Baski Sándor Olivér és Ficskó
Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nővérek?

75 KByte

A kritikus számára előnyösebb, ha biztonságos távolságot tart a bírálni kívánt alkotás készítőjétől, amennyiben függetlenségének tetszetős illúzióját meg kívánja őrizni. A sajtóügyekben etalonként citált Nyugaton a problémát néhol az anonimitással oldják meg: a kritika alá nem kerül név, így az egy szimbolikus – ámbár a megbírált szemszögéből gyávának tűnő – gesztussal az egész lap álláspontjává válik. Máshol ismert ugyan a recenzens személye, de a becserkészést, a korrumpálódást, sőt még az érzelmi befolyásolás lehetőségét is kizárandó, a kritikus szóba sem áll az alkotóval, a bemutató utáni bratyizós eszem-iszomot is kihagyva hazasiet, hogy az őszinteség, a függetlenség és a csorbítatlan szakmaiság által vezérelve ítéletet hozzon. A kép persze nyilván arrafelé sem ennyire idilli, de arra a gyakorlatra, hogy egy kritikus álnéven is működhet, senki nem húzza fel rosszallóan a szemöldökét: egyszerű szakmai ártalom az egész.

Mifelénk viszont az az elv uralkodik, hogy aki bírál, az vállalja fel, hitelesítse azt az arcával is. Nem a bírálat maga, a bírálat igazságtartalma, hanem a bíráló személye számít. A becsületen esett foltot nem azzal lehet a legjobban kihipózni, ha bebizonyítjuk a kritika alaptalanságát vagy kijavítjuk a hibákat, hanem, ha fogást találunk a bírálón. Ha kiderítjük, hogy csalja a feleségét, hogy börtönben ült vagy ügynök volt. Éppen ezért, az inkognitóban tevékenykedő gasztro-kritikusok tevékenysége, ha máshol karcsúnak is tűnne, nálunk igenis pikánsnak minősül. Kelet-európai szemszögből nagyon is érthető az a düh és értetlenség, amellyel a filmbéli, a téboly szélén álló étterem-tulajdonosokból kiszakad a kérdés: „de kik azok a Lumnitzer nővérek?”. Amikor minden lehetséges akadály pénzzel arrébb gördíthető, minden kiskapu kinyitható, mindenki meggyőzhető, megvásárolható, elkurvásítható, hogy jönnek valakik ahhoz, hogy a jól működő rendszert kicselezve még a megkeresés lehetőségét is elutasítsák?

Bacsó Péter filmjének főhősei pontosan ezt teszik: Lumnitzer nővérek álnéven vitriolos hangvételű kritikákban számolnak be közös vacsoráikról, külön megemlékezve a rosszul fűszerező szakácsokról, az arrogáns pincérekről vagy a nyomasztó éttermi miliőről. Tevékenységük nyomán az adott hely forgalma általában rohamos csökkenésnek indul, ami a vendéglősök szakszervezetében érthető frusztrációt kelt. A probléma megoldásával a Szabó Győző vezette kvázi-maffia egy Milica nevű szerb bérgyilkosnőt bíz meg, akinek legelőbb is a nővérek személyazonosságát kell felderítenie, majd a meggyőzésükről gondoskodnia, először egy visszautasíthatatlan ajánlattal, majd a visszautasítás után drasztikusabb eszközökkel. A terv precíz, a megvalósítás profi, épp csak a befejezésbe csusszan egy előre nem látható hiba: a hidegfejű, helyiérdekű Nikita beleszeret az egyik melegszívű kritikusba.

Komédiát, akciót és romantikát ígér tehát a történet, a rendező személye pedig a szatirikus hangvételt is megelőlegezi. Hogy a realitásra épülő alapszituáció a népszerű zsánerek által kijelölt, a valóságtól elemeltebb dramaturgiai és stiláris utakra terelődik, szinte törvényszerű, hiszen már a cselekmény kiindulópontja is jócskán eltúlzott. Nehezen hihető ugyanis, hogy manapság, amikor a nyomtatott sajtó jelentősége – az olvasók számának rohamos csökkenésével – egyre zsugorodik, egy napilapban megjelenő kritikasorozatnak ekkora jelentőséget tulajdonítanának az érintettek. Jóleső ugyan a feltételezés, de a javában dúló képkorszakban a leírt szónak már nincs ekkora hatása.

Így aztán a film tere és ideje egyből áttevődik egy olyan zsáner-univerzumba, ahol az elnagyoltan megrajzolt, tipizált figurák felbukkanása szinte magától értetődő. Van belőlük bőven: ilyen például a vendéglátós-maffia feje, aki semmiben nem tér el a hagyományos főgonoszok nemzetközi (de inkább hollywoodi) sztenderdjétől (hacsak a kerekesszékét nem vesszük ilyen megkülönböztető elemnek). Milica, aki az újonnan divatba jött férfias amazon-típus képviselője, az akció- és bűnfilmekből lett lízingelve. Az étterem-tulajdonosok mindenben megfelelnek a pénzsóvár tőkések köztudatban élő képének, a különböző arcszőrzetekkel karakterizált szakácsok pedig mintha egy Louis de Funes vígjátékból léptek volna elő – mondjuk a Szárnyát vagy combját? (L’Aile ou le cuisse) címűből, amelyben egyébként szintén a gasztro-kritizálás illetve a mű és az igazi étel polémiája körül bonyolódik a cselekmény.

Hiába kompatibilisek azonban a karakterek – kidolgozottsági szintjüket tekintve – a választott formával, ha végül a különböző zsánerekkel és stílusokkal való flörtölés után, Bacsó nem tud egy domináns karaktert kiválasztani, a történet előrehaladtával pedig úgy tűnik, hogy nem is akar. Ezzel viszont a cselekményt mozgatni hivatott logika is zárójelek közé kerül. Eleinte úgy tűnik, hogy a két Lumnitzer meggyőzésére, korrumpálására és likvidálására történő kísérletek fogják a filmet tagolni és előre vinni, ám ez csak addig tart, ameddig a nővérek inkognitója. Ez a történet-szál, mint feszültségforrás azután hosszú időre kispadra kerül, látjuk ugyan Milicát, ahogy különböző álöltözetekben leskelődik a két ínyenc után, ezek azonban funkció nélküli jelenetek, hiszen miután a kilétük tisztázódott, a következő fázisnak: a meggyőzésnek kellene következnie. Ehelyett Olivér és Ficskó háborítatlanul folytathatja gasztro-körútját, igaz eleinte maguk is álruhába bújnak, ám egyik jelenetről a másikra ezzel is felhagynak, anélkül, hogy a sötétben hagyott néző bármilyen felvilágosítást is kapna arra nézve, hogy miért is teszik ezt. Közben erősödik a sete-suta lábakon álló romantikus szál is, a magánéletükbe való bepillantással pedig a két főhős személye is árnyaltabbá válik, de a fő szál, amelyet a kritikusok likvidálására irányuló törekvések alkotnak, olyan komolytalan kivitelezést kap, hogy az amúgy is ritmustalan cselekmény súlytalanná, tét nélkülivé válik.

A humor persze helyettesíthetné az izgalmakat, sőt, ha elfogadjuk, hogy a történet elsősorban szatíraként kíván működni, akkor a hiányolt dramaturgiai következetességeket akár még pótolhatná is ez az összetevő. Csípős poénokban, szállóigévé váló mondatok gyártásában Bacsó legendásan jó, ezért is kár, hogy ezúttal – egy-két kivételtől eltekintve – lejárt szavatosságú szóvicceket ad a szereplők szájába, a képi humort pedig a hasonlóan elavult és kínos burleszkes kergetőzések, illetve a kritikusok és Milica különböző átöltözései jelentik.

A szatíra élét jócskán leköszörüli az a már említett sajátosság, hogy a film egy mesés zsáner-univerzumban játszódik, s így a poénok az úgynevezett mai magyar valóságra sem igazán reflektálnak, holott az egyetlen kivétel – a túlszámlázó vendéglős típusának felvillantása – azt mutatja, hogy ehhez muníció akadna bőven.

Bacsó előző filmjével, a Hamvadó cigarettavéggel kapcsolatban Kurutz Márton ugyanezeken a hasábokon „meseszerű naivitást”, „szentimentális infantilizmust” emleget és ezek a jelzők a Lumnitzer nővérek hangulatát is találóan jellemzik, de kivetíthetőek a film humorára és a karakterekre is. Legeklatánsabb példája az utóbbinak a művészlelkű, a föld felett lebegő Olivér személyisége, aki elfojtásait - erotikusságukban is steril – képzelet-játékokban próbálja meg kiélni, s mindezt egy, az Amelie csodálatos életében hallotthoz hasonló, negédes, személytelen narrátorhang vezeti fel. Az ötletes fény és tükörjátékokkal megkomponált jelenetek a történet amúgy is akadozó ritmusára nincsenek pozitív hatással, és sokadszorra már semmit sem tesznek hozzá a férfi személyiségképéhez, de legalább a film álomszerű, ambivalens befejezését előkészítik.

Ilyenformán igazolható Olivér idegensége is (ami Alföldi Róbert alkatához különösen passzol), hiszen pontosan idealizmusa, naivitása predesztinálja arra, hogy a júdáspénzt visszadobva, kiálljon a véleménynyilvánítás szabadsága, a kritikusi etika és a minőségbe vetett hite mellett, míg harcostársa, a nagycsaládos Ficskó kész behódolni, sőt – ha kénytelen-kelletlen is – de még a műanyag, gyorséttermi kosztra is ráfanyalodik. A két ítész attitűdjének különbözősége és komplementer személyisége – a burleszk jelenetekkel szemben – az ehhez hasonló, fajsúlyosabb, morális kérdéseket boncolgató pillanatokban jól érvényesül, ami jelzi, hogy a poénkényszer csábító ingoványát kikerülve merre vezethetett volna az egymással össze nem illő stílusok és zsánerek útvesztőjéből kivezető ösvény.

A film legjobb jelenetében a film legtalálóbb karaktere – a Szacsvay László által alakított mesterszakács – miután a két gasztro-kritikus visszaküldi neki a figyelmetlen segéd által agyonfűszerezett étel-költeményt, hivatás- és bűntudata által vezérelve a kardjába dől. (A szakmai elkötelezettség patologikus szintjeinek groteszk ábrázolásában van rutinja Bacsónak: a Forró vizet a kopaszra fodrásza is hasonló figura.) Olivér és Ficskó elbizonytalanodik: nemes eszme ugyan a kritika szabadsága és őszintesége, de az írástudói felelősségnek nem kellene-e kiterjednie a megbírált alany érzékenységére is? Bacsó válasza: nem. A kritikus dolga, hogy elfogulatlanul és megalapozottan bíráljon, a minőséget vegye észre még akkor is, ha azt egy darabolós gyilkos börtönkosztjában találja meg, a rosszat pedig ne nézze el, még a legmagasabban jegyzett csodaséfnek se. Fontos gesztus és üzenet ez, még ha a tálalás olyan szerényre is sikeredett, hogy egy igazi film-gourmet csak csalódottan és rossz szájízzel állhat fel a (mozi)székből.

(2006-03-29)

 

Alföldi Róbert és Rudolf Péter
Alföldi Róbert és Rudolf Péter
65 KByte
Rudolf Péter és Alföldi Róbert
Rudolf Péter és Alföldi Róbert
59 KByte
Hegyi Barbara
Hegyi Barbara
33 KByte
Udvaros Dorottya
Udvaros Dorottya
45 KByte
Alföldi Róbert
Alföldi Róbert
42 KByte
Szabó Győző
Szabó Győző
46 KByte
Hegyi Barbara és Szabó Győző
Hegyi Barbara és Szabó Győző
72 KByte
Rudolf Péter és Alföldi Róbert
Rudolf Péter és Alföldi Róbert
97 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső