A Guantanamo című film jószándékú propaganda-alkotás. Célja, hogy egy igaz történettel felrázza a nézőket. Ez meg is történik – régen mentem ki dühös könnyekkel küszködve a moziból. Noha eredetileg dokumentumfilmként akarták leforgatni, Michael Winterbottom és Mat Whitecross rendezők úgy döntöttek, hatásosabb a film, ha a történteket átélt fiatalok narrációja mellett színészek alkalmazásával mutatják be a kortárs háborút. A mű egyik fő propagátora az Amnesty International, aki a budapesti bemutatóra is elhozta a három szereplőt, hogy személyesen keltsék fel a sajtó munkatársainak figyelmét.
A film cselekménye a következő: egy brit állampolgárságú, pakisztáni származású (vagyis nem arab!) fiatalember – nyilván különböző családi tranzakciók eredményeképpen – Pakisztánba látogat, hogy ott megnősüljön. Három barátja nem sokkal később követi, hogy részt vegyen az esküvőn. A vőlegény – ahelyett, hogy a jövendőbelijéhez menne – csatlakozik a fővárosban, Karacsiban dekkoló barátaihoz. A pitiáner zsebtolvajok, akik amúgy egy vidéki angol kisvárosban élnek, egy pakisztáni mecsetben tartott beszéd hatására elhatározzák: átutaznak Afganisztánba, hogy megnézzék, milyen is ott a helyzet. A probléma csak annyi, hogy mindezt 2001. októberében teszik.
Bajba is kerülnek. Miután halálra unják magukat az afgán fővárosban, Kabulban, vissza akarnak térni Pakisztánba. Csak hát beéri őket a háború. Szétbombázzák a kocsijukat, majd az amerikaiakkal szövetséges afgán erők fogságába kerülnek. Hármójukat embertelen körülmények között, egy fémkonténerben szállítják a börtönbe, mint „tálib harcosokat”. A negyedikről azóta se tudni semmit. Az utazást kevesen élik túl, de ők köztük vannak – csak hogy még rosszabb sors várjon rájuk. Akár az állatokat, úgy zsúfolják őket az afgán katonák a fémrácsos börtönbe, ahol ritkán kapnak vizet és élelmet. A Vörös Kereszt hoz nekik élelmet. Egyszer csak az őrök angolul beszélő foglyokat keresnek. Egyikük bátran ki is megy, de az amerikai hadsereg katonái várnak rá. Mindhármójukat elviszik - mint al-Kaida tagokat.
Egy amerikai fogolytáborba kerülnek, ahol kegyetlen körülmények között tartják és vallatják őket. Miután brit állampolgárságukra fény derül, egy brit akcentusú tiszt kezdi el a faggatásukat. Utóbb, a film végén olvasható, hogy a tiszt önként jelentkezett és valójában amerikai volt. Innen 2002 januárjában-februárjában kerülnek egymástól elszakítva a Guantanamo-táborba. X-tábornak hívják ezt a koncentrációs tábort, ahol a tűző napon, ketrecekbe zárva kell létezniük. Tilos a mozgás, tilos a beszéd. Rendszeresen vallatják őket. Innen átkerülnek a „Delta”-táborba, valamikor 2002 tavaszának végén. Az új helyen ugyan már tető van a fejük felett és szabad beszélgetni, ám új kínzások várnak rájuk. Például a magánzárka, ahol a szoba közepén lévő kampóhoz bilincselik a csuklójukat és a bokájukat, majd stroboszkóp villanásaira napokig death metal üvölt a fülükbe. Továbbra is vallatják őket: a kedves vallató-hölgy egy fényképet és egy videofelvételt mutogat. Oszama bin Laden gyűléseiről készült felvételeket, melyeken a nő felismeri a fiúkat. Hiába bizonygatják, hogy ez lehetetlen, nem hisznek nekik.
Végül megtudjuk, hogy a kérdéses időpontban élelmiszer-lopás miatt éppen előzetesben ültek Angliában, így vajmi nehezen vehettek volna részt az afganisztáni gyűlésen. Ártatlanságuk bizonyítása után három hónap (!) múlva engedik szabadon őket. Előtte a katonák/ügynökök még igyekeznek velük aláíratni egy olyan papírt, melyen elismerik, hogy kapcsolatban álltak az al-Kaidával, illetve megpróbálják beszervezni őket. Mindkét kísérlet kudarcot vall, így 2004. március elején kiengedik őket. Több mint három évet töltöttek börtönben, koncentrációs táborokban, kínzások közepette. Egy évvel később újra Pakisztánban vannak, ahol lezajlik az elmaradt esküvő.
Több szempontból is lehet elemezni ezt az alkotást. Először is technikailag – vagyis, milyen a dramaturgia, megfelelő-e az operatőr, milyenek a színészi alakítások, a rendező koncepciója átjön-e. Másodszor mint sajátos műfajt lehet górcső alá venni – az eljátszott részek és a dokumentum-elemek arányát. Harmadsorban lehet elemezni a film által felvetett erkölcsi kérdéseket – hiszen ítéletre szólítja fel a nézőt. S negyedszerre lehet a narratívát vizslatni. Noha szerintem nagyszerűek a színészek és a rendező is jól sűrít, a legérdekesebb kérdés számomra az, mely az alkotást mint egy etikai ítéletet kiváltó munkát tekinti.
Nem érheti vád a rendezőt: munkája nem olcsó Amerika-ellenes propaganda. Ugyanakkor kétségtelenül kampányol az emberi jogok mellett, a mindenkori ártatlanokat fogva tartó hatalmak ellen. Az ideológiával terhelt filmek kora lejárt. Winterbottom tudja ezt. Éppen ezért igyekszik megőrizni a dokumentum-jelleget. Ugyanakkor az eseményekről való érzelemmentes beszámoló nem ártatlan. És jól is van így: hiszen e történet minden olyan történet mintapéldánya, melyek alkalmasak arra, hogy az igazságosságról szóló teóriáinkból kibillentsenek. Mert a szereplők ártatlanok – és az igazság és a demokrácia nevében indított háború náci módszerekben végződik. Vagy mi vagyunk túl naivak, és ma már a háború létéhez tartozik az emberek táborokba terelése?
És tegyük fel a kérdést: vajon a bűnösök számára is ezt a büntetést kívánjuk? Erre a kérdésre nyilván máshogy válaszol az az ember, akinek New York leomló tornyai közt maradt a fia, és máshogy a hidegfejű morálfilozófus. A lényeg azonban az, hogy fennáll egy, a nyugati társadalom által kreált szabályrendszer, melyet demokráciának hívunk. Kérdés, hogy milyen indokokkal szeghetőek meg ezek a szabályok. Viselkedhet-e úgy egy állam, mint egy bosszúért lihegő apa? Vagyis: megengedett-e csalás a játékban? S legfőképpen mivel indokolható az, ha pusztán a játékosok egyike csalhat?
Az afgán börtön a maga módján épp olyan borzalmas, mint az amerikai. A rendező kiegyensúlyozottan mutatja be a három fiatal ottani szenvedéseit is. Mégis, a hideg precizitás, a nevek helyetti számok, az egyenruha, a fejre húzott csuklya csak a Guantanamo-öbölre jellemző. Csak ott szakad át az a határ, amikor már nem pusztán az emberi méltóság, hanem az „ember” fogalma elleni vétség történik. Jogilag a kérdést úgy lehet előterjeszteni, hogy az ártatlanság vélelmének joga sérül. A háború felfüggesztheti ezt a jogot – de csak a közvetlen háború. Amint idő van a logisztikai szervezésre és az adminisztrációs körök lefutására, kínzás helyett egy tisztességes tárgyalás is járna mindenkinek. A további következtetések túllépik e cikk kereteit – a világpolitikai játszmák elemzését hagyjuk meg a szakértőknek.
A film által elbeszélt történet számos egyéb kérdést is felvet. Talán kegyetlenül hangzik, de lehet úgy tekinteni ezt az elbeszélést, mint ostoba fiatalok éles helyzetekben hozott ostoba döntéseinek következményét. Akad néhány szituáció, amikor fordulhatott volna talán kevésbé durvára az ügy (s persze ezt is a kényelmes székből, utólag ítélkező esztéta mondja). Az afgán börtönbe ellátogat egy nyugati fotóriporter is. Nem szólnak neki, hogy ők brit állampolgárok. Aztán ott van a Vöröskereszt – azoknak sem. A következő – végzetes – döntés az a pillanat, amikor az amerikaiaknak az egyik elárulja, hogy ők britek. Barátja azonban erről mit sem tud, és tagadja. Azonnal halálosan gyanússá válnak. Ne feledjük, az amerikaiaknál voltaképpen ők nem „háborús bűnösök”, hanem al-Kaida tagok. Guantanamo – a film alapján – olyan hely, ahol kétségbeesetten gyártanak al-Kaida tagokat. A fiúk meg, mi tagadás, nem a legjobb kommunikátorok.
Most az a helyzet, hogy e három bolti tolvaj képviseli a nyugati civilizáció demokratikus eszményeit, amikor a történetüket bemutató filmmel kampányol az Amnesty International jóvoltából. Ahogy egy kritikában megjegyezték, „helyes fiúcsapat” benyomását keltik. Valóban dizájnoltak, és nehéz elhinni, hogy két éve ilyenkor jöttek ki háromévi éheztetés után. De hát nekünk valóban az kellene, „jobban hinnénk”, esetleg, „valószerűbb” lenne a történet, ha a félelemtől remegő, lesoványodott és narancssárga egyen-overallos emberek mesélnék el, hogy mi történt velük? Az effajta kritikák hátterében az esztétikai elvárások sötét hálózata áll.
Természetesen felvethető a film hitelességének kérdése is. Még akkor is, ha ez talán nem nagyon illendő. Mi a teendő, ha a srácok hazudnak? Ha valójában harcolni mentek Afganisztánba? Sőt, ha harcoltak is?
Minthogy két dolog kétségbevonhatatlan: Guantanamo létezik, és ott embereket tartanak fogva bírósági ítélet nélkül, az effajta kétkedés ugyan megingathatja a dokumentum-film műfajába való besorolást, de az alkotás és a rendező szándékait nem. Vagyis azt, hogy bemutassa, hogy mifajta paradoxont és anomáliát képes kitermelni magából a demokrácia. Hogy bemutassa, hogy miféle véletlenek vezethetnek el a pokolba. Mert légyen ugyan fikció az út kezdete, az út vége valóságos. Olyan valóságos, hogy a kiszivárgott hírek szerint nemrégiben hárman öngyilkosok lettek a guantanamói táborban, melynek jelszava: „A becsület köt, hogy megvédjük a szabadságot” („Honor bound to defend freedom”).
(2006-06-23)
