A kritikus számára előnyösebb, ha biztonságos távolságot tart a bírálni kívánt alkotás készítőjétől, amennyiben függetlenségének tetszetős illúzióját meg kívánja őrizni. A sajtóügyekben etalonként citált Nyugaton a problémát néhol az anonimitással oldják meg: a kritika alá nem kerül név, így az egy szimbolikus – ámbár a megbírált szemszögéből gyávának tűnő – gesztussal az egész lap álláspontjává válik. Máshol ismert ugyan a recenzens személye, de a becserkészést, a korrumpálódást, sőt még az érzelmi befolyásolás lehetőségét is kizárandó, a kritikus szóba sem áll az alkotóval, a bemutató utáni bratyizós eszem-iszomot is kihagyva hazasiet, hogy az őszinteség, a függetlenség és a csorbítatlan szakmaiság által vezérelve ítéletet hozzon. A kép persze nyilván arrafelé sem ennyire idilli, de arra a gyakorlatra, hogy egy kritikus álnéven is működhet, senki nem húzza fel rosszallóan a szemöldökét: egyszerű szakmai ártalom az egész.
Mifelénk viszont az az elv uralkodik, hogy aki bírál, az vállalja fel, hitelesítse azt az arcával is. Nem a bírálat maga, a bírálat igazságtartalma, hanem a bíráló személye számít. A becsületen esett foltot nem azzal lehet a legjobban kihipózni, ha bebizonyítjuk a kritika alaptalanságát vagy kijavítjuk a hibákat, hanem, ha fogást találunk a bírálón. Ha kiderítjük, hogy csalja a feleségét, hogy börtönben ült vagy ügynök volt. Éppen ezért, az inkognitóban tevékenykedő gasztro-kritikusok tevékenysége, ha máshol karcsúnak is tűnne, nálunk igenis pikánsnak minősül. Kelet-európai szemszögből nagyon is érthető az a düh és értetlenség, amellyel a filmbéli, a téboly szélén álló étterem-tulajdonosokból kiszakad a kérdés: „de kik azok a Lumnitzer nővérek?”. Amikor minden lehetséges akadály pénzzel arrébb gördíthető, minden kiskapu kinyitható, mindenki meggyőzhető, megvásárolható, elkurvásítható, hogy jönnek valakik ahhoz, hogy a jól működő rendszert kicselezve még a megkeresés lehetőségét is elutasítsák?
Bacsó Péter filmjének főhősei pontosan ezt teszik: Lumnitzer nővérek álnéven vitriolos hangvételű kritikákban számolnak be közös vacsoráikról, külön megemlékezve a rosszul fűszerező szakácsokról, az arrogáns pincérekről vagy a nyomasztó éttermi miliőről. Tevékenységük nyomán az adott hely forgalma általában rohamos csökkenésnek indul, ami a vendéglősök szakszervezetében érthető frusztrációt kelt. A probléma megoldásával a Szabó Győző vezette kvázi-maffia egy Milica nevű szerb bérgyilkosnőt bíz meg, akinek legelőbb is a nővérek személyazonosságát kell felderítenie, majd a meggyőzésükről gondoskodnia, először egy visszautasíthatatlan ajánlattal, majd a visszautasítás után drasztikusabb eszközökkel. A terv precíz, a megvalósítás profi, épp csak a befejezésbe csusszan egy előre nem látható hiba: a hidegfejű, helyiérdekű Nikita beleszeret az egyik melegszívű kritikusba.
Komédiát, akciót és romantikát ígér tehát a történet, a rendező személye pedig a szatirikus hangvételt is megelőlegezi. Hogy a realitásra épülő alapszituáció a népszerű zsánerek által kijelölt, a valóságtól elemeltebb dramaturgiai és stiláris utakra terelődik, szinte törvényszerű, hiszen már a cselekmény kiindulópontja is jócskán eltúlzott. Nehezen hihető ugyanis, hogy manapság, amikor a nyomtatott sajtó jelentősége – az olvasók számának rohamos csökkenésével – egyre zsugorodik, egy napilapban megjelenő kritikasorozatnak ekkora jelentőséget tulajdonítanának az érintettek. Jóleső ugyan a feltételezés, de a javában dúló képkorszakban a leírt szónak már nincs ekkora hatása.
Így aztán a film tere és ideje egyből áttevődik egy olyan zsáner-univerzumba, ahol az elnagyoltan megrajzolt, tipizált figurák felbukkanása szinte magától értetődő. Van belőlük bőven: ilyen például a vendéglátós-maffia feje, aki semmiben nem tér el a hagyományos főgonoszok nemzetközi (de inkább hollywoodi) sztenderdjétől (hacsak a kerekesszékét nem vesszük ilyen megkülönböztető elemnek). Milica, aki az újonnan divatba jött férfias amazon-típus képviselője, az akció- és bűnfilmekből lett lízingelve. Az étterem-tulajdonosok mindenben megfelelnek a pénzsóvár tőkések köztudatban élő képének, a különböző arcszőrzetekkel karakterizált szakácsok pedig mintha egy Louis de Funes vígjátékból léptek volna elő – mondjuk a Szárnyát vagy combját? (L’Aile ou le cuisse) címűből, amelyben egyébként szintén a gasztro-kritizálás illetve a mű és az igazi étel polémiája körül bonyolódik a cselekmény.
Hiába kompatibilisek azonban a karakterek – kidolgozottsági szintjüket tekintve – a választott formával, ha végül a különböző zsánerekkel és stílusokkal való flörtölés után, Bacsó nem tud egy domináns karaktert kiválasztani, a történet előrehaladtával pedig úgy tűnik, hogy nem is akar. Ezzel viszont a cselekményt mozgatni hivatott logika is zárójelek közé kerül. Eleinte úgy tűnik, hogy a két Lumnitzer meggyőzésére, korrumpálására és likvidálására történő kísérletek fogják a filmet tagolni és előre vinni, ám ez csak addig tart, ameddig a nővérek inkognitója. Ez a történet-szál, mint feszültségforrás azután hosszú időre kispadra kerül, látjuk ugyan Milicát, ahogy különböző álöltözetekben leskelődik a két ínyenc után, ezek azonban funkció nélküli jelenetek, hiszen miután a kilétük tisztázódott, a következő fázisnak: a meggyőzésnek kellene következnie. Ehelyett Olivér és Ficskó háborítatlanul folytathatja gasztro-körútját, igaz eleinte maguk is álruhába bújnak, ám egyik jelenetről a másikra ezzel is felhagynak, anélkül, hogy a sötétben hagyott néző bármilyen felvilágosítást is kapna arra nézve, hogy miért is teszik ezt. Közben erősödik a sete-suta lábakon álló romantikus szál is, a magánéletükbe való bepillantással pedig a két főhős személye is árnyaltabbá válik, de a fő szál, amelyet a kritikusok likvidálására irányuló törekvések alkotnak, olyan komolytalan kivitelezést kap, hogy az amúgy is ritmustalan cselekmény súlytalanná, tét nélkülivé válik.
A humor persze helyettesíthetné az izgalmakat, sőt, ha elfogadjuk, hogy a történet elsősorban szatíraként kíván működni, akkor a hiányolt dramaturgiai következetességeket akár még pótolhatná is ez az összetevő. Csípős poénokban, szállóigévé váló mondatok gyártásában Bacsó legendásan jó, ezért is kár, hogy ezúttal – egy-két kivételtől eltekintve – lejárt szavatosságú szóvicceket ad a szereplők szájába, a képi humort pedig a hasonlóan elavult és kínos burleszkes kergetőzések, illetve a kritikusok és Milica különböző átöltözései jelentik.
A szatíra élét jócskán leköszörüli az a már említett sajátosság, hogy a film egy mesés zsáner-univerzumban játszódik, s így a poénok az úgynevezett mai magyar valóságra sem igazán reflektálnak, holott az egyetlen kivétel – a túlszámlázó vendéglős típusának felvillantása – azt mutatja, hogy ehhez muníció akadna bőven.
Bacsó előző filmjével, a Hamvadó cigarettavéggel kapcsolatban Kurutz Márton ugyanezeken a hasábokon „meseszerű naivitást”, „szentimentális infantilizmust” emleget és ezek a jelzők a Lumnitzer nővérek hangulatát is találóan jellemzik, de kivetíthetőek a film humorára és a karakterekre is. Legeklatánsabb példája az utóbbinak a művészlelkű, a föld felett lebegő Olivér személyisége, aki elfojtásait - erotikusságukban is steril – képzelet-játékokban próbálja meg kiélni, s mindezt egy, az Amelie csodálatos életében hallotthoz hasonló, negédes, személytelen narrátorhang vezeti fel. Az ötletes fény és tükörjátékokkal megkomponált jelenetek a történet amúgy is akadozó ritmusára nincsenek pozitív hatással, és sokadszorra már semmit sem tesznek hozzá a férfi személyiségképéhez, de legalább a film álomszerű, ambivalens befejezését előkészítik.
Ilyenformán igazolható Olivér idegensége is (ami Alföldi Róbert alkatához különösen passzol), hiszen pontosan idealizmusa, naivitása predesztinálja arra, hogy a júdáspénzt visszadobva, kiálljon a véleménynyilvánítás szabadsága, a kritikusi etika és a minőségbe vetett hite mellett, míg harcostársa, a nagycsaládos Ficskó kész behódolni, sőt – ha kénytelen-kelletlen is – de még a műanyag, gyorséttermi kosztra is ráfanyalodik. A két ítész attitűdjének különbözősége és komplementer személyisége – a burleszk jelenetekkel szemben – az ehhez hasonló, fajsúlyosabb, morális kérdéseket boncolgató pillanatokban jól érvényesül, ami jelzi, hogy a poénkényszer csábító ingoványát kikerülve merre vezethetett volna az egymással össze nem illő stílusok és zsánerek útvesztőjéből kivezető ösvény.
A film legjobb jelenetében a film legtalálóbb karaktere – a Szacsvay László által alakított mesterszakács – miután a két gasztro-kritikus visszaküldi neki a figyelmetlen segéd által agyonfűszerezett étel-költeményt, hivatás- és bűntudata által vezérelve a kardjába dől. (A szakmai elkötelezettség patologikus szintjeinek groteszk ábrázolásában van rutinja Bacsónak: a Forró vizet a kopaszra fodrásza is hasonló figura.) Olivér és Ficskó elbizonytalanodik: nemes eszme ugyan a kritika szabadsága és őszintesége, de az írástudói felelősségnek nem kellene-e kiterjednie a megbírált alany érzékenységére is? Bacsó válasza: nem. A kritikus dolga, hogy elfogulatlanul és megalapozottan bíráljon, a minőséget vegye észre még akkor is, ha azt egy darabolós gyilkos börtönkosztjában találja meg, a rosszat pedig ne nézze el, még a legmagasabban jegyzett csodaséfnek se. Fontos gesztus és üzenet ez, még ha a tálalás olyan szerényre is sikeredett, hogy egy igazi film-gourmet csak csalódottan és rossz szájízzel állhat fel a (mozi)székből.
(2006-03-29)