajon pszichologizálni és moralizálni, sőt netán még politizálni is kezdett-e az a Michael Haneke, akitől ezek az ambíciók eddig távol álltak? A Rejtély című, díjakkal elhalmozott filmje ezt a látszatot keltheti, és a kritika általában így is értette. Pontosabban annak ellenére értette így, hogy Haneke eddigi filmjei kevés okot adtak ilyen értelmezésekre. Kétségtelen persze, hogy a kódját elvesztett jelenkori média-civilizáció egyik legfontosabb értelmezője volt Haneke eddig is, de értelmezésének éppen az volt a lényege, hogy érvényes kód híján legfeljebb a jelenségek ábrázolását lehet megkísérelni, minősítésüket, összefüggéseik magyarázatát azonban nem. Filmjeiben éppen az tűnhetett fel, hogy bár mintha olyasféle – mára divatja múlt – kor- és civilizáció-kritikus ambíció, morális felelősségtudat és intellektuális becsvágy fűtötte volna őket, mint a hatvanas és hetvenes évek modern „művész”-filmjét, valójában inkább arról szóltak, hogy ismeretlen az a kód, amelynek alapján az esetlegességek világában el lehetne igazodni, nem is beszélve az ítélkezésről.

A Rejtélyről ehhez képest egyre-másra azt lehet olvasni, hogy a jólétben élő európai polgár bűntudatát és lelkiismeretfurdalását ábrázolja azokkal az idegenekkel, más kultúrájú bevándorlókkal szemben, akiket a demokratikus alkotmány előírásai szerint a törvénytisztelő, felvilágosult állampolgár kénytelen ugyan megtűrni, de ténylegesen befogadni, megérteni nem tud és nem is hajlandó. A film értelmiségi főhősével, a jómódú és népszerű televíziós műsorvezetővel, a siker emblémájával szemben, lám, ott vannak ezek a „szőnyeg alá söpört”, nyomorban élő, elnyomott, de újabban már lázadozó „arabok” – Franciaországban, Párizsban vagyunk, ott, ahol a film bemutatása óta látványosan is eszkalálódott a film tárgyául szolgáló konfliktus – és Haneke „bátran állást foglal” a régi bűneit takargató, ellenszenves franciával szemben és annak áldozata, a jogfosztott arab mellett. A film tehát moralizál, amennyiben az áldozatnak ad igazat, pszichologizál, amennyiben feltárja a főhős elfojtott bűntudatát és emlékképeit, és politizál, amennyiben rámutat korunk egyik legsúlyosabb problémahalmazának, a rasszizmusnak és a multikulturalizmusnak a veszélyforrására. Ha tényleg erről szólna a Rejtély, és csak erről, akkor esetleg jóindulatú, de sematikus film lenne, amelyet legfeljebb a feldolgozás műgondja, árnyalatossága, dramaturgiai és szekvenciális finomságai tüntetnének ki ideig-óráig – olyan formai erények, amelyek Hanekénél úgyszólván magától értetődnek.

Bár éppenséggel lehet a Rejtélyt ilyen egyszerű, bár rafináltan rejtélyeskedő filmnek is látni, a kortárs nyugati és főleg a francia társadalom elevenére tapintó, érzékeny, intelligens alkotásnak, és nem kétséges, hogy díjainak egy részét ennek a nézetének köszönheti, a Rejtélyt én nem ilyen filmnek látom. Nem látom okvetlenül jobb filmnek, de mindenképpen más filmnek.

Először is: csakugyan olyan ellenszenves-e Georges, a Daniel Auteuil játszotta főszereplő? Csakugyan élethazugság lepleződik-e életformájában és házasságában? Csakugyan az a sikeres, de képmutató és gyáva nyugati „polgári” értelmiségi-e ő, akit már Ibsen óta ismerünk és olvasóként-nézőként, kritikusként-filmrendezőként kötelező utálnunk és elítélnünk? Valójában mi, Haneke európai „polgári” nézői és kritikusai annyira mások lennénk? Vagy ha magunkra ismerünk az ismerős hőstípus újabb alakváltozatában, magunkat kellene utálnunk és elítélnünk? Kétségtelen: mindebben van valami, és Haneke ennyiben egy nagy európai önostorozó hagyomány folytatója. De lehetnénk-e mások? Muszáj-e mindig elvárni, hogy mások legyünk? Egy hasonlóképp régi európai hagyomány szerint igen, de ez a hagyomány mára kiürült és Haneke filmjei nem utolsósorban erről szólnak. Ha visszagondolunk a Funny games (Furcsa játék) családjára, amely ugyanúgy három tagú (házaspár + fiú) és ugyanolyan jól szituált és konszolidált, mint a Rejtélyé, és még azt is tudjuk, hogy A hetedik kontinens és a Benny videója című Haneke-filmek hordozó közege szintén ugyanez a családmodell, akkor felmerülhet bennünk a kérdés, csakugyan azért ilyenek-e ezek a családok, hogy Haneke leleplezze őket? Nem vagyunk-e már túl ezen? A Funny games-ben – a magára valamit adó, politikailag korrekt néző polgárellenes reflexeit zavarba ejtő módon – olyan polgári család jelenik meg, amelyet – a film világán belül – valójában semmilyen szempontból nem érhet kifogás. Ha van valami hibájuk, az nem tartozik a filmre, mert itt tökéletesen ártatlan és kiszolgáltatott áldozatoknak kell bizonyulniuk.

A Rejtély családja ilyen szempontból „támadhatóbb”, de mégis hangsúlyozottan átlag-család – legalább is egy bizonyos, minta-értékű társadalmi rétegen belül. A házastársak kulturáltak, jól neveltek, megvan a maguk megszolgált helye a társadalmi munkamegosztásban, társas életet élnek, ízlésesen és igényesen rendezték be a lakásukat, gondoskodnak gyermekükről. A házasság természetesen nem tökéletes, de hát ez ismerős dolog, a gyermekkel pedig nem könnyű szó érteni, de ez sem nagy újság, a gyerek mindig probléma, főleg, ha még testvére sincs. A demokráciáról szokás mondani, hogy nem vált be, de még nem találtak ki jobbat nála. Az ilyen családokról is el lehetne mondani: tud valaki jobbat? Éppenséggel tudhat, csak van-e realitása?

Haneke a fennálló realitásokból indul ki. Vesz egy olyan családot, amely a francia jóléti társadalom talpköve és haszonélvezője. Nem tökéletes sem a család, sem a társadalom, de minta-értékűek. Fogyatékosságaik közé tartozik, hogy kisebb-nagyobb bűnöket rejtegetnek. A napokban átadott Német Filmdíj kapcsán egy francia filmkritikus úgy nyilatkozott, hogy míg az új német film bátran és őszintén néz szembe a németség náci és kommunista múltjával, a francia mozi néhány kivételtől eltekintve eddig képtelen volt a két nagy nemzeti bűnre reagálni: a nácikkal való kollaborálásra és az algériai háborúra. Az osztrák Haneke francia hőse, Georges Laurent gyermekkorában egy vele egykorú algériai fiú, a játszótársa ellen vétett, miután az egy párizsi tüntetés vérbefojtása következtében elvesztette szüleit, akik mezőgazdasági munkások voltak a Laurent-szülők birtokán. A francia szülők örökbe fogadni készültek az algériai fiút, ám a kis Georges nem óhajtott riválist: megrágalmazta az árvát, hitelt adtak neki, és nevelőintézetbe zsuppolták az arab gyereket.

Ez Georges elfeledett és eltemetett eredendő „bűne”, amelyre fokozatosan derül fény a Rejtélyben. Először rejtélyes videókazettákat dobnak be Georges-ék postaládájába, amelyeken semmi más nem látható, csak fix kameraállásból hosszasan a házuk és az, hogy Georges egyszer átmegy a képen. Az üzenetben egyelőre csak az a fenyegető, hogy valakik – talán célzatosan – megfigyelik őket. Később a videókazetta mellé primitív rajzot mellékelnek, amely egy fejet ábrázol: szájából valami pirosság dől, talán vér? Utóbb kiderül, Georges már ebből tudni véli, ki van az üzenetek hátterében: egykor arab játszótársával levágatta egy hamisnak mondott kakas fejét, a fejetlen, vérző kakas a lefejezés után még sokáig rohangált-fetrengett az udvaron. Egy lidérces álom idézi fel ezt a jelenetet, az egykori tetthelyen: Georges egy hivatalos vidéki útján egy éjszakára megszáll a kastélyszerű szülői házban, ahol anyja (Annie Giradot!) derűsen a halálra készül. Szóba hozza neki Majidot, az arab fiút, akit annak idején kis híján örökbe fogadtak, de anyja már alig emlékszik, vagy csak nem akar emlékezni rá.

Az újabb videóküldemény már eligazítja Georges-ot a mai Majidhoz (Maurice Bénichou): egy külvárosi lakótelepi házban lakik, olyan környéken, ahol az elmúlt téli zavargások folytak. Majid megtört, fáradt öregember, sokkal öregebbnek látszik, mint Georges, pedig egykorúak. Georges először meg sem ismeri, aztán ingerülten felszólítja, hogy hagyja békén őt, kicsit fenyegetőzik is. Majid szelíden reagál, mintha nem is tudná, miről van szó. A legközelebb érkező videótekercsen ez a jelenet látható: egy kamera Georges és Majid jelenetét is felvette. Anne, Laurent felesége (Juliette Binoche) ebből tudja meg, hogy férje nemcsak titkolta, amit már korábban sejtett, de már járt is Majidnál. A bizalmi krízis elől a családi jóbarátnál keres menedéket, talán nem először.

Már Georges munkahelyére, a tévéstúdióba is érkeznek videófelvételek és rajzok. Veszélybe kerül Georges pozíciója, de átmenetileg ennél is fenyegetőbbnek tűnik az a látszat, hogy ismeretlen (vagy már nagyon is ismerős) tettes(ek?) elrabolták Georges-ék gyermekét. Ekkor már a rendőrség is okot lát a beavatkozásra: Majidot és felnőtt fiát (Walid Afkir) mint gyanúsítottakat beviszik az őrszobára. Másnap reggelre kiderül, hogy semmi közük a fiú eltűnéséhez, az egy barátjánál töltötte az éjszakát. Többszörös a félreértés: a szülők félreértették a gyereküket, vagy nem figyeltek rá eléggé, Georges pedig félreértette a helyzetet, mert összefüggésbe hozta a videókazettákkal, ami végtére is nem csoda: felzaklatott idegállapotban van, Majidék feltűnését fenyegetésként éli meg, a videófelvételek egyfajta zsarolásként érthetők, ezek után a gyermek túszul ejtése igazán logikus folytatásnak tűnhet. De nem az, és ez fatális. Mi volt előbb? A félreértést szító előítélet vagy a gyanakvást növelő félreértés? Majid öngyilkos lett volna akkor is, ha nem gyanúsítják meg a gyermekrablással, vagy ez volt az utolsó csepp a pohárban? Vagy egy titkos terv előre kigondolt tetőpontja, hogy Majid telefonon üzen Georges-nak, jöjjön el hozzá újra, és amikor Georges beállít, Majid váratlanul elmetszi a saját nyakát. Úgy, mint annak idején a kakasét. Előtte mindössze ennyit mond: „Csak azért hívtalak, hogy itt légy és lásd, amikor megölöm magam”.

Sokkoló ez a jelenet, mert amilyen hirtelen és váratlanul történik az öngyilkosság, olyan sokáig időzik a kamera a földön fekvő, vérben fürdő holttesten és a döbbenettől tehetetlenkedő Georges-on. Vajon ez is az a rejtett kamera? (A magyar Rejtély cím elég szerencsétlen és félrevezető fordítása a francia Caché címnek, amely „rejtett”-et jelent, és egyaránt utalhat „rejtett” kamerára, valamint Georges „rejtett” bűnére. Kérdéses, hogy a Rejtélyben lehet-e szó egyáltalán valamilyen értelemben „rejtély”-ről.)

Mármost mi a helyzet Georges „rejtett” bűnével? Főbenjáró bűn-e, amit annak idején arab pajtása ellen elkövetett? Majid életére nézve súlyos következményei voltak, az nem kétséges. Nem elég, hogy arab volt, még „intézeti gyerek” is lett belőle. Holott lehetett volna belőle adoptált francia. De a bűnt egy hat éves gyermek követte el, és a kiskorú gyermeket ugyanaz a liberális polgári jog menti fel tette jogi következményei alól, amelynek alapján Majidot ma ugyanolyan jogok illetnék meg, mint Georges-ot. Ráadásul Georges vétke: a hazugság jogilag nem is büntethető. Úgy gondolom, mindez egyáltalán nem véletlenül van így Haneke filmjében. Georges valójában csak annyira marasztalható el egykori bűnében, amennyire mai polgári életformájában. Akkor az volt a „normális”, ma ez. A normákat persze a mindenkori társadalmi viszonyok tűzik ki, és hogy annak idején normális dolog volt az algériai arabokat alsóbbrendű lényekként kezelni Franciaországban, és normális dolog volt egy régimódi francia vidéki családban a fiúgyermeket ennek szellemében nevelni, ez a mai „normalitás” szempontjából visszamenőleg már „nemzeti” bűnnek számíthat(na?). Mikor tehát Georges úgy érzi, hogy az ismeretlen eredetű és célú emlékeztetés vagy számonkérés aránytalanul felnagyítja egykori vétkét, és válaszul fenyegetőzve lép fel vélt vagy valóságos zsarolói ellen, a maga szempontjából akár igaza is lehet. De ahogy több mint négy évtized távolából sem tudja bűntudat, titkolózás és rémálmok nélkül feldolgozni a történteket – talán jóval többet is annál, mint amennyi az a bizonyos inkriminált hazugsága –, ugyanakkor arra vall, hogy felelősség nemcsak jogi értelemben létezik.

Most nézzük a másik oldalt, Majidékat. Majid sokat veszített Georges miatt, de ha történetesen mégis adoptálják, feltehetőleg sokkal szerencsésebb lett volna, mint sorstársai. Ha az ember mindig másokhoz, mások lehetőségeihez méri saját sorsát, csakis áldozatnak érezheti magát. Akár ezért, akár másért, Majid áldozatnak érzi magát, és valószínűleg nagy keserűség halmozódott fel benne. Sokat nem tudunk meg róla, mert Hanekét nem a sorsa érdekli (mint ahogy Georges-é sem), hanem hogy milyen torz formált ölthet az életre szóló neheztelés, ideillő francia szóval: a ressentiment. Majid öngyilkossága egyértelmű utalás a palesztin öngyilkos merénylőkre.

És itt merül fel a film kulcskérdése: ki(k) és miért készíti(k) a Georges-nak szóló videó-üzeneteket? Erre valójában csak egy értelmes válasz lehetséges: bár tagadják, Majidék – függetlenül attól, hogy személy szerint ők vagy a nevükben mások. A vérző torkú emberi fejet ábrázoló rajzok, a videófelvétel, amely mutatja az utat Majidék lakásáig, sőt mint szó lesz róla még, a film befejező beállítása – mindez csak úgy értelmezhető, ha Majidék üzeneteiről van szó. Ha a nem létező Rejtély cím szellemében rejtély akarna maradni, hogy ki videózza itt az életünket, ha netán valami olyan személytelen filmként kellene értelmeznünk a videókat, amely úgy készül a történettől függetlenül, hogy közben alakítja azt, akkor – ebben a filmben legalább is – én ezt értelmetlen zagyvaságnak tartanám. Úgy vélem, a filmbeli és a filmen kívüli arab bevándorlókat Haneke ugyanúgy nem minősíti érzelmi és érték-ítéletekkel, ahogy Georges-ot és családját sem. Csak megmutatja, hogy elkeseredettségükben, igazságuk és önérzetük védelmében adott esetben milyen fenyegető eszközökhöz folyamodnak. Itt most még nem autókat gyújtanak fel ezerszámra, hanem csak nyugtalanítanak, emlékeztetnek. Érthető, ha 2001. szeptember 11. után kicsit ideges lesz ettől az európai polgár. Kissé valószerűtlennek, sőt valóban rejtélyesnek legfeljebb az a rafinált stratégia tűnik, amelyet a „zsarolók” alkalmaznak. Ez mintha inkább vallana egy európai filmrendező fantáziájára, mint kezdő arab terroristák ujjgyakorlataira.

A film végén, Majid öngyilkossága után, amelyet senki semmilyen módon nem akar Georges nyakába varrni, színre lép Majid fia. Fölkeresi Georges-ot a tévében, udvariasan, de határozottan lép fel. Beszélni szeretne vele, Georges azonban eleve támadó szándékot tételez fel róla, védekezik, fenyegetőzik, le akarja rázni. Itt sem tudjuk meg, hogy Majid fia vagy bárki más valós veszélyt jelent-e Georges-ra nézve. Valójában mindvégig fennáll annak a lehetősége, hogy Majidék csak a „diplomáciai” kapcsolatot keresik Georges-zsal, meg akarják magukat érteti, „tárgyalni” akarnak. De azt sem lehet kizárni, hogy az offenzíva java még csak ezután következik. A befejező totál, amely mintha megint egy rejtett kamera felvétele volna, annak az iskolának a már többször látott bejáratát mutatja, ahová Georges fia jár. Viszonylag messze az objektívtól felbukkan Majid fia, és szóba elegyedik a gyerekkel. Aztán kimegy a képből, távozik. Nem tudjuk meg, miről beszéltek. Lehet, hogy ismerkedik a gyerekkel, el akarja nyerni a bizalmát, hogy aztán majd elrabolják, ahogy korábban még nem rabolták el, és az erről készült videót megint elküldik az apának. De az is lehet, hogy Majid fia az apáról már lemondott, és most a gyerekkel akar szót érteni. Haneke filmje nyitott film, semmiképp sem sugall olyasféle primitív klisét, hogy a franciák gonoszak, a bevándorlók jók. Akkor már inkább annak a kevésbé ismerős jelenségnek az esetleges töredékeiből rak össze talányos képet, hogy a fennálló európai etnikai-kulturális-gazdasági realitásnak egyelőre minimum két nehezen kibékíthető oldala van, de mind a kettőnek megvan a maga igazsága.

(2006-05-19)

 


48 KByte
Daniel Auteuil és Juliette Binoche
Daniel Auteuil és Juliette Binoche
49 KByte
Daniel Auteuil és Juliette Binoche
Daniel Auteuil és Juliette Binoche
48 KByte

48 KByte
Bernard Le Coq és Daniel Auteuil
Bernard Le Coq és Daniel Auteuil
124 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső