Mi, gyarló halandók mindig is vágytunk rá, hogy valaki jól a képünkbe vágja a szomorú tanulságot, hogy a halál eljön értünk; de ha ez még nem elég lehangoló, hozzá is kell tenni: önző, ellenszenves népek jobb, ha nem számítanak különleges bánásmódra. Ha esztétikus-cukormázas szószban tálaljuk(mit? az előző mondat tárgya a tanulság, akkor most itt mit tálalnak, ami alól folytatólag kiviláglik a sziklaszilárd tanulság?), akkor is kiviláglik alóla a szürke, sziklaszilárd tanulság.
Tímár Péter legújabb filmje, A Herceg haladéka ugyanarra az évszázados sémára épül, mint a késő-középkori színműmoralitás, az Akárki: a moralitásra. Az egyszerű hívő akkoriban a templomkertben bámulta rettegéssel vegyes bűnbánattal a csepűrágók előadását az emberi lélek utolsó küzdelméről, és az őt sorra elhagyó földi értékekről. Napjainkban pedig a világ, a politikusok, a gazdagok szívtelenségét rosszalló átlagpolgár a moziban döbben rá, hogy ő sem különb, mint az általa szapult hatalmasok, hiszen a film főszereplőjéhez hasonlóan, lám, neki is akad bűne bőven. Ezen az alkotáson is a didaxis terpeszkedik, hiszen a főhősnő sarkítottan negatív, mégis emberien tökéletlen személyisége arra szolgál, hogy a néző szembesüljön saját hétköznapi gonoszságaival, szeretetre való restségével, egoizmusával. Van mit megbánnunk, üzeni a mű. Gyakoroljunk tehát bűnbánatot, miként az egyszeri keresztények évszázadokkal ezelőtt!
Csakhogy van egy kis bökkenő: a mozgókép esetében (és a több évszázadnyi fejlődést tekintve, mely az emberi gondolkodásmódban, művészi látásmódban végbement) ez a végletekig fokozott direkt példázatosság jócskán lecsökkenti a film művészi értékét. Hiába a „mese felnőtteknek” címke, amellyel a rendező a fantasy filmekre rákapott nézőközönség kegyeibe ajánlja alkotását, a mese alapkritériumaihoz tartozó fantáziagazdagság, szürrealitás, természetes ritmika jelen esetben nem mutatkozikvalósul meg. Nem mese ez, gyermek! Ez a szomorú valóság, némi halovány happy enddel és jó adag szájbarágós tanulsággal. Utóbbi az, ami leginkább elveszi a „mese” varázsát. A mesének ez az egyetlen, másodlagos funkciója marad meg: a tanulság, az viszont végig tiyrannusként uralja a történetet. A mesterkéltség végső határait súrolja, ahogy a színészek (feltehetőleg rendezői instrukciónak engedelmeskedve) a természetesség legkisebb morzsája nélkül, túlartikulálva, túlgesztikulálva, lassan és szájbarágósan citálják mondanivalójukat. Hogyne, hiszen itt tanítás folyik, kérem szépen, meg lesz mutogatva, meg lesz magyarázva, hogy az ostobák is megértsék. Bár a szüzsé akár még némi áthallásokat is megcsillant -– a Mester és Margarita képei elevenednek meg enyhe koncentrációval, kis intellektuális elrévedést szolgáltatva a filmre betévedő értelmiségieknek –,- de hasztalan reménykedni a film többrétegűségében. A lecke ugyanis kizárólag egyetlen konklúziót enged meg.
A történet a következő: Gáll Alida (Szabó Gabi) – kivételesen szép, beszélő név a példázatban: az örök nő, aki szépségét saját hasznára fordítja, aki hiú, kacér és szívtelen – egykori szépségkirálynő, ma negyvenes, vonzó modell, a hírességek felszínes, önző életét éli. Az égi (pokolbéli? – hisz ha jobban belegondolunk, e két világbíró ellenpólus végső soron nagy egyetértésben irányítja a halandók sorsát) igazságszolgáltatás azonban egy szép, napsütötte délelőtt jól beleköp a levesébe. Amikor egy kihalt aluljárón halad át, egy zsebtolvaj szíven lövi, amiért a nő nem adja oda neki a táskáját. Mivel e tragikus aktus már a film elején megtörténik, sejthető, hogy a főszereplő ilyen könnyen nem ússza meg a túlvilági tranzitot.
Alida a „Várakozók Csarnokába” kerül, ahová minden emberi lélek jut a halála után. A Purgatórium – mint azt mi is elképzeljük hosszú órákig tartó sorbaállásokon – az adminisztráció végtelen lassúságából áll. Magyar pokoltornácunkon két csúf, öreg ügyintéző néni kezeli a holtak túlvilági iktatását. Ironikus módon (Tímár itt biztosan nem szándékosan alkalmazta a humor e változatát, hiszen e filmjéből nyilatkozatai alapján száműzni kívánt minden nevetésre ingerlő momentumot) e két másvilági vénasszony ( - Pogány Judit és Lázár Kati -) a legéletszerűbb az egész alkotásban. Lassúak, csoszognak, locsognak, titokban kávét szürcsölnek, a Pokol Hercegének határozott tiltása ellenére, nyögnek, panaszkodnak – egyszóval életet visznek a holtak közé,. Holtak közé beleértve a film többi, látszólag még élő karakterét.
A szép modell a Várakozók Csarnokában találkozik Astaroth-tal, a Pokol Hercegével (Gáspár Tibor), aki iránt első látásra vonzalom alakul ki benne. A kivételesen szemet gyönyörködtetően minimalista díszletek között (lepedővel letakart holttestek) el is kezdenek legott keringőzni, vonzalmukat alátámasztandó. E giccses és kissé talán még a film egészére jellemzőnélátlagánál is közvetlenebb „metafora” (haláltánc) után azonban a Herceg rátér az üzletre és felajánlja az ő haladékát: Alida kap egy percet az életéhez, kezdjen vele, amit akar. A vén pokolfajzatnak tetszik az önző, kívánatos asszony, eljátszadozik hát vele. A nő azonban, amilyen megveszekedett egocentrikus, nem hagyja magát olyan könnyen, . Habár az ördög sem véletlenül választotta ki pont őt...
A film helyszínei szintén a kereszténység dualista világképét tükrözik, ám a nyugodt mennyország – fenyegető pokol ellentét itt a visszájára fordul. Alida az idilli, napfényes Andrássy úton az Apokalipszis rettentő lovasai elől menekül, akik, feltehetően Isten végrehajtóiként, vissza akarják venni tőlea nőtől az ördög egyperces ajándékát. A hőségben statikussá merevedett, közönyös, izzadt Paradicsom képzetét kelti a főváros, ahol akkora a nyugalom, hogy négy fekete csuklyás, lándzsás lovas sem készteti reakcióra a járókelőket. Egyetlen rohanó, kétségbeesett pontja Budapestnek Alida, aki újra és újra azt tapasztalja, hogy földi otthona maga a pokol. Ennek ellentéteként nyújt megnyugvást neki a föld mélye, azaz a metrómegállók és -alagutak sötét, labirintus-szerű világa. Vissza az anyaméhbe, hiszen immár ide tartozik, az ördögé lett, a fény fenyegető és halálos számára. Bár az aluljáró még nem az igazi túlvilág, nagyon is átmeneti közeg ez, ám itt megszűnik az állandó idővibrálás és a halálfélelem.
Miss Faust „ide nekem a világot” attitűdje akkor kezd halványodni, amikor rádöbben, hogy ez az általa rémálomnak titulált helyzet valódi, az idő számára tényleg megállt, és mindig visszaugrik 10:35-re. Ebben az egy percben kell újra és újra megkísérelnie a lehetetlent: a túlélést. A film „meseszerű” jellegét erősítő időugrások, túlvilági szereplők fel- és eltűnése, a repülések azonban messze alulmúlják akár egy családi videó trükk-készletét is, igaz, a pénz hiánya talán érthető mentség, ám a fantázia hiányát akkor sem indokolja.
A heroikusra növesztett küzdelemben segítőtársa is akad Alidának, bizonyos Thor (László Zsolt), a túlvilág Lord Byron-ja, aki Astaroth fivéreként azzal múlatja unalmas örökléte napjait, hogy a haladékot kapott lelkeket segíti vergődésük útján. Ő közli Alidával, hogy az egy perc haladék valódi célja, hogy találjon egy embert, aki szereti őt annyira, hogy átvállalja helyette a halált.
A túlvilági igazságszolgáltatás így hát számadásra szólítja föl a Miss Faustból lassan Miss Akárkivé alakuló nőt (aki természetesen e folyamat során fokozatosan elveszíti kétségkívül ellenszenves, ám határozott személyiségét, és válik hús-vér emberből sarkított példázattá válik): volt-e életében akár csak egyetlen személy is, aki szerette, avagy képes volt-e ő maga szeretni annyira, hogy viszontszeressék?
A moralitás ezen a ponton veszi kezdetét. Persze látjuk Alida eddigi életmódjából, hogy a Tízparancsolatból talán a Ne ölj! volt az egyetlen, amelyet nem szegett meg. Ennek ellenére bűnössége, antipatikus karaktere nem emelkedik sátáni rangra (ahogy senkié a történetben), hiszen célja az, hogy a néző többé-kevésbé saját önző voltáraségére ismerjen benne. Astaroth figurája sem igazán a pokoli gonoszságot, mint inkább az érzelemnélküliséget, lelki ürességet, a cél nélküli gonoszságot ábrázolja. A Pokol Hercege itt nem több mint egy kiégett, cinikus, öregedő férfinál, valahol a kapuzárás előttii pánik és a soha véget nem érő, vénemberes létösszegzés között. Filmbéli ellentéte, Thor sem jobb nála, hiszen spleenes nőcsábász karaktere több fellengzést és pózt sejtet fivére természetes aljasságánál – ám benne még vannak érzelmek, emberi érzelmek, melyek kulcsfontosságúak ahhoz, hogy Alida lelkében pozitív irányú változást gerjesszenek.
Miss Akárkit előbb a Szépség hagyja magára – negyvenes modellként már aligha számíthat rá, hogy egykori szépségkirálynői voltában csodálják, s a mellékszereplők többször is epésen epésen megjegyzik epésen, milyen rosszul fest a nő. Ezután a Szerelem pártol el tőle, ami talán soha nem is volt jelen az életében. Sem jelenlegi párjától (Kulka János), sem volt férjétől (Rátóti Zoltán) nem számít önfeláldozásra, hiszen rádöbben, hogy ő maga sem volt beléjük szerelmes soha. Ezután következik édesapja (Palóczy Frigyes), a híres színművész, aki szereti ugyan lányát, ám saját magánál jobban senki mást nem szeretett életében. Miss Akárki tehát levonja a szomorú következtetést, hogy az egyetlen dolog, amit apjától tanult az életben, az önzéőség volt. Ami persze halálos bűn, a hősnő legnagyobb jellemhibája. Tulajdonképpen mindannyiunk legnagyobb jellemhibája. Anyja (Pásztor Erzsi) arroganciája és ignoranciája már kommentárt sem érdemel a hősnőtől – az időben való állandó percenkénti visszaugrás talán nem is lenne szükséges, hogy a hősnő szüleivel való kommunikációképtelenségét érzékeltesse.
A filmben egyetlen perc ismétlődik folyamatosan, és a maga idegesítő ritmikájával híven festi alá a Nagy Tanulságot, amiről a rendező azt nyilatkozta: „Az ember, ha nem is egy percben, de állandóan lukra fut. Mindig önmaga, és ebből nem tud kilépni. A személyiségünk ránk van abroncsolva. Mindenki önmagába tér vissza, mindenki ugyanazt szajkózza.” Hát igen, Éva leánya nem hazudtolja meg magát, s ősanyját sem, aki annak idején nem is annyira a lázadás gyönyöre és az élvezet kísértése miatt szakította le a Tiltott Gyümölcsöt, mint inkább azért, hogy engedelmes, öntudatlan, személytelen bábuból végre önálló személyiség legyen, annak összes árnyoldalával.
Tímár értelmezésében az ember legnagyobb bűne az, hogy személyisége van, ami önkéntelenül a többi ember elé próbálja helyezni minduntalan önmagát. Elnyom, toulakodik (ilyen szót nem ismerek!), figyelmen kívül hagy, küzd, öl. Akárki is odahagyja mindazt a középkori moralitás-történetben mindazt, ami emberi mivoltához, személyiségéhez köti, csupán a személytelen Tudás és a megfogható Jótett kíséri el a túlvilágra. Alida is akkor nyer megváltást, amikor megszabadul az úgymond földi kötelékeitől, és egész életét, halandó mivoltát ajánlja fel egy másik lénynek, aki iránt végre őszinte szeretetet (?), netán szerelmet érez. Végrehajtja tehát a Jótettet, amiért Akárki mégiscsak a mennyországba jut, ő pedig visszakapja régi életét, minden bűnét megbánja, és egy szentimentális végjátékban könnyek között talál vissza szülőanyjához, igaz, a telefon jótékony távolságtartását kihasználva.
A néző végül megkapja a tanulságot, bölcsebben állhat fel a székből, és talán első dolga az lesz, hogy túlcsorduló lelkiismeret-furdalásától hajtva felhívja rég nem látott szüleit, vagy dob néhány forintot az utcasarkon kéregető koldusnak. És megnyugodva lép az aluljáró mozgólépcsőjére. Őt nem fenyegetik a Végítélet lovasai. Ő nem adta el lelkét a Gonosznak. S bár akad megbánnivalója bőven, lehet, jobbára önző is, ámde ezentúl megfogadja a tanítást, és tetteit az emberbaráti szeretet irányítja ezentúl. A film tehát végső soron teljesítette didaktikus küldetését. Más egyéb értéket azonban nem tud felmutatni.
(2006-02-03)
