"Nézz e képre, halld meg dalom:

Szomorú történet esett,
Kin sok jámbor szív megesett –
E szomorú időben;
Arrul szerzék ez új verset
Ebben az esztendőben. "
( Arany János: A kép-mutogató )

A cirkuszoskocsira, ahol a jegyet megváltottuk, az van írva: Tim Burton - mutatványos. Tim Burton a hollywoodi filmgyár furcsa figurája - kissé öncélú szürrealizmusával, l'art pour l'art vagy manierista tobzódásával. A peremre szorult lények ábrázolásában mégis sikert tudott felmutatni, sőt jelentős bevételre is szert tehetett már. A filmjeit ismerő közönséget egyáltalán nem lepi meg témaválasztása, A halott menyasszony. A fizikai tulajdonságaik miatt kitaszított - és ezért a sötét éjszakába/alvilágba/csatornamélyre bújó – ollókezű, pingvin formájú vagy éppen kutyazombi hősei mellett a halott - még inkább hulla - menyasszony még visszafogottnak is tűnhet. A történetet egy orosz népmeséből kölcsönözte, és sajátos módon igazította jellegzetes világához.

A halott menyasszony Helena Bonham Carter vonásait viseli, a főhős, Victor van Dort pedig Johnny Deppét. Érezzük, hogy a színészek a helyükön vannak, nemcsak azért, mert nem először játszanak Tim Burton filmjeiben, hanem azért is, mert figuráik nem állnak messze a film morbid világától. Johnny Depp az Ed Wood, az Álmosvölgy legendája ( mindkettő Tim Burton rendezése ) vagy éppen Polanski Kilencedik kapujának szereplője nem először járja meg a világ mélységeit színészmaszk mögött - és finom, kissé aszexuális eleganciája még a csetlő-botló Victor alakján is átsugárzik. Helena Bonham Carter pedig A harcosok klubjában lett a modern perdita dekadens és erőteljesen szexuális képviselője, aki még hullaként is vonzó tud lenni.
Csak a vonásaikat (és a hangjukat) adják ezúttal Tim Burton legújabb művéhez, ami bábfilm - nem először a rendező életművében -, mégpedig hagyományos stop-technikával, 109 000 440 külön felvételből készített film. Felmerül a kérdés, hogy a Pixar világában miért választja Burton ezt az "idejétmúlt" technikát, amellyel ő és stábja valóban megszenvedi a mű készítését: "... volt egy visszatérő rémálmom: a saját arcomon kellett beszabályoznom a grimaszokat." ( Tim Burton). Egyszerűen adódik a válasz, hogy így életszerűbbek a gesztusok, a mimika. Mindezt igaznak is hinnénk, ha nem lennének az arckifejezések túlzottak, a vonások pedig karikírozottak. Nem a valóság hű másolásának célja indította erre a rendezőt, amit nem is igazán éreznénk helyénvalónak. Posztmodern gesztus lehetne ez, amolyan "technika, ami ott sem volt" - irónia; annyira pontos, mintha digitális animáció lenne, de mégis más úton jut el hozzá. Vagy egyszerűen csak ez illik a legjobban ehhez a sötét színű világhoz, amiben a történet zajlik, és ami a 18. századi Európát idézi,. E két utóbbi magyarázat egymással összefüggve közelebb visz talán a választás megértéséhez.

A film ideje és helyszíne elbizonytalanítja a nézőt. Az előbbit egyszerűbb azonosítani: a ruházat és a civilizációs szint az előbb említett 18. századra utal. A helyszín pedig biztosan Európa. A nevek alapján Hollandiában vagyunk, ezt illusztrálja a szereplők kissé idegenes-darabos kiejtése is, de az eredeti, kiinduló történet, az orosz mese világa is felidéződik a hagymakupolákkal vagy a pap pásztorbotjával; de itt róhatná az utcákat Andersen is újabb szomorú meséken törve a fejét. Tipikus tértágítási eszköz ez: mi nézők, hamarabb jutunk el az absztrahálás szintjére, és egyben több kultúrtörténeti utalást veszünk észre: az emberről például, aki megjárja az alvilágot, s ezzel a próbatétellel jobb és több lesz; vagy felidéződhet bennünk az északi népek népmeséiben motívumszerűen feltűnő földalatti világ, ahová az óvatlan embert lecsábítják lakosai, és a hős már nem is akar feljönni, elfelejti társait, az idő elfolyik - az ösztönvilág mélyeibe elsüllyedő ember tragikumát szimbolizálva. Ezekre az alsó világbeli utakra mindig válságban lévő, helyüket nem találó, menekülésre vágyó és így azt meg is találó hősök kelnek.
Így van ez Victor van Dorttal is, aki nem klasszikus mesehős, a film elején a meg nem értő családba születő művészlélek sematikus figurája, ezt a szüleinél finomabb vonásai, pálcikakeze -lába és hatalmas szeme is érzékeltetik. Hőssé a szerelem teszi, a felelős döntésre való képesség megszerzése. A nevéből azonban már a mű elején sejthetjük, hogy párja a hasonlóan nagy szemű Victoria Everglot lesz, és együtt győzni fognak. Szerelmük sajátos fintorral csakazértis szerelem, amely az összehozott házasság ellenére születik meg bennük egy olyan világban, amely ezt a kettőt összeegyeztethetetlennek tartja. A "tökéletes világ" antihősei ők, akik a halottak világának segítségével találhatnak végleg egymásra: megfordul a jó és rossz világ klasszikus ellentéte, mondhatni tótágast áll.
Ez a "tökéletes világ" a felső világ, a szürke szabályok világa, és itt tényleg minden szürke - szinte még a gyertyaláng is. Három kivétel van ez alól: a jegygyűrű aranya, Victoria arcának pírja, amely mindig csak Victor közelében jelenik meg, a harmadik pedig a pillangó erőteljes kék színe, amely a lélek, az elvágyódás, a művészet örökérvényű metaforája, és Victor érzésvilága sem sokban tér el a film elején a "feeling blue"-tól. E színtelen világ harsány ellentéteként jelenik meg az alsó világ, ahol erőteljes színek jelzik, hogy ez egy jobb, őszintébb világ - persze a hullaszínek tartományain belül. A viselkedésnek itt nincsenek előírásai, gyermeki önfeledtség jellemzi - erre az ügyetlen kézzel összevarrt, elhanyagolt bábfejfigurák is utalnak -, amolyan morbid mulatónegyed, ahol végre felszabadulhat Victor igazi énje, ahol megszabadulhat gátlásaitól s felnőtté válik. És itt tombolhat leginkább Tim Burton groteszk fantáziája is, itt aknázza ki a lehető legtöbb komikus lehetőséget: bogárlábakon járkáló levágott fej, kettészelt ember, kardok, tőrök hasban, fejben, szó szerint leesett áll, stb. Persze ez a világ sem harmonikus, hisz a "már soha nem dobbanhat a szív" visszafordíthatatlan tragikuma bonyolultabbá teszi.
Emily maradék bőrének kék színe köti össze Victor fenti és lenti világát, és egy majdnem végzetes tévedés következtében rántja magával a halottak világába. Olyan erőteljes és határozott Emily ragaszkodása és vonzereje, hogy óhatatlan Goethe A korinthoszi menyasszony című művével való hasonlóság, amely hasonlóság nemcsak irodalmi távlatot ad a filmnek, hanem filmtörténetit is, hiszen Robbe-Grillet Szép fogolynője méltán lehetett példája a szintén szürreális utakat járó Burtonnek. Emily helyzetéből fakadóan egyszerre a "másik nő" és a megcsalt hitves is, s az ebből adódó humoros és patetikus helyzeteket maradéktalanul ki is használja a rendező. Emily éles ellentéte Victoria szelíd odaadásának, - a szeméből vagy füléből néha kikandikáló nőnemű (!) kukac ellenére is - sokkalta elevenebbnek tűnik, mint földi társnői, és abból a szenvedélyből, amely naivitással párosulva a halálba sodorta, jócskán megőrzött még a föld alatt is. Victor és Victoria boldogsága közé így egy régi szerelem tragikus emléke és párosa áll: Emily, a meggyilkolt menyasszony és Lord Barkis, a gyilkos hozományvadász párosa. Victorék egymásra találása csak Emily önfeláldozó segítségével valósulhat meg, Faust Margitjának sorsát is idézve ezért a megváltás kegyében részesül, és kiszabadulva saját birtokolni akarásának béklyóiból, a szabad lelket idéző pillangókként száll el. Ismét megvalósul a szeretet diadala. Groteszk és mégis felemelő diadal ez, mint a Frankenweenie hős kutyájának önfeláldozása.

A zene minden Tim Burton filmben fontos szerepet tölt be, de talán ebben a filmben még fokozottabban érvényesül. A legjelentőségteljesebb dramaturgiailag is a zongora hangja, amely összeköti a három szereplőt, általa talál egymásra a lelkük, Victor és Victoria a szerelemben, Victor és Emily a megértésben. A lélek lágy dallamán túl két fontos stílus hoz többletjelentést: az egyik a csembalóval kísért operapárbeszéd a felső világ műviségét, élettől elrugaszkodottságát érzékelteti, a swing/dzsessz pedig a halottak világának felszabadultságát és egyben el nem fogadottságát jeleníti meg.

A film másrészről a szórakoztatóipar stílustörténetének illusztrációgyűjteménye is, posztmodern iróniával és tiszteletadással. Kezdve a már említett operával, az árnyjátékokon, a némafilmeket idéző premier plánokon, a képregények és a film noirok jellegzetes árnyékvetülésein át egészen a Broadway "show must go on"-jáig ível, és mindennek a mozgatója Tim Burton, a bábos. A bábos kívül áll, és fityiszt is mutat a többszörösen felidézett Hollywoodnak. A pókok a "te is képes vagy rá, meg tudod csinálni" B-filmüzenet bulvárpszichológiájával győzködik a bomlófélben lévő menyasszonyt, hogy áthidalható probléma a halott és élő közötti különbség, és ezzel egyben kigúnyolja az egyre nagyobb ellentmondásokhoz vezető pozitív diszkriminációt is. Ennél kicsit könnyedebb fintor a kínai bölcs-Obi van Kenobiként megjelenő Gutknecht alakja. Ezeket színezik át finom humorral a szójátékok is, amelyeket a fordítás sajnos nem mindig ad vissza, például a "dead end" "A halálba!"-ként való fordítása helyett nyugodtan szerepelhetett volna a zsákutca kifejezés, amely a magyar nyelvben is rendelkezik metaforikus jelentéslehetőséggel.

Ám a film hál'istennek nem dead enddel, hanem happy enddel végződik, amiben végig biztosak is voltunk. A végefőcímmel pedig Tim Burton, mint Tom Waits a Black Riderben bezárja a mutatványosbódéját, azt a bódét, amire a cím mellé öntudatosan ráfestette a nevét is; és mi cipőnkkel a szürke macskaköveken kopogtatva visszanézünk a lehúzott rolókra, és arra gondolunk: Vajon mikor jön el a mi városunkba megint a bábos?

2006-01-06